Kétezer szó

Nemzetünk életét először a háború sodorta veszélybe. Aztán ismét rossz idők jöttek, és olyan események, amelyek a lelki egészségét és jellemét fenyegették romlással. A szocializmus programját a nemzet többsége reménykedve fogadta. A kormányzás azonban nem a megfelelő emberek kezébe került. Nem lett volna különösebb baj, hogy híján voltak a kellő államférfiúi tapasztalatoknak, tárgyi tudásnak és filozófiai műveltségnek, ha legalább némileg több lett volna bennük a hétköznapi bölcsesség és tisztesség, hogy képesek legyenek mások véleményét is meghallgatni, és elfogadni, hogy fokozatosan a rátermettebbek váltsák fel őket.

A kommunista pártot a háború után az emberek széleskörű bizalma övezte, melyet a párt fokozatosan hivatalokra cserélt el, s végül mindegyik az övé lett, ám rajtuk kívül nem volt már semmi egyebe. Ezt ki kell mondanunk, s ezzel tisztában vannak a közöttünk élő kommunisták is, akiket az eredmények ugyanolyan mélységes csalódással töltenek el, mint a többieket. A párt a vezetés elhibázott irányvonala miatt politikai pártból és eszmei szövetségből hatalmi szervezetté változott át, amely rendkívül vonzóvá lett a hatalomra éhes egoisták, a számítgató gyávák és a rossz lelkiismeretű emberek számára. Beözönlésük egyaránt hatással volt a párt arculatára és magatartására, a belső berendezkedés pedig nem tette lehetővé, hogy szégyenletes esetek nélkül a tisztességes emberek jussanak befolyáshoz a pártban, akik folyamatosan változtatnának rajta, hogy mindenkor helye legyen a modern világban. Sokan voltak a kommunisták között, akik szembeszálltak ezzel a hanyatlással, de semmit se sikerült megakadályozniuk mindabból, ami történt.

A kommunista párton belüli viszonyok az országon belüli azonos viszonyok modelljét és okát jelentették. A párt és az állam összefonódása azt eredményezte, hogy az előbbi elveszítette a végrehajtó hatalomtól való távolságtartás előnyét. Az állam és a gazdasági szervezetek tevékenysége nélkülözte a bírálatot. A parlament leszokott a tárgyalásról, a kormány a kormányzásról, az igazgatók az igazgatásról. A választásoknak nem volt értelmük, a törvények súlytalanokká váltak. Nem bízhattunk a képviselőinkben, bármilyen bizottságban ültek is, s ha mégis bízhattunk, nem akarhattunk tőlük semmit, mert nem érhettek el semmit. Még rosszabb volt azonban, hogy jószerivel már egymásban sem bízhattunk. Az egyéni és a kollektív becsület is kiveszőben volt. A tisztességgel sehova se lehetett eljutni, a képességeknek megfelelő megbecsülésre pedig szót se érdemes vesztegetnünk. Mindezek következtében az emberek többsége elveszítette a közügyek iránti érdeklődését, s csak magával és a pénzzel törődött, miközben az áldatlan viszonyokhoz az is hozzátartozik, hogy manapság a pénz sem jelent biztonságot. Az emberek közötti kapcsolatok megromlottak, a munka öröme szertefoszlott, röviden szólva a nemzet olyan időket élt meg, amelyek veszélybe sodorták a lelki egészségét és a jellemét.

