Az értelmetlen csoda

Egy borús, nehezen világosodó novemberi reggelen Grzés azt vette észre ébredés után, hogy az ágya szélesebb lett egy arasszal és két ujjal.

Az ágy, amelyről szó van, semmi rendkívülit nem árult el magáról addig a bizonyos novemberi reggelig. Így külső ránézésre egészen közönséges és jócskán megkopottjószágnak látszott. Egy régi bútordarab, amelyet jóformán észre sem vesz az ember, bár naponta használja. Évekig szerényen álldogált a szekrény vége meg a fal között, és senki sem sejtette, hogy ilyenszerű okkult mutatványok ötletei szunnyadnak a belsejében, az ágyrugók között.

Lévén józan gondolkodású, megfontolt valaki, Grzés nem gondolt mindjárt csodára.

Az igazság az, hogy nem is vette észre azonnal, miről van szó. Ébredése után egy ideig morcosan üldögélt az ágy szélén és álmos szemekkel nézett maga elé. Csak később akadt meg a szeme az ágy lábától felgyűrődött szőnyegen.

Elcsúszott az ágy a faltól, volt Grzés elő gondolata, és felállt, hogy helyére tolja. De nem volt amit, illetve nem volt ahová: az ágy másik oldala szorosan simult a falhoz. Grzés meghökkenve és kissé bárgyún meredt az ágyra. Egy futó szemrevételezés után is nyilvánvaló volt, hogy az éjszaka folyamán megnövekedett a terjedelme. Volt valami kihívó pimaszság abban, ahogyan megnagyobbodva terpeszkedett.

Az első percek hitetlenkedő ámulata után Grzésen kellemes izgalom vett erőt. Végül is nem mindenkivel esik meg, hogy részese lehet egy csodának. Grzés mindig is remélte, hogy előbb-utóbb történik vele valami szokatlan, valami bizsergetően érdekes, ami más, mint a mindennapok ismétlődő és az unalomig megszokott kis történései. De ez csak bizonytalan, homályos, tényleges cél nélküli remény volt, és ahogy telt az idő, egyre kevésbé hitte, hogy valaha is bekövetkezik. Azt meg éppenséggel nem gondolta volna, hogy egyszer majd egy csodának lesz tanúja. Mi több: tulajdonosa. Nem is igen hitt a csodákban vagy bármiféle természetfeletti jelenségben. Legalábbis igyekezett nem gondolni ilyesmire. Mert különben a fene tudja. Mindenféle meghökkentő dolgot olvas és hall az ember. A csoda az, ami nem létezik, hogy megtörténjék, mindaddig, amíg meg nem történik.

A különös jelenségtől azonnal elmúlt Grzés szokásos reggeli álmos kábultsága és enyhén eufórikus állapotban, nagy-nagy kíváncsisággal látott hozzá, hogy tüzetesen megvizsgálja a csodát.

Az ágy kétségkívül az ő régi, évek óta használt ágya volt. Oldalán a jól ismert karcolások, valamint a Grzés által különös gonddal szemügyre vett, már hosszú ideje kilazult és gyakran kotyogó egyik ágyláb ezt egészen bizonyossá tette. így nyugodtan elvethette azt a lehetőséget, hogy éjszaka valaki vagy valakik megtréfálták, észrevétlenül kicserélvén ágyát. Ez különben sem könnyen lett volna lehetséges, Grzés igen éberen aludt és a bejárati ajtót is mindig bezárta éjszakára.

Az ágybetétet igen óvatosan fordította ki. Felkészülve lelkileg mindenre, lett légyen az bármiféle észbontó furcsa látvány. De szó sem volt ilyesmiről. A sokat próbált jó öreg ágybetét alsó része nélkülözött minden látványosságot. A titok után vizslató, izgalmas jelenésekre éhes szemeknek csalódottan és jóllakatlanul kellett lesiklaniuk ajól ismert és teljesen közönséges (de egyébként visszataszítóan kockás) kárpitozásról. Az ágybetét alsó kárpitozását végigtapogatva sem észlelt Grzés semmi különöset. Öt sor ágyrugó tisztán érzékelhető volt, de Grzés sajnos nem tudta, hogy eredetileg is ennyi volt-e a számuk, vagy pedig az éjszaka folyammán került oda az ötödik sor. Súlyos dilemma, de valószínűleg immár örökre eldöntetlen marad. Az ágy évtizedek óta megvolt, vélhetően még a bútorgyárban sem tudnának pontosan számot adni Grzés ágyának rugóiról.

Miután árgus szemekkel végigkutatta és nyughatatlan kezekkel végigmatatta ágyát, Grzésnek az az ötlete támadt, hogy megméri a csoda nagyságát. Ez nem volt nehéz, a parketten a világos folt pontosan jelezte a helyet, ahol az ágy lába évekig érintette. Nem lévén vonalzója vagy méterese, a kezét használta mérceként. A világos folt és az ágyláb mostani helye között a távolság egy arasz és két ujj volt. Esetleg két ujj és egy arasz. Attól függ minden, honnan méri az ember. Bár maga sem tudta, hogy ez mire jó, a mérési eredményt, mint fontos adatot, gondosan felírta egy füzetlapra és kétszer aláhúzta. Méretet venni egy csodáról, akárhogy is, nem semmi.

Ekkor már teljesen nyilvánvalóvá vált Grzés előtt, hogy minden kétséget kizáróan egy hamisítatlan csodával áll szemben. De mi a csodát tehet az ember egy csodával? Még azt megcsinálta, hogy lehasalt a földre és hosszan benézett az ágy alá – minden különösebb eredmény nélkül –, de aztán végképp nem maradt semmi tennivalója. Lassan felállt és tanácstalanul bámult az ágyra. Már nem érezte azt, hogy bútordarabhoz illetlen kihívó pimaszsággal terpeszkedik, most úgy tűnt, mintha inkább valami egykedvű közömbösségbe burkolózna. A flegmatikus csoda.

Mi a fenét jelenthet ez az egész, tűnődött Grzés. Mert valamit feltétlenül jelentenie kell. Bár nemigen értett a csodákhoz, de úgy képzelte, hogy egy rendes, valamirevaló csoda intőjel kell hogy legyen az ember életében. Fel kell hívja valamire a figyelmet, utat kell mutasson. Esetleg ne is mutasson semmilyen utat, hanem minden további nélkül, csak úgy egyszerűen és keresetlenül, legyen túláradóan jótékony hatással az ember életére. Ez még a legjobb.

De a megnagyobbodott ágy semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy jótékonyan beleszóljon Grzés életébe. Csak álldogált közönyösen a fal mellett, foglalta a helyet és jól megvolt magában, magának. Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy esetleg még csinálna egy-két érdekes figurát. Látszott, hogy részéről befejezettnek tekinti a produkciót. Grzés szeretett volna belerúgni egy jót, de tudta, hogy annak sem lenne semmi értelme. Holmi rejtett üzenetet meg hogyan olvasson ki abból, hogy szélesebb lett a hálóhelye? Mit? Talán hogy ezentúl aludjon és heverésszen többet? Hülyeség. Egy normális csoda nem üzen ilyet. Akkor viszont ez egy abnormális csoda, ha szabad ilyet mondani. Egy ordináré, vacak csodaselejt. Grzés úgy érezte, hogy átverték. Valaki vagy valami kitolt vele. És nincs, ahol reklamálhatna.

Grzés bosszúsan összegyűrte és a szemetesbe dobta a füzetlapot, amire a csoda mérete volt felírva. Ha az ágy makacskodik és truccol vele, hát nehogy azt higgye, hogy ő majd ajnározni fogja. Egy hitvány kis csodapótlékért. Ha az ágy semmibe veszi őt, majd ő is hidegen átnéz fölötte. Ezt úgyis könnyű lesz megtennie, mivel jóval magasabb, mint az ágya. Nincsenek egy szinten, akárhogy is. Nem is gondol rá többet. A csoda vigye el.

Grzés az ébresztőórára pillantott és látta, hogy ideje lesz indulnia. Ugyancsak eltöltötte az időt az ágyával és jócskán késésben van. Mialatt öltözködött, rezignáltán gondolt arra, hogy csak nincs szabadulása az unalomig megszokott, menetrendszerűen ismétlődő rutin tevékenységek elől. Már teljesen felöltözötten állt a szoba közepén és a táskáját kereste, amikor egyszerre mozdulatlanná dermedt, majd rövid gondolkodás után gyorsan vetkőzni kezdett. Lekerült a zakó, majd az ing. Itt Grzés megállt, majd tempósan, ráérősen és igen nagy élvezettel ismét nekilátott felvenni őket.

Tudni kell, hogy Grzés jobbkezes volt és akik idesorolhatók, azok öltözködéskor előbb mindig a jobb kezüket dugják bele az ingujjba. Grzés azonban ezúttal a bal kezét részesítette előnyben. Nem mintha így könnyebben ment volna az öltözködés, inkább épp ellenkezőleg. Különös és mulatságos volt tapasztalnia, hogy milyen sután csápol a jobb keze és mennyire nehezen talál bele az ingujjba, miután előzőleg a balt már beledugta. Szörnyen furcsa az egész művelet, csak annyi kell, hogy mindig a másik kezével kezdjen hozzá az ember.

Várni a váratlanra végtelenségig – dőreség. Ő ebből többet nem kér. Elege van. Meglepetést okozni önmagadnak, az a nagy, a királyi szám. Nem is olyan könnyű, az tény. Ember kell, aki kitalálja – és ha figurásat talált ki –, ember aki kiállja.

Grzés persze tudta, hogy mindenhez hozzá lehet szokni. Egy idő után így is épp olyan simán, könnyen, rutinosan fogja majd felvenni az ingét, mint azelőtt. De ehhez azért idő kell. Közben pedig lehet gondolkodni egyéb lehetőségeken. Most nem arról van szó, hogy a kezeken kívül vannak még más végtagok is az emberen, amelyekkel el lehet kezdeni az ing felöltését. Ez az előbbi ötlet mechanikus meghosszabbítása lenne. Nem is túl szerencsés. Kell még legyen ott egy-két merőben új megoldás. Csak törnie kell a fejet.

Na és az ing után még hátravan a zakó. Esetleg rátérhetne mellény viselésére is. De azért ez még meggondolandó. Előnyök és hátrányok. Mérlegelni kell a probléma vetületeit. De ne sokáig. Aztán: fürgén nekivágni!

Hol itt a rutintevékenység? Hol itt az unalom?