A débütáns

Ha egy túlsúlyos férfi szakállt növeszt, csoda történik: szánalmasan komikus endokrinológiai karikatúrából mintegy varázsütésre átalakul nyalka, köpcös medvévé. E jelenségre még a közismert személyiségek közt is számos példa akad. Énekesek, színészek és még sorolhatnám.

Ulmer hájas volt. Betegszabadságra ment, majd férfias, marcona, szakállas úriemberként tért vissza a színházba. Valahol Bud Spencer és Ludano Pavarotti között. A hitelesség kedvéért begyakorolt méltósággal mormogott a koromfekete szőrzet mögött, miközben felhajtott kockás mandzsettával díszített terjedelmes zakóban pöffeszkedett márkás szivart füstölgetve. A kolléganők nem győztek csodálkozni, a kollégák egyre fokozottabb szükségét érezték, hogy megváltoztassák viszonyulásukat a behemót playboyhoz, aki úgy rajzolódott ki a nevetséges, csetlő-botló rendezősegédből, mint egy hirtelen szembejövő autó a ködből: váratlanul és vészjóslóan.

Úgy bizony. A kolléganők frissen borotvált lábakkal és hónaljakkal léptek Európába; Ulmer fekete szakállal és új zakóban.

Ulmer már kora gyerekkorában döntött a jövőjéről. A többi gyereknek teljesen szokványos elképzelései voltak: pilóta, szövetkezeti dolgozó, űrhajós, tankista. Ulmer öntudatosan mosolygott: súgó. A színházban.

Nagyszülei egyszer elvitték őt egy gyermekelőadásra; a feledékeny színészeket minduntalan helyreigazító súgó hangosan suttogó hangja jobban imponált neki, mint a mesedarab minden kasírozott pompája. Nem a délceg herceg, a súgó volt az, aki gyermeki szívét meghódította.

Ulmer ügyefogyott volt, és az osztálytársai hahotázva csúfolták: tahó. A tornaóra számára kínszenvedés volt. A tanulás sem ment neki valami jól. Átlagos tanuló volt, jelentéktelen, kifejezéstelen pofával.

Katolikus szellemben nevelkedett. A hittanórákra szombat délelőtt járt a többiekkel. A pap már várta őket. Iszákos volt, de a falubéliek kedvelték. Nem félt a munkától. Többnyire munkaruha volt rajta, felgyűrt ujjú durva flaneling.

Ulmer minden vasárnap eljárt a templomba. Eleinte hitt az Istenben, és őszintén szerette Jézus Krisztust is. Számára ő volt a második Winnetou, s még egy árnyalatnyi a Danek szíve című idétlen mese főhőséből. Később azonban Ulmer mind a vallástól, mind az Istentől elhidegült. Templomba már csak szülei kedvéért járt. Mise alatt a templom mögött álldogált vagy céltalanul ődöngött a temetőben. Az összes megboldogult nevét fejből tudta. Behunyt szemmel is bármikor képes lett volna felsorolni mindet. Akkor már ateista volt. Őt is, mint a legtöbb istentagadót, az onanizálás vezette az ateizmus útjára.

Tizenegy évesen kezdte el. Tetszett neki egyik osztálytársnője, és szívesen fantáziálgatott arról, hogy meztelenül henteregnek egymással. Önmagát képzeletben mindig karcsúnak látta. Az osztálytársnője persze fütyült rá. Semmivel sem tudta felkelteni az érdeklődését. Szívesebben hahotázott szerencsésebb osztálytársai harsány kamaszviccein. Ulmer gyakran látta őt az osztály kedvencei, a három élsportoló társaságában. Mindhárman a helyi labdarúgó egylet ificsapatában játszottak és kellően magabiztosak voltak. Az iskolakirándulásokon ők képviselték a szórakoztatóipart. Megjegyzéseik primitívek, ám találóak voltak. Ulmer szívesen csatlakozott volna a műsorhoz, de beköpéseit képtelen volt megfelelően időzíteni. Mondhatott bármit, senkit sem tudott megnevettetni. Próbálta hangosabban megismételni, gondolván, hogy nem hallották, ám hiába. Nem maradt hát más, az autóbusz ablakán bámult kifelé, időnként osztálytársnője felé pislogott és szenvedett, így telt el az utazás.

Két napot töltöttek Vöröskőn. Négyen laktak egy házikóban. Osztálytársai meg se próbálták palástolni csalódottságukat, hogy Ulmert hozzájuk osztották be. Pedig mindhármuknak megvolt a maga keresztje: az egyik sánta volt, a másik törpe, a harmadik dadogott. Lépten-nyomon valamit takargattak előle. Homályos rébuszokban beszéltek valamiféle drámai eseményekről, amikről Ulmernek fingja sem volt. Mintha e kirándulással egyidejűleg egy másik, párhuzamos kirándulás is zajlott volna. Ulmer egyedül érezte magát, ezért elhatározta, hogy osztályfőnöknőjét fogja szórakoztatni. Az osztályfőnöknő fiatal volt és a rosszul öltözött, kövér fiú tudat alatt taszította őt. Azonkívül szerette volna, ha ezen a kiránduláson megkefélné a fiatal tornatanár; ezen mesterkedett, és Ulmer a terhére volt. Ezért ha tudta, kerülte őt.

Visszatérve az iskolába az egész osztály arról pusmogott nagy titokzatosan, hogy a lány, Ulmer szíve választottja, és három szobatársa, éjszaka beengedték a fiúkat, és hagyták, hogy mindenféle dolgokat csináljanak velük. Úgy tűnt, mindnyájukat felavatták, a dadogóst, a sántát, a satnyát is. Csak Ulmert hagyták ki. Amikor ezt megtudta, a szívébe nyilait és elsápadt a féltékenységtől. Soha többé nem ment iskolai kirándulásra; betegnek tetette magát, s alapjában véve az is volt. Ahogy elképzelte, mi történik a lányszobákban az éj leple alatt, fel volt dúlva, ugyanakkor nem volt kedve élni se.

Voltak idők, amikor Ulmer egy nap öt-hatszor is kielégítette magát. Néha kétszer is egymás után. Jöttek a húsvéti ünnepek, vele együtt a gyónás ideje, meg hogy magához vegye az oltáriszentséget. Ulmert kiverte a hideg veríték. Tudatosította, hogy halálos bűnben él, de nem volt ereje, hogy a gyóntató előtt színt valljon. A gyóntatószékben összes bűnét meggyónta: hazugságot, haragot, Isten nevének fölösleges emlegetését, engedetlenséget. Önkielégítő szeánszait azonban elhallgatta. A pap mereven bámult rá, szemrehányó tekintettel, mint aki a veséjébe lát. Hát a hatodik parancsolat?, kérdezte. Ulmer fülig vörösödött. Semmi!, mondta, majd kiigazította magát; vétettem a hatodik parancsolat ellen – szóval.

Hogyan vétettél?, faggatta a pap. Szóval, mondta Ulmer és nagyot nyelt. A pap Ulmer jobb kezére pillantott, amely szemmel láthatóan duzzadtabb volt. Milyen szóval?, kérdezte újra. Ulmer felsóhajtott. Picsa, mondta kelletlenül. Fasz, kurva, kúrni, baszni, geci!

Szavai tompán megtörtek a késő gótikus falusi templom boltívein. Megbotránkozva, szinte sértődötten visszhangozták hangját a hatszáz éves falak. A pap felsóhajtott. Feloldozta Ulmert, és kiszabta rá a szokásos penitenciát: tíz üdvözlégyet, tíz miatyánkot és öt hiszekegyet. Ulmer végigimádkozta, bár világos volt előtte, hogy fölösleges fáradság.

Másnap vasárnap Ulmer magához vette az oltáriszentséget, Krisztus titokzatos testét. Ezzel további halálos bűnt követett el, mivelhogy nem tisztult meg összes addig elkövetett bűnétől. Attól kezdve borzalmas bűntudattól emésztve élte napjait. Gyűlölte önmagát és undorodott magától. Képtelen volt azonban erőt venni magán és tovább onanizált. Nem ment el a templom előtt szégyenkezés nélkül. A papot kerülte, mert nem tudott a szemébe nézni. A hittanórákat ellógta, ami további stresszel tetézte lelkiállapotát: mit szólnak majd a szülei, ha megtudják?

A természet azonban ösztönösen a könnyebbik útra tereli az embert, ahol a legkisebb az ellenállás. Ez segített Ulmer baján is, és szabadította meg minden gyötrelmétől. Egy reggel felébredt, és minden világos volt előtte. Isten, Jézus, Szűzmária, bűn – asszonyi mendemonda mind. Ateista lett.

A templomba persze továbbra is el kellett járnia: a szülők.

Ulmer éli az életét, és mint valami útipoggyászt, magában hordoz néhány féltve őrzött emlékképet, néhány pillanatát a valódi észlelésnek; tárgyakat, a zavaros folyó közvetlen felszíne alatt kirajzolódókat. E pillanatok, mint valami szüntelen visszatérő refrén, végigkísérik egész életét.

Az egyik ilyen momentum egy élénkkék sportkocsihoz kapcsolódik, amely éppen akkor bukkant fel a Manderla-ház előtti kereszteződésben, amikor Ulmer, nagymamája kezébe csimpaszkodva arra ballagott. Hároméves volt. A kocsiban egy család ült. Ahogy az autó befordult a Štúr utcába, az ablakai felcsillantak. Ulmer eltűnődött, vajon hova mehet az a család, vajon miféle kalandok várják őket. Azóta sem feledte el azt a pillanatot. Időről időre felidézi: mit is csinálhat az a család, amely a kék sportkocsiban ült? Élnek-e még? A gyerekek már biztos megnősültek meg férjhez mentek, hisz pont olyan idősek voltak, mint ő, Ulmer. A nagyapa – ott ült elöl, az apa mellett, aki vezetett – egy kis szerencsével talán még él. Milyen idős lehet? Nyolcvan? És a szülők? Gondolom, már unokáik vannak. Vajon boldogok? És mi van az élénkkék autóval? Az már csak emlékeikben élhet. Akárcsak a kutya. A barna cockerspaniel a hátsó ablakon bámult ki, és lógott a nyelve. Mind örültek, valahova siettek, és izgatott jókedvük egy szikrája Ulmerre is átugrott.

A kutya már nem él. Hatvanhatban elkapta a kutyabaj, és el kellett veszejteni. A lányka sírt. Azóta eltelt huszonöt év. A kutyára már senki sem emlékszik. Csak néhány ritka pillanatban pihen meg az öregedő szülők tekintete a gútori víkendház régi fotóin. Eszükbe jut, hogy volt egy kutyájuk. De az már régen volt. A kutya emlékét azóta elmosta a feledés. Az egyetlen, aki az élénkkék autóban vigyorgó cockerspaniel emlékét még mindig elevenen őrzi: Ulmer.

A fiú emigrált hetvenkilencben. Huszonkét éves volt, és nem fűlt a foga a katonasághoz. Jugoszlávián keresztül ment két barátjával. November után mindkét barátja visszatért; ő maradt. Ausztráliában él. Itthon maradt családjával megszakította a kapcsolatot. Vagy mégse, időről időre küld egy képeslapot, amelyből arra lehet következtetni, hogy mesésen él. Elvett egy lengyel nőt, van két gyerekük. A nő iszik, mint a kefekötő, de az a képeslapról nem derül ki. A képeken, amiket a fiú hazaküldözget, ő meg a felesége hol egy luxusautó, hol egy luxusvilla, hol meg egy luxusfürdőmedence előtt állnak éppen, milliomosmosollyal a képükön. A fotók a gazdagnegyedben készültek, ahová akkor ruccantak ki, mikor már elegük volt a miniatűr panellakásból a munkásnegyedben, ahol laktak. A medencés kép miatt majdnem a nyakukat törték; a villa tulajdonosa két dobbermant eresztett rájuk. A fiú meg a felesége rekordot döntöttek palánkugrásban. Ám a lapon ez sincs rajta.

A lány felnőtt, elvégezte a gimnáziumot, bekerült a filozófiára, ahol híres kurva lett belőle. Egyelőre hajadon. Van fiúja, tudományos fokozata, és szajhálkodásból származik a mellékkeresete. A fiúja nem tudja. Ha tudná, összetörné a csontjait. Egy nap, teljesen véletlenül, egymásba botlottak az Ambassador szállóban: a lány mint kurva, a fiú mint pezsgős donjuan az alkalmi nőjével. Eredmény: betört orr, megrándult csukló és tizennégy hónap elzárás.

Természetesen az élénkkék sportkocsi szintén nincs már. Az apa hatvankilencben eladta és vett egy MBl00-ast. Aztán jött egy 105-ös Škoda. Máig ezzel futnak. A Dukla utcában laknak, a vadászétterem fölött.

Az öregapa 75-ben halt meg, rákban. Csendesen távozott, fajdalom nélkül, álmában.

Elképzelni nem lehet, mi mindent adott volna Ulmer ezekért az információkért. Szkepszisének egyik fő forrása, megismerni a lehetetlent, megtudni valaha valamit a kék autó utasairól. Egy megoldás lenne csak, elfeledni mindent. Hisz az egésznek semmi jelentősége. De ez nem megy.

A kéz, amely őt, a kicsi dundi fiúcskát, a mókás barettsapkával a buksi kerek fején, akkor ott a manderlánál vezette, szintén a múlt homályába veszett azóta. Az egyetlen személy, aki a kék sportkocsi élményében vele osztozott, nincs többé.

A refrén persze vissza-visszatér, és Ulmer elképzeli, mi lenne, ha megtudna valamit a kék autó utasairól.

Meglátogathatná vajon őket, ha megtudná, hol élnek? Megtehetné, hogy lenyom két bechert és beállít? Köszön és bemutatkozik? Megmagyarázná látogatása okát? És ők? Vajon milyen képet vágnának? Közben, jóllehet, semmire sem emlékeznek. Biztosan nem emlékeznek. Hallgatnának. Ulmer persze nem játszik az ő életükben akkora szerepet, mint fordítva. Ezért hát Ulmer sohasem fog találkozni velük, és sohasem fogja őket elfelejteni. Az élénkkék sportkocsi kísérni fogja egész életén át, anélkül, hogy bármit is megtudhatna róla.

Ulmer osztálytársnője szintén járt templomba. Ült a nővérei között és énekelte a zsoltárokat egy lehangolódott orgona kíséretével. Szemeit képmutatóan forgatta a tettetett vallásos révületben. Lába között, a hüvelyében zsinegre kötött pingponglabdát tartogatott, játékrulettből csent acélgolyócskával a közepén. A golyó minden mozdulatnál megremegett, amitől a lány testét átjárta a libabőrös gyönyörűség. Ám erről Ulmer, aki minden mise után sóvárogva nézte, ahogy megy az autóbuszra, mit sem tudott. Senki sem tudta. Egyedül az osztálytársnő legjobb barátnője – ő adta a tippet.

Ulmer nemegyszer kapta magát olyan ábrándon, hogy egy vasárnap a mise alatt osztálytársnője elhagyja a templomot, és követi őt a romos kőfalakkal és mezőkkel körbevett elhagyott temetőbe. Arrafelé mindig fúl a szél. Ulmer szerette a tujáktól meg burjánzó vén orgonabokroktól takart rejtelmes zugokat. Odajönne hozzá és kihívóan nézne. Levetkőznének és vadul párzanának a sírok közt. Vasárnapi ünneplő ruháik szanaszét hevernének a fűben, lógnának a bokrokon, kereszteken, sírköveken. A lány vadul nyögne, de hangját elnyelné a sűrű lomb. Ez úgyse fog megvalósulni, gondolta Ulmer. Kigombolta vasárnapi teszilnadrágja sliccét, előhúzta képzelődéseitől átnedvesedett tehetségét, és néhány gyors mozdulattal kielégítette magát. A forró fehér lövedék lefröcskölt egy sírt. Ulmer elolvasta a megboldogult nevét: Liptóczy Gyula.

A mise után hazaballagott a temetőből, megenni a vasárnapi ebédet, betelve egy mámorító, felszabadító érzéssel: Isten nincs.

Teltek az évek. Ulmer sóvárgása osztálytársnője után nem szűnt meg. Már nem voltak osztálytársak, de még mindig közel laktak egymáshoz. Időnként látta őt az autóbuszban és köszöntek egymásnak. Ilyenkor Ulmer torkát furcsa izgatottság szorongatta. A lány nem járt senkivel.

A súgásból se lett semmi. Ulmer kitanult villanyszerelőnek, majd le is érettségizett. A közeli téglagyárban helyezkedett el. Naphosszat üldögélt a jól fűtött szerelőműhelyben, lábait az asztalra rakta és unatkozott. Várta, mikor hívják valamelyik undok, koszos, büdös, veszélyes gépezet javításához. Az onanizálást nem hagyta abba. Szórakoztatta. Közben volt osztálytársnője vendégszeretőn szélesre tárt, hosszú, vékony lábait képzelte maga elé.

Mikor először látta kifestve, meglepődött. Elidegenítőleg hatott rá, figyelmeztette a száguldó időre. Ugyanakkor viszont egyre jobban vonzotta őt: mintha ezáltal megerősítette volna Ulmer szemében szexuális szerepét, mivel egyre jobban megközelítette az általánosan felfogott női eszményképet. Ulmer veszélyt szimatolt; nemsokára kénytelen lesz valakivel megosztozni rajta.

Mindezek ellenére meg se próbálta megszerezni. Tudta, hogy semmije sincs, amivel lehengerelhetné. Nem voltak kedvtelései, semmiről se tudott volna vele hosszabban elbeszélgetni. Semmi sem érdekelte. Egyszerűen öltözködött. A téglagyárba sem a magas kereset vonzotta, hanem az, hogy a gyár szinte a pofájában volt és nem kellett utaznia. Gyűlölte az utazást. Utált a többiekkel az autóbuszra várni, aztán feltülekedni rá és eltűrni testén mások testének érintését, eltűrni bezabált útitársai kolbászos-hagymás leheletének bűzét. Ez volt a legjellegzetesebb vonása.

Találkozni régi osztálytársnőjével és csak úgy odavetni: Szia, örülök, hogy látlak. Meghívhatlak egy kávéra? – ez lehetetlen volt.

Valahányszor találkoztak, úgy összeszorult a torka, hogy csak egy fojtott sziára futotta. Ha néha a nevét is hozzátette, jeléül a bizalmasságnak, amely, bár köztük sohasem létezett, de Ulmer szerette volna, ha létezik, úgy érezte, hogy szinte lángol az arca. Tekintet nélkül arra, hogy a környéken egyetlenegy kávéház sem volt. És egyáltalán, tekintet nélkül arra, hogy pénze sem volt. Minden fillért a szüleinek adott lakásra, kosztra, fűtésre. Úgy érezte, következetesen meglopják. Apja folyton utána koslatott, közben fontoskodva csettintgetett, nemegyszer mindkét kezével egyszerre. Anyja unos-untalan számításaiba merülve üldögélt s a vasárnapi ebédnél is előszeretettel csillogtatta fejszámoló tehetségét, mibe is került az étel, amit Ulmer éppen lenyelt. A matematikai zsenialitás ilyetén megnyilvánulásaitól Ulmer nyelvén megkeseredett a falat, szinte érezte, mint alakul át éhes szájában a szaftos hússzelet összerágott, koszos tíz- meg húszkoronásokká.

Időnként fellázadt, lekapcsolta a villanyt, elzárta a fűtést agglegényes padlásszobájában. Nem fogadta el az ételt. Bebugyolálva üldögélt a sötét, hideg szobában. Gyomrát mardosta az éhség, miközben úgy vélte, önként vállalt szenvedésében van valami méltóságteljes. Pokrócba bugyolált kövér figurája, ahogy két rend melegítőben üldögélt a fotelban, csak úgy sugározta magából a dacos elszántság, a lázadás szellemét. Egészen addig a pillanatig, amíg lent a konyhában rotyogni nem kezdett a gulyás, és illata be nem illant Ulmer szobájába. A finom gulyásaroma mindent betöltött. Már vége is volt a zendülésnek. A következő fizetés is a szülők zsebébe vándorolt. Zsebpénzéből pedig nem hívhatott meg senkit sehova. Ezért hát Ulmer hallgatott, onanizált, hű maradt osztálytársnőjéhez, lopva figyelgette, és lélekben megbékélt a gondolattal, hogy egyszer még valaki elveszi.

Amikor behívták, szinte megkönnyebbült. Legalább valami. Nem tudta, mit is kezdjen az életével; a katonaságnál tudni fogják. Tudták is bizony. Már a sorozásnál beosztották a katonai épület-karbantartó alakulathoz villanyszerelőnek. Naphosszat üldögélt a jól fűtött szerelőműhelyben és unatkozott, lapozgatta a szétrongyolt disznó folyóiratokat. Akkor először volt hűtlen régi osztálytársnőjéhez. Nem tudta megállni, hogy egyszer-kétszer ne onanizáljon egyik-másik anális szexet bemutató fotó láttán. Azért nem hanyagolta el osztálytársnőjét sem. Elképzelte hosszá lábait, vékony fekete harisnyában, kihívóan széttárva.

Ahogy a többi katona a barátnőjének, Ulmer is írt osztálytársnőjének. Arról, hogy berukkolt, hogy villanyszerelő, hogy alig várja, hogy hazamehessen és hogy gondol rá. Valahogy így kezdte: „Bevezetőül úgy döntöttem, hogy írok neked levelet.” És így tovább.

Amikor a leragasztott borítékot a ládába dobta, megijedt. Az iskolai búcsúest óta nem váltottak szót, és azelőtt se nagyon beszélgettek. Ezzel a levéllel Ulmer kilépett az illegalitásból. Mintha pucérra vetkőzött volna a falu főterén, a kocsma előtt. De aztán legyintett, üsse kő.

Késő este persze rémülten rohant az iktatóban, és kérte volna vissza a levelet. A katona az iktatóba megrázta a fejét: a posta már elment. Talán így a jó, gondolta Ulmer, és visszament a barakkba.

Így vagy úgy, válasz a levélre sohasem érkezett.

Később Ulmemek balesete volt. Amikor a katonakórházban magához tért, egy kádban feküdt valami hűsítő oldatban. Fokozatosan erősödött a fájdalom, injekciók tucatjaival próbálták csillapítani. Ulmer intenzíven érezte a fájdalmat, mégis úgy, mintha valaki más szenvedné. Emlékezett valami vakító villanásra, majd pedig arra, hogy hosszan zuhan a transzformátornak támasztott létráról. Szemei megmaradtak, arca, keze is. A slapi víztároló partjára épült katonai rehabilitációs intézetben megpróbálták maradandó következmények nélkül kikúrálni, ami egész jól sikerült. Kisebesedett ujjaiba fokozatosan visszatért az élet, és gyógyultan mehetett haza. A téglagyárban üzemi energetikus lett: érettségije volt. Ulmer már a világért sem dolgozott volna többé árammal. Csak ránézett a kábelre vagy a kapcsolóra, már rosszul volt.

Volt osztálytársnőjével a faluban találkozott. Köszöntöttek egymásnak, és Ulmer meg akarta kérdezni, megkapta-e a levelét. Nem volt hozzá bátorsága. A lány megváltozott: városias öltözék, kifestett arc, divatos frizura. Ahogy ránézett, hatalmába kerítette a vágy, ugyanakkor megfogant benne a remény, hogy a katonaságról írt levele valahol az úton elveszett.

A téglagyárat otthagyta. Sokáig kutatott új állás után. Úgy döntött, a városban helyezkedik el. Olvasgatta a hirdetéseket, míg az egyiken megakadt a szeme. A Nemzeti Színházban kerestek kulisszásokat és színpadtechnikusokat. Fogta az újságot és bement a városba. Azonnal felvették, és figyelembe vették az érettségijét is. Bizonyos szolgálati előléptetést is kilátásba helyeztek.

Némi időbe tellett, amíg megszokta az új életstílust. A téglagyárban hozzá volt szokva, hogy reggel megy munkába és délután haza. A színházban délelőtt próbák voltak, este meg előadás. Szombaton is, vasárnap is. Ulmer persze játszva áthangolódott. A bohém eleganciával átitatott kozmopolita környezet nem volt ellenére. Idővel észrevették, hogy nem is hülye, és megtették színpadmesternek. Természetesen, egyelőre csak szélső színpadmesternek. A színpad bal oldalán volt a helye. Onnan szaladgált elő három beosztottjával a rövid szünetek alatt, miután lehullott a függöny. Gyorsan kicipelték a színpadi kellékeket, majd újakat hoztak, amelyekbe a jobboldali színpadmester untalan belebotlott az embereivel. Állandóan alkalmatlankodtak egymásnak és fojtott hangon káromkodtak a félhomályban, miközben a fő színpadmester erélyesen sürgette őket.

Előadás alatt Ulmer mozdulatlanul állt és szótlanul nézte a játékot. Elöl, a színpad és a zenekar között volt a súgólyuk. Benne egy emberke üldögélt és lapozgatott. Amikor a színész bakizott vagy hosszabb szünetet tartott, a súgó akcióba lépett. Ulmer régi gyermekkori álmát látta valóra válni. Megérezte, kezében tartja jövőjének kulcsát. Természetesen nem tudta volna ezt ilyen szépen megfogalmazni, de biztosan így érezte. Tekintete a súgón csüggött. Leste minden mozdulatát, ahogy a súgófülke sötétjéből elővillanni látta.

Ulmer frissen mosott hajjal sétál az utcán. Halántékát és friss, szokatlan szakállát egy-egy ősz szál ékesíti. Meleg van, az utcán nyüzsögnek a szebbnél szebb lányok. A színház épülete szerény, semmivel sem tűnik ki a házsorokból, ami az utcának városias arculatot kölcsönöz. Ulmer eltűnik a passzázs hűsítő árnyékában, és a portát megkerülve a színházépület hátsó szárnyába tart.

Az öreg súgó ott halt meg a súgólyukban, előadás alatt. Az előadás megfeneklett; a színészek képtelenek voltak fejükben tartani a szerepüket. Mindenben az öregúrra támaszkodtak. Mikor a súgó mindörökre elnémult, s nem irányította többé az előadást csendes, de nyomatékos utasításaival, a színpad közepén torkukra fagyott a szó, és a reflektorok fényében bizonytalanul pislogtak a súgólyuk sötét nyílása felé. Hiába, csak nem jött a megváltás. A színészeknek kezdett melegük lenni a szűk kosztümökben. A hallgatás már elviselhetetlennek tűnt. Lázasan törték a fejüket, lapozgattak memóriájukban, hogy is van ez tovább. Haszontalan; csupa televíziós szerepek, reklámszövegek jutottak eszükbe. Egyesek, a fiatalabbak, azt se tudták, egyáltalán milyen szerepben játszanak. Fejük tele volt filmmel, tévé- és rádiószerepekkel, esztrádokkal; ezekért nagyobb volt a stex.

Amikor már a közönség is nyugtalanul morgolódni kezdett, az egyik színész megpróbálta megmenteni a helyzetet: vicceket mesélt. Az egyszerűbb nép köreiben igen közkedvelt volt, mivel rendszeresen szerepelt A viccesebb nyer című tréfás vetélkedőben, meg különféle sorozatokban. Ma viszont éppen egy komoly, igényes darab volt műsoron, és az elsötétült nézőtér ellenségesen villogott a sértődött entellektüelek szemüvegének százaitól, akik fokozott csalódottsággal kezdték tudomásul venni, hogy valaki megint hülyének nézi őket. A közkedvelt komikus szégyenkezve elkussolt.

Az egyik fiatal színész nem bírta már idegekkel. Kirohant a színpadról; ítéletnapig úgy tálalja majd, hogy az ügyelőt vagy a rendezőt ment megkeresni. Aki hiszi, hadd higgye. Aki tudja, mi megy manapság a színházakban, azt is tudja, hogy éppen akkor egyik sem volt ott: a rendező valami koprodukciós tákolmányt forgatott a Kolibán – valutáért. Az ügyelő meg persze fizetéskielégítésként feketén taxizott. Elég volt, ha az előadás végére befutott, de volt, hogy még akkor se.

Az ifjú színész fél kézzel a falnak támaszkodott: hányt. A színpad mögött ácsorogtak a kulisszások. Mivel a színész balra futott, Ulmer csoportjába ütközött. Mi történt?, kérdezte Ulmer az öklendezőt. A fiatal színész próbálta megmagyarázni, már ahogy tudta, amúgy is üres gyomrának két fordulata között: a súgó elnémult, a színészek szintén. Ők színészek, művészek! Nem komputerek. Ezért hát következetesen nem tanulják szerepeiket – művészi megnyilvánulásuk rovására menne. Ő, a fiatal művész, nem izgatja fel magát, csak a fizetése szintjéig. Mért kéne bemagolnia a szerepét? A szinkronban, meg a rádióban ott van a papír az orra előtt. És mégis a szinkron meg a rádió tartja el őt, az ifjú színészt! Mért kéne hát megtanulnia ezeket a picsaságokat? Azért a pár rongyos százasért? Ulmerre nézett. Az már nem hallgatta: most vagy soha. A hirtelen feszültségtől megremegett, és párszor nagyot nyelt.

A súgófülkébe hosszú folyosó vezetett a színpad alatt. Ulmer sötétben tapogatózott. A villany nem égett. Párszor belebotlott valami ottfelejtett kacatba, futott tovább.

A súgófülkében homály honolt. Ulmer körülnézett: kicsi helyiség volt, amolyan irodaféle, ablakok nélkül. A mennyezetet a színpad padlója alkotta. Az ajtóval szemben, amelyen Ulmer berontott, dobogó magasodott, rajta szék. Az egész pont olyan magas volt, hogy a súgó, aki rajta ült, bedughatta fejét a plafonon tátongó súgólyukba.

Az öreg összeroskadva ült, nem mozdult. Disztler úr!, szólította Ulmer. Disztler úr!

A helyiség kicsi volt, Ulmernek elég volt négyet lépnie, máris a súgó mellett volt. Megrázta. Azonnal megcsapta a hullahideg. A súgó szemei kifordultak, szája tátva maradt. Egyik kezét ökölbe szorította, mintha vadászrepülő kormányrúdját markolta volna holtában, amely most, elveszítve irányítóját, menthetetlenül zuhant valahová a semmibe. Ulmer befurakodott a keskeny térségbe, karon ragadta a megboldogultat, és kivonszolta a súgólyukból. Ledobta a földre, és bepréselte magát a helyébe. Gyorsan felmérte a helyzetet. Az előadás meredek ívben zuhant a föld felé. Minden pillanattal közelebb került a frontális becsapódáshoz, ami az egész személyzet számára a biztos halált jelentette volna. A színészek csak ültek a díszletek között, megkukulva, mintha odaragadtak volna, és kínosan hallgattak. Ulmer köhintett, hogy észleljék jelenlétét. Belenézett a súgóasztalon szanaszét heverő papírokba. Beállította az asztali lámpát. Nem tudta, hol szakadt meg az előadás. Csak úgy vaktában vágott bele: ARTHUR: „Magam varrtam vállára szélfútta érdemeinek hamis vállapját, és íme, most magam tépem le!”

A színészek megdermedtek; az Arthurt alakító színész már az incidens elején elhagyta a dobogót. Aztán végre befutott Arthur is. Be volt állítva a három konyaktól, amit a színházi büfé előtt, csak úgy sebtiben, kosztümben felhajtott. Ulmernek meg kellett ismételnie a mondatot, Arthur utána mondta. Ulmer folytatta: „Ez ugyanaz a kéz!” Az Arthurt alakító színész megismételte: „Ez ugyanaz a kéz!” Ulmer tovább súgott: „És ha vezeklést óhajt, ím, térdre hullok!”

Az előadás beindult. S közönség abbahagyta a nyugtalan morgolódást, elcsendesedett. A papírok a súgóasztalon összevissza hevertek. Disztler, hirtelen halála előtt görcsösen megmarkolta az asztalt, és szétdobálta a papírokat. De ezen már nem múlott. Ulmer fogta egyik papírt a másik után, és bár nem értette a darabot, ahogy olvasta, érezte a feszültséget, érezte a dörgedelmes pátoszt, ahogy áradt a meggyőző szavakból, melyeknek véletlen hozta tolmácsa lett. Bár nem volt egészen világos számára, milyen érzések kavarognak a darabban, még a cselekményt sem ismerte, úgy tűnt neki, mintha mindezek a mesterien csűrt-csavart szavak mind róla, az ő életéről szólnának, találóan és kimerítően, és ez a fölismerés felemelte hangját, olyannyira, hogy szinte már zavaróan hatott, már legalábbis az éppen folyó színházi előadásra, amelynek mégiscsak az lett volna a legjobb, ha a színészek beszélnek, a publikum hallgat, és a súgó súg. A publikum persze elégedett volt, a színészek idegessége elszállt. Arcuk kipirult, szemük kifényesedett. Torkukba visszatért az erő, hangjuk újfent zengett. Meggyőzően deklamálták az Ulmertól hallott mondatokat, és a színpad deszkái tompán döngtek határozott lépteik alatt, ahogy jöttek-mentek a súgó utasításai szerint.

Megmentette az előadást, mondta Ulmernek a legöregebb színész, Eugen alakítója, mikor kicipelték Disztlert a színház elé, és bepakolták a halottaskocsiba. Nem venné át a tisztét?, kérdezte. Ulmer arcát elöntötte a pír. Nem mondott se igent, se nemet. Még meggondolja. Mint súgó, csak a felét keresné annak, amit színpadmesterként megkeres, de hát ki nem szarja le. Úgyis a szüleinek adja minden pénzét. Éhen halni úgyse hagynák.

A fárasztó díszletcipelés alól aznap este fel volt mentve. A sebtiben kinyitott klubhelyiségben fogadta a jókedvű színészek gratulációit, mindegyikkel inni kellett. Életében először fordult elő, hogy ő került a figyelem középpontjába – már a hadseregben történt baleset kivételével. Fogalma sem volt, hogy kell ilyenkor viselkedni. A kiöregedett színésznők, akikre szinte rászáradtak a tizennyolc éves hajadonszerepek, mert rendezőkhöz meg dramaturgokhoz mentek férjhez, mosolyogva néztek rá. A színészek a vállát veregetek, és nagy elismeréssel méltatták képességeit öblös, teátrális, természetellenes színészhangjukon. Mivel Ulmer csak hallgatott, mint a sült hal, a művészek egy idő után faképnél hagyták, és egymás között szórakoztak. Senki se dobta ki, és mivel állandóan töltögettek neki, ott maradt még mindig munkaruhában, és fülelt. A színészek és színésznők gépies beszédmodora úgy hatott, mintha folyton valami szerepet alakítanának. Ulmer nemcsak a színházból ismerte őket, hanem sokkal régebbről, tévéfilmekből is. Ezért volt fölháborodva azon, hogy civilben ugyanúgy beszélnek, mint a szerepeikben. Nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy valami tévéjáték kellős közepébe csöppent.

Ulmer jókedvűen öltözött utcai ruhájába és hazaindult. Épphogy csak elérte az utolsó buszt. Mélységes elégedettséget érzett, és a szíve mélyén már döntött a jövőjéről.

Mikor másnap, zúgó fejjel, elárulta szüleinek, mik a tervei a jövőre nézve, és mellékesen megjegyezte, hogy anyagilag kissé megcsappan, kitört a botrány. A mama a tűzhely mellett állt, kezét tördelte, közben átható, sipító hangot hallatott, amellyel kétségbeesésének igyekezett kifejezést adni. Az apja csak ült az asztalnál, lesújtva, fejét tenyerébe temetve, megrendülten, megsemmisülten. Sötét, prófétai hangon jelentette be: Nincs fiam. Nincs fiam. Nincs fiam. A kenyér és a vaj pillanatok alatt eltűnt az asztalról. A hűtőszekrényen hirtelen megjelenő óriási lakat önmagáért beszélt. Ulmer agglegényszobájában valaki lecsavarta a százas égőt, és huszonötöst csavart a helyébe. A mama abbahagyta a rikácsolást, kezében megjelent a notesz, és a konyha pillanatok alatt megtelt egy regiment számmal. Ulmer a szobájába menekült, korgó gyomorral üldögélt egy darabig a hidegben, a pislákoló égő alatt. Aztán fogta magát, és bement a színházba. Bemászott a súgólyukba, beült Disztler székébe, betakarózott az öreg pokróccal, amit ott talált, és hamarosan elnyomta az álom.

Ulmer különféle tárgyak, állatok, növények között él. Az embereket kerüli. Barátai nincsenek. A színházban úgy ismerik, mint zárkózott, társtalan, magányos farkast. Előadás után senkivel sem szórakozik, azonnal megy haza. A buszmegállóban nem ácsorog a többiek között, föl-alá sétálgat. Tíz lépés oda, tíz lépés vissza. Az autóbuszban kínosan ügyel arra, nehogy valaki hozzáérjen; szenvedő pofát vágva húzódik el minden idegen, ellenséges test véletlen érintése elől. Szemeit fekete szemüveg mögé rejti, arca meg se rezzen. Az embereket észre sem veszi; mindörökre szakított velük.

Munka után hazamegy, de nem megy azonnal aludni. Tévét néz. Időnként persze elalszik, és a képernyő éjfélig világít. Sehova nem jár. Ha valahova el kell mennie, el van rontva az egész napja, de még a másnap is. Mikor meghalt az apja, sokáig törte a fejét, hogyan húzza ki magát a temetés alól. A mama intézte a formaságokat. Ulmer pedig csak üldögélt agglegényszobájában, és morfondírozott, miként is lehetne megúszni ezt az egészet. Végül azért csak elment. Feszengett a rossz szabású érettségi öltönyében, úgy érezte, mindenki őt bámulja. Az összegyűlt családból szinte senkit nem ismert.

A mama idegileg összeroppant, és előadta a szokványos cirkuszt: ölelte-csókolta a koporsót, és utána akart ugrani a gödörbe. Ulmer mindezt szórakoztatóan nevetségesnek találta. Apját nem szerette, mert mindenért felpofozta. Amikor megvénült, megsüketült és meghülyült. Ulmernek kiabálnia kellett: egyszerűen képtelen volt a dolgokat egymástól megkülönböztetni. Ráadásul berúgott és bőgött. Maga se tudta miért. Talán a túl erős tormától, amit a füstölt húshoz kapott.

Apa halála után lassan lepusztult a ház. Apa, akármilyen süket meg hülye volt, karbantartotta a tetőt, a falakat, úgy-ahogy még a ház környékét is. Amikor meghalt, a kerítésről lepotyogott a festék, a cserepek megrepedeztek, a falfesték megfeketedett, és megrepedt a csatorna. A csurgók megrozsdásodtak. A tető beázott, az esővíz befolyt a szobába. A mama csak kínlódott, és alig egy év múlva elment ő is apa után. Ulmer egy késő este hazatérve az előadásról, holtan találta. Ült a tévé előtt, és megmerevedett sárga ujjai között a horgolását szorongatta. Az utóbbi időben mást se csinált, csak horgolt. Kifogyhatatlan energiával zsúfolta tele az elhanyagolt lakást fölösleges kerek meg szögletes kacatjaival.

Ulmer tanácstalan volt: azt se tudta, hol kell bejelenteni a halálesetet. Sehol sem ismerte ki magát, nem értett semmihez a kulisszarendezésen, a súgáson és újabban az ügyelői szakmán kívül. A színházban eltöltött évek még villamossági ismereteit is kiradírozták a fejéből – jó, hogy még egyáltalán képes volt nagy nehezen becsavarni a villanykörtét, kicserélni a biztosítékot vagy egy darab dróttal átkötni a fázist.

Szerencsére Ulmer nénikéje, a mama testvére, mindent elintézett. Ulmer sose lett volna képes rá. Az utóbbi időben megpróbált úgy élni, hogy lehetőleg senkire se legyen szüksége és rá se legyen szüksége senkinek.

Néhány hónapon át egyedül élt az elhagyott házban, és arra sem volt képes, hogy szülei után kihajigálja a szemetet. Minden úgy maradt, ahogy volt. Már-már kezdtek hiányozni az öregek otromba és hisztérikus reakciói. Végül feladott egy hirdetést, és elköltözött. A házért négyszáz ezret vágott zsebre; az árban természetesen benne volt a ház körüli elgazosodott, elhanyagolt, hatalmas gyümölcsöskert is, kidőlt rozsdás kerítésével. És természetesen kapott még egy egyszobás lakást is Lamacson, közel a városhoz. A lakás száraz volt és világos. Nem kellett fűtenie, tetőt javítani és falat mázolni.

Este hazajött a színházból, és leült a tévé elé. Nemegyszer elaludt előtte, és a képernyő késő éjszakáig világított. Amikor felébredt, már csak súgást hallott. A képernyőn különböző színű szikrák cikáztak, ám Ulmer nem tudta őket megkülönböztetni; fekete-fehér tévéje volt. Később színesre cserélte. Amikor a lakótömbbe bevezették a műholdas adásokat, nagyon megörült. Leginkább az éjfél utáni szexműsorokat kedvelte. Ez neki éppen megfelelt. Akkortájt szokott hazaérni a színházból. Nem sokkal később luxust engedett meg magának – a videót. A hosszúlábú osztálytársnőről lassan leszokott; úgy is mondhatni, szinte elfelejtette. Rendszeres szerelmi életének bebiztosítására különféle pornólapok, később videokazetták szolid gyűjteményével vette körül magát. Haladni kell a korral.

Ruháit hol maga mosta, hol pedig mosodába vitte. Aztán vett egy automata mosógépet, majd a pénzhez, amit a házért kapott, nem nyúlt többet. Betette a bankba, és gyakorta, nagy előszeretettel nézegette betétkönyvét.

Ulmer nénikéje Újfalun lakott. Ulmer minden vasárnap nála ebédelt. Ez volt minden társasági élete. A néni özvegy volt. Két fia, Ulmer unokatestvérei, a városban laktak. Mindkettő házas volt már, családos. Időnként a nénikénél találkozott velük. Egyszer még a kocsmába is elvitték. Nyár volt, a színház vakációzott. Ulmer szabad volt és unatkozott. Egyébként a nénikétől egyenest a munkába kellett volna rohannia, tele hassal, a délutáni előadásra. Ha nem jött az autóbusz, dühöngött; szívesen üldögélt az ügyelői irodában, amelynek szagát még nem szokta meg, és amely a színházban betöltött viszonylag magas állását szimbolizálta. Szívesen meditált afölött, micsoda karriert futott be, hála pontos munkavégzésének és nagy kötelességtudatának.

