Múltidézés és balítélet (Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok című regényről)

Némiképp leegyszerűsítve a jelenséget, egy történelmi regény szerzője előtt alapvetően két
lehetséges út áll: egyrészt a jelenkorból visszatekintve mintegy a múlt homályába vesző, nehezen
rekonstruálható emlékek utáni nyomozás eredményeként tálalja az olvasó előtt a megjeleníteni
kívánt korszakról szóló történetet, vagy pedig lefejtve az eseményekről a később rátelepedett
tapasztalatot és értelmezést, megkísérli rekonstruálni, az akkori kor embere hogyan viszonyult az
utókor által történelmi jelentőséggel felruházott eseményhez, egyáltalán érzékelt-e belőle bármit is.
Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című regénye azonban egyszerre kíván élni mindkét lehetőséggel.  
A regény kiindulópontja egy váratlan esemény. A Sók nevű városba hazalátogató elbeszélőnek
megfájdul a foga, a fogászati szakrendelők Mekkájában (nem nehéz kitalálni, hogy a fiktív nevet
viselő hely tulajdonképpen Sopron, a szerző szülővárosa) éppen egy olyan házba vezeti a vaksors,
amelyben halványan felderengő emlékei szerint sok időt töltött gyerekkorában. Amit fel tud idézni
mindebből, azok csak foszlányok (a kifejezés egyébként ebből a szempontból sokkal inkább illene a
regény címének, mint a szilánkok szó): két női név, egy zongora, egy fura címet viselő kotta,
Amerikából kapott ruhák, és még néhány ehhez hasonló motívum. A narrátor ennek megfelelően
kutatásba kezd, például a helyi könyvtárban századelőről származó lapokat olvas, hátha valahol írásos
nyomára is akad a két hölgy életének. Közben (írói) megérzésére hagyatkozva arról a férfiról - egy
bizonyos Barsi Lászlóról - is információkat kezd gyűjteni, akinek szobra a rendelő ablakából látható
téren áll.
Ez a mozzanat jóval többet rejt magában annál, minthogy az ember alaptermészeténél fogva szeret
történeteket mesélni. A múlt felidézése, az emlékfoszlányok közti üres tér kitöltése erkölcsi
imperatívuszként jelenik meg az elbeszélő gondolatai közt, hiszen egy regényírónak megadatik az a
kegyelmi állapot, hogy képes ráérezni a homályba vesző részletekre is, majd aztán ebből teljes és
hiteles képet festeni. Éppen ezért, bár terjedelmét tekintve elenyészne ez a bevezetőszerű rész a
továbbiakhoz képest, mégiscsak van olyan fajsúlyos a regényről alkotható összkép kialakításában,
mint maga a konkrét elmesélendő történet.
A jelenbeli nyomozásos motívum ugyanis hamar háttérbe szorul, és a könyv elején megismert, szinte
észrevétlenné váló narrátor tolmácsolásában a történet kvázi önmagát meséli el. Az említett két idős
hölgy gyerekként tűnik fel előttünk. Lizzy a nagyobbik épp végignézi, ahogyan apja megmenti a
lincseléstől leendő mostohaanyját – és testvérét (akik ekkor még csupán egy sikkasztó szélhámos
özvegye és árvája). A jelenet az áttételesen gyermeki nézőpont miatt A hullócsillag éve perspektíváját
idézi, a konfliktus pedig  a szerző A svédek című elbeszélését, hiszen Rakovszky nagyon érzékenyen,
nagyon finom rezdülésekkel képes ábrázolni a különböző  társadalmi rétegek, szociokulturális miliők,
életformák eltérő viselkedési kódjait és az ebből származó egymással szembeni idegenségérzetet, a
félrecsúszó kommunikációt, s az akár rejtett, akár nyílt agressziót. Mivel a regénybeli szereplők
legtöbbjét foglalkoztatja valamilyen formában az osztálytársadalmak válsága, elavultsága, rendkívül
izgalmas, hogy a narráció szintjén mindez sokkal árnyaltabban és összetettebb problémaként jelenik
meg, mint a szereplők legtöbbjének gondolataiban és megnyilvánulásaiban.  
Ez azonban egyáltalán nem mond ellent annak, sőt, még inkább erősíti, hogy a történet lényegében a
korabeli perspektívát, méghozzá a két fiatal, jómódú polgárlány nézőpontját igyekszik rekonstruálni,
jól érezhető távolságot képezve az olvasó történelmi-mentalitástörténeti tudásától. A cselekmény
alakításában nem a történelmi események, hanem a szereplők sorsának belső logikája diktálja a
tempót, miközben kissé szokatlan és elsőre nehezen emészthető az is, miért pont ott és úgy ér véget
a regény, ahol és ahogy, nevezetesen 1926-ban Újév napján.  Mert könnyen adná magát egy közel
egy évszázadon átívelő nagy ívű történet is, hiszen - és itt ismét az olvasó utólagos tudása tétetik
próbára - a második világháború és az azt követő évek valószínűsíthetően a két központi karakter
számára is tartogattak még drámai eseményeket. Hogy Rakovszky mégsem viszi végig ezt az ívet,
némiképp Hilary Mantel Farkasbőrben című regényére emlékeztet, melyben éppen ott ér véget
Thomas Cromwell története, ahol gyakorlatilag a lényeg kezdődne. A szerző bemutatta a főbb
szereplőket, csak abban a regényben létező, egyszeri és megismételhetetlen karaktervonásokat adott
nekik, majd az ebből fakadó alapkonfliktusokat felvázolta, a többit rakja magának össze az olvasó
történeti tudása alapján.
Ez a regényvilágon belüli egyedi logika jellemzi tehát a Szilánkokat is, az utólag jól látható
folyamatként rekonstruálható történelmi események először érintőlegesen vannak jelen a két lány
életében, s csupán úgy erősödik a szerepük, ahogy földrajzilag is egyre közelebb érnek ezek az
események, s végül egészen otthonuk nappalijáig (ne feledjük, ahol a könyv eleji narrátor zsibbadó
arccal kénytelen várakozni) bekukkantanak.  De hiába zajlik már a háború, a történet szempontjából
sokkal fontosabb, hogy a kisebbik lány, Emma vajon megtalálja-e önmagát, vagy a „valóságos élet”
szavakkal körülírhatatlan élményének kétségbeesett keresése eleve kudarcra ítélt vállalkozás-e
számára. Ha belegondolunk, tulajdonképpen Rakovszky ironikusan megfordítja a szokásos
perspektívát: nem a nők kerülnek marginalizált helyzetbe a történelmi események értelmezésében,
hanem éppen hogy a történelmi események két egyszeri és megismételhetetlen női életút
elmesélésében.
Bár többféle szövegtípus található a könyvben, hiszen szerepelnek benne újsághírek, levelek,
naplóbejegyzések, a főbb szereplőkkel történtekről mindvégig áttételesen értesülhetünk csak. A két
lány esetében ez kevésbé feltűnő, míg a történet harmadik kiemelt fontosságú karaktere esetében
időnként kellemetlen hiányérzetet okoz, hogy csupán az őérte rajongó szürke aktakukac
megbízhatatlannak tetsző naplóbejegyzéseiből olvashatunk róla. Ez a megoldás egyrészt nem engedi,
hogy az olvasó megfeledkezzen arról, hogy a múlthoz alapvetően csak áttételesen férhetünk hozzá,
másrészről pedig nem elhanyagolható mértékben hozzásegíti a regényt ahhoz, hogy egy sokrétű,
elgondolkodtató és több szempontból is továbbgondolandó alkotássá váljon. Hisz ez esetben is
éppen ez a bizonytalanság, annak sejtetése, hogy László csak a naplóíró szemében különleges,
zseniális lánglelkű poéta, s valójában valószínűleg egy középszerű, sértődött, irigy és a hirtelen az
ölébe hullott hatalmat is ennek szolgálatába állító kisember, teszi elevenné, életszerűvé a történetet,
olyanná, amelyhez az olvasó is könnyen kapcsolódni képes saját valós életéből (és természetesen
korábbi olvasmányélményeiből) szerzett emberismerete és élettapasztalata révén.
Rakovszky Zsuzsa azonban pimaszul meg is piszkálja az olvasó hozott tudását, éppen úgy, ahogy
regényhősei előítéleteit. Utóbbi abból a feszült helyzetből bomlik ki, hogy a Szilánkok szereplői sokat
beszélnek ugyan a különféle társadalmi konvenciók elavultságáról, ugyanakkor szavakkal vallott
eszméik és előítéleteik által befolyásolt tetteik gyakorta nehezen feleltethetők meg egymásnak.  
Mert hiszen könnyű például elsőre azt állítani, hogy a két testvér körül az idősebbik nyilván egy
besavanyodott vénlány, a maga giccset kedvelő provinciális ízlésvilágával, míg a fiatalabbik az, aki
irigylésre méltó bátorsággal mer szakítani addigi sorsával, és belevetni magát a nagybetűs életbe, ami
időnként éhezéssel és fagyoskodással is jár. Nos, igen, szép romantikus eszme, egy vidéki úrilány
kezébe is akadhatnak ezekre a motívumokra épülő regények, ám jelzésértékű – és ismételten csak
Rakovszky nagyon finoman árnyalni képes íráskészségét dicsérhetjük benne – ahogyan Emma éppen
akkor adja fel ezt a kalandot, mikor megszólal benne a vészcsengő, ő mégiscsak egy úrilány, és
elviselhetetlen szégyen lenne, ha összetévesztenék az „olyan” külvárosi nőcskékkel.
Vagy itt van a naplóíró Rauch Géza esete, akinek egész gyerekkorát annak a szégyene határozza meg,
hogy anyja házasságon kívül szülte, nem ismerhette soha igazi apját, mígnem Barsi telebeszéli a fejét
mindenféle, regényekből ismert klisével ennek a szituációnak a különlegességéről, hogy aztán a kis
szürke aktakukac anyja halálos ágya mellett döbbenjen rá, hogy egyikük sorsában sem volt semmi
magasztos és rendkívüli, szürke kispolgárok ők, múltjukban egy komoly szégyenfolttal.  De a klisék
tekintetében kihagyhatatlan a pesti és vidéki ellentétpár, ahogyan a leghaladóbb szellemi közegből
származó ficsúrok már eleve azt feltételezik, hogy egy vidéken élő polgárlány biztos kíméli magát
mindenféle komolyabb szellemi tevékenységtől és nagyjából csak ájtatos hímezgetéssel tölti a
napjait. Rakovszky pedig egyszerre használja és leplezi is le ezeket a motívumokat.
Ezzel pedig vissza is térünk a kiindulópontunkhoz. Mert hiszen miből is meríthet egy regényíró, ha
csupán néhány emlékfoszlány áll rendelkezésére egy számára érdekes történet elmondásához?
Ugyanúgy az előítéletek és sztereotípiák determinálta élet- és olvasási tapasztalatából, mint
mindannyiunk, akik a szürke hétköznapokban is szeretünk már csupán egy-egy apró információ
alapján is teljes (tév)képet alkotni a másik emberről.  Ha innen nézzük, a korábban említett erkölcsi
imperatívusza az elbeszélés aktusának átitatódik némi öniróniával is. Ráadásul e szempontból a  
Szilánkok cím is mégiscsak telitalálat, hisz a szó nem csupán valami egykor volt egész darabokra
hullását jelentheti, de egyben azt is, hogy ezek az apró darabok meg is sebezhetik azt, aki hozzájuk ér,
ahogy sebeket okoz az is, ha egy ember megítélésében nem vagyunk képes bizonyos sztereotípiákon
túllátni.  1914-ben és száz évvel később egyaránt.