Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. július–augusztus – 1968 / Inkognitó

Inkognitó

Átlépek a küszöbön. Az alumíniumcsík töredezett, nagyobbat kell lépnem. Nem csiszoltam le a széleit, inkább mindig nagyobbat léptem, így nem sértettem fel a bőrömet. Az erkéllyel szemben egy park, gondozott gyep, gesztenyefák, kavicsos sétányok. Az utakon máskor babakocsit tolnak, a padokon aggastyánok és szerelmespárok, de most csak egy világoskék szemeteszsákot cibál a szél. Ősszel hetente összetakarítottak a parkban. Egy utánfutó leparkolt a sétányon, néhány férfi kupacokba gereblyézte a faleveleket, majd együtt felhordták a halmokat a platóra. Az utánfutó sohasem parkolt a gyepre, hogy az egyenletes és gondozott maradjon. Tegnap néhány férfi egész nap dolgozott, így most a gyep egyenletes és gondozott, ezt látom, ha lenézek a parkra. Az erkélyen egy forgótárcsás mosógép, két fehérre mázolt pad és egy dohányzóasztal. Hidegebb időkben a forgótárcsás mosógépet bárszekrénynek használtam, a bútorok őrzik eredeti funkciójukat. Az egyik pad ülőkéje felnyitható, arra ülök. Amikor először felnyitottam a padot, ampullákat, gyógyszereket, gumikesztyűket és nejlonzacskókat találtam benne. A lakásban korábban két szerzetes lakott, kórházban dolgoztak. Az erkélyen akkor még egy szekrény is állt, benne egy gallyakból felépített madárfészek, és egy galambfióka elrothadt teteme. A szerzetesek őriztek egy üstöt is, néhány konnektort sebtapasszal ragasztottak le, a redőnyhúzó helyébe vászonzsebkendőket tömködtek, a jobb szigetelés miatt. Egy fémlapocskába gravírozott felirat tanúsága szerint a redőnyt Magaziner Lajos szerelte fel 1934-ben. Amikor először léptem ki az erkélyre, a szemközti szállóhajóról tűzijátékok indítottak, de most csak a szél terel esőfelhőket a város fölé. Az erkély korlátján pihentetem a lábam, rágyújtok egy cigarettára. A parketta felmosása után cigarettaszünet következik, kifújom a füstöt, hüvelykujjammal lepöckölöm a hamut. Greening érkezik a baloldalon, tovább hallgatom a televíziót. A nyitott ajtón keresztül minden szó tisztán és érthetően jut el az erkélyre, Greening mindig a baloldalon érkezik. Minden szombaton felgöngyöltem a szőnyeget, majd felmostam a parkettát. Ha a tárgyaimat ellepte a por, képtelen voltam a gondolkodásra, a koncentrációra, a lélegzésre. Kupacba gyűjtöttem a holmijaimat, a jegyzetek, újságok, tollak egymás mellett sorakoztak az ágyamon. Egy csomag papír zsebkendő, egy teáscsésze, egy ékszeres doboz, egy zacskó drazsé, egy fényképezőgép. Egy nedves ronggyal minden szombaton tisztára töröltem a komódot, a polcokat és az íróasztalt. Néha az állólámpát vagy az éjjeliszekrényt is, de a komódot, a polcomat és az íróasztalomat mindig. Jaaskelainen integet, valaki a földön fekszik, a kapus segítséget kér. Lábujjhegyen lépdelek a fotelig, a padlón száz apró tócsa. A fotel kényelmes, tökéletesen rugózik, de a bordó kárpitborítás szakadozott. Nolan fekszik a földön, két idősebb férfi hajol fölé, egyikük rikító piros anorákján ambulance felirat, elnyomom a cigarettát.

                       

