Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. július-augusztus / "Verbális sasszésgatás"

"Verbális sasszésgatás"

Szendi Nóra Zárványok című kötete a 2015-ös Könyvhétre jelent meg. Az írónő két másik szerzővel − Bödecs Lászlóval és Juhász Tiborral − egyetemben lett az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége első közös könyvpályázatának nyertese. A három kötet közül ő jegyzi az egyetlen prózát, a meglepően markáns hangú és burjánzó nyelvű Zárványokat.

„A narkó a habarcs”

A regény alapvető szervezőeleme a droghasználat, és az ehhez kötődő rétegnyelv: „ [a] szleng ördögszekérként pörög végig a pesti utcákon, minden kincset és szemetet magára szedve” (82.). A Zárványok a budapesti underground szcéna fehérporos útjaira kalauzol. Ezek az utak keresztül-kasul húzódnak a városon. Bevezetnek a szórakozóhelyek hátsó helységeibe, ahol mélyvilági shivák szórják a drogot szorgos karjaikkal, de főhősünk, Kopp Irén – bölcsészhallgató – révén a Bölcsészettudományi Kar alagsori vécéjébe is, ami a csíkszívás egyik bázisa lesz. A drogos lét azonban nemcsak a szavak szintjén jelenik meg, hanem meghatározza a világérzékelést is. Az emlékeket „orrba rántja” (7.) a főhős, és a „nap ragyogó extasytabletta” (197.). Azonban az innovatív képhasználatnak van egy másik forrása: táplálkozik a 19. századi magyar irodalom erős, néhol már giccsbe hajló metaforikájából is. Ez a vonulat egyértelműen az értelmiségi lét mentén szűrődik be. Főhősünk Berzsenyi-rajongó, aki irigyli a költőnek és kortársainak éráját, annak minden érzelgősségével együtt. Ugyancsak ezt erősítik a különböző intertextuális utalások, mint például a fejezetcímmé avanzsáló Kisfaludy Sándor Himfy-költeményeinek címei: A kesergő szerelem és A boldog szerelem.
Beszédes, hogy Irén különböző szerelmi kapcsolatai is a drogok mentén lesznek hozzáférhetőek. Csuri mellett a keményebb drogok lesznek a jelölők, míg Marci mellett egyértelműen a fű. A drog hidat képez, testvérré tesz – megszünteti a távolságot, az idegenséget. Ez a folyamat azonban ellentmondást hordoz magában. Nem tudni – főszereplőnk maga sem tudja –, hogy a hasonló vonások mennyiben a sajátjaik, és mennyiben a drog „arcai”: „Kérdés persze, mennyi ebből a saját őszinteségünk, és mennyi az anyagé: arcunk a paletta, melyen összefolynak a különnemű színek.” (307.)
De tágabban értelmezve a drog szó jelentését, Szendi regényében mindenki pótcselekvéseket hajt végre. Csuri nagymamája, akárcsak az öregek többsége, orvosról orvosra jár, piacozik, ez tölti ki az életét, édesapja pedig ételfüggő. Érdekes módon ezek a függőségek is sok esetben a drog metaforikájával lesznek hozzáférhetőek, jó példa erre, mikor Csuri és nagymamája a dinnyékről beszélget: „– Mama  szól közben az emésztéstől rohamosan kocsonyásodó Csuri csitítón , ő csak egy terítő, nem a forrás! – Attól még tudja, mit árul, oszt mégis vigyorog hozzá! – Miért nem mész olyanhoz, aki jobbat szór?” (234.). A tanulság, hogy minden lehet drog: „kellően tág témakör, minden belefér, az egész város színe és fonákja, a szénné szolizott, sebészkésvillanásra élvező szilikonbébiktől a fornettiért ácsingózó szénhidrátfüggőkön, kávéra kelőkön, nyugtatóval nyugvókon, hegyekben haló hegymászókon és gyomorsavat hányókon át az ország balsorsára bóduló hungaropesszimistákig.” (106.) A konzumélet kritikája jelenik itt meg, talán kicsit túl explicitté is téve.

Zárvány a habarcsban

De hol van a sztoriban a zárvány? A kérdésre a válasz érdekes módon egy időbeli és térbeli zárvány lesz: Amathunt. A név nem véletlenül lehet ismerős az olvasónak, Berzsenyi Dánielnek, Irén bálványának szövegvilágából derenghet. Ez a fejezet (Amathunt) egyfajta zárványt képez a szöveg belső terében. Egyrészt nyelvileg – Szendi Nóra rendkívül humoros módon idézi meg Berzsenyi nyelvezetét, szófordulatait. Másrészt egy eszményi világ rajzolódik ki, szemben a zilált hétköznapokkal, ahol Irén – talán életében először – prototipikus nőként jelenik meg, mi több, múzsaként. Így elveszti szexualitását a szó hétköznapi értelmében, és a nő fogalmának éteribb megtestesítője lesz. Alakjának árnyalásához nagyon fontos ez a fejezet. Irén számára nőisége, nőiessége ugyanis végig problematikus. Az első fejezetben (Reverz) betekintést nyerhetünk valamelyest a gyerekkorába és gimnáziumi éveibe. Mivel az általa látott nőképnek nem felel meg (kezdve a gyerekkori eperfagyiszínű ruháktól egészen a szőrmentes arcig), elkezdi a különlegességet hajszolni: „látom ezeket a nőket, polcon sorakozó százszázalékos dzsúszok, egyféle gyümölcsből, semmi adalék” (11.). A nőiességgel szemben a szexualitás, a testiség viszont nagyon is a sajátja. A Zárványok egyik legnagyobb erénye, hogy elemien nyúl a témához. De azt is ki kell emelnünk, hogy az aktusok során is jellemző, hogy Irén a domináns, tehát nem hódol be a klasszikus női szerepeknek. Bizonyos tekintetben egyfajta harcnak tekinti a szeretkezést, amelyben legyőzi a másikat, bekebelezi.
Itt pedig elérkezünk a hatalomgyakorlás kérdéséhez. Irén Marcival való kapcsolata során olvashatjuk a következőket: „Megírni vagy megmenteni valakit, mostanában egyik sem foglalkoztat: talán éppen, mert mindkettőnek a hatalomgyakorláshoz van köze.” (372.) Irén olyan élethazugságban él, hogy hatalma van saját élete felett. Sőt, mások élete felett is, főként Csuri felett. A fiú mintha a lány legnegatívabb kivetülése lenne: „Nekem kell kihordanom Csurit, mindazt a szépet és otrombát, ami Csuri, mert én láthatatlan vagyok. Dehogy ártott nekem. Helyettem csinál bolondot magából.” (320.) A droghasználat is mintha azt szolgálná, hogy a főhős elszakadjon a mindennapok valóságától, és azt csinálja, amit akar. A dolog pikantériája, hogy a drog ugyanúgy korlátok közé szorítja használóját, hovatovább, elveszi egyediségét, gondolhatunk itt a „lejövős tekeredésekre”, amelyeket a szereplők produkálnak, vagy az „egyenmaszkra”, amit az islerin fest arcukra.

„A forma minden”

A Zárványok szövegtere meglepően homogén. Naplószerű írásról van szó, amelynek alegységei közül hat (Reverz, A boldog szerelem, Az anyag rejtett lelke, A kesergő szerelem, Amathunt, Futni) Irén centrálperspektívájára épül, ahogy arra Almási Miklós is rámutat (Almási Miklós: Kokszos mesék, Art7, 2015. 10. 13., http://art7.hu/irodalom/kokszos-mesek/). A mű saját narrátorára tett utalásai mellett gyakran utal megírásának körülményeire is, legyen szó visszatekintésről: „[e]zt gondolom kisgyerekként” (9.), „régi naplókból igyekszem rekonstruálni” (14.), vagy a látszólag jelen idejű elbeszélést kiegészítő zárójeles megjegyzésekről: „(Igazából egyáltalán nem hallani)” [63.] Mintha az elbeszélés módja maga is azt kívánná megjeleníteni, hogy Irén saját zárványban él. Fürdik a szavakban, Csuri is azért izgalmas figura számára, mert tompa agya ellenére nyelvi leleményei beindítják írói fantáziáját. Ennek a lubickolásnak az egyik eleme, hogy a narrátor mintha ragaszkodna a neki tetsző kifejezésekhez, vissza-visszaemeli őket a történetbe. Ezek az elemek megteremtik a szövegkohéziót. Emellett motivikus ismétlődések is jellemzik a Zárványokat: a futás aktusa rendre visszatér, a regény elején és végén is megjelenik, Csurihoz és Irénhez köthető általános reakcióként. A túlpörgetés metaforája lesz, egyfajta drog, az agy kiüresítése, de emellett van egy könnyebben hozzáférhető értelmezése is: menekülés. Azonban nem a valóság, hanem a drogos flashelés elől. A rét ugyancsak visszatérő motívum: a lélek tisztás lesz, ahogy Amathunt maga is, csakúgy, mint a zárófejezet kissé steril, vészjósló színhelye. Az utazás némileg túlterhelt toposza is megidéződik, szintén a regény keretes szerkezetében: a könyv elején egy flashelés-szerű buszút, míg a könyv végén egy szintén hallucinációra emlékeztető taxiút jelenik meg. Ezek a vissza-visszatérő képek a homogenitást segítik elő. Azonban ez a koherencia néhol a konzekvensség ellen játszik: Csuri és Vladimir – Irén szerelmei közül kettő – gyakran ugyanazokat a szavakat használják. Legszembetűnőbb ebből a szempontból a Csuri szemszögéből írt fejezet (Virágpor a gépezetben), mely látszólag Csuriról és családjáról szól (bár a többivel ellentétben nem egyes szám első személyű narráció jellemzi), azonban Irén mintha ezt is megszerkesztené, felülírná – jó példa erre a következő sor, mely mögül kikandikál a főhősnő stílusa: „Rossz időket érünk, rossz csillagok járnak, szegény Csuri vezekel a jóédesanyjának” (173.). Az Irén életébe bekerülő férfiak megírandó, potenciális regényalakok, de mégis, sokkal inkább Irénről „szólnak”, mintsem magukról. A lány hozzájuk való viszonyán át, egy-egy repedésen keresztül betekintést nyerhetünk a zárványba, és benne a zárványban rekedt lényre, magára a főhősre.
Szendi Nóra nagyon sok mindent bele akart sűríteni első regényébe. A kötet szűrője Kopp Irén, a különböző intertextuális utalások az ő személyére nézve fontosak, az ő ízlésére referálnak, az Amathunt fejezettől eltekintve szinte függetlenül a szövegtől. Az olvasóban felmerülhet a kérdés, rögtön az első oldalak elolvasása után: van-e elég potenciál a figurákban, tartható-e az első oldalaktól a maximumra tekert tempó a kötet utolsó lapjáig? A válasz – egy-két kevésbé gördülékeny résztől eltekintve – egyértelműen igen. Szendi ugyanis, amellett hogy nagyon jó rövidtávon, valójában hosszútávfutó, akárcsak hősei: Kopp Irén és Csuri. A könyv nem fullad ki, egy-egy lazábbnak tűnő fejezet után újból begyorsít, és elkábítja az olvasóját, olvasásakor egy végeláthatatlan tripbe kerülünk. A Zárványok teljes figyelmet követel olvasójától, és ha hajlandóak vagyunk megadni magunkat neki, igen hamar beszippant – ha stílusosak akarunk lenni: felszippant – minket a világa.