Csakis regény

1989 novemberében levelet kaptam Párizsba, Brünnből, amelyben Jan Šabata egy új könyvkiadó elnökeként (melynek irodalmi vezetését Milán Uhde vállalta) felajánlotta, hogy húsz év tiltás után kiadná könyveimet. A levél furcsa, örömteli, kissé melankolikus kedvre derített. Hirtelen magam előtt láttam Jan apját, Jaroslavot, akit csodáltam, én, a tizenhét éves, őt, a tizenkilenc évest. S tisztán láttam az ifjonc Milán Uhdét is, láttam a Brünn és a Králové Pole közti határt átszelő utat, hosszú eszmecseréink színterét, azokban az időkben, mikor még huszonöt éves sem voltam, ő meg még húsz se. Úgy látszott, a kör bezárul.

Kiadni a könyveimet. Igen. De melyeket? Annak, amit „mű”-nek nevezünk, kétféle értelmezése lehet. „MŰ”-nek tarthatunk mindent, amit a szerző megírt; ebben a felfogásban jelennek meg például az írók művei a híres Pléiade kiadásban: azaz mindennel egyetemben, a szerző után fennmaradt valamennyi levéllel, naplójegyzettel. Ezzel szemben másrészt csak azt tartjuk műnek, amit a szerző a mérlegelés pillanatában maga is vállal. Mindig is ez utóbbi felfogás rendíthetetlen híve voltam. Erkölcstelennek tartom, ha a szerző olyasmit tár az olvasó elé, amiről tudja, hogy nem tökéletes, aminek maga sem örül.

Véleményem szerint ahhoz, amit „mű”-nek lehet nevezni, nem tartozik hozzá: 1. ami éretlen (ifjúkori), 2. ami sikerületlen, 3. ami csupán alkalmi jellegű.

Mi az éretlen: valamennyi zeneművem (huszonöt éves koromig sokkal többet jelentettek számomra, mint az irodalom); valamennyi költeményem (a publikáltak és a publikálatlanok egyaránt): huszonnyolc éves korom körül hirtelen, radikálisan és végérvényesen mind kiesett a kegyeimből (mindazzal együtt, ami bennük érdekes lehet, de ami egyébként később úgyis átkerült regényeimbe mint motívumkincs); a Vladislav Vančuráról szóló elméleti monográfia (A regény művészete címen jelent meg), melyet a huszonötödik és huszonhetedik éveim közt írtam, s mely biztosan kitűnő „iskolamunka”, de semmi több. Valamiféle igencsak megkésett „iskolamunkának” (harminc múltam) tekintem a Majitelé klíčů (’Kulcstulajdonosok’) c. színművet. Virtuóz a formája (még ha tán kissé erőltetetten virtuóz is), cselekménye, az abszurd kicsinyességről szól, mely a történelem tengerén fut zátonyra, máig tetszik nekem. A bemutató után két évvel viszont kezembe került Ionesco színjátéka, a Délire en deux, s én szomorúan jegyeztem meg magamban: „Na, hát ez az, amit én meg akartam írni, mikor belefogtam a Kulcstulajdonosokba...” Kapitális tévedésem abban rejlett, hogy a cselekményt a német megszállás idejébe, konkrét történelmi helyzetbe ágyaztam. Ez a helyzet, melyet már ezerszer ábrázoltak, olyan erős erkölcsi, politikai sztereotípiákat rejt magában, hogy általa a darab eredetisége nem tudott kibontakozni, annak ellenére sem, hogy erőmön fölül erre törekedtem. Bemutatását már tizenhét éve sehol a világon nem engedélyezem.

Mi az, ami nem sikerült: a Ptákovina (’Töketlenség’) c. darabom. Valamikor, ha jól sejtem, 1966 körül írtam (valóban csak sejtem: soha nem vezettem naplót, így minden utólagos dotálást a kevéssé megbízható emlékezetemre kényszerülök bízni), azt is egy boldog hét leforgása alatt Trencsénteplicben. Ellentétben a Kulcstulajdonosokkal, ezt a művemet rendkívül szerettem, ám ennek ellenére inkább csupán vázlat, mint befejezett mű. Néhányszor vissza-visszatértem hozzá, hogy kiirtsam fölépítésbeli hibáit, de ez sohasem sikerült. Elképzelhető, hogy valamikor még megpróbálkozom vele. Nem tudom. Sikertelennek (ill. nem egészen sikerültnek) tartok még három elbeszélést a Nevetséges szerelmekből, melyeket később a kötetből ki is iktattam.

