Európán innen és túl

Az ember nincs könnyű helyzetben, amikor egy olyan bölcselőnek a gondolatait mutatja be, aki a hazai és a magyarországi olvasóközönség előtt valószínűleg kevéssé ismert – s közben a cseh és az európai filozófia legkiemelkedőbb alakjai közé tartozik. Csehszlovákiában ismeretlen fogalom volt a támogatás–tűrés–tiltás alapelvei szerint működő viszonylag liberális kultúrpolitika, ezért Patočka az 1989-ben bekövetkezett fordulatig hazájában nem létező szerzőnek nyilváníttatott a totalitárius hatalom kultúrcsinovnyikjai által.

„Főbenjáró” bűne a Charta ’77 aláírása volt, s talán kevesen tudják, hogy ő töltötte be rövid ideig – egészen az 1977 tavaszán bekövetkezett, mondhatni korai haláláig – a Václav Havel nevével fémjelzett jogvédő szervezet szóvivői posztját. Ennek ellenére Patočka soha nem vetette bele magát a napi politika zavaros áradatába, s a legnehezebb időkben is megmaradt bölcselőnek; követve ezzel az általa nagyra becsült ókori görög filozófusokat, főleg Platónt, akit példaképének tekintett.

A diktatórikus hatalom béklyóiból kiszabadulva hirtelen szembe találjuk magunkat azokkal a problémákkal, amelyek már a két világháború között megjelentek, és a kor legkiemelkedőbb koponyáit foglalkoztatták. Különösen Edmund Husserl műveiben tárul elénk az európai szellemiség s az európai identitás mély válsága, amely az általános értékzavarban, a kizárólagosságra törekvő kollektivista ideológiák megjelenésében és Európa hatalmi pozícióinak fokozatos elvesztésében nyilvánul meg.

Természetes, hogy a bölcselő ilyen esetben „visszaás” az európai műveltség pilléreinek antik s keresztény alapjaiig, s ezekben igyekszik meglelni a jelenkorban tapasztalható válságjelenségek csíráját. Köztudott, hogy az európai filozófia keletkezésének hajnalán két célt tűzött ki maga elé: a látszólag kaotikus valóság rendszerezését és magyarázását; valamint ezzel párhuzamosan magának a megismerő szubjektumnak (embernek) a kultivációját, átalakítását.

Ezek a célok kezdetben egységes törekvést fejeztek ki, azonban – a görög polisz fejlődésével párhuzamosan – az addig egyeduralkodó mitológia pozíciói megrendültek. A mitikus világkép lényege az egyértelműség és az apriorisztikus válaszok, amelyek eleve benne foglaltatnak a mitológiai kérdésfeltevésben. Ezzel szemben a filozófia megjelenése problematizálja, kétértelművé teszi a világot, és az ember hirtelen új horizontokat pillant meg. Fél lábbal továbbra is a valóság talaján áll, de ennek a valóságnak az igazi tartalma csupán akkor jelenhet meg előtte, ha az embert nem (kizárólag) olyannak veszi, amilyennek látszik, hanem képes a valóságot a végtelenség korrelátumaként értelmezni.

Figyelemre méltó, hogy számos bölcselővel ellentétben Patočka az antik filozófia kétféle hagyományát nem Platón és Arisztotelész, hanem Démokritosz (és Leukipposz), valamint Platón (és Szókratész) ellentétén mutatja be. A démokritoszi és a platóni filozófia egyaránt a lét problémáját helyezi elmélkedéseinek középpontjába, az egyes okfejtésekhez a matematika eszköztárát híva segítségül.

Mindkét bölcselő törekvései egyrészt a külső világ tárgyi valóságának, másrészt magának az embernek a megismerésére irányulnak, aki a világról való elvont elmélkedés folyamatában maga is átalakul és változik. Az európai metafizika két és fél ezer éves történetének lényege a Platón és Démokritosz által megfogalmazott kétféle alapvető hozzáállás gondolatának továbbvitelében rejlik, miközben hol az egyik, hol a másik került túlsúlyba.

Démokritosz atomisztikája nem állítja szembe a két álláspontot, hanem egyeztetésükre törekszik azáltal, hogy a pozitív (testi) alapelv mellé beiktatja a negatív alapelvet, amely nála egyet jelent a kezdettel, a légüres térrel. A démokritoszi koncepció szerint a lélek puszta szemlélődésre van kárhoztatva, és igazságfeltáró küldetését nem „kompromittálhatja” azzal, hogy a családi vagy állampolgári öntudat kérdéseivel foglalkozik. így végeredményben a démokritoszi koncepció megnyirbálja a lelket, még mielőtt az szárnyalni kezdene; az atomisztikus világszemlélet arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az ember képtelen bármit is megismeri eredeti formájában – ezért megállapíthatjuk, hogy az atomisztika az oidipuszi mitológia keretén belül maradt, s „csupán” megmutatta az utat a filozófia további fejlődéséhez.

Démokritosz filozófiája az elmondottak ellenére meghonosított egy olyan világszemléletet, amely a világot általános egységes egészként fogja fel, és a benne zajló folyamatokat logikailag felépített indoklási módszerekkel próbálja magyarázni. Később Démokritosz nyomdokaiban halad az újkori mechanisztika, amely a természet komplex kutatását tűzi ki zászlajára, de nem lesz képes az ember problémáját a maga összetett voltában megérteni és megmagyarázni.

Az antik hagyománynak létezik azonban egy másik pillére is, amely a lélekkel való törődést állítja figyelmének középpontjába, és a lelket nem a természethez való kötődéséből, hanem magából a lélekből magyarázza. Ez a szemlélet Athénben lát napvilágot, s ez egyáltalán nem véletlen: Platón ugyanis kimondta, hogy Athén egyenlő magával a POLIS-szal, a hellén szabadságeszme bölcsőjével, amely a műveletlen barbár tömegekkel szembeni fölény jelképévé vált.

Platón alakja elválaszthatatlan Szókratészétől, aki elsőként fogalmazta meg a filozófia új paradigmáját, a BOÉTHEIÁ-t (segítségül hívást, védelmet). Szókratész korának – és Krisztus mellett valószínűleg az emberiség története utóbbi évezredeinek – legkiválóbb egyénisége, aki bátran szemébe tudja mondani az elvakult athéni uralkodóknak, hogy súlyosan tévednek, ha a polisz válságát a régi hagyományok maradéktalan felújításával akarják megoldani.

Szókratész világosan látja, hogy a hagyományok életre keltése csupán radikális reflexió segítségével valósítható meg. Szókratész isteni küldöttként, Teireszieszként lép fel, aki emberként kíméletlenül leleplezi az uralkodó elit naivitását, amely még a paradigmaváltás sürgető feladatával szembesülve is abban reménykedik, hogy kibújhat a felelősség súlyos terhe alól. Az előrelátó athéni bölcselő Istennek és az istenségnek a megtestesítője; egyrészt léteznie kell valamiféle pozitív, kézzel fogható valóságnak, hogy az ember meg tudja egymástól különböztetni a jót meg a rosszat – másrészt azonban ezek eldöntése meghaladja az emberi képességeket, és akarva-akaratlanul is arra utal, hogy léteznie kell egy transzcendentális lénynek, aki birtokában van a teljes igazságnak, s az egyetemes erkölcs letéteményese.

Éppen ezért Szókratész egyáltalán nem cáfolja meg az ellene irányuló vádakat, miszerint új istenségeket vezet be Athénban; ezek a vádak ugyanis annyiban „igazak”, hogy csupán az új DAIMONIÁ-k teszik lehetővé a további bölcselést. A szókratészi daimonion tehát nem jelent egyebet, mint „isteni védelmet”, amelyben az a bölcselő részesül, aki, a felmerülő kérdésekre kimerítő válaszokat adva és megkérdőjelezve a látszólag vitathatatlan igazságokat, küzd az elvakultság ellen és egyben a lélekkel is törődik.

A lélekkel való törődés egyéni dimenziója szorosan összekapcsolódik a POLIS lelkének szentelt figyelemmel, s-ez a nézőpont radikálisan eltér az atomisztikus állásponttól, amely óvja a lelket a közügyekbe való beavatkozástól. Szókratész vádlói valószínűleg sejtették, hogy gondolatai az addigi polisz-képet egy teljesen újjal váltják fel, melynek középpontjában a lélekkel való törődés áll – az új poliszban, amely többé már nem az addigi polisz, hanem annak örökös lényege és példaképe. Szókratész halála után a régi és az új polisz-koncepció között immár kibékíthetetlen ellentét keletkezett.

Az új eszmék megvédése és rendszerezése Szókratész tanítványára, Platónra hárult. Az ókor egyik legnagyobb bölcselőjének műve dialógusok formájában maradt az utókorra, ami Platón filozófia-felfogását tükrözi. Ő ugyanis azt vallotta, hogy a lelket csak úgy érthetjük meg, ha törődünk vele, miközben, Szókratésszel egybehangzóan, a lélekkel való törődést a kérdező-kételkedő gondolkodás fejlesztésével kívánta elősegíteni.

Szókratész tapasztalatát, miszerint az ember megkérdőjelezhet minden, látszólag örök igazságot, Platón következetesen tovább viszi, és kijelenti, hogy az ember nemhogy kételkedhet, hanem kötelessége kételkedni mindenféle „nyilvánvaló” igazságban.

A lélek, amely önmagát tudatosítja saját korlátainak felismerésében, becsületes önmaga megkérdőjelezésében; tartózkodó és fegyelmezett, mivel az élet minden további mozzanatát alárendeli saját immanens tevékenységének; igazságos, mert csupán azt teszi, ami az ő feladata s egyben kötelessége. Szemünk előtt fokozatosan kirajzolódik saját létezésünk megbízható mércéje: az egység, állandóság és a pontosság.

Ezzel szemben a „köznapi” élet messze elmarad a lélek által kitűzött kritériumoktól. Lépten-nyomon azt tapasztalhatjuk, hogy a tárgyak, az állatok és az emberek világa telis-tele van pontatlansággal, partikularizmussal, konfliktusokkal és fordulatokkal. A ’tiszta’ lélek a világgal való érintkezés közben a látszat (DOXA) bűvkörébe kerül; azonban a lélekkel való törődés képes figyelemmel kísérni és integrálni mindkét, egymással szöges ellentétben lévő mozzanatot: az egységet és a partikularizmust; az állandóságot és a változékonyságot; a pontosságot és a pontatlanságot.

A lélekkel való törődés folyamatában fokozatosan előbukkan az a két alapszint, amelyben a lélek mozog: a „köznapi” élet szintjén a behatárolhatatlan közvetlenség lelke jut fűszerephez, amelynek környezete betolakodó, és béklyóként köti meg a lelket – ez a lélek a DOXÁ-hoz tartozik. Ezzel szemben a mindent megkérdőjelező, szemlélődő lélek pontosan kijelölhető határokkal, tisztasággal és pontossággal rendelkezik.

A lét kétféle szintjének megkülönböztetése egyben a lélek kétféle létezési módjában fejeződik ki; a lélek a saját létezésével törődik, mivel a szemlélődés folyamatában megértette, hogy a benyomások tömkelege és a kielégített vágyak az ürességet nemhogy megszüntetnék, hanem tovább fokozzák. Ezzel szemben az üresség megszüntetése pontossághoz, bizonyossághoz és a kontúrok világos behatárolásához vezet. Az önmaga felemelkedésével törődő lélek állandóan a behatárolhatatlan közvetlenség és a behatároló reflexió közt mozog.

Ez a mozgás nem más, mint maga a filozófia és a valóság egyben. Platón bemutatta, hogy a filozófiát legjobban a tett képes megragadni; a bölcselet az összes tudományág alapját, pontosabban: közös nevezőjét alkotja, ám lényegéből adódóan nem számít tudománynak, mivel filozófiai állításokat matematikai tételekkel bizonyítani badarság. A filozófia és a filozófiai gondolkodás lényege a Platón által felvázolt mozgásban rejlik, amelynek eszköze s egyben tárgya az emberi lélek.

Ezek után egy vargabetűvel kanyarodjunk vissza a közelmúltba. Szókratész sorsa előrevetíti kritikusan gondolkodó, a köz javára tevékenykedni kész bölcselő utódainak sanyarú sorsát is. A lélekkel való törődés, a gondolkodás s a sztereotípiákkal való szembehelyezkedés ugyanis életveszélybe sodorhatja a filozófust, még abban az esetben is, ha a bölcselő kerüli a közéleti szereplést. Az állandó reflexió s az adott viszonyok megkérdőjelezése ugyanis kibillenti a közvéleményt abból az önmagába vetett, gyakran minden kritikát nélkülöző önbizalmából, amely egyébként nélkülözhetetlen a társadalom működéséhez. A filozófus képes lerántani a fátylat a „demokratikus” vezetők rejtett tirannusi hajlamairól, s úgy tekint ezekre, mint ’normális’ tulajdonságokra, amelyek – sajnos – minden célratörő személyiségben felbukkannak.

Ilyen kényes kérdésnek számított sokáig az emberiség történelmének alakítására fönntartott jog, amelyet egészen a huszadik századig a „vén” Európa sajátított ki magának. Patočka történetfilozófiája a világtörténelmet három nagy szakaszra bontja: Európa előttire, az európaira (amelyben benne foglaltatik az ókor, a középkor és az újkor), valamint az Európán túli, ún. globális vagy planetáris korra.

Érdekes mozzanatként értékelhetjük a 20. századi folyamatok összevetését a Római Birodalom bukásával és a nagy népvándorlás korszakával; eközben persze nem szabad szem elől téveszteni az említett analógia hiányosságait sem, mivel az antik kor vége és a középkor kezdete nem jelentette az európai hegemónia végét.

Korunk ellentmondásosságára vall többek között az a tény is, hogy az Európa-központúsággal hadakozva a mai bölcselők tekintélyes része megint csak az Európa-centrizmusnál köt ki. A szó szoros értelmében vett történelmet ugyanis nem lehet azonosítani a görög polisz valamint a második világháború után bekövetkezett európai összeomlás között eltelt időszakkal.

Patočka szerint (mintha csak Francis Fukuyama 1989-es tanulmányába olvasnánk bele) az európai hegemónia megszűnésével a szó szoros értelmében vett történelem véget ér, és elkezdődik a globális v. planetáris kor. Fukuyamával szemben – aki a totalitárius ideológiák bukásával a liberális demokrácia „örökös” uralmát hirdeti meg – századunk legkiemelkedőbb cseh bölcselője nem áll meg ezen a ponton.

Szerinte Európa látványos összeomlása a kontinens kultúráját megalapozó antik filozófiai hagyomány belső szerkezeti hibájában keresendő. Meglehet, világszemléletünk fő eszköze, az európai filozófia, nem képes kielégítő választ adni a történeti ember előtt tornyosuló problémákra, s ehelyett megmarad a lét ellentmondásos fogalmánál, amely az ember kettős létezéséből fakad: egyrészt gondolkodásunkkal, a társadalmi élet tudatos megszervezésével kiemelkedünk a minket körülvevő világból; másrészt viszont rengeteg kapoccsal kötődünk az élőlények és a tárgyak világához.

Az „európai” és az „Európán” túli korok felvázolása és elkülönítése óhatatlanul analógiákat kínál a napjainkban gyakran fellángoló vitákhoz, amelyek a modern kor vége és egy fokozatosan kirajzolódó „posztmodern” kor eljövetele körül forognak. Valószínű, hogy a 60-as és a 70-es években Patočka maga is figyelemmel kísérte ezeket a vitákat, de mint Husserl tanítványa, „mestere” fenomenológiai módszerétől való bizonyos fokú elhatárolódása ellenére sem kívánt ezekben tevékenyen részt venni.

Ezzel szemben nagy figyelemmel kísérte az 1969-es genfi filozófiai konferencián kibontakozott érdekes párbeszédet Herbert Marcuse, a radikális neomarxizmus „apostola” és Raymond Aron, a modern liberalizmus híve között. Ez a párbeszéd fokozatosan élénk vitába torkollott, és Patočka szerint mindkét álláspont csupán az idejétmúlt „Európa-centrikus” koncepciók ádáz összecsapása volt, ami azonban szerinte semmit sem változtat azon a tényen, hogy mind a klasszikus értelemben vett liberalizmus, mind pedig a marxista szocializmus ideje végképp lejárt. Ez arra utal, hogy egy „harmadikutas” koncepció körvonalai lebegnek a filozófus szeme előtt, s csak sajnálhatjuk, hogy Patočka adós maradt saját alternatív elképzeléseinek kifejtésével.

Reméljük, hogy Jan Patočka művei nemcsak a cseh nyelvtudással bírók számára válnak hozzáférhetővé, s így hamarosan mindnyájan megismerkedhetünk – Komenský, Masaryk és Bělohradský mellett – a cseh filozófia legkiemelkedőbb képviselőjének gondolatvilágával.