Ma azonban nem volt hová sietnie. A színház zárva volt, és Ulmer ezt az egyszerű meghívást bolondos jókedvvel fogadta.

A kocsmában találkozott néhány régi osztálytársával. Mind meg voltak öregedve. Ulmer sem fiatalodott, de nyugodt agglegényéletének köszönhetően nyaka ránctalan, arcbőre sima, feszes maradt. Haja dús volt; rendszeres onanizálással kielégített szervezete nélkülözött minden idegfeszültséget és hormonális egyensúlyzavart.

Nem tudta, mi beszélnivalója lehet volt osztálytársaival. Nem tudta, mi beszélnivalója lehet bárkivel ezen a világon. Berúgni berúgott, de meg se nyikkant közben. Az osztálytársak ugyanolyan hülyék maradtak, mint voltak.

Csak a külsejük változott meg, agyuk változatlanul szűk, tekintetük bárgyú. Mindenáron azt a látszatot próbálták kelteni, mintha isten tudja milyen boldog, dicső közös múlt állna mögöttük, Ulmerral egyetemben. Mintha valami rettentően összehangolt társaság lettek volna. Szemmel láthatóan örültek, hogy látják Ulmert. Ő hagyta, hadd örüljenek, nem gyűlölte őket. Mikor már jól felöntöttek a garatra, előjöttek a régi, boldog iskolás emlékek, a mókás történetek és a csínytevések. Nem tudatosították, hogy Ulmer ezekben a nevetséges húzásokban mindig áldozat volt – vagy még az se.

Mikor Ulmerben volt már egy kis tinta, a lehetőségekhez mérten közömbös hangon rákérdezett a hosszúlábú osztálytársnőre, aki miatt megtagadta az Istent. Már régen férjhez ment. A férjét Ulmer még a téglagyárból ismerte – ő volt a mester. Egy pillanatra belemart a féltékenység. Valakinek, akit ő, Ulmer, ismert, a hosszúlábú osztálytársnő felkínált valamit, amit ő, Ulmer, még kérni sem merészelt. Kétségbeesésében fizetett néhány kört. Aztán a szó a szexre terelődött. Ulmer hallgatott. Életében nem volt nővel. Valahogy nem jött össze, állapította meg magában. Amíg fiatal volt, nagyon zavarta, de most? Vajon kinek kellene egy ilyen hájtömeg? Ahogy teltek-múltak az évek, egyre bonyolultabbnak tűnt ez az egész.

A volt osztálytársak Ulmer hallgatását diszkréciójára írták. Csak heherésztek, elbambult tekintetükben tolakodó, cinkos bizalmaskodással: ott a színházban annyit kefélhet, amennyit bír, mi? Színésznők meg táncosnők, mi? Ulmer meghagyta őket a hitükben; nem volt annyira ellenére. Mosolygott és félénken tiltakozott – ami persze úgy nézett ki, mint egy (kelletlen) beismerés. Minek is magyarázná, hogy a színésznők meg a táncosnők színészekkel meg táncosokkal henteregnek, a színház többi alkalmazottjára úgy tekintenek, mint az idomított háziállatokra?

Aznap este Ulmer úgy berúgott, mint még soha. Még emlékezett, amint a pislákoló lámpafényben írta a címét egyik osztálytársának, aki folyton motyogott valamit a közelgő 25 éves osztálytalálkozóról. Ulmert az osztálytalálkozó nem izgatta túlságosan; nem volt ott sem a 10 évesen, sem a 20 évesen. Ám a gondolat, hogy ott találkozhat a hosszúlábú osztálytársnőjével, csábító volt, ezt nem hagyhatta ki. A sarkon a halastónál egy iszonyatosat okádott, aztán még egyszer a vasúti viaduktnál. Felegyenesedett, s alsó ajkát megtörölte a nyáltól. Egy világos pillanatában végre felfogta, hogy volt osztálytársai úgy néznek rá, mint olyan emberre, aki karriert csinált a városban, művészi körökben forog, gazdag és nőtlen. Szóval: playboy. Kihúzta magát, és megtörölte az iménti okádástól könnyező szemét. Igen, gondolta, ideje volna már valami új göncöt vennie magára. Törődnie kell magával.

Az éjszakát a néni pajtájában töltötte. A házba nem mert bemenni. Állandóan fészkelődött, valami mászkált rajta. Arcát pókháló birizgálta. Reggel felé, mikor már kezdett fázni, bement a házba, és meghúzta magát a konyhában a díványon. Reggel a néni jó erős kávét főzött neki, meg marhahúslevest. Elfogyasztotta, majd ment a buszra, haza. Fájt a feje, de elégedett volt. A találkozóra, ha megrendezik és meghívót is küldenek, elmegy, miért is ne? Megmutatja nekik!

Ulmernek mégis a súgás tetszett a legjobban. Szívesen csinálta. A színházba már jóval az előadás előtt bement, és bemászott a súgófülkébe. Ült, és a műsoron lévő darab szövegén dolgozott. Figyelmesen átböngészte a szöveget, és piros ceruzával megjelölte a vitás részeket. Különféle tévéműsorok és sorozatok által sok éven át csiszolt, tévedhetetlen ízlése nem tudott megbékélni bizonyos merényletekkel, amelyeket a szerző a nézővel szemben elkövetett. Tudta, hogy a betanulás és a bemutató után minden darab érdektelenné válik. A rendező más üzleteket hajt, az ügyelő részeges ügyfeleket szállítgat feketén, és az egyetlen, akinek az előadást úgy-ahogy módjában áll kézben tartania, az ő, a súgó. Ezt ki is használta. Nem tetszett neki egyik-másik darab tragikus végkifejlete; hát változtatott rajta.

Itt van például Csehov Cseresznyéskertje. Ulmer változata szerint Lopahin megveszi ugyan az egész kertet, ám azon nyomban megkéri Ranyevszkajától Varja kezét. Ranyevszkaja eleget tesz kérésének, ugyanakkor kedvére tesz Szimeonov-Piscsiknek is, amikor az megkéri az ő kezét. Jepihodov beleszeret Sarlottába, a nevelőnőbe, Firsz egymillió rubelt nyer a lottón, és végre színt vall: Dunyasa az ő unokája. Titokban tartotta, mert csak egy szegény komornyik volt. A végén mindenki örvendezik, és akkor megszólal a fejszék hangja: az ügyelő nem értette meg Ulmer szándékát, és, mint máskor, bekapcsolta a magnót. Ulmer persze azonnal feltalálta magát: Gajevov alakítója szájába adott pár szót a készülő tábortüzes ünnepségről.

A színészeknek fingjuk se volt a darabról, ezért mindent úgy csináltak, ahogy azt Ulmer súgta. A nézők zavartan, de elégedetten távoztak – a cseresznyéskert a családban maradt.

Természetesen voltak darabok, amelyeken egy szót se kellett megváltoztatni. Például Pagnol Maláji nyílvesszője. Vagy mondjuk az Aratóünnepség, és egyáltalán, az egész klasszika. Shakespeare már rosszabb volt, de Ulmer itt is feltalálta magát: Ophélia csak megjátszotta a halált, hogy próbára tegye a többieket, Hamlet párbaja Laertésszel döntetlenül végződik; az ellenfelek kezet nyújtanak és kibékülnek. Kafka Perének színpadi változatában a két feketeruhás úr nem végzi ki Josef K-t. Felkeresik ugyan, de meghívják egy italra, hogy megmondják neki, ez az egész azért volt, hogy próbára tegyék, mennyire bírja a pszichikai megterhelést, ami új, irodavezetői állásával együtt jár. Havel Audienciájában Vaněk elfogadja Sládek javaslatát; úgysincs semmi jelentősége. Valamiből mindenkinek élni kell. Jutalmul ott a fűtött raktárhelyiség, ahol nyugodtan írogathatja a darabjait, délután még az ajtót is magára zárhatja és szundikálhat zavartalanul. Természetesen megígéri Sládeknak, hogy valóra váltja régi álmát, és odaviszi neki Bohdalkát. Ezzel Ulmer közelebb hozta a főhőst a nézőhöz, aki nem ment haza többé a színházból azzal a kínos érzéssel, hogy Vanékkal ellentétben ő egy jellemtelen disznó. Ulmer jellemtelen disznót csinált Vaněkból is, így mindenki meg lehetett elégedve.

A színészek tökéletesen megbíztak Ulmerban, és ha néha nem is tetszett nekik a dolog, tájékozatlanságuk miatt nem engedhették meg maguknak, hogy ellenkezzenek vele. Ám egy napon, Čapek Fehér kór című darabjának előadására eljött valami nagyokos a színházi intézetből, és a darab alatt csaknem megőszült. Ulmer a darabot szokásához híven saját elképzelései szerint irányította, és doktor Galénnak természetesen sikerült kigyógyítania az azelőtt rosszmájú, de azóta megjavult marsallt alattomos betegségéből. Ez a happy end a nagyokos számára elképzelhetetlen volt, és ahogy a darab a vége felé közeledett, felállt, és átható, metsző hangon ordibálni kezdett: Szégyen! Botrány! A jegyszedőnők kénytelenek voltak kihívni a tűzoltót, az pedig nyakon csípte a rendbontót, kivonszolta, és az utcára lökte. A nagyokosnak akkor eszébe jutott a kalapja meg a kabátja, visszajött hát érte, mire másodszor is kipenderítették.

A lesújtó, bosszúszomjas cikkek sorozata után, amelyet szinte az összes színházi és irodalmi folyóirat zúdított rájuk, inspekció jött a színházba, és rendesen letolta az igazgatót, a dramaturgot, a rendezőt, meg az ügyelőt. Az eredmény az lett, hogy az igazgatót nyugdíjazták, a dramaturg megbolondult, a rendező emigrált, az ügyelő pedig taxisengedélyt szerzett, és hátat fordított a színháznak. A színház személyzete a legöregebb színészt választotta meg új igazgatónak, Eugen valamikori megszemélyesítőjét Mrożek Tangójából; ez volt az a darab, amely először kínálta fel a súgómesterség lehetőségét Ulmer számára. Az öreg színész úgy fogadta az igazgatói kinevezést, mint művészi karrierének méltó befejezését, és minthogy senki előtt sem volt titok, hogy a színházban végbement változásokat, közvetve bár, de Ulmer idézte elő, felkínálta számára az ügyelői állást. Ulmer elfogadta, és nagy úr lett belőle. Csak azt sajnálta, hogy a színdarabok átírásának egyszer s mindenkorra vége, de mivelhogy nem kellett többé nap mint nap átélni a történeteket, már nem is érintette olyan érzékenyen. Fő, hogy saját irodát kapott és háromszoros gázsit, összehasonlítva a súgói fizetéssel.