Ami csupán alkalomszerű: azon kívül, amit franciául írtam, és a L’Art du roman c. kötetbe soroltam, minden más esszém és cikkem. így például minden kultúrpolitikai fellépésem a hatvanas évekből, beleszámítva az írók kongresszusán 1967-ben elhangzott beszédemet: O nesamozřejmosti národa (’A nemzet egyértelműségének hiányáról’). Továbbá minden, amit franciául írtam (a Nouvel Observateurbe, a La Quinzaine littéraire-be, a Le Débat-ba, a L’Infinibe vagy előszóként könyvekhez), Brochról, Fuentesről, Voltaire-ről, Kafkáról, Rothról, Baconról, Fernandezről stb. (ezek az elmélkedések egyébként előtanulmányként szolgáltak a L’Art du romanhoz). Úgyszintén minden szövegem, mellyel a nem cseh olvasóközönségnek magyaráztam a cseh helyzet lényegét: Le pari de la littérature tchèque (1979); Prague, poème qui disparaît (1980); L’Occident kidnappé ou la tragédie de L’Europe centrale (1983); a cseh szerzők könyveihez írt előszók, Škvorecký Mirákulumához (1977), Havel darabjaihoz (1980), Řezníček Strop (’Mennyezet’) c. művéhez (1983), Sylva Richterová regényéhez, s minden francia cikkem Janáčekról, Formanról, Škvoreckýről, Seifertről, Jaraslav Šabatáról, Skácelról, Hrabalról, Králról, Vaculíkról és ismét csak Havelről; ezek a szövegek pontosan azt fejezik ki, amit gondolok, de inkább csak az ügy – melyet szolgálni akartam – szeretetéből fakadtak, mintsem a vágyból, hogy valami újat fedezzek föl vagy írjak; nem akartam velük részt venni a cseh irodalmi vitákban, s ezért nem tartom fontosnak csehre fordításukat, mint ahogy újramegjelentetésüket sem. (Az alkalomszerű szövegeimhez sorolhatnék még pár száz interjút, de nem vagyok hajlandó ezeket az interjúkat saját szövegeimnek tekintetni. Az interjú az újságíró szövege, aki szabadon, néha katasztrofálisan szabadon reprodukálja beszélgetését az interjúalannyal. 1985-től ezért senkinek semmiféle interjút nem adok anélkül, hogy azt magam ne autorizálnám.)

Mi is tehát az, amit én kiadásra érdemesnek tartok? Amikor az orosz megszállás után visszavonultam, egyre inkább tudatosítottam, hogy az egyetlen dolog (a munkámról beszélek), ami szívügyem, a regény; rájöttem, hogy nem csupán egy műfaj az irodalmi műfajok közt; számomra saját ontológiáján nyugvó önálló művészetet jelent; a zene mellet a legeurópaibbat az összes művészetek közül (művészetet, mely az európai Újkor együttmegalapozója). Ennek a felismerésemnek később hangot is adtam a L’Art du romant bevezető esszém utolsó mondataiban: „Kihez, mihez kapcsolódom? Istenhez?, a hazához?, a néphez?, az egyénhez? Válaszom éppolyan nevetséges, mint amilyen őszinte: senkihez és semmihez sem kapcsolódom, egyedül Cervantes alábecsült örökségéhez.” Az egyetlen, amit fontosnak tartok mindabból, amit valaha is írtam, az egyetlen, amit újra kiadásra engedélyezek, a regényeim.

A zeneszerzők mintájára opusokként jelölhetném őket. Opus egy: Tréfa; befejezve 1965-ben, első kiadása 1967-ben, Prágában, csehül. Opus kettő: Nevetséges szerelmek; megírva 1958 és 1968 között, kiadva először részletekben, mígnem egészében 1970-ben Prágában, végleges formájában ugyanakkor, francia fordításban, Párizsban. Opus három: Az élet máshol van; befejezve 1969- vagy 1970-ben, első kiadása francia fordításban 1973-ban Párizsban. Opus négy: Búcsúkeringő; 1971- ill. 1972-ben befejezve, első kiadása francia nyelven, Párizsban 1976-ban. Opus öt: Kniha smíchu a zapomnění (’A nevetés és felejtés könyve’); az emigráció első éveiben keletkezett, első kiadása francia nyelven, Párizsban 1979-ben. Opus hat: A lét elviselhetetlen könnyűsége; befejezve 1982-ben, első kiadása francia nyelven 1984-ben. Opus hét: Nesmrtelnost (’Halhatatlanság’); befejezve 1988-ban, első kiadása francia nyelven 1990-ben. E sor regény mellett írtam még két könyvet, melyeket fenntartás nélkül szeretek, s meg kívánom őket jelentetni. Persze ez a két nem regény is szorosan kötődik a regény művészetéhez: elsősorban a Jakub a jeho pán c. színmű (’Jakab és gazdája – tisztelgés Diderot emléke előtt’); szabad variáció Diderot regényére, a Mindenmindegy Jakabra, mely rám mint regényíróra rendkívüli hatással volt (a darabot Csehországban írtam a megszállás utáni években; először Párizsban jelentettem meg saját fordításban 1981-ben); másik fontosnak tartott művem hét esszé gyűjteménye franciául, mely 1986-ban jelent meg L’Art du roman címmel (a címet saját „iskolamunkámtól” kölcsönöztem).