A mai állapotokért mindannyian felelősök vagyunk, a közöttünk élő kommunisták még inkább, mint a többiek, a fő felelősség azonban azoké, akik az ellenőrizetlen hatalom részesei vagy eszközei voltak. Egy önfejű csoport hatalma volt ez, amely a pártapparátus révén ugyanúgy behálózta Prágát, mint az összes járást és községet. Ez az apparátus döntötte el, hogy kinek mit szabad és nem szabad csinálnia, s irányította a földművesek helyett a szövetkezeteket, a munkások helyett az üzemeket, a polgárok helyett a nemzeti bizottságokat. A valóságban egyetlen szervezet sem volt a tagoké, a kommunista párt sem. E hatalmasságok főbűnét és legnagyobb hazugságát az jelenti, hogy önkényüket a munkásság akaratával azonosították. Hogyha hinni szeretnénk ennek a hazugságnak, akkor most a munkásokat kellene felelőssé tennünk gazdaságunk hanyatlásáért, az ártatlan embereket sújtó bűntettekért, a cenzúra bevezetéséért, amely megakadályozta, hogy minderről írni lehessen, s a munkások bűnéül kellene felróni az elhibázott beruházásokat, a kereskedelem veszteségeit, a lakáshiányt. Csakhogy nincs olyan értelmes ember, aki elhinné, hogy mindez a munkásság bűne volna. Mindannyian tudjuk, s különösen jól tudják a munkások, hogy a munkásság a gyakorlatban nem döntött semmiről. Funkcionáriusait valaki más szavaztatta meg. Miközben számos munkás abban a hitben élt, hogy övék a hatalom, ezt a hatalmat a párt- és az államapparátus funkcionáriusainak külön erre a célra kiképzett rétege gyakorolta az ő nevükben. Valójában ezek a tisztségviselők léptek a megbuktatott uralkodó osztály helyébe, s ők maguk váltak új felsőbbséggé. Az igazságnak megfelelően azonban mondjuk ki, hogy némelyikük már régen rájött, milyen gonosz játékot űzött velük a történelem. Ma arról lehet megismerni őket, hogy jóváteszik a sérelmeket, kijavítják a hibákat, visszaadják a döntés jogát a tagságnak és a polgároknak, korlátozzák a hivatali apparátus jogkörét és létszámát. Velünk együtt szembeszállnak a párttagok körében előforduló maradi nézetekkel. Csakhogy a funkcionáriusok nagy része akadályozza a változásokat, s e rétegnek még mindig súlya van! Változatlanul kezében vannak a hatalom eszközei, s ez különösen így van a járásokban és községekben, ahol rejtve és a panasztevés kockázata nélkül alkalmazhatja őket.

Az idei év elejétől a demokratizálódás megújhodási folyamatának részesei vagyunk. Ez a folyamat a kommunista párton belül kezdődött el. Ezt ki kell mondanunk, s azok a pártonkívüli polgártársaink is tisztában vannak vele, akik ettől az oldaltól már nem vártak semmi jót. Muszáj azonban hozzátennünk, hogy a folyamat nem is kezdődhetett másutt. Húsz teljes esztendőn át csak a kommunisták élhettek valamiféle politikai életet, csak a kommunista kritika juthatott szóhoz, amikor a dolgok történtek, csak a kommunista párton belüli ellenzék rendelkezett az ellenféllel való érintkezés előjogával. Ennélfogva a demokratikus kommunisták kezdeményezése és erőfeszítése nem egyéb, mint annak az adósságnak a törlesztése, mellyel a párt egésze a pártonkívülieknek tartozik, akiket az egyenlőtlenség állapotában tartott. A kommunista pártnak tehát nem jár semmiféle köszönet, de talán helyénvaló elmondani róla, hogy tisztességgel igyekszik megragadni az utolsó lehetőséget önmaga és a nemzet becsületének megmentésére. A megújhodási folyamat semmit nem hoz magával, ami különösképpen új volna. Olyan gondolatokat és ötleteket vet fel, amelyek jó része régibb, mint szocializmusunk tévedései, míg mások a látható történések felszíne alatt születtek meg, s már rég kifejezést kellett volna nyerniük, de elfojtották őket. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy ezeket a gondolatokat most az igazság ereje juttatja diadalra. Győzelmüket főleg annak a régi vezetésnek az erőtlensége biztosította, melynek nyilván már korábban bele kellett fáradnia a húsz évig tartó, senki által nem akadályozott uralkodásba. Bizonyára arra volt szükség, hogy a rendszer alapjaiban és ideológiájában megbújó összes hibás alkotóelem teljes mértékben kifejlődjön. Nem szabad tehát túlértékelnünk az írók és a diákok soraiból elhangzó bírálat jelentőségét. A társadalmi változások a gazdaságban gyökereznek. A kellő szónak csak akkor van jelentősége, ha megfelelően kialakított viszonyok között hangzik el. Megfelelően kialakított viszonyok – nálunk e fogalom alatt, sajnos, általános szegénységünk értendő, valamint a hatalomgyakorlás ama régi rendszerének a teljes szétesése, amelyben bizonyos típusú politikusok békében és nyugalomban lejárathatták magukat a mi számlánkra. Az igazság tehát nem győzedelmeskedik, az igazság egyszerűen akkor is megmarad, ha már minden mást elherdáltak! Nincs tehát okunk nemzeti diadalünnepre, okunk csak arra van, hogy ismét reméljünk.

A remény pillanatában fordulunk önökhöz, ez a remény azonban még mindig veszélyben forog. Hónapok teltek el, míg sokan közülünk elhitték, hogy megszólalhatnak, de sokan még most se hiszik ezt el. Csakhogy már oly módon szólaltunk meg s annyira kitárulkoztunk, hogy számunkra nem marad más hátra, mint megvalósítani a rezsim emberibbé tételére irányuló szándékunkat. Ellenkező esetben a régi világ erői kegyetlen bosszút állnának. Elsősorban azokhoz fordulunk, akik idáig csak vártak. A küszöbönálló időszak sok év vonatkozásában döntő lesz.

A küszöbönálló időszak a nyár a vakációval és a szabadságokkal együtt, amikor a régi szokásnak megfelelően szeretnénk majd mindennek hátat fordítani. Fogadjunk azonban, hogy kedves ellenfeleink lemondanak a nyári pihenésről, mozgósítani fogják a nekik elkötelezett embereket, s már most azon lesznek, hogy békés karácsonyi ünnepeket biztosítsanak maguknak. Figyeljünk tehát arra, ami történni fog, próbáljuk meg megérteni és választ adni rá. Mondjunk le arról a képtelen követelményről, hogy egy fölöttünk álló személy ismertessen meg bennünket a dolgok egyetlen érvényes értelmezésével és az egyetlen egyszerű következtetéssel. Mindenkinek magának kell majd levonnia a következtetéseket, a saját felelősségére. Közös és megegyező következtetésekre csak vita révén juthatunk, melyhez szólásszabadságra van szükség, s épp a szólásszabadság jelenti az egyetlen demokratikus vívmányunkat ebben az évben.

Az elkövetkező napoknak azonban saját kezdeményezésünkkel és saját döntéseinkkel kell nekivágnunk.

Mindenekelőtt szembe fogunk szállni azokkal a nézetekkel, ha felmerülnének, hogy a kommunisták nélkül vagy éppen ellenükben is végbemehet valamiféle demokratikus újjászületés. Ez a felfogás nem volna se igazságos, se értelmes. A kommunisták kiépített szervezetekkel rendelkeznek, amelyekben támogatást kell nyújtani a haladó szárnynak. Tapasztalt funkcionáriusaik vannak, s végül változatlanul az ő kezükben vannak a döntő fontosságú emelőkarok és nyomógombok. A nyilvánosság előtt pedig már nyitva áll az Akcióprogramjuk, amely a legnagyobb egyenlőtlenség kiegyenlítésének első programja, s ugyanilyen konkrét programja egyelőre senki másnak nincsen. Követelni kell, hogy helyi akcióprogramjaikkal minden járásban és minden községben álljanak a nyilvánosság elé. Egyszeriben igen hétköznapi és rég várt helyes lépésekről lesz majd szó. A CSKP[1] kongresszusra készül, amelyen megválasztják az új központi bizottságot. Követeljük, hogy legyen jobb az előzőnél. Hogyha a kommunista párt ma azt állítja, hogy vezető szerepét a jövőben a polgárok bizalmára és nem az erőszakra akarja alapozni, akkor olyan mértékben higgyünk neki, amilyen mértékben hihetünk azoknak az embereknek, akik a párt küldötteiként már most járási és kerületi konferenciákon vesznek részt.

Az embereket az utóbbi időben az nyugtalanítja, hogy a demokratizálódás folyamata elakadt. Ez az érzés részben az izgalmas események okozta fáradtság megnyilvánulása, részben pedig megfelel a valóságnak: a meghökkentő leleplezések, a magas tisztségekről való lemondások, a soha nem tapasztalt bátor szókimondás mámorító megnyilvánulásainak évada véget ért. Az egyes erők küzdelme azonban csak némileg vált rejtettebbé, s a törvények tartalma és megszövegezése, a gyakorlati intézkedések kiterjedtsége körül továbbra is folyik a harc. Ezen túl pedig az új embereknek, a minisztereknek, ügyészeknek, elnököknek és titkároknak időt kell adnunk a munkára. Joguk van erre az időre, hogy vagy beváljanak, vagy lejárassák magukat. Ezenkívül a központi politikai szervektől ma nem lehet többet elvárni. Akaratlanul bár, de így is csodálatra méltó erényekről tettek tanúbizonyságot.

A jövőbeni demokrácia gyakorlati értéke attól függ, hogy mi történik a vállalatokkal és a vállalatoknál. Vitázhatunk bármiről, de végső soron a közgazdászok kezében vagyunk. Meg kell keresni a jó közgazdászokat és teret kell nyitni nekik. Igaz, hogy a fejlett országokkal összehasonlítva mindannyiunkat rosszul fizetnek, némelyeket pedig még rosszabbul. Követelhetjük, hogy kapjunk több pénzt – a pénz kinyomtatható, és ezáltal elértékteleníthető. Ehelyett azonban követeljük az igazgatóktól és az elnököktől, hogy fejtsék ki nekünk, mit és mennyiért akarnak gyártani, kinek és mennyiért kívánnak eladni, milyen bevétel származik mindebből, a bevételből mennyit fektetnek be a termelés korszerűsítésébe, s mi az, ami elosztható. Az újságok látszólag unalmas főcímei alatti írások a demokráciáért vagy a vályúkért folyó nagyon kemény harcot tükrözik. Ebbe a harcba a munkások vállalkozókként úgy avatkozhatnak be, hogy tagokat választanak a vállalkozók irányító szerveibe és a vállalatok igazgatótanácsaiba. Alkalmazottként akkor tehetik a saját érdekükben a legtöbbet, ha a szakszervezeti szervekbe olyan embereket választanak meg képviselőknek, akik természetes módon a vezetőik, és a párttagságra való tekintet nélkül rátermett és tisztességes emberek.

Hogyha a központi politikai szervektől a mostani időszakban nem lehet többet elvárni, akkor a járásokban és a községekben kell többet elérni. Követeljük mindazok távozását, akik visszaéltek a hatalmukkal, megkárosították a közvagyont, tisztességtelenek vagy kegyetlenek voltak. Meg kell találni az eszközöket, amelyekkel távozásra kényszeríthetőek. Például: nyilvános kritika, határozatok, tüntetések, tüntető munkabrigádok, pénzgyűjtés ajándékok vásárlására nyugdíjba vonulásuk alkalmából, sztrájk, ajtajuk bojkottálása. A törvénytelen, közönséges és durva módszerek azonban elutasítandók, mivel Alexander Dubček[2] befolyásolására használnák ki őket. A gyalázkodó levelektől való viszolygásunknak oly általánosnak kell lennie, hogy minden effajta levelet, melyet a jövőben még kapnának, olyan levélnek tekinthessünk, amelyet ők küldettek saját maguknak. Újítsuk meg a Nemzeti Front[3] tevékenységét. Követeljük a nemzeti bizottságok nyilvános ülésezését. Azoknak a kérdéseknek a megtárgyalására, melyekről senki se akar tudni, hozzuk létre saját polgári bizottságainkat és testületeinket. A dolog egyszerű: összejön pár ember, választanak egy elnököt, jegyzőkönyvet vezetnek, közreadják az állásfoglalásukat, megoldást követelnek, nem hagyják magukat letorkolni. A járási és helyi sajtót, amely javarészt a hivatalos szócső szintjére süllyedt, változtassuk át az összes pozitív politikai erő fórumává, követeljük, hogy a Nemzeti Front képviselőiből alakítsanak szerkesztőbizottságokat, vagy hozzunk létre új lapokat. Alakítsunk bizottságokat a szólásszabadság védelmére. Gyűléseink alkalmával szervezzük meg saját rendfenntartó szolgálatunkat. Ha furcsa híreket hallunk, ellenőrizzük őket, menesszünk küldöttségeket az illetékes helyekre, az ott kapott válaszokat hozzuk nyilvánosságra, legyenek bár a kapukra írva. Nyújtsunk támogatást a rendőri szerveknek, ha valóban bűnüldöző tevékenységet folytatnak, mert nem áll szándékunkban hatalomnélküliséget és általános bizonytalanságot előidézni. Kerüljük a szomszédok közti veszekedéseket, ne marjuk egymást politikai dolgok miatt. Leplezzük le a besúgókat.

A csehek és szlovákok közötti államjogi viszony rendezése iránti érdeklődés az egész köztársaságban mozgalmasabbá teszi a nyáridőt. A föderalizációt a nemzetiségi kérdés megoldási módjának tekintjük, egyébként pedig nem más, mint a viszonyok demokratizálásának egyik eszköze. Ez a lépés önmagában a szlovákoknak sem biztosít feltétlenül jobb életet. A rezsim kérdése – külön a cseh országrészekben és külön Szlovákiában – ezzel még nem oldódik meg. A pártállami bürokrácia továbbra is kormányozhat, Szlovákiában annál inkább, hogy, úgymond, „nagyobb szabadságot harcolt ki”.

Az utóbbi időben nagy nyugtalanságot vált ki annak a lehetősége, hogy külföldi erők avatkozhatnának be a nálunk végbemenő fejlődésbe. Mindenfajta túlerővel szemközt nem tehetünk mást, mint hogy tisztességgel ragaszkodunk az álláspontunkhoz és nem kötekedünk. A kormányunknak tudtára adhatjuk, hogy akár fegyveresen is felsorakozunk mögötte, amíg azt teszi, amire megbízást adtunk neki, szövetségeseinket pedig biztosíthatjuk arról, hogy a szövetségi, barátsági és kereskedelmi szerződéseket be fogjuk tartani. Ingerült szemrehányásainkkal és indokolatlan gyanúsításainkkal óhatatlanul megnehezítjük kormányunk helyzetét, anélkül, hogy magunkon segítenénk. A kapcsolatok egyenrangúságát egyébként is csak úgy tudjuk biztosítani, hogy belviszonyainkat jobbá tesszük s a megújhodási folyamatban elég messzire és odáig jutunk, hogy egyszer a választásokon olyan államférfiakat fogunk megválasztani, akikben meglesz az ilyenfajta kapcsolatok kialakításához és fenntartásához szükséges bátorság, becsületesség és politikai tehetség. Megjegyzendő, hogy ez a probléma a világ minden kisebb országának mindegyik kormányát érinti!

Akárcsak a háború után, az idei tavaszon is kaptunk egy nagy esélyt. Ismét lehetőségünk van arra, hogy kezünkbe vegyük közös ügyünket, amelyet a munkálatok idejére szocializmusnak neveztünk el, s olyan formát adjunk neki, amely jobban megfelelne hajdani jó hírünknek s annak a viszonylag kedvező véleménynek, melyet valaha önmagunkról alkottunk. Ez a tavasz éppen véget ért, s már nem tér vissza. Télen majd mindent megtudunk.

Ezzel a munkásokhoz, földművesekhez, hivatalnokokhoz, művészekhez, tudósokhoz, technikusokhoz és mindenkihez szóló felhívásunk végére értünk. Megírását a tudósok kezdeményezték.[4]

Ludvík Vaculík írása a Literární noviny című irodalmi és közéleti hetilap 1968/18., június 27-i számában jelent meg először Dva tisíce slov címmel (1. és 3. o.).

[1] Csehszlovákia Kommunista Pártja (Komunistická strana Československa – KSČ)

[2] Alexander Dubček (1921–1992), szlovák kommunista politikus, az 1968. évi Prágai Tavasz idején a CSKP első titkára. Az „emberarcú szocializmus” kísérletét szimbolizáló vezetőként vált világhírűvé, némileg érdemén felül, mert bár jószándékú volt s valóban az egypártrendszer viszonyainak humanizálására törekedett, az „eszme” iránti hűsége egy bizonyos ponton túl megakadályozta, hogy a demokratizálási folyamat élére álljon – feltétlenül a javára írandó azonban, hogy hagyta kibontakozni.

[3] A kommunista pártot, a szakszervezeti mozgalmat és a legkülönbözőbb társadalmi szervezeteket „egységbe tömörítő”, a diktatúra megbízható eszközeként funkcionáló politikai képződmény.

[4] A Kétezer szó szövege alatt a megjelenés napján több tucatnyi aláíró neve volt olvasható, főleg tudósoké és művészeké, de a munkások sem hiányoztak. A későbbiekben még több száz neves személyiség és állampolgárok tízezrei csatlakoztak a felhíváshoz, amelyet a reformkísérlet kudarca után a megszállók segítségével hatalomra jutott „normalizációs” rezsim a csehszlovákiai „ellenforradalom” egyik legmarkánsabb bizonyítékaként bélyegzett meg. Aláírói természetesen nem kerülhették el a felelősségre vonást, a büntetést – a művészeket például hosszú évekig nem hagyták dolgozni, megfosztották őket a rendezés, publikálás, szereplés stb. lehetőségétől. A legelső aláírók között olyan, Magyarországon is ismert személyiségeket találunk, mint Jaromil Jireš és Jiří Menzel, a cseh új hullám kiemelkedő rendezői, Rudolf Hrušínský színművész, Jaroslav Seifert, az 1984-ben Nobel-díjjal kitüntetett költő, vagy Emil Zátopek, a negyvenes és ötvenes évek csodafutója, többszörös olimpiai és világbajnok.