Szabadságra menni a színházi szezon alatt szinte lehetetlen, ám Ulmer tele van túlórákkal, hát kap két pótszabadnapot szombatra meg vasárnapra. A hivatalnoknők az igazgatóságon szintén el vannak bűvölve hirtelen megváltozott küllemétől; emlékezetükben még hájas, rosszul öltözött, izzadt hólyagként szerepelt. Egyáltalán nem zavarja őket, hogy Ulmer még csak nemrég tért vissza a betegállományból, készségesen eleget tesznek a kérésének. Még a levelet se kellé előhúznia a zsebéből, amit a napokban kapott: meghívó a 25 éves osztálytalálkozóra. A teremhasználatért meg az ételek és italok megvásárlásáért járó kétszáz koronát már elküldte az adott rímre. Ha szombat-vasárnap benn kellene lennie az előadáson, kárba veszne a pénze. Senki nem fizetné vissza neki.

Amint elhagyja a színház épületét, úgy dönt, megünnepli a sikert. Eredetileg úgy gondolta, hogy kissé lefogy, de semmi baj. A fogyókúrát majd elkezdi holnap. Elballag a büfébe, pár száz méterre a színháztól. Mindig sajnálni fogja, hogy megszüntették a tejbárt; ítéletnapig is elácsorogna benne. A büfében Ulmer fog egy kifényesedett alumíniumtálcát, és türelmetlenül tologatja maga előtt a sorban. Rátesz két kaszinótojást, két aszpikos sonkát, melléje kér még húsz deka francia- és húsz deka ördögsalátát. Ulmert már csak az erős fűszerek képesek megfelelően izgalomba hozni, hát ráadásnak kér még tíz deka cseresznyepaprikás salátát. Valamikor remek sajtos salátát lehetett itt kapni, egy halom vastagra reszelt ementáli tojással, hagymával meg kópiával, mindez összekeverve majonézzel, de már nem árulják. Állítólag higiéniai okokból. Ulmer imádta a sajtos salátát. Egy ültő helyében, pontosabban álltában képes volt bevágni belőle fél kilót, még haza is vitt belőle egy kétliteres uborkásüveggel. Otthon, a tévé előtt aztán mind behabzsolta, majd leöblítette másfél liter kólával vagy narancsos Radlbergerrel.

A csemegék mellé Ulmer vesz még vagy hat kiflit, a pénztárnál kifizeti, és a telezsúfolt tálcával balanszírozva odabilleg a sarokban álló üres asztalhoz. Megáll, háttal a többieknek; ez a gesztus azt akarja szimbolizálni, hogy mindnyájukkal réges-rég szakított, és számukra ma már csak ez a testrésze maradt. A gúnyos mosolyokat, melyekkel hatalmas étvágyát nyugtázzák, észre sem veszi. Csupán az, amit megeszik és megiszik, csak az az övé, Ulmeré. A többiek meg tehetnek egy szívességet; a maga pénzéért zabál.

A kaja igen finom, Ulmer mégis elhatározza, hogy utoljára tömte meg így a fejét. A telitömött gyomra megkönnyíti nagy elhatározását. Párszor már megpróbált lefogyni; ezek a fogyókúrák persze ugyancsak kurták voltak, addig tartottak, míg a lakomát meg nem emésztette. De most az egyszer erőt vesz magán; ennyit ki kell bírni. Maga elé veszi az utolsó kaszinótojást, és pontról pontra mindent végiggondol: a találkozó szombaton lesz, vagyis négy nap múlva, és ha sikerül lefogynia napi fél kilót, a találkozón két kilóval karcsúbb lesz. Tehát nem százhuszonnyolc kiló, hanem csak százhuszonhat. A számítás eredménye lehangoló. Elkomorodik. Hogy jobb kedvre derüljön, villámgyorsan megajándékozza magát néhány szelet süteménnyel. Ez a halálos adag édesség végre szerteoszlatja benne a sötét fellegeket. Elégedetten tér vissza a színházba, és helyet foglal az irodájában. Divatos zakója fekete-fehér kockás kézelőjéből kinyúló puffadt kezével a naptár után nyúl. Ma kedd van, május 22-e, állapítja meg. A színházban az Amadeus van műsoron. Holnap szerda, és Shakespeare Velencei kalmárát játsszák. Csütörtökön az Osztályellenség megy, pénteken meg a Tíz kicsi indián. Aztán szombat, Bascsovanszki és veje Tarageltól, de ezt már Ulmer magasról leszarhatja. Szombaton ugyanis neki, Ulmernek, programja van!

Az újfalusi autóbusz a zsúfolásig tömve volt. Ulmernak majd a gyomra fordul föl. Nem tudta megállni, odaszólt a legközelebb álló utasnak: Nem azért húzódtam félre, hogy magának legyen helye pöffeszkedni, hanem hogy ne érjen hozzám!!!

Amikor Ulmer belépett a helyi kocsma bankett-termébe, a legtöbb osztálytárs már rendesen be volt állítva. Az asztalok hatalmas U alakban voltak összerakva, középtájon ültek a tanítók. Az osztálytársak ülésrendjét szemmel láthatóan státusuk szabta meg; az egyik szárnyon gyűlt össze az elit, öltözékük lezser eleganciája is rangjukat volt hivatott szimbolizálni; a másik szárnyon a kevésbé vagyonos és kevésbé fontos személyiségek telepedtek meg, a munkások és az alkalmazottak. A kocsmabéli osztálytársak természetesen itt ültek. Feszengtek idétlen öltönyeikben, és zavarukat alkohollal meg felemelt hangjukkal próbálták leplezni. Az elhízott osztálytársnők, külön erre az alkalomra készült frizurákkal, csak ültek közöttük és elnézően mosolyogtak; ez megy otthon is.

Ulmer köszönt a tanítónőknek és tanítóknak. Ott ül az öreg osztályfőnöknő is, aki velük volt Vöröskőn. Ulmer köszönt, ő pedig a kezét nyújtotta. A tornatanár akkor nem kefélte meg. Nem kellett neki. Nem volt az esete. Pár évre rá kitörte a nyakát, amikor a nyújtón a lengést akarta bemutatni a gyerekeknek.

Ulmer az elit felé nézett. Észre sem vették, szemmel láthatóan nem lelkesedtek a társaságáért. El voltak merülve saját témáikban, úgy néztek ki, mint a reklámszínészek a tévében. A társaságukhoz tartozó nők úgyszintén. így hát Ulmer a másik szárny felé indult, és leült. Valaki töltött neki. A magnetofonból zene szólt, népdalok és táncdalok. Ulmernak arcába szökött a vér; észrevette valamikori szíve választottját: Ő se lett fiatalabb, de meg se hízott. A szája sarkán szigorú ránc rajzolódott; részeges a férje. Ott ült majdnem szemben Ulmerral, és olyan pofát vágott, mintha folyton valami bűz piszkálná az orrát. Valaki elkezdett táncolni. Lassan elnéptelenedett az asztal, csak Ulmer maradt ott. Nem táncolt. Nem tudott. Az osztálytársnője a dadogás Csizmadiával táncolt. A nóta véget ért, kezdődött egy új. Csizmadia felkérte a volt osztályfőnöknőt, az osztálytársnő visszament az asztalhoz.

Szia, mondta Ulmer. Az ránézett. Szia, mondta. Hogy vagy?, kérdezte tőle. Jól, válaszolta amaz. Melyik a poharad?, kérdezte Ulmer. Az osztálytársnő Ulmer elé tolt egy poharat, és nézte, hogyan önti tele. Szótlanul megitták. Tudod, hogy az egész iskolából rád gondoltam a legtöbbet?, kérdezte Ulmer, és elöntötte a pír. Menj már, mondta az osztálytársnő, ugyan miért? Ulmer ivott egyet, hogy ne kelljen válaszolnia. Miért?, kérdezte amaz újra, mikor letette a poharat. Csak!, válaszolta Ulmer. Az alkohol feloldotta benne a görcsöket. Nemsokára kéjes, fájdalomhoz hasonló érzés árasztotta el az egész testét. Nekibátorodott. Valaha írtam neked egy levelet. A hadseregből. Emlékszel? Az osztálytársnő vállat vont. Nem is tudom. Régen volt. Nem emlékszem. Ivott egyet. Ulmer töltött neki. Hát te?, kérdezte. Hallom, művész lettél, a Mrlian mondta. Ulmer tettetett szerénységgel elmosolyodott. A színházban dolgozom, mondta. Ügyelő vagyok. Az osztálytársnő láthatólag nem tudta, mi is az ügyelő, de nem akart hülyének látszani, hát nem kérdezte meg. Ez azt jelenti, hogy a színészeket is ismered!, puhatolózott. Természetesen, mondta Ulmer, hisz velük dolgozom. Dočolomanskýt is ismered?, kérdezte. Őt is, válaszolt Ulmer. Valaha gyűjtöttem a fényképeit, mondta a nő. És Durdík?, tetszelgett. Vele mi van? Ulmer nem értette. Őt is ismered?, kérdezte. Persze, mondta Ulmer. Tegeződünk is, dicsekedett, de azonnal kiigazította magát: Vagyis tegeződtünk. Amíg nem lett igazgató. Ő lett az igazgató?, kérdezte az osztálytársnő. Ulmer mentegetőzve széttárta a karját. Az osztálytársnő folytatta: amikor fiatalabb voltam, az ő fényképeit is gyűjtöttem. És még Adamovičét is. Ő nincs nálunk, mondta sajnálkozva. De itt van Huba, tette hozzá sietve. Melyik?, kíváncsiskodott az osztálytársnő. Az öreg vagy a fiatal? Hát a fiatal, természetesen, mondta Ulmer. Az öreg már régen meghalt.

Én már régóta nem figyelem a dolgokat, jelentette ki az osztálytársnő. Tudod, nyakamon a két gyerek, tette hozzá indulatosan. Ivott. És te még mindig nőtlen vagy?, kérdezte harciasan. Még mindig, bólintott Ulmer. Ennyire válogatós vagy?, kérdezte kissé békésebb hangon. Nem tudom, mondta Ulmer. Ivott egyet, majd megeresztett egy rögtönzött szavalatot: Ki tudja? Talán még nem találkoztam olyan lánnyal, akinek a csókjai édesebbek, mint a jó bor... Az osztálytársnő felnevetett: Hehe, ez jó; csókjai... édesebbek, mint a bor! Nahát, ezek a művészek... miket ki nem találnak!

Ulmer úgy döntött, túllépi a képzelt határokat. Táncolunk?, kérdezte a nőt. Az felállt és egy pillanatra megingott. Ulmer átkarolta. Nem hízott meg, sőt csontosabb lett; Ulmert ez persze csöppet sem zavarta. így még soha életében nem érintett meg nőt, hát nem volt összehasonlítási alapja. Érezte, ahogy tolul a vér az ágyékába, és lassan megmerevedik a pénisze. Harminc éven át csak álmodott erről a pillanatról. Modernre táncoltak. Ulmer spicces volt, levetkőzte a gátlásait. Aztán lassú szám következett. Az osztálytársnő Ulmerhez bújt. Ulmer elvörösödött: biztos észrevette az erekciót, de nem mutatta ki.

Utálom Hubát, jelentette ki az osztálytársnő, amikor visszatértek az asztalhoz, és Ulmer megtöltötte a poharat. Miért? Ulmer nem értette. Mert talpnyaló, mondta az osztálytársnő. Karrierista. Ulmernek nevethetnékje támadt. Emlékszel a Talált tárgyak osztályára?, kérdezte a nő. Ulmer bólintott. Hát ott utáltam meg. Szabályosan irigyellek. Művészi körökben forogsz, soha semmi gondod. En meg örülök, ha a tévét néha megnézhetem. Tudod, a két gyerek. A férjem meg munkanélküli. Tudod, a téglagyárat leállították. Állítólag csak jövőre indítják be. A férjem nem tud mit csinálni, hát a kocsmában üldögél. Minden este részegen jön haza. Mondom neki: keressél munkát. De ő vissza akar menni a téglagyárba, ha felújítják a termelést. Akkor valami idénymunkát, mondom. Hogy ő nem lesz gyalogmunkás. Végtére is, ő nem egy nulla: ő mester. Parancsolgatáshoz van szokva, és most valaki más parancsolgasson neki? Az ember csak beszél, és hol egyetért a férjével, hol meg nem. Hát ezért fagyoskodtunk a téren 89-ben?, zárta le a témát.

Ulmer nem tudta, mit feleljen. Az emberekkel szakított. A világon senki problémái nem érdeklik. Neki nincsenek gondjai. Elintézi valami frázissal; hogy minden jóra fordul. Most egészen más foglalkoztatta. Az osztálytársnője nyilvánvalóan elhanyagolt feleség, aki tüntetően adja tudtára elhanyagoltságát, neki, Ulmernak. Már ott ül mellette. Isznak. Ulmer kitűzi a feladatot: megfogni az asztal alatt a volt osztálytársnő lábát. A gondolattól, hogy ez lehetséges, úgy felemelkedik a vérében az adrenalin, hogy szinte felsóhajt. De nem meri megtenni. Elodázza a dolgot: még egy pohár ital, és akkor. Minél többször megteszünk valamit gondolatban, annál nehezebben visszük azt véghez a valóságban. Persze nem ilyen előkelő megfogalmazásban gondolja ezt, de mégis ez a lényege.

Dohányzói?, kérdezte az osztálytársnő. Mikor hogy, mondta Ulmer. Én akkor kívánom meg a cigarettát, ha már van a fejemben, vallotta be a nő, és előhozott egy csomag cigarettát. Cigizni csak kint lehet. A nő egészen a kocsmaépület háta mögé megy. Rágyújtanak. Az égbolt derűs. Ulmer a legszívesebben fogta volna a nőt, bevonszolta volna a bokrok közé, letépte volna a ruháit és vadul kedvét töltötte volna rajta. Az osztálytársnő fújja a füstöt és Ulmerre bámul. Ulmer tudja, hogy a szakáll meg a zakó sarmosabbá teszi. Párszor már alkalma nyílt megbizonyosodni efelől.

A férjem nem is tudja, hogy dohányzom, mondja az osztálytársnő. Ulmer bólint, semmiféle szellemes beköpés nem jut az eszébe, bármennyire is szeretné. A férjem ennyit nem tud rólam, jegyzi meg az osztálytársnő, és kifújja a füstöt az éjszakába. Ulmer hallgat, nem tudja, mint mondjon. Mondom, az én férjem alig tud rólam valamit, ismételte meg a nő erőltetett kacérsággal a hangjában. Ulmer elnyomja a cigarettát a falon, és nagy ívben az udvar túlsó végébe hajítja.

Újra a teremben találják magukat, Ulmer keresné a vörös bort, de már nincs. Mind megitták. Kever hát két rumos kólát. A maga poharába csak néhány csepp rumot tölt, az osztálytársnőnek fél pohárral. Maga se tudja, miért teszi, de nyilván már döntött.

A következő órában végre rászánja magát, hogy megfogja a nő combját. A szíve majd kiugrik. Az első comb életében. Az osztálytársnő kuncogással reagál. Lassan beszél, hisztérikus hangszínen. Önmagáról. Saját képzeletében intelligens és határozott nő, a tettek embere. Mindenkinek ő mondja meg, mit hogyan csináljon, és állításai szerint mindenkinek el kell ismernie az ő igazát. Elbeszélései alapján mindenki más hibbant tökfilkó, aki nélküle semmire sem megy. Ulmerral szemben úgy viselkedik, mintha az mindnyájukat elárulta volna. Mintha legalábbis emigrált volna, vagy gyáván dezertált volna a tolongás, a zsúfolt villamosok, a súlyos bevásárlószatyrok, az engedetlen gyerekek, a megélhetési gondok elől a művészek világába, éteri teremtmények közé, e világon kívüli világba. Ez a világ Ulmer osztálytársnője számára teljesen idegen; ellenségesen viszonyul hozzá, ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzza is őt. Ezért gyűjti a színészek magánéletére vonatkozó információkat, még ha alapjában véve utálja is őket.

Ulmer ezt ügy fogja fel, mintha szemére vetné, hogy már nem az a formátlan, jelentéktelen víziló, mint ahogy az iskolából emlékezett rá. Mintha árulása abban nyilvánult volna meg, hogy szokatlanul elegánsan jött ide (szokatlanul ahhoz képest, amilyennek osztálytársai őrizték meg az emlékezetükben), jelenléte megváltoztatta a levegőt, magával hozva egy más világ szelét, egy bohém világét, amely tele van csupa ismert személyiséggel. Mintha ő lett volna az a gondtalan, tarka pillangó, aki könnyű táncával ingerli a fáradt igáslovakat.

Ulmer újabb rumos kólát tölt az osztálytársnőnek. Majd megszólal: úgy tűnik, nincs értelme tovább maradni. Elpirul. Majd folytatja: Ha akarod, meghívlak a kontinens legjobb kávéjára. Az osztálytársnő megkérdezi: Azt hol főzik? Ulmer torka összeszorult, a visszautasítást nem élné túl, de kimondta: Nálam otthon. Az osztálytársnő bólintott: meg van dumálva. Kissé piás is, olyan ez, akár az ifjúkori kaland. Már túl van azon a koron, hogy nagyon válogathatna. A terem túlsó végében üldögélő vállalkozók húsz évvel fiatalabb feleségekkel büszkélkednek, a falubéli fiúk pedig mind kocsmába járnak és pletykásak. Bizonyára mindegyik szívesen kikotyogná: „De el ne mondd ám senkinek!” Az ő férje is jár kocsmába. Meg is ölné. Micsoda szégyen! Ulmer nem a faluban lakik, ez előny. És valószínűleg senkivel sem tartja a kapcsolatot a faluból. Ő mindig olyan más volt. A volt osztálytársnő megjegyezte: De aztán jó erős legyen az a kávé. Ulmer nem kapcsol. Szórakozottan bólint. Már sajnálja, hogy belement. Most szépen hazamehetne, és nézhetné a videót. És most tessék, itt van ez a nő, most istápolgathatja. Kávé, keksz. Bizonyára telefüstöli majd a szobát. Ráadásul még a feje is megfájdult. Vágya lelohadt. Az osztálytársnő száraz, akár a kóró, arcára van írva egész gyötrelmes élete, amely teljesen áthatotta lényét, a testét, a járását, gondolkodását. A lába is biztosan visszeres, gondolja Ulmer.

Az osztálytársnő azonban saját kezébe vette az irányítást. Nem mehetünk el együtt, még valakinek feltűnne, mondja. Menj előre, hívjál taxit, és várj meg benne. Na, menj már!, utasítja Ulmert, mikor látja, hogy az csak ül döbbenten.

Ulmer abban reménykedett, hogy az egész csak amolyan tréfa. Minél tovább várt a nőre, annál jobban remélte, hogy nemsokára szólhat a sofőrnek, hogy startoljon és induljon vele haza. A taxaméter pirosan villogott, és a sofőr a visszapillantó tükrön át fixírozta Ulmert. Ulmer idegenül érezte magát; nem volt szokása taxin utazgatni. Mikor az osztálytársnő vézna alakja végre megjelent az autó mellett, Ulmer nem tudta, örüljön-e vagy átkozza magát. Sóhajtva kinyitotta az ajtót, és félhangosan elmekegte az osztálytársnője nevét. A nő beszállt, és a taxi elindult. A nő az egész úton szorosan Ulmerhez simulva ült. Ulmernek megint felállt, de izgalmát nagy adag lehangoltság hígította. Megmondta a taxisnak az utca nevét, és kibámult az ablakon. Az osztálytársnő a sötétben kezét Ulmer ölébe csúsztatta, ez Ulmert előbb megriasztotta, később meg kényelmetlen volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy soha többé nem vesz részt semmiféle osztálytalálkozón, és soha többé nem látja osztálytársnőjét sem. Ezenkívül világos volt előtte az is, hogy fogalma sincs, mit kezdjen most az osztálytársnőjével. Nem tud táncolni, nem tud a nőknek udvarolni, nem tud csókolózni, nem tud fogdoskodni, nem tud semmit. A közelgő percekben közösülnie kell majd, ő meg, Ulmer, azt se tudja, melyik végéről kezdje.

Semmi baj, gondolta, lesz ahogy lesz.

Ahogy a taxi megállt Ulmer utcájának elején, és a sofőr bezengte az összeget, Ulmer erekciója villámgyorsan lelohadt. Fizetett, majd együtt baktattak az osztálytársnőjével a panelházak közt az éjszakai utcákon. Osztálytársnője szorosan tapadt hozzá, és lépten-nyomon csókolózni óhajtott, tudta, hogy itt senki sem ismeri, biztonságban érezheti magát. A csókolózás volt az utolsó, ami Ulmert érdekelte. Az osztálytársnő szája bűzlött a cigarettától meg az alkoholtól. Amikor a nő megállt, hogy cipőjéből kivegye a kavicsot, Ulmer úgy határozott, olyannak őrzi meg emlékezetében, amilyen akkor volt, amikor még epekedett utána – és felgyorsította a lépteit. Várj!, kiáltott utána osztálytársnője az utcalámpa alatt állva, kezében cipőjével, ám Ulmer nem habozott, és hirtelen jobbra kanyarodott. Amikor kilépett a nő látószögéből, lomhán nekiiramodott. Körbefutotta az épülettömböt, és megint jobbra fordult. Kifulladva megállt, és egy pillanatra visszatartotta lélegzetét, belehallgatott a tompa zajba, amit a langyos éjszakai szellő hozott feléje. Az egyetlen zaj, amit kivett, a közeli autópályán hömpölygő autók monoton morajlása volt. Aztán meghallotta az éjszakai gyors zakatolását. Ahogy hallgatózott, fülét egyszerre körömcipők közeledő kopogása ütötte meg a sarok felől. Az osztálytársnőm!, rezzent össze Ulmer. Rádöbbent a veszélyre, amit a különféle nedvektől, nyalkáktól felajzott öregedő nő jelentett számára, és ezt pont ő, Ulmer idézte elő felelőtlen magatartásával. Kapta magát, és végigfutott két parkoló kocsisor között, amíg el nem érte lakótömbjének hátsó bejáratát. Mint valami vészféket, ragadta meg a kilincset, de a bejárat zárva volt. Gondolatban káromkodott egyet, habár máskor éppen azért dühöngött, ha az ajtót nyitva hagyták. Persze. Tolvajok, huligánok, meg minden. Az osztálytársnő lépteinek kopogása vészjóslóan közeledett, ám Ulmer fogta a kulcsot, csendben megfordította, és olyan hangtalanul surrant be a házba, ahogy csak tohonya teste engedte. Bezárta a bejáratot, és megkönnyebbülten lélegzett fel: abban a pillanatban megjelent az osztálytársnő. Éppen Ulmer folyosója előtt állt meg nézelődni. Ulmer biztos volt abban, hogy a sötétben nem láthatja meg, de azért beljebb bújt a folyosó sötétjébe. Az osztálytársnő egyszer-kétszer körbefordult, Ulmer láthatta ragadozó rovarhoz hasonló arckifejezését. Az osztálytársnő abbahagyta a nézelődést, és határozott léptekkel megindult visszafelé, oda, ahonnan jött. Amikor kikerült látószögéből, Ulmer lehívta a liftet, és felment a nyolcadik emeletre. Még a villanyt se kapcsolta fel; sötétben nyitotta ki lakása ajtaját, levetette a cipőjét, és vaksin tapogatózva papucsába bújtatta lábát. A zakót abba az irányba hajította, amerre a rekamiét sejtette, és halkan kilépett az erkélyre. Egy pillanat alatt felmérte, nem fenyegeti semmiféle veszély, senki nem láthatja meg, főleg, ha nem tudja, hol keresse. Szemeit végigfuttatta a mélyen alatta elterülő utcán. Amikor meglátta osztálytársnőjét, egy pillanatra megrémült, és a korlát mögé húzódott. Ulmer erkélye arrafelé nyílott, amerre az egész utca főbejáratai. Innen már nyugodtan nézhette osztálytársnőjét, amint az veszett tempóban futkos folyosóról folyosóra, ellenőrizve a lakók névsorát meg a postaládák feliratait. Rémülten döbbent rá, hogy bár gondosan (két fordulatra) bezárta a hátsó bejáratot, a főbejáratról megfeledkezett. Ez a felismerés mélyen megrázta, ugyanakkor elégedetten mosolygott magában: milyen szerencse, hogy a lakólistán még mindig Ulmer lakásának előző bérlője szerepel! A postaládán szintén nincs rajta az „Ulmer” név. Újság, folyóirat nem jár neki, s ha nagy ritkán levelet kap, azt is a színház címére. Ha!, kiáltott Ulmer félig örömteljes, félig megkönnyebbült hangon. Ahogy nézte, fentről, a nyolcadik emeletről osztálytársnője vézna figuráját, amint elszántan keresi őt, fel nem adva a reményt, megindítóan nevetségesnek találta. Ulmer szinte megsajnálta, rádöbbent, hogy nem volt valami gentleman. Aztán egyszerre csak megdermedt; osztálytársnője felhagyott a szaladgálással, és visszatért az Ulmer utcájában lévő első háztömb bejáratához. Eltűnt benne, és sokáig nem jelentkezett. Ulmert bizonytalan, szorongó érzés kerítette hatalmába. Kissé fázott már, mégse ment be. Ácsorgott az erkélyen, mint aki odafagyott. Osztálytársnője végre kijött, és bement a szemközti bejáratba, az elsőbe a páratlan oldalon. Ulmer rémülten döbbent rá, hogy osztálytársnője a taxiban hallotta az utca nevét, és úgy látszik, meg is jegyezte. Most folyosóról folyosóra jár majd, ajtóról ajtóra fogja keresni az ő lakását. Az Ulmerét. És benne természetesen Ulmert.

Ulmer gyanúja megalapozottnak tűnt. A páratlan folyosón felvillant a világítás. Osztálytársnője láthatólag felment a tizenkettedik emeletre, onnan ballagott egyre lejjebb és olvasta a névtáblákat az ajtókon. Ulmer berohant a szobába, és a sötétben megkereste a zseblámpát. Az éjjeliszekrényben volt. Felkapcsolta, és a konyhafiókból előkotorta a csavarhúzót. így felfegyverkezve kinyitotta a bejárati, ajtót és nekiállt, hogy lecsavarozza a névcédula műanyag fedelét. A cédulát a géppel írott névvel kivette, a fedelet pedig visszacsavarozta. Visszament a lakásába, de kisvártatva megint megdermedt: a csengő. Kiment hát újra a folyosóra, ám rémülten vette észre, hogy a relief-szerűen nyomtatott piros műanyag cédula egyenest a csengő gombjára van ragasztva. Megszabadulni a kompromittáló felirattól egyet jelentett volna az egész csengő szétszerelésével. Ulmert elfogta a pánik. Berohant a lakásba, onnan az erkélyre, hogy megnézze, mennyi ideje van. A nő már a szemben lévő folyosóban volt; elárulta a hosszában kivilágított folyosó. Még pár perc, és Ulmer folyosója kerül sorra. Ulmer lázasan törte a fejét: az egyetlen megoldás, ha lerohan, és bezárja a főbejáratot. Begazolt agyában azonban rögtön megszólalt egy másik hang: minek, ha a bejárati ajtón szinte minden üveg ki van törve? Az osztálytársnője egyszerűen felfogja a szoknyáját, és átlépi az üres ajtókeretet.

Ulmer egyszerre megértette, hogy az egyetlen megoldás, ha meglóg. Felkapta a zakóját, és kirohant az ajtón. Először tudatosult benne, mennyire sebezhető lakásának biztonsága. Lement a földszintre, és alighogy becsukta maga mögött a liftajtót, meglátta az utcán osztálytársnőjét, amint éppen az ő bejárata felé tartott. Oldalra tolatott, kinyitotta a hátsó ajtót és úgy repült ki a házból, mint a villám. Csak két utcával odébb állt meg levegőt venni. Az ördögnek tartozott ezzel az egész találkozóval! Elindult, miközben azt se tudta, hova megy. A főutcára vitte a lába. Pedig milyen egyszerű lenne az egész, ötlött fel benne. Párszor megnyomná, aztán taxit hívna neki, ami szépen hazavinné. Másrészt ez nem olyan egyszerű. Ulmer szűz volt, és a könyvekből jól tudta, hogy az ő tapasztalataival nem elégíthet ki egy ilyen kismirglizett öreg köcsögöt. Világos: kevéske tapasztalatát, jobban mondva elméleti ismereteit pornófilmgyűjteményéből merítette. Ráadásul a legeslegszokatlanabb közösülési módokat. Mindig arra vágyott, hogy ezeket egyszer valóban kipróbálja, még ha le is mondott arról, hogy ez valaha is megtörténhet. Az osztálytársnő tintás volt, vele aztán akármit megcsinálhatott volna. Ulmer újból felizgult. Nem, nem, már késő, ébredt rá kiábrándultan. Meglátta a taxit, és a keze automatikusan felemelkedett. Addig maradt így, míg a kocsi meg nem állt mellette. Beszállt, és a sofőr kérdésére, hova lesz a fuvar?, meghökkent. Aztán megmondta: a Nemzeti Színházba. A taxis megfordult és gázt adott. Mit játszanak?, kérdezte, ám Ulmer vagy nem hallotta, vagy nem volt kedve tréfálkozni. A sofőr nem erőltette. Ulmer belehallgatott az adóvevőn folyó beszélgetésekbe. Egy sofőr megkérdezte a diszpécsernőt, nincs-e valami fuvar Ligetfalura. Aztán meg két sofőr vitatkozott, hol van a Tupoljev és az Iljusin utca. Ulmer elképzelte magát, amint bemegy a színházépületbe. Fel kell, hogy ébressze a portást, aki kinyitja a kaput. Ulmer megpróbál valami sürgős munkára hivatkozni. Hogy most jutott az eszébe és hogy minél előbb el kell készülnie vele. A portás idegesen morgolódik majd. Ulmer bemegy az irodájába, sorba rakja a székeket és nehézkesen végigdől rajtuk. Betakarózik egy pokróccal, amit a szekrényben talál. A pokróc folyvást leesik a földre, ő pedig folyton arra ébred, hogy fázik. Reggel az egész teste viszketni fog, és elegáns zakója savanyú izzadságszagtól fog bűzleni. A feje fájni fog.

Egyszer csak Ulmer megszólalt: Álljon meg! Forduljon vissza! Meggondoltam magam. A sofőr szótlanul engedelmeskedett. Tehát, hová is lesz?, kérdezte, mikor látta, hogy Ulmer hosszan töpreng ajkait halkan mozgatva. Ulmer megmondta a lakcímét. Jöjjön, aminek jönnie kell. Osztálytársnőjének majd megmondja, hogy szem elől vesztette, és félt, hogy eltéved, hát elindult keresni. Aztán bevezeti a lakásába és megpróbálja leutánozni kedvenc filmjeinek hőseit. Az egyiket talán le is játssza kedvcsinálónak. Megnézik, majd leutánozza az osztálytársnőjével, aztán taxit hív neki. Azt már maga is kifizetheti Újfalun. És ő, Ulmer, vasárnap reggelre igazi férfiként ébredhet. Valaki tizenöt évesen kezdi, valaki negyvenévesen, hát számít az? A taxi megállt, Ulmer fizetett és kiszállt. Eltökélt, határozott mozdulattal csapta be a kocsi ajtaját. Saját közeli jövőjének képe úgy fellelkesítette, hogy egyenest a kivilágított folyosó felé vette útját, sebesen – és egy felismeréssel gazdagabban.