(Ön)analízis (Bartis Attila: A vége)
Bartis Attila hatszáz oldalas regénye talán az idei év legjobban várt kötete, hiszen tizenegy év
telt el az előző, itthon és külföldön egyaránt nagy sikerű kötet, A nyugalom megjelenése óta. A
türelmes olvasóknak vélhetően nem kell csalódniuk, a regény ugyanis nem csak terjedelmét tekintve
nevezhető nagynak. Azok az olvasók, akiket ámulatba ejtett A nyugalom, most is elégedettek lesznek,
mert a szerző írásmódja nagyrészt megőrizte azokat a jellegzetességeket, melyek a 2011-es regényt
népszerűvé tették.
Ilyen például az erőteljes sodrása, a szélsőséges érzelmi helyzetek bemutatása, a párbeszédek
ereje, a narráció módja és hellyel-közzel az időkezelés is. Tematikus hasonlóságok is akadnak, például
a szerelem brutalitásának bemutatása, a fájdalom, a függés és a veszteség természetrajza, de míg az
előző regényben az anyához fűződő viszony a lényeges, addig itt az apával való kapcsolat kerül
fókuszba. A vége első része voltaképpen egy aparegény, a második rész pedig egy kínnal teli szerelmi
történet. Túlzó leegyszerűsítés lenne azonban csak ezt a két témát kiemelni, hiszen rengeteg kérdést,
problémát fog egybe a szöveg. A fülszöveget jegyző Kemény István épp erre a sokrétűségre hívja fel a
figyelmet, mikor arra utal, nem lehet néhány mondatban megragadni a regény lényegét: „Egy
fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami…” A
főhős és elbeszélő Szabad András élettörténete (elsősorban a tizenhat éves korától a harmincas évei
elejéig tartó szakasz) valóban egyszerre egy fotográfus története, egy férfi felnőtté válásának
története, egy nagy szerelem története, több kis szerelmi kapcsolat története, az anya hiányának
(mégis állandó jelenlétének) története, a hatvanas évek Magyarországának története, egy barátság
története, egy művész története, egy apa és fiának története, az istenkeresés története vagy akár a
meg nem válaszolt kérdések története.
A főhős neve egyértelműen beszélő név (s talán a központi helyszín, a Szív utcai lakás címe sem
véletlen), Szabad András ugyanis szabad ember, kamaszkorától kezdve szabad, annak minden
magányával, lemondásával és kívülállásával együtt. Rendkívüli részletességgel ábrázolt főhős, aki
ötvenkét évesen, egy Stockholm felé tartó repülőút előtt szánja el magát, hogy megírja életének
történetét. Memoárját 1960 őszével indítja, azzal az évvel, mikor az 56-os forradalom kapcsán elítélt
édesapja három év után kiszabadul, Mélyvárról (fiktív, vidéki kisváros) Budapestre költöznek, az anya
ekkorra már halott. A tizenhét éves kamasz, a tanárból raktárossá lett, kettétört életű apa
„hétköznapjaiba” és a szürke, rettegésbe dermedt főváros életébe tekinthetünk itt be. A szöveg rövid
kis fejezetekre oszlik, minden fejezet egy-egy snitt Szabad András életéből. Az elbeszélés nagyjából
kronologikusan halad előre, ugyanakkor vissza- és előreutalások is megszakítják ezt az időrendet, így
tudunk meg sok mindent például a főhős gyermekkoráról, nagyszüleiről, dédszüleiről, anyjához
fűződő viszonyáról. Az apával való ambivalens kapcsolat, a felszínre törni képtelen szeretet és
ragaszkodás, az egymást csendben kerülgető férfiak élete, kapcsolatuk leírása rendkívüli
emberismeretről, jellemformáló erőről árulkodik. Az apa indítja el fiát a fotográfusi úton, azzal, hogy
először saját Zorkij fényképezőgépét ajándékozza neki, majd egyik születésnapján meglepi egy
Leicával. Ettől kezdve biztos menedéke, élete értelme és szemtanúja lesz a szerkezet. Különös, szinte
transzcendentális célokat tűz ki fényképészként. Olyan képeket akar készíteni, melyeken a nem
látható válik láthatóvá. A feladat teljesíthetetlen, így a fényképezést is kudarcok sorozataként éli meg
(még akkor is, mikor befutott, elismert fotóművésszé válik): „… arra gondoltam, hogy tulajdonképpen
semmit sem ér a fényképezés. (…) Ahol az Úristen egy pillanatra látható, ott kiszakad a film.” Az, hogy
a főhős éppen fotográfus, természetesen a világban elfoglalt pozícióját is hangsúlyozza, hiszen a
megfigyelő, kívülálló szerepe lesz az övé, és nem csak akkor, mikor a gép mögött áll. A fotográfus
ráadásul művész (bár ezt a jelzőt Szabad András folyamatosan hárítja) és mint ilyen, kiválóan
alkalmas hős arra, hogy a fotózás és a valóság viszonyáról gondolkodjon, s ezen gondolataiban nem
nehéz észrevenni az írásra, ezen keresztül a valóság megragadására, ennek lehetetlenségére utaló
reflexiókat sem. Az apa fájdalmas halála, utolsó napjainak giccstől mentes, mégis szívszorító leírása
után a főhős megismeri élete szerelmét, Évát, és az ő néhány éven át tartó viszonyuknak a
bemutatása következik. Míg az első részben Bartis a legmegindítóbb pillanatokban is elkerülte a
pátoszt, a szentimentális jeleneteket, addig a második részben, a nő-férfi viszony leírásakor ez nem
mindig sikerült. Ettől függetlenül a sodró lendület, az analizálásra való hajlam és az ehhez szükséges
érzék továbbra is bámulatba ejtik az olvasót, letehetetlenné téve a regényt.
Bartis regényének igazi ereje a témák gazdagsága, a lebilincselő történetszövés mellett az a
pillanatra sem lankadó, már-már kegyetlen figyelem, ahogyan hőseit analizálja. Szabad András egy
vallomástevő elbeszélő, aki a legkisebbnek tűnő rezdülésre, egy fejfordításra is reflektál, szinte még
álmában is az emberi kapcsolatokat, motivációkat a világ megértésének lehetőségét elemzi. Ezek az
elemzései rendkívül lényeglátóak, egy-egy megállapítása aforizma-szerű tömörséggel szólal meg: „Ez
majdnem egy életen át tévképzetem volt. Hogy ami valóságos, az bárki számára érthetőbb. És ami
érthetőbb, az elviselhetőbb.” „… és minél több lesz valakinek a rendíthetetlen igazsága, annál
koszosabb lesz a lelkiismerete. Úgy is mondhatjuk, a rendíthetetlen igazság a lélek pocsolyája.” A
főhős sokszor párbeszédeken keresztül érti meg nemcsak a másikat, hanem önmagát is. Bartis Attila
párbeszédei egészen különlegesek, egyszerre reálisak és irreálisak: „Szerintem egy jó
fényképezőgépre is szükséged van. meg hogy legalább köszönjetek egymásnak. Hogy ne
kerülgessétek egymást, mint két kísértet, arra is szükséged van. / Így igaz. Hazugságokra viszont nincs
szükségem. / Nem mindig aljasságból hazudik az ember. / Persze. hazudhat például gyávaságból. /
Ha jól emlékszem, azt mondtad, te is gyáva vagy. / Azt valami egészen másra mondtam. / Biztos vagy
benne? Csak mert szerintem ez most gyávaság. / Mi? / Az, hogy nem mersz örülni egy olyan gépnek,
aminek bárki más örülne. Gyávaságból. Mert nem mersz bekopogni hozzá, és annyit mondani, hogy
köszönöm.” A kötetben szereplő dialógusok nagy része elképzelhetetlen a való életben, lehetetlen,
hogy minden egyes szónak, jelzőnek, hangsúlynak mindig tétje van. Hogy egy pillantásban, egyetlen
szóban összesűrűsödhet minden. Így csak a kiélezett, drámai pillanatokban beszélnek az emberek, ha
beszélnek így egyáltalán. De nem lehet minden pillanat ilyen. A vége figurái azonban mindig így
beszélnek. Ez a beszédmód mégsem válik hiteltelenné, hiszen a regény lapjain megteremtett
hősöktől az egyetlen elvárható és hiteles megszólalásmód mégiscsak ez.
A nyugalom esetében megszokott durva, már-már pornográf szexualitás ebben a szövegben is
megmarad, mintegy ellenpontjaként, kiegészítőjeként az önmagukat és sorsukat folyamatosan
analizáló hősök lelki életének. Mintha a test és annak vágyai, az ösztönök birodalma lennének a
menekülési pont, ahol egy pillanatra el lehet felejteni az állandó gondolkodást, figyelmet,
(ön)megértést, meg lehetne szabadulni ettől a tehertől, amit mindez jelent. Szabad Andrásnak több
szeretője van, mielőtt Évát megismeri, ám szexuális életük egyik esetben sem felel meg a hétköznapi
konvencióknak, fogalmaknak, hiszen számára ez is a szabadság gyakorlásának terepe. Úgy tűnik,
mintha kontrasztban állnának ezek a nagy érzelmi és értelmi intelligenciával rendelkező, állandóan
gondolkodó hősök azzal a szexualitással, amit képviselnek, pedig könnyen lehet, hogy ugyannak az
elvnek a megvalósulásai: mindenben a végletet, a drámai pillanatot keresni. A főhős élete szerelmét
is meglehetősen groteszk körülmények között ismeri meg: Éva a Liget egyik sötét sarkában
szeretkezik egy férfival, miközben folyamatosan az éppen arra járó, ott megálló Szabad András
szemébe néz.
A főhős önmaga analízisét hajtja végre, mikor memoárját megírja, ez nem is titkolt szándék a
részéről. Barátja tanácsára teszi, aki szerint egyben látva egy életet, sok addig
megválaszolhatatlannak tetsző kérdés mégiscsak válaszra talál. Ez a törekvése, hogy megértse,
megfejtse, valamiféle végleges rendbe szervezze életét, nem ér célt: „Különben nincs ebben semmi
ellentmondás, mindössze most, e jegyzetek írása közben úgy válik le rólam a látható élet, mint az
öntőforma, ami a dolga végeztével darabokra hull. Holott azt hinné az ember, hogy ez pont fordítva
van. Hogy Anyám, Apám, Reisz, Imolka, Kornél az öntőforma, ezt kell kalapáccsal leverni és
megtaláljuk a lényeget.” A lényeg megtalálása nem sikerülhet, mint ahogy nem sikerül a végső
tanulság kimondása sem. Bár a szöveg két meglepő és visszamenőleg szervesen a regénybe épülő
fordulattal zárul, a kamaszkorban feltett kérdések továbbra is nyitva maradnak: „… én még mindig
nem fogom tudni se, hogy miért pont azon az éjen halt meg Anyám, se, hogy miért fényképezek, se,
hogy önmagán kívül ártott-e valakinek Apám, se, hogy én jó magyar voltam-e, se, hogy van-e Isten.”
A fentieken túl a regénynek sok visszatérő, figyelemre érdemes motívuma van, ilyenek például
a minduntalan felbukkanó kutyák. A borítón látható fekete kutyától Lajkáig, az űrbe kilőtt kóbor
kutyáig, az elbeszélő gyerekkori gúnynevén át, a kötet legvégén felbukkanó lányától kapott
képeslapon át sok helyen megjelenő, rejtélyes jelként. Az őrület (Szabad női felmenői, Éva bátyja), a
szexuális extázis, Thészeusz és Ariadné története vagy akár az első űrhajós, Gagarin, akit Szabad
András egyfajta alteregójának tekint, mind-mind ismétlődően visszatérnek a szövegben, különféle
kontextusokban.
Ez a több történetszálat, részletesen kidolgozott szereplőket mozgató, A nyugalomnál jóval
komplexebb szerkezetű regény egy rendkívül sokrétű szöveg. Olyannyira az, hogy többszöri olvasásra
is újabb és újabb dimenziói tárulnak fel. Sodró lendületű olvasmány, erős szenvedélyekkel megélt
szélsőséges élethelyzetek (haldoklás, szakítás, árulás, stb.) ábrázolása. A kötet markában tartja az
olvasót, lehetetlen kiszakadni a világából, mert ha egy kicsit sötét is ez a világ és a valóságosnál talán
drámaibb, mégiscsak érezhető a realitása. Ráadásul mindvégig egy olyan elbeszélő vezet minket, aki
mindent tud az emberi lélekről, a kételyekről, a szenvedésről, a hazugságról, az árulásról.