Az élet minden fontos pillanatához köthető egy emlékezetes futballmeccs, mint ahogy minden emlékezetes futballmeccs az élet fontos pillanatának számít. Életem egyik legkorábbi fontos pillanata Paolo Rossi mesterhármasa volt Barcelonában, 1982. július 5-én. Olaszország–Brazília 3–2. Hatéves koromban a kék volt a kedvenc színem, az olasz válogatott pedig azúrkék szerelésben futballozott a spanyolországi világbajnokságon. Hatéves koromban még semmit sem értettem a futballból, csak azt láttam, hogy az olaszok fényes, azúrkék mezt viselnek, Paolo Rossi pedig három gólt lő Brazíliának. Fogalmam sem volt arról, hogy emiatt egy életen át kitartok majd Olaszország mellett. 1982 nyarát a nagyszüleimnél töltöttem, Olaszország pedig megnyerte a világbajnokságot. Memóriagyakorlatként azóta is gyakran felsorolom az NSZK ellen győztes csapat összeállítását. Zoff, Bergomi, Collovati, Scirea, Cabrini, Gentile, Oriali, Tardelli, Conti, Graziani, Rossi. Csereként beállt Altobelli és Causio. Antognoni eltiltás miatt nem játszott. A legtöbbször Causióról és Orialiról feledkezem meg, a többiekről soha, amikor egy pályaudvaron vagy egy orvosi rendelőben várakozom. A családban mindenki Brazíliának drukkolt, az olaszokat megvetették, és megvetettek engem is. Egyedül nagyapám védett meg, aki egész életében a Szovjetuniónak szurkolt, amiért tisztelet övezte. Még 1992-ben is a Szovjetuniónak szurkolt az NSZK ellen, miközben Norrköpingben a Független Államok Közössége–Németország mérkőzést játszották. Nagyapám egy elhagyott kastélyt gondozott. Időnként elvitt magával, de a pincébe csak egyszer mertem követni. A kitört és bedeszkázott ajtók, ablakok, a dohos föld alatti labirintus félelmetesnek tűnt. Sosem tudtam meg, hogy nagyapám valójában miért gondozta az elhagyott kastélyt, bizonyos dolgokról csak élete utolsó éveiben mesélt. Román cigánylányokról, akikkel még a fronton került közelebbi kapcsolatba. Első feleségéről, akit a nácik deportáltak. Az SZKP XX. kongresszusáról. Nagyapám akkor már babszemekkel sakkozott. Édes istenem, sóhajtozott ilyenkor nagyanyám, édes istenem, utánozta őt furcsa nevetéssel nagyapám. Ő a Tibike, az unokád, ez a lány pedig a barátnője, Kinga, rikácsolta nagyanyám nagyapámnak, aki a reggeli kávé közben bizalmasan megsúgta, hogy Sztálin nemsokára mindent helyretesz majd, édes istenem. Nagyapámat a család katolikus szertartás szerint temettette el, a ceremónián mégsem tört ki botrány, tekintettel nagyanyámra.

                     

Mereven bámulom a képernyőt, a meccs megy tovább, West Bromwich Albion–Bolton Wanderers, 2004. október 2. Nagyapám és a katolikus szertartás, sosem találtam értelmes magyarázatot a történtekre. A West Brom támadásaiban kevés az átütőerő, Gerának többet kellene vállalnia a jobbszélen. A West Bromwich eddig egy meccset sem nyert meg az angol ligában, miért éppen most lenne bennük átütőerő. Porszívó, felmosó vödör, fertőtlenítőillat, szivacs, víztócsák, futballmeccs, cigaretta, szombat délután.

                     

Nagyapám szombatonként mindig kikergetett bennünket a fészerből, hogy ne keverjük össze a szögeket a csavarokkal, ne hordjuk szét a metszőollót és a lombfűrészt. A szögeket és csavarokat kiürült ultrásdobozokban tárolta, a szerszámokat örökké beragadó fiókokban. Később egy lakatot szerelt a fészerre, és a kulcsot az ajtóra akasztotta. A testvéremmel folyton íjakat készítettünk. Az íjhoz megfelelő vastagságú, hajlékony ágakra volt szükségünk, ezért kellett a metszőolló és lombfűrész. Nagyanyámnak ez sosem tetszett, édes istenem, ne nyilazzatok, kilövitek egymás szemét. Szombatonként is kora reggel keltem, mintha iskolába indultam volna. Anyám készített egy szalámis szendvicset, apám az ajtóban megnyalta az ujjait és elsimította a hajamat. Akkoriban a szombat volt életem legfontosabb napja. Reggelenként a szendvicsemmel, az elsimított hajammal és a sporttáskámmal beültem a Wartburg jobb hátsó ülésére. Apám kitolatott a parkolóból, a motor felzúgott, elindultunk a meccsre. Leggyakrabban a népligeti FTC-pályára mentünk, de évente kétszer jártunk az MTK-pályán, a BVSC-pályán, a Vasas-pályán, a Honvéd-pályán és a Dózsa-pályán is. A szombat délelőttjeimet hét éven keresztül töltöttem ezeken a sporttelepeken. Az öltözőben felhúztam a zöld-fehér szerelést, a kipucolt futballcipőt, ha cserének jelölt az edző, a melegítőt is. A zöld és a fehér műszálas mezek mindegyikén egy FTC-címer díszelgett, három egymásba fonódó E betű, egység, erő, egyetértés. Ennek jelentőségére az edzők minduntalan felhívták a figyelmünket. A meccs a ti ünnepnapotok, és néhány ünnepnapon Albert Flórián is megtisztelt bennünket azzal, hogy végignézte a mérkőzésünket.

                         

Vége az első félidőnek, West Bromwich–Bolton nulla-nulla. A szó a stúdióé, ahol Kaplár F. József és Nyilasi Tibor elemzi majd a látottakat. A tócsák felszáradtak, fertőtlenítőszag és cigarettafüst keveredett a levegőben. Kimegyek az erkélyre. A Margit-sziget rekortánján színes melegítőkbe öltözött emberek kocognak, a Pest felőli oldalon legalább harmincan, de pontosan nem tudtam megszámolni őket, folyamatosan mozognak. Különböző sebességgel, ellentétes irányba futnak, nem törődve az esőfelhőkkel, amelyek komoran pásztázzák végig a várost, az alkalmas pillanatra várva, amikor végre megszabadulhatnak terhüktől. Néma mozdulatlanságuk nyomasztóbb, mint a legdühödtebb vihar. A Dunán egy uszály halad lassan észak felé, az oldalán a Constanca felirat, elöl világító kabinablakok, hátul egy kék-sárga-piros román lobogó. A hajó konténereket szállít, mintha legénység nem is lenne rajta, csak szürke és sötétzöld konténerek. A lomha uszály méltóságteljesen hasítja a vizet, a motor búgása elnyomja a rakparton rohanó autók zaját. Percekig követem az útját, majd eltűnik egy háztömb mögött. A park egyik padját egy fekete ruhás férfi foglalja el, görnyedt háttal kuporog. Előre-hátra dülöngél, mintha imádkozna. Színes műanyagzsákokat szorít a lábai közé, bennük az egész élete. Kotorászni kezd az egyik szatyorban, előszed belőle egy darab kenyeret. Az erkélyről csak annyit látok, hogy néhány másodperc alatt felfalja.

                 

A lakótelepi játszótéren semmi sem volt gondozott. A pingpongasztalokról már réges-rég letörték a fémhálókat, a hintákat kitépték a foglalatukból, a rakéta orrát kilyuggatták a suhancok, ahogy apám nevezte őket. Asztalra szerelhető hálót senki sem hozott magával, valaki úgyis elvette volna tőle, a két térfelet egy deszka választotta el egymástól. Futballozni sem volt könnyű, de erre is találtunk megoldást. Az egyik kapu egy háromszög alakú mászóka, a másik egy piros szemeteskuka és egy villanyoszlop közötti kavicsos szakasz lett. A lövésekkel vigyázni kellett, nem eshetett kár a kapuk mögött parkoló autókban és a hintában ülő lányokban sem. A lányokat mindig elzavartuk, de miközben fociztunk, visszajöttek. Ekkoriban csak a futball tudott lázba hozni, életem legszebb karácsonyi ajándéka is egy darab linóleum volt. A nyolcvanszor száznegyven centi nagyságú zöld linóleumdarabra apám a futballpálya vonalait festette fel piros filctollal. A hibát hamar korrigáltam. Egy doboz hibajavító festéket elpocsékolva visszaállítottam a futballpálya rendjét, fehérre átszínezve a felezővonalat, a kezdőkört, az ötös és tizenhatos vonalát, a tizenegyespontot, az alapvonalat és az oldalvonalat. A magyar bajnokságot minden évben végigjátszottam, ügyelve arra, hogy a bajnoki címet végül az MTK-VM vagy a Rába ETO szerezze meg. Később már világbajnoki selejtezőket és világbajnokságokat szerveztem, az örökranglistát az olasz válogatott vezette. Többemeletes, fedett lelátót építettem legóból, fapálcikákból, anyám egyik harisnyájából pedig kapukat eszkábáltam, minden gólnál rezgett a háló. A megszállottság első jelei. A gombfoci iránti szenvedély miatt tízévesen Tandori Dezső Új nagy gombfocikönyve volt a kedvencem. Barnabás medve csapatának drukkoltam, mert a Coventry City védelme szinte megegyezett az olasz válogatottéval, Zoff, Gentile, Scirea, Furino, Cabrini. Ötször olvastam végig a könyvet, de hiába, mindig a Norwich lett a bajnok, a Coventry csak a harmadik. Ezt sosem bocsátottam meg Tandori Dezsőnek.

                         

A felszáradt padlón újra szétterítem a szőnyeget, egyenlő távolságra a ruhásszekrénytől és az íróasztaltól. Az egyenlő távolságot, mint mindig, most is szemmértékkel állapítom meg. Nem tudja megtartani a labdát a Bolton, nagyon érik a birminghami gól. A második félidő elejére az újságjaim, a teáscsésze, az ékszeres doboz és a többi tárgy is a megszokott helyére kerül. Ötvenedik perc, háromnegyed három múlt hét perccel, az elmúlt hetekben ilyenkor még csak a portörlésnél jártam, ma két fázissal megelőztem magam. Sós vajjal megkenek egy szelet kenyeret, és felbontok egy doboz szardíniakonzervet.

                   

Apám büszke volt a sárga Wartburgjára. Az elsőre éppúgy, mint a másodikra, de nekem mindkettőben ugyanúgy fájt a fejem. Ha mindannyian, apám, anyám, a testvérem és én is az autóban ültünk, szinte hasogatott. Szombat délutánonként hatvan kilométert tettünk meg nagyapámékhoz, a fejem pedig hatvan kilométeren keresztül hasogatott. Az út végén kábán szálltam ki a Wartburg hátsó üléséről, első utam a kamrába vezetett. Az albán szardíniát tartottam a legtöbbre, szemben az ízetlen, olajfoltos szovjet konzervekkel. Miért nem tudsz rendes ételt enni?, hordott le apám, de számomra az albán szardínia rendes étel volt. Szombat délelőttönként általában kilenckor kezdődött a mérkőzésünk, így kora délután értünk nagyapámékhoz. A délelőtti mérkőzéseinket apám mindig végignézte a pálya széléről, ahogy a csapattársaim szülei is. Következetesen a többiekkel szemközti oldalon állt, a korlátnak dőlve cigarettázott. Másokkal ellentétben soha nem kiabált be a pályára mindenféle ostoba tanácsokat, amiket az edzők nehezen toleráltak. Apám nem kívánt érintkezni a többi szülővel, a butikossal, a kamionossal, az állami biztosító fejesével, ezekkel a tetvekkel. Futballpályafutásomat balszélsőként kezdtem egy Vasas–FTC mérkőzésen, 1986. szeptember 13-án, amelyet Szécsényi István góljával megnyertünk. A szombat délelőtti mérkőzések után apám folytatta trenírozásomat, a különórákat a nagyapám udvarával szemközti réten tartottuk. A helyiek eszkábálta kapukon nem volt háló, még a gólok után is a labdáért kellett futnom, a rétet szegélyező bokrokba gázolva. Apám szerint az edző nem fordított elég figyelmet a gyenge pontjaimra, a különórákon ezért csak bal lábbal és fejjel érhettem labdához. A fejgörcseim így továbbra sem enyhültek.

                         

A takarítás befejezése után sosem pakoltam vissza mindent azonnal a helyére. Hol egy rongyszőnyeg hevert összetekerve napokig az előszobában, hol egy asztali lámpa maradt az ágy mellett a földön. Tudat alatt így fejeztem ki az irtózásomat mindennel szemben, ami tökéletes. Mindig megvolt bennem az igény arra, hogy a környezetem rendezett és harmonikus legyen, de sosem törekedtem a tökéletesség elérésére. Tisztában voltam azzal, hogy ezt csak az örökké unatkozók és a kényszerbetegségben szenvedők hajszolják. Aztán arra is gondoltam, hogy inkább csak képtelen vagyok bármit is befejezni. Mindezeket végiggondolva lenyelem az utolsó falatot a román halkonzervből készült szendvicsből, albán szardíniát évek óta nem találni a boltokban. A világoskék és sötétkék foltokkal mintázott függönyön keresztülnézve is látom, hogy a vihar elkerülhetetlen, az erkélyről egyre hidegebb levegő áramlik a szobába. Egy határozott mozdulattal becsukom az ajtót, de a réseken át így is megcsapja a lábamat a huzat. Az esőfelhők a Budai hegyekbe is leereszkednek, percek alatt elsötétül az ég. Már a Szemlőhegy és a Budai Vár sem látszik a lakásból, egyedül a margitszigeti víztorony kontúrját ismerem fel. Aztán a kommentátor váratlanul ujjongani kezd, Vezet a West Bromwich! Gera beadása hajszálpontos, és Kanu ezt már nem hibázta el.

                         

Apám kilencévesen vitt el először a lakásunktól néhány utcányira lévő pályára, a László Kórház sporttelepére. A László Kórház egy első ligás női csapat volt, többnyire a bajnokság harmadik helyezettje, a Femina és a Renova mögött. Egy világoszöld tréningruhás edző azt mondta apámnak, hogy a sporttelep valójában az FTC-hez tartozik, de még túl fiatal vagyok, hozzon vissza jövőre, és akkor majd meglátjuk. Tovább futballoztam a mászóka és a szemeteskuka között, távol a nagyvilágot jelentő sportteleptől. Egy év elteltével aztán ismét az edző előtt álltunk, aki visszarendelt egy toborzóra, ahol negyvenen szaladgáltunk egy labda után az Üllői úti futballstadion mögötti salakos területen. Negyedóra alatt háromszor sikerült néhány csel után gólt rúgnom, az edző pedig magához rendelt. Hogy hívnak, fiam? Kiss Tibor, válaszoltam büszkén, és egy évvel később már egy buszban ültem, a csapatunk Norvégiába utazott. A Norvég Kupát hosszabbításban nyertük meg 1–0-ra a Skeid ellen, 1987 nyarán. Várakozásaink ellenére az aranyérmeket nem Pelé akasztotta a nyakunkba, hanem a Norvég Ifjúsági Miniszter, nekünk mégis minden arany fénylett. Tizenhét éves koromig bejártam a fél kontinenst, Göteborgba komppal hajóztam be, oda-vissza keresztülbuszoztam Európa leghosszabb alagútján, a 16,32 kilométer hosszú Szent Gotthárdon, láthattam az Adriai-tengert és a 4801 méter magas Mont Blanc-t. Eközben a Nagyvárad téren nyílt egy fagyizó, és átadtak egy makadámkövekből felépített tíz méter magas békegalambot az orvosi egyetem üvegépülete előtt. Becsüld meg magad, fiam, lehet, hogy soha többet nem jársz majd ezeken a helyeken, bölcselkedett apám. Végeredményben igaza is lett.

                       

Gera Zoltán beadása hajszálpontos volt, Kanunak már csak bólintania kellett. A West Bromwich végre szórakoztatóan játszik, a szurkolók máris a következő gólt követelik. Hét forduló óta vártak a győzelemre, és most karnyújtásnyira kerültek tőle. A 23 789 szurkoló eksztázisban hajtja csapatát. Az eksztázis átragad a futballistákra, és a televízión keresztül rám is. Gaardsoe ma egyszerűen átjátszhatatlan, ami eddig nem volt rá jellemző, a West Bromwich az eddigi hét meccsén tizenkét gólt kapott. Nem igazán rajongok az angol futballért, amit nemcsak az magyaráz, hogy 1982 nyarán beleszerettem Paolo Rossi góljaiba, és az olasz válogatott fényes, azúrkék mezébe. Távol áll tőlem az angol futball naiv konzervativizmusa, a jólfésült arcokat bárgyúnak találtam, a kopasz izomkolosszusokat labda nélkül félelmetesnek, labdával nevetségesnek. Akadtak persze kivételek, David Platt vagy Gary Lineker sportszerűsége a konzervativizmus lényegét testesítette meg. Kedveltem az olyan különcöket is, mint a púpos Peter Beardsley, vagy az iszákos Paul Gascoigne. Az olasz futball ezzel szemben maga a művészet, mediterrán szenvedély és virtuozitás, porosz hadászati stratégiával keverve. A West Bromwichból hiányzik a művészi megközelítés, de a megalkuvás nélküli egyszerűség is imponáló, az eksztázis garantált, miként most is. A csapat Gera Zoltán irányításával folyamatosan támad, a Bolton Wanderers hátvédjei olykor csak a nézőtérre tudják rúgni a labdát. Eksztázisban ülök a televízió előtt, számban a szardíniás szendvics olajos íze, a levegőben narancs- és vaníliaillat. A telefon dallama jelez, üzenetem érkezett, feladó Évi. Négy után hívlak, még dolgozom, puszi. Felállok, és az ágy mellé teszem az állólámpát, amit éjszakai olvasáshoz használok. A harmincéves állólámpa anyai nagyanyám szobájának dísze volt. Hónapok óta ki akartam cserélni a búráját egy modern, színes darabra. A homokszínű vászonbúra megszűrte a fényt, elsárgítva a frissen nyomott könyvek lapjait is. Egy modern, vidám lámpaburát szerettem volna, világoskéket, rózsaszínűt vagy narancssárgát, amilyeneket a barátaim lakásában és a tévésorozatokban láttam. Már ki is néztem magamnak egyet egy katalógusból, de képtelen voltam metróra ülni, átszállni, majd hosszan gyalogolni csupán egy vidám lámpabúra miatt. Néhányszor, főleg ébredés után, megbotlottam az állólámpa vezetékében, ezért most is az éjjeliszekrény lábai közé gyömöszöltem a kábelt. Greening íveli majd be a sokadik hazai szögletet, visszaülök a fotelbe, és rágyújtok egy cigarettára, 7:1 a szögletarány a West Bromwich javára. Jonathan Greening labdája a tizenegyespont felé ívelődik, azonos ütemben a berobbanó West Brom-játékosokkal, kettőnulla, hogy érkezett Gera Zoltán, ez hihetetlen. Ösztönösen fejelek a labdába én is, aztán felugrok, és égő cigarettával a kezemben nézem, ahogy társai leteperik a földre Gerát. A lelátón férfiak ölelkeznek, vagy az öklüket rázzák örömükben.

                           

A Skeid 1966-ban megnyerte a norvég bajnokságot, története során először, így a következő évben a Bajnokcsapatok Európa Kupájában játszhatott, a prágai Sparta azonban legyőzte, Ivan Mráz góljaival. A Norvég Kupa döntőjében a Skeid csak egy csapat volt számunkra a száz közül, a legkönnyebben kibetűzhető nevű norvég csapat. Az 1988 nyarát követő években egy vágyra összpontosítottam, folyamatos intenzitással. A mászókába bombázott gólok és a Népligetben zajló bajnoki meccsek közben is egyetlen dologról ábrándoztam. Világbajnok szerettem volna lenni, akárcsak Paolo Rossi 1982-ben. A sárga Wartburgban, a szombat délutáni különórákon arról álmodoztam a leggyakrabban, hogy valamikor a 2002-es vébé elődöntőjében Olaszországot győzzük le, az én fejesgólommal. A döntővel kapcsolatban bizonytalan voltam, de általában az argentinok világoskék-fehér csíkos dresszben kezdőkörbe vonuló focistáit láttam magam előtt. Rajtam meggypiros mez feszül, hátamon ötös számmal, valahol a sor végén dúdolom a magyar himnuszt. A következő világoszöld tréningruhás edző 1989 egyik fagyos decemberi reggelén hátravont középpályásként állított a kezdőcsapatba, a centernek járó kilences mezt a csepeli sporttelepen cseréltem ötösre. A góllövés helyett új feladatot kaptam, a labdák összegyűjtését és szétosztását, a csapatjáték megszervezését. Kezdetben centert játszottam, 1989 őszén már kilátástalanul gyengén, de a csepeli meccsen a futballpálya számomra legmegfelelőbb helyére kerültem. Hiányosságaimból erény lett, lassúságomat kitartással kompenzáltam, szívesebben futottam sokat, mint gyorsan. Aznap minden sikerült, egymagad vitted a hátadon a csapatot, úgy éreztem, enyém egész Csepel, és Csepel aznap a világot jelentette számomra. Hazafelé menet a sárga Wartburg jobb hátsó ablakánál ültem, apám mindig akkor osztályozta aznapi teljesítményemet, egytől tízig, ahogy a Népsport. Ez ma egy nyolcas volt, fiam. Az egész őszöd egy gyenge ötös, de te mindig is tavaszi gyerek voltál. Azóta is ezzel biztatom magam minden ősszel.

                           

Az esőfelhők áthatolhatatlan, szürke függönyként borítják be a várost, a túlpart kontúrjai egyre elmosódottabbak. Fojtogató csend telepszik az épületek közé, amit csak a közeledő, majd távolodó autók motorzajának ritmusa tör meg. Mintha az épületek, komor falak élettelen tömegei üresen állnának. Orkánszerű széllökések rángatják az erkélyen kifeszített sárga szárítókötelet, de a csomók erősen tartanak. A szél az ajtók és ablakok résein keresztül áramlik a szobába, a falinaptár októberi lapja szüntelenül hullámzik. A naptáron egy holland festőművész képei szimbolizálják a hónapokat. Ton Schulten a feketét variálta élénk színekkel, főleg a vörös különböző árnyalataival. Geometriai formákból, eltérő méretű téglalapokból szerkesztett tájképeket épületekkel, vitorlásokkal, naplementével, hegyekkel. A falinaptáron egy nyitott ablak és az ablakkeretek közé szorított hold szimbolizálta a narancssárga és kék árnyalatú, szüntelenül hullámzó októbert. A sárga peremű, műanyag falióra éppen hármat mutat, a piros másodpercmutató a huszadik másodpercre lép, majd a huszonegyedikre, a huszonkettedikre, a huszonharmadikra. A piros másodpercmutató, míg le nem telik egy újabb perc, hatfoknyit halad előre másodpercenként, harmincöt, harminchat, harminchét. Szépít a Bolton, Jannakopulosz, még tizenhét perc van hátra a meccsből, a West Bromwich ilyenkor rendszerint összeomlik. Lehalkítom a televíziót, az esetleges bukásból nem kívánok részesülni. Inkább elindítok egy számot, Jesu, Walk On Water, tizenegy perc, huszonnégy másodperc, Évi hívásáig még legalább ötször végighallgathatom. Fojtott, frusztrált gitárhangok, rezonanciába fulladó dallamok, mintha egy másik helyiségből, a téglafalakon keresztül szűrődne át a zene. Be there for your summer, be dead by the winter, egymás után hétszer, Justin Broadrick kétségbeesett hangján. Tizenegy perc, huszonnégy másodpercben megbékélek a szombat délutánnal. A hónapok óta a falak közé szorító körvonalazhatatlan szorongással.

                       

Egy szombat reggel, valamikor 1991 tavaszán apám az ajtóban megnyalta az ujjait és elsimította a hajamat, de egyedül indultam a Népligetbe. A villamosmegálló felé mindig kerültem egyet, Kruj Iván Fradi-boltjának érintésével, a kirakat előtt néhány másodpercre megállva. A zsebpénzemet az üzletben költöttem el, fényképes gombfocicsapatokat gyűjtöttem. Itt vettem meg a narancssárga holland válogatottat a félig levágott fejű Van Bastennel, a kék-fehér MTK-VM-et Híres Gáborral és a kopaszodó Turtóczky Sándorral, a fekete-fehér Hajduk Splitet a hippi kinézetű Aljosa Aszanoviccsal. Az üzletvezető a gombfocicsapatokat egy pult alatti fiókban tárolta, a kirakatban csak a Ferencváros címerével díszített sálak, sapkák és pulóverek voltak, a táskámban saját, világoszöld, címeres mezem. Az árkádok alatt, az aluljárót átszelve értem a villamosmegállóba, szemben a Nagyvárad téri, makadámkövekből kirakott békegalambbal. A megállóban mindig a lehető legelviselhetetlenebb időjárás tombolt, télen fagy, nyáron hőség, nem is beszélve a váratlanul feltámadó szélrohamokról. 1991 márciusának egyik szombat reggelén is szélrohamok és ijesztő esőfelhők vártak a Nagyvárad téri villamosmegállóban. Akkor már harmadik napja semmilyen hírünk nem volt anyám felől. Harmadik napja nem jött haza, amire azelőtt még sohasem volt példa. Az anyám nélkül töltött éjszakákat a Delfin-könyvek újraolvasásával töltöttem, minden erőmmel Rinaldo Rinaldini kalandjaira koncentrálva. Apám esténként, lefekvés előtt leült az ágyamra, az idősebb testvér ágyára, néhány percig szótlanul nézett maga elé, majd betakart bennünket, és jó éjszakát kívánt. Az ágyban, a villamosmegállóban, az öltözőben, a kezdő sípszó pillanatában minden addiginál jobban éreztem a körülöttem zajló dolgok jelentéktelenségét. Apám kedvenc csapata, az MTK ellen játszottunk. Fiam, az MTK ellen mindig megy neked a játék, jutott eszembe a megállapítása, és ez akkor sem volt másképp. A szélrohamok fokozódtak, a felhőkből időközben ömleni kezdett az eső, de fel sem fogtam a zavaró körülményeket, észre sem vettem a vigasztalanul zuhogó esőt, a szélrohamokat. Minden mozdulatom magától értetődő természetességgel sikerült, anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna. Valójában semminek sem voltam a tudatában, kizárólag anyámra gondoltam, aki még sosem hiányzott annyira, mint akkor. Ömlött az eső, apám egyedül állt a többiekkel szemközti töltésen, és cigarettázott. Tekintetéből kiolvastam, hogy aznap, hazafelé menet nem kapok osztályzatot a sárga Wartburgban.

                     

Tizenegy perc, huszonnégy másodperc, másodszor, ami összesen huszonkét perc, negyvennyolc másodperc. A falak összeszorítanak, lassan közelednek felém, nincs erőm az erkélyre lépni, nincs erőm a menekülésre Justin Broadrick réveteg zsolozsmája elől. Be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer, be there for your summer. Minden ismétléssel egyre csak távolodik és távolít. A távolság azonban jó alkalom a közelítésre, a szorongás megragadására.

                   

Apámmal aznap mégsem hazafelé indultunk a sárga Wartburggal, a szombat délutánt anyám megkeresésének szenteltük. Nem hajtottunk fel a Határ úti felüljáróra, a repülőtér és nagyapámék irányába, hanem jobbra fordultunk, Pesterzsébet felé, az anyósülésen pedig anyám helyett én ültem. Egy darabig szótlanul kerülgettük a kátyúkat, majd letekertem az ablakot, hogy megtörjem az elviselhetetlen csendet. Az autóút szemétteleppé vált parkok, betört ablakú gyárépületek, befalazott ajtajú házak mellett vezetett. Vasúti sorompók, falhoz támasztott biciklik, macskaköves utcák, minden második sarkon kocsma. Először egy mellékutcában álltunk meg, apám egy barnára mázolt házba csöngetett be, ahol egy ismeretlen nő nyitott ajtót. A nő széttárta a kezét és ingatta a fejét, miközben apám beszélt hozzá, ahogy az anyósülésről láttam. A jelenet később kisebb eltérésekkel több helyen is megismétlődött. Utoljára Edina lakása előtt, egy szoba-konyhás melléképület bejárata előtt parkoltunk le. Edinát ismertem, gyakran vigyázott ránk, ha a szüleink színházba vagy vállalati buliba mentek. Apámmal együtt én is kiszálltam a sárga Wartburgból, ismertem már a járást. A konyhaasztalhoz ültünk. Apám és Edina kávét ivott, én málnaszörpöt kértem. Amikor csak tehettem, mindig ezt kértem. A legfinomabbat a Kismartoni úti kocsmában csapolták, ahol minden edzés után megittam fél liter jéghideg málnaszörpöt. Edina másképp mosolygott rám, mint addig bármikor, és egyáltalán nem nevetett semmin, pedig általában mindig nevetett mindenen. A málnaszörpje nagyon finom volt, apám jelenlétében mégsem mertem kérni még egy pohárral belőle. Apám és Edina halkan beszélgettek, mintha nem akarták volna felébreszteni Edina alvó csecsemőjét, mintha azt sem akarták volna, hogy én is halljam őket. Színlelni kezdtem a kedvükért, a pohár üvegfalán keresztülnézve újra leltárba vettem a tárgyakat. Eltorzított, eredeti arányukat és formájukat elveszítő alakzatokat alkottam. Látszólag belefeledkeztem a tanulmányozásukba, látszólag önfeledt gyerek voltam, akinek minden figyelmét lekötötte a vonalzóvá változott öngyújtó és a táncosnővé változott kávéfőző, de közben apám és Edina beszélgetésének minden egyes szavára pontosan figyeltem. Gyereknek színleltem magam, miközben valójában még gyerek voltam. Pedig már hetek óta hozzá sem nyúltam, törték darabokra a vonalzót és a táncosnőt apám szavai, az öngyújtó és a kávéfőző hirtelen ismét eredeti formájában, öngyújtóként és kávéfőzőként állt előttem. Apám idegesen gyújtott meg egy újabb cigarettát, tedd le azt a poharat fiam, mielőtt összetöröd, mit álmodozol már megint? Edina némán meredt maga elé.

                   

Mintha beleragadnék a fotelbe, a bordó kárpitozású fotelbe, mintha beleszorulnék a tökéletes rugózású fotelbe, a másodpercekben mért időbe. A szorongás megmutatja a másodpercek jelentőségét, az elviselhetetlen másodpercek fojtogató súlyát. Egységnyi ideje a másodperc, a falióra hatfokos szöge, a monitor pixeleinek ritmikus átrendeződése. Három óra, huszonöt perc, negyvenkét másodperc, három óra, huszonöt perc, negyvenhárom másodperc, egy hatfokos lépés a piros másodpercmutatónak, elviselhetetlen szembesülések nekem, a fotelbe szorultnak. A kéz remegése, a kéz zsibbadása, a pulzus váratlan felgyorsulása, a mellkason keresztülhasító fájdalom, szembesülés egy másodperc eseményeivel. Erőfeszítés, hogy a cigarettáért kinyújtsam a kezemet, hogy a cigarettát a számhoz emeljem, hogy a cigarettába beleszívjak, hogy a cigaretta füstjét kifújjam, hogy a cigarettát a hamutartóba visszahelyezzem, erőfeszítés alapvető mozdulatok végrehajtására. Öt mozdulat szükséges ahhoz, hogy egy slukkot szívjak a cigarettából, egy teljes szál cigaretta elszívása körülbelül ötven mozdulatot igényel. Erőfeszítés, hogy felálljak, és az ablakhoz lépjek, iszonyatos erőfeszítés, a naponta végrehajtott több ezer mozdulat iszonyatos erőfeszítést igényel. Megszédülök, miközben elhúzom a függönyt. Nincsenek színek, nincsenek kontúrok, csak a városra nehezedő hallgatag esőfelhők néznek szembe velem.