Ennyit könyveim kiadásáról általában, s most pár megjegyzés a Tréfához. Valamikor 1961-ben kezdtem fölvázolni. 1965 novemberében fejeztem be. A kézirat körülbelül egy évet feküdt a cenzornál, majd végül is engedélyezték kiadatását, bármiféle beavatkozás nélkül. A regény 1967 tavaszán jelent meg, aztán még kétszer gyors egymásutánban, 117 000 összpéldányszámban. 1968 tavaszán elnyerte a Csehszlovák Írók Szövetségének díját. Jaromil Jireš barátom számára a regény alapján forgatókönyvet írtam, így született meg a film, melyet a mai napig kitűnőnek és időtállónak tartok. 1970 elején a könyvet (az összes többi művemmel együtt) kivonták a forgalomból, s minden nyilvános könyvtárból. (A Tréfa azóta csehül első ízben 1989-ben látott napvilágot – Torontóban Škvoreckýéknél, ahol az utóbbi tizenöt év alatt minden regényem megjelent.)

1966-ban, mikor a Tréfa a cenzornál lapult, s úgy tűnt, soha nem kerül kiadásra, Antonín Liehm elvitte a kéziratot a nagy francia regényírónak, Luis Aragonnak. Aragon igen összetett egyéniség volt: mindamellett, hogy Franciaországban mindenki úgy emlegette (irodalmi munkássága iránti nagy tisztelete mellett), mint ellenszenves sztálinistát, mi, a vasfüggöny mögöttiek, nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy gyakran fölhasználta értékes kapcsolatait, tekintélyét ahhoz, hogy olyan embereken és műveken segítsen, akiket és amelyeket a kommunista rezsim száműzött: mikor például lapja, a Les lettres françaises (az egyetlen külföldi kulturális fórum, mely a kommunista térségben is kapható volt) lelkes recenziót jelentetett meg erről vagy amarról a betiltás fenyegette színházi előadásról vagy például, amikor ő maga írt benne feldicsérő előszót a Prágában elhallgattatott Vladimír Holan verseinek francia kiadásához. Liehm úgy gondolta, hogy a Tréfa francia nyelvű kiadása Aragon előszavával megtoldva a cseh hatalom képviselőit zavarba ejti, és kényszerítheti, hogy a regényt kiadják. Aragon, még mielőtt elolvashatta volna, valóban kiharcolta kiadatását a Gallimard Kiadónál, és megígérte, hogy megírja az előszót – a véletlenek összjátéka következtében épp azokban a napokban kezdett bele, mikor az orosz csapatok megtámadták Csehszlovákiát. így született a gyönyörű fennkölt szöveg, melyben Aragon ugyan nem sokat szól a regényről, de leszámol a kommunizmussal, Oroszországgal, és közvetve saját addigi életével. Itt jegyzem meg, hogy az orosz megszállás hírére meglehetősen langyos volt a francia visszhang; „családi perpatvar”, jelentette ki Michel Debré, a de Gaull-kormány első embere. Ionesco Le Figaro-beli cikke mellett Aragon előszava vált az egyetlen jelentős megnyilvánulássá a francia kultúra részéről a csehszlovák tragédiával kapcsolatban. „Nem hiszek abban, hogy sor kerülhet a lélek elzüllésére (mármint Csehszlovákiában). Ennek ellenére az erőszak eme útjának végén nem látok semmiféle pislákoló fényt.” Ezek a szavak szállóigévé váltak, mindenki ezeket idézte.

Claude Gallimard 1968 októberében könyvem megjelenése alkalmából Párizsba hívott. Még mindig Dubček volt hatalmon, Csehországból minden további nélkül ki lehetett utazni, így kerültem tizennégy napra Párizsba. Igyekeztem Aragonhoz a rue Varrenne-i lakására. Épp nála volt Kapica, az orosz fizikus a feleségével – mindketten liberális oroszok, ha nem tévedek, Szacharov köréből. Arra kérték Aragont, hogy ne szakítsa meg kapcsolatait Moszkvával, mert csak így tud továbbra is segíteni olyan embereken, amilyenek ők is. „Ne tévessze össze az orosz népet az orosz kormánnyal!”, kérte őt Kapica asszony. Mire Aragon: „Az orosz nép még sokkal rosszabb, mint a kormánya!” Ó, mennyire egyetértettem vele! És tovább: „Különben, ha magam úgy döntenék is, hogy elutazom Moszkvába, a lábaim úgysem engedelmeskednének, hogy oda vigyenek!” Emelt fővel járkált a lakásban, s én csodáltam őt. Még egyszer vagy kétszer meglátogattam. Hosszan beszélt nekem André Bretonról, azt bizonygatva, hogy halála előtt Breton újra közeledett hozzá, s hogy kibékültek. Az volt az érzésem, Csehszlovákia oroszok általi megszállása impulzust jelentett számára, hogy átértékelje életét, melyben szürrealista ifjúsága egyszeriben ezerszer fontosabbá vált a kommunista „lírikus illúzió”-ban elvesztegetett évtizedeinél. Sajnos, néhány évvel találkozásunk után a lába mégiscsak elvitte Moszkvába, hogy átvehessen Brezsnyev kezéből valamilyen plecsnit, majd még néhány évre rá egész a Francia Kommunista Párt (ez a párt ekkortájt szentesítette Afganisztán orosz megszállását) kongresszusának elnöki asztala mögé vitte.

A megszállást követő első két évben a Tréfa nemcsak Franciaországban jelent meