A világ szíve

Petőfi mondja a költészetről, hogy az „olyan épület, Mely nyitva áll boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy, Szóval: szentegyház, ahova belépni Bocskorban sőt mezítláb is szabad”. Egyet kell értenem vele, hiszen a költő felkent gyóntatópapja az Esztétika, mely lényege szerint a Lét gyújtópontja, ha úgy tetszik, a Világ Szíve, tehát maga Isten. A költő egyetlen küldetése a Szépség megteremtése, vallástétel a Szépség jelenlétéről a világban: méghozzá a Szépség örök jelenlétéről, mert egyedül csak ez mérhetetlen, s ebből eredően időtlen, így örökkévaló. A költészet isteni idejében, anyagtalan transzcendenciájában a múlt és a jövő – épp ettől halhatatlan – teljes egyidejűséggel van jelen: a nyelv, a vers mint zene a teljes Kultúrát (történelmet, mítoszokat és kultuszokat) közvetíti, ezért elmondható róla, hogy az Igazság birtokosa; azé az Igazságé, amely képes az embert megszabadítani, vagyis ő, a költészet maga a Szabadító, maga a tökéletes Bölcsesség: „Benne ugyanis lélek van, amely értelmes, szent, a maga nemében egyetlen, sokrétű, finom, könnyed, mozgékony, átható, tiszta, világos, sérthetetlen, a jót kedveli, éles, akadályt nem ismer, jótékony, emberbarát, állhatatos, szilárd, bátor, mindenható, mindent lát és áthatja a szellemet, a gondolkodó, a tiszta és a legfinomabb lényegeket.”

*

A költészetnek totalitásra kell törekednie, ezért a költő voltaképpen az egyetemes törvény polihisztora: szeretni akarja a világot, vagyis megérteni; küzdeni a léttel a létért; vívódni a kimondhatatlannal a kimondhatatlanért. Végső soron tehát eljutni a bűnből a bűnelőttibe, a hűtlenségből a hűségbe, a mosolytalanságból a mosolyba, a mulandóból az állandóba, a világból a világosságba, a kirekesztettségből a Világ Szívébe. Ez pedig nehéz, a legnehezebb, mert a legtisztább egyszerűség. Ezért érzem gyakran, hogy a tökéletességre, a totalitásra való törekvés voltaképpen egy fordított út: a beszédből az elhallgatás felé vezet, mintha csak a megváltott világot némán, szavak nélkül tudnánk a legpontosabban megszólítani. Vagyis a költő szabadságához a beszéd szabadsága mellett az elnémulás, a hallgatás, a szavak nélküli tiszta költészet szabadsága is hozzátartozik.

Az igazán erősek azért erősek, mert a fájdalmakat, a megrendüléseket, a tragédiákat ugyanúgy a szeretet fény felé terelő ajándékának tudják, mint például a boldogság, az öröm, a szerelem, a barátság, az igazságosság erőt adó világosságát.

*

Magasság és mélység nem egyéb, mint hang és visszhang egymást tükröző játszódása. Ha verset írok, a Szó mint szépség magasabb minőségi létbe emelkedik, valóságosabb valósággá lesz, s ezáltal a világ mélyebb megértését segíti.

Minél magasabbra emeljük a szívünket, annál mélyebben értjük a létet.

*

Mi más a költő szabadsága, ha nem az ő megélt és megértett igazságának a mértéke a mérettelenen belül? Ha a mérettelent Kultúrának mondom, akkor az én mértékem ebben a Kultúrában él és lélegzik. És ha a Kultúrában, akkor nem a végtelenben, hanem a megmérhetetlenben, a Mérettelenben: a méretlen szeretetben, becsületességben, igazságosságban. A szeretet nem kiló, a becsületesség nem méter, az igazságosság nem liter. A léleknek se súlya, se hossza, se köbtartalma nincsen.

S nem ő tehet róla. Hogy ki? Isten tudja.

*

Káin nem kedvtelésből ölte meg a kisebbiket, Ábelt, hanem mert így volt elrendelve. Talán, mondják az okosak. Én ezt nem fogadom el. Inkább azt hiszem, hogy a nagyobbik bűn alá vetése mindeneknek a bűn alá vetése; hiszen mindannyian nagyobbak vagyunk a másiknál, s csak ennek bevallása által nyerhetünk bocsánatot.

*

Isten az embert a saját hasonlatosságára teremtette. De az ember a jó és a gonosz megismerése után olyanná lett – az Úr szava szerint –, mint miközülünk egy; egy, aki elárul engem. Azaz olyanná, mint a bukott angyal: lázadóvá, Teremtője riválisává. Ezért kiűzetett az isteni dimenzióból, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is...

A kígyó hazudott, nem is tehetett mást, mert nincsen őbenne igazság, hiszen emberölő volt kezdettől fogva. Azt hazudta Évának, hogy sem ő, sem Ádám nem hal meg, hanem olyanok lesznek, mint Isten, jónak és gonosznak tudói. Éva „megette” ezt a szemenszedett hazugságot, s megetette vele Ádámot is.

*

A tévedhetetlen Lucifer, a nagy átverő, a Fényhozó és társai, akik megismertették a gonoszt az emberrel, elvetették a sulykot: nem vetették latba, hogy az ő mindenhatóságuk is a Mindenható ajándéka. Lázadásuk Isten ellen bűnnek íratott fel, és aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. Aki pedig szolga, az – minden látszat ellenére – nem ismeri ura akaratát. Ezért mondja a farizeusoknak az Úr: A szolga pedig nem marad mindörökké a házban: a Fiú marad ott mindörökké. Vagyis: a lázadó angyal, a bűnös szolga kiirtatik az Úr házából, az emberből, hogy az ember fia a Fiú (az ártatlan Ábel) barátja lehessen; mert csak ha a Fiú szabadítja meg az embert, akkor lehet valósággal szabaddá.

*

Miért írok? Erre voltaképpen nem lehet, mi több, nem szabad válaszolnom, hiszen hazugsággá avatnám azt a világos tényt, hogy nem valamilyen céllal kezdtem el verset írni, hanem a szépség megléte miatt, a világban meglévő megrendítő és megtisztító ok miatt. S ezt én kegyelemnek mondom. És áldásnak.

*

Aki teremtett lénynek vallja magát, nem tehet egyebet, minthogy Teremtője világosságának szenteli életét; reá bízza, hogy mit szóljon a szája, s minemű legyen a bölcsessége. Isten törvénye pedig egyetemes és lényegre törő; ezért az ő gyermeke sem lehet a lét által determinált, sem pedig szószátyár.

*

Az ember ellentmondásokban kénytelen élni, hiszen egyrészt a világban, másrészt a világosságban él. Ezt az ellentmondást, békétlen szorongattatást csak a hit oldhatja fel; az embernek be kell vallania, hogy világosság nélkül elveszett ember; s ez, ez a bevallás, ez a vallástétel az ő bizonysága: a lélek etikája. Bizony, bizony – így beszél az Úr.

*

Minden egy hajszálon múlik. Te pedig, be kell látnod, egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé.

*

Aki szeret – ki az? –, mindentudó. Aki mindentudó – ki az? –, mindenható.

*

Akik az Örökkévalót írássá avatták és avatják a világ fennállása óta – felelősek. S aki felelős, az egyben a felelősségre vonás fia is.

*

Szívszakadva sírni, vagy szívből örülni – az élet kétféle, de egylényegű kegyelme.

Eredeti – mondjuk arra, amit annak érzünk. És igazunk van. Ez az igazságérzet kormányozza a világot. Mert az eredeti energiát sugároz – a kezdetből ered, a teremtés fenséges, mindenre elszánt, mindenható vakmerőségéből.

*

Kimondhatatlanul szeretlek – mondjuk vagy gondoljuk a tiszta érzület lázában. Mert így érezzük. S így van rendjén; hiszen lyukas garast sem ér, ha kimondható.

*

Ezt mondjuk: Isten tudja. És ezt: ördög tudja. A választás pedig az emberé.

*

Az ember totalitás. Ezért: vagy totális csőd, vagy totális totalitás.

*

Tökéletességre törekszel? Szállj magadba, s nyílj szóra odabent. Igen: menj be a te belső szobádba, a szentélybe, ahol az élet vize fakad, s az élet szentsége őriztetik: a te mindennapi kenyered.

*

Azt kérded, barátom, mi az, hogy szent? Egyszerű és mindennél súlytalanabb: Isten mosolyának visszfénye a te szívedben, lelkedben és elmédben – vagyis a valóság: a pillanataid! Hiszen mindent megteszel azért, hogy ezt megértsd, hogy birtokba vedd a valóság pillanatait. Még ha öntudatlanul is, de szentségre törekszel.

*

Szerelmes vagyok? Hát persze! Most és mindörökké. Hogy kibe? Oktalan kérdés: az okba!

*

Igen és nem: ennyi a világegyetem. Persze, azt mondod, fejtsem ki. Kifejthetem: nem hiszem, hogy létezik nemigen.

*

Lenni vagy nem lenni? Iszonyú ez a hamleti kérdés, sőt pokoli. Mégis: túlságosan emberi. Olyan ez, mintha módunkban állna választanunk, hogy megszülessünk-e vagy sem! Mi több: mintha mi dönthetnénk arról, hogy legyen-e lelkünk vagy sem! De hát e két dolog akaratunktól teljesen független: akaratunkon inneni vagy túli, végső soron tehát – legalábbis e két kérdésben – ártatlanságunk szavatolói.

*

Csak a pont időtlen, és önmagában halott – mondja Paul Klee. Lélegzetelállítóan vakmerő! Hiszen valójában azt állítja, hogy a Teremtőnek szüksége van a teremtményeire; hogy az örökké élő fenséges módon szétosztotta magát a mindenséget alkotó pontokká, mely pontok csak oszthatatlanságukban élők; hogy a Mindenható, saját hasonlatosságára teremtve az embert, belekódolta az emberbe a mindentudást; hogy a Magasságos egyben Mélységes is, s így egymást tükrözik. Mintha csak Paul Klee ismerte volna a Megváltó rejtett szavait: Én vagyok a mindenség; a mindenség belőlem jött ki, és a mindenség visszatér hozzám.

*

Ne akarj hasonlítani! Hasonlíthatatlanul hasonló vagy.

*

Élsz.

Pontosan úgy, ahogy kell.

Hát hallgass, telítődj.

S majd szóra nyílsz.

Pontosan úgy, ahogy kell.

*

Az önfeladás önfeledés. A játék pedig gyönyörködés az ember fiaiban.

*

Költőkről és versekről a századok könyvtárak százait terhelték meg súlyosan. Mégis, vagy épp ezért, nincs nagyobb teher és a súly a költő számára, mint amikor a versírásról vallatják, hiszen az ember éppen arról tud a legkevesebbet, ami őbenne a költő. Talán a legtöbb, amit a költő tehet, hogy minderről hallgat – és megkísérli olykor, Isten tudja, miért, a versírást.

*

Mintha azért írnék, hogy megszólítsam a láthatatlan felenvalót, azt a megírhatatlan valóságot, amelynek része vagyok, s amely csak és csakis az írásban, a koncentrált, magasba tartó beszédben tettenérhető.

*

Azért írok, hogy megkísértsem a lehetetlent, s e vakmerőségemet jóvátegyem. Persze, valójában jóvátehetetlen; ezért valamennyien meglakolunk. Pilinszky János egyik versét paraffazálva, csak két szavunk van: a bűn és imádság szava; az első eredendően a miénk, a másodikat – kevés eséllyel – megpróbáljuk elhelyezni. Mindazonáltal: erőfeszítéseket kell tennünk, hogy kiérdemeljük a békés halált.

*

Az embernek két „arca” van, vagyis kétféle élete: egy mosolygó és egy mosolytalan. A mosolygó élet virrasztó és önfeledt, mert az örök jelenlétben, időtlenül kíván boldog lenni. A mosolytalan élet hatalomra tör, elfolyó percei elguruló aranypénzek, ezért úgy gondolja, hogy az „arany” időt ki kell zsákmányolni – vagyis egyfolytában boldogtalan.

*

A világ jó. Miért? A jóég tudja.

*

Amikor egyedül vagy, kivel társalogsz? Ki mással, mint a Jelenvalóval, a nyelvvel; úgy is mondjuk: a világ világosságával; vele, aki keserűen kínzatott, éppen úgy, ahogyan mi. Aki ezt megúszni véli, még keserűbben kínzatik.

*

– Gábor, te szoktál szomorú lenni?

– Igen.

– És tudod, hogy miért?

– Hát, hallod…

Valóban: hallom.

*

– Gábor, te szoktál távol lenni? Például, amikor írsz.

– Attól függ, mi a távolság... Neked jobban kell tudnod... Valóban sejtem: írás közben távol lenni – forró realitás, égő közelség.

*

Szamárlétra? A legkisebb szeretnék lenni: onnan, lentről figyelni a sürgést-forgást felettem. Ha teljesül e vágyam, Góliátnak is megkegyelmezek.

*

Nem csak a szeretet, a gonosz is mindenható. S ha mindenható, akkor mindenütt jelenvaló. Fegyvere van. És használja. Csak a szeretet: a lefegyverző szeretet győzheti le.

*

A világ egy szeretetre méltó gubanc: Emberfia legyen, aki kibogozza!

*

Nem írni kell, hanem élni. S ha mégis írnál, akkor törekedj úgy írni, hogy az életet segítsd. Amint ez a három mondat is.

*

A kultúra beszél, a civilizáció dadog. Szeresd hát az embert, aki e két hatalmasságot összekötő, örökös vérző mosoly.

*

A világ meghódítása? Légy irgalmas magadhoz, és győztél.