Puszták népei (Juan Rulfo: Lángoló puszta)
Ridley Scott road movie-jában, a Thelma és Louiseban (1991) a címszereplők kétnapos
kirándulásra készülnek, ám mikor egy bárban meg akarják erőszakolni Thelmát, Louise
agyonlövi az elkövetőt. A végzet lejtőjén folytatott utazás célja a hegyvidék helyett Mexikó
lesz, s Juan Rulfo Lángoló puszta (1953) című novelláskötetét olvasva érthetővé válik, hogy
az amerikai filmek menekülő bűnözői, miért a déli határ felé tájékozódnak. A 2014-ben újra
kiadott kötet (az első magyar kiadás 1978-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál) hátsó
borítója szerint, Gabriel García Márquez Rulfot olvasva a következőket írta: „Egyetlen
egyszer voltam még ennyire meghatódva, amikor Kafka átváltozását olvastam a sötét bogotai
diákszálláson.” Ugyancsak a borítón Elias Canettitől (is) található idézet, Canetti a Mondd
meg nekik, ne öljenek meg! című novellát mesteri felépítésű, megrázó, bensőséges
elbeszélésnek tartja, melyben „az érzés, az intelligencia és a kifejezési mód hatalmas irodalmi
hőstetté egyesülnek”. A szakirodalom szerint Gabriel García Márquezt a Száz év magány
(1967) írásakor Rulfo művészete is inspirálta, ám a Lángoló pusztából pont a Márquez
nevével fémjelzett mágikus realizmus hiányzik. A harmincas években induló irányzat követői
szerették volna megmutatni a latin-amerikai kontinens csodás valóságát, ötvözni próbálták az
emberek tudatában élő fantasztikus mítoszok és mesék világát a mindennapok sivár, olykor
kegyetlen realitásával. S éppen ez a mozzanat, a valóság és a fantasztikum egybeolvadásának
látomásos közege hiányzik Rulfo ñelbeszéléseiből, melyek a hátsó borítón olvasható
méltatások fényében csalódást okoznak. A szerző hősei Márquez szereplőivel ellentétben
nehezen szerethető „pusztalakók”, főként birkapásztorok („Birkapásztor vagyok, máshoz nem
értek”, 50.o.), akik lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolják meg szomszédjukat („fáradságos
munka az ölés”, A férfi, 40.o.), de előfordul, hogy nem is emlékeznek arra, mit tettek
(Hajnalban, Macario). Testvérüket is halálba küldik, ha megkívánják házastársukat (Talpa), a
nagybácsi pedig kiskorú unokahúgát venné feleségül (Hajnalban). Nincs olyan történet, ami
szeretetteljes, klasszikus értelemben vett családi, baráti kapcsolatokról szólna, több esetben az
apa fia halálát kívánja (Nem hallod a kutyák ugatását, Matilde Arcángel öröksége), a
keresztanya pedig azzal ijesztgeti keresztfiát, hogy a pokolba jut (Macario). A kötet majdnem
minden motívuma (pl. polgárháború, a kormányzó, az ezredes zsarnoksága, egy vidék
pusztulása, babonák, családon belüli szerelem) megjelenik a Száz év magányban is, de
varázslatos, látomásos közegbe ágyazva, szerethető karakterekkel.
Rulfo könyvét kétszer kell elolvasni, mert másodszorra sikerül elmozdulni a kezdetben
felállított elvárási horizontból, s elvonatkoztatni a figyelmetlen (pl. a 41. oldalon „gondolta
férfi” szerepel), olykor következetlen szerkesztői megoldásoktól. A tizenhat novella bizonyos
darabjai néha egy teljes lap kihagyása után követik egymást, máskor egyszerűen a következő
(üres) oldalon kapnak helyett. Átláthatatlan a narráció tipológiai jelölése is. A szerző a
realizmus hagyományos eszköztárán túllépve, s ezzel a sokszor Móriczot idéző novellavilág
kereteit meghaladva a narrációban függő beszédet és belső monológot is alkalmaz. Ez a
szövegen belül vagy nincs jelölve, vagy idézőjelbe van téve, vagy idézet az idézetben
formában szerepel (A férfi című novella esetében ezzel nehézkessé téve az olvasást). Rulfo
road-movie- ja a pusztán kezdődik (Földet kaptunk), lejtőn folytatódik (A Komaasszony-lejtő),
majd egy folyó áradását követi (Mert nagyon szegények vagyunk), azután felfelé halad (A
férfi), megáll egy-egy falunál, pusztánál (Hajnalban, Macario, Emlékezz vissza, Nem hallod a
kutyák ugatását, Matilde Arcángel öröksége, Anacleto Morones), zarándokútra indul (Talpa),
s a mexikói forradalomból (1910-1920) is emel ki részleteket (Lángoló puszta, Északi átjáró,
A földcsuszamlás napja). A szerző húsz évig dolgozott köztisztviselőként és bevándorlási
ügynökként, a hatvanas években forgatókönyveket írt, Mexikón belül tett utazásai során
pedig fényképeket készített. A Nemzeti Fejlesztési Bizottság igazgatójaként a mexikóiak
életéről szóló fotóalbumokat adatott ki, s a Lángoló puszta ezekhez hasonló fényképalbumnak
értelmezhető. Rulfo a kamera pontosságával rögzít, a novellák szituáltsága riportszerű
dokumentumfilmeket idéznek, mintha a szerző az utazásai során készített fényképeket,
interjúkat ültette volna át prózába. Forgatókönyves nézőpontot tükröz az első novella (Földet
kaptunk) indító mondata is, „A sokórányi gyaloglás után, miközben egyetlen árnyékot adó fát,
de még egy magot vagy gyökeret se láttunk sehol, egyszerre kutyaugatás hallatszik”. (7.o.)
Tipikus filmnovella a Nem hallod a kutyák ugatását című elbeszélés is, melyet apa és fia
párbeszéde „mozgat”, néhány mondatos leírásokkal kiegészítve. Riporthelyzetre épül A férfi
című novella, aminek végén kiderül, hogy az elbeszélés szövetét adó belső monológok szálai
egy éppen tanúvallomást tevő birkapásztorhoz vezetnek. Az őt kihallgató bíró nem szólal
meg, mintha háttal ülve, vagy „kitakarva” szerepelne egy dokumentumfilmben. A
földcsuszamlás napja szintén filmes nézőpontot mutat, a földrengés után megjelent
kormányzó látogatása és beszéde nem leírás formájában jelenik meg, hanem két barát
dialógusába építve. „– Szeptemberben történt. Nem idén szeptemberben, hanem tavaly. Vagy
tavalyelőtt volt, Melitón?” (165.o.) A „riport készítői” ebben az esetben is láthatatlanok
maradnak. „– Jól van, többször nem kell elmondanod. Csak hát így az urak lemaradnak
valami jóról. Majd elmeséled inkább azt, hogy mit mondott a kormányzó.” (168.o.)
Monológra, visszaemlékezésre épül, s riportszituációba ékelődik az Emlékezz vissza és a
Matilde Arcángel öröksége is. A novellák forgatókönyves jellegét erősíti, hogy egy-egy
helyszín váltása között, nem leírás, hanem szövegközi kihagyás látható, Rulfo egyszerűen egy
következő jelenetre „ugrik” (pl. Mondd meg nekik, hogy ne öljenek meg!). A szerzőtől távol
áll a humor és az irónia, s mikor mégis próbálkozik velük, groteszk hatást ér el (pl. Macario).
Rulfo kegyetlen, nyomasztó, babonákkal terhes prózavilágában még egy vidámabb
hangvételűnek tűnő elbeszélés is tragédiába torkollik, brutális élethelyzetek körvonalazódnak.
Pl. „»(…) a feleségem épp aznap adott életet fiúnknak, Merenciónak, én meg csak nagyon
késő éjszaka értem haza, inkább elázva, mint szárazon. Ő pedig jó pár hétig nem szólt hozzám
emiatt, hogy magára hagytam a bajban. Aztán, mikor megbékült, azt mondta, hogy én még
arra se voltam képes, hogy elhívjam a bábát, neki kellett kivágnia magát a bajból, úgy ahogy
Isten tanította.«” (175.o.) A Lángoló puszta novelláinak világa Luis Buñuel Az elhagyottak
(1950) című filmjével rokonítható. A film elején felirat olvasható: „A film valós tényeken
alapszik. A szereplők nem kitaláltak.” A történetet felvezető narráció szerint, minden főváros
(pl. New York, Párizs, London) fényűzése mögött nincstelen otthonok húzódnak, ahol
egészségtől, iskoláztatástól megfosztott alultáplált gyerekek élnek bűnözésre kárhoztatva.
Mexikó modern fővárosként nem kivétel alóla. „Ez a film a valós életet mutatja be, nem
optimista.” Mindez a Lángoló puszta bevezetője is lehetne, ha Rulfotól nem állna távol az
olvasók ilyesfajta eligazítása. Buñuel halványan ugyan, de Pedro, a jó útra térő utcagyerek
alakjában, valamint a bíró és az iskolaigazgató karakterében pozitív szereplőket is mutat,
olyanokat, akik felveszik a küzdelmet a szegénység és az embertelenség ellen. Rulfo
történeteiben nincsenek humánus hősök, a legjobb esetben is csak a megbánás halvány
kontúrjai körvonalazódnak. A kötet meghatározó jegye a dokumentumjelleg, ezt erősítik a
direkt címek, ha a novella földosztásról szól, akkor a Földet kapunk címet kapja, ha a
szegénység kerül fókuszba, akkor a Mert nagyon szegények vagyunkat, ha forradalomról szól,
Lángoló pusztát, ha hajnalban történő gyilkosságról, akkor Hajnalbant. Buñuel filmje
mindössze 86 perces, mégis lassan peregnek a súlyos állításokkal terhes képek, s ugyanez igaz
Rulfo kötetére is. A nagybetűs, szellős közlésnek köszönhetően 210 oldalra nyújtott könyvet,
akár gyorsan is el lehetne olvasni, ha nem akasztanák meg a lendületet a szűnni nem akaró
borzalmak, amikről Rulfo beszámol. A filmet nézve és a kötetet olvasva nem csak Mexikó
pusztáit, hanem a fővárost is nagyívben kerülnie kell azoknak, akik szépre és szeretetre
vágynak; Thelmának és Louisenak való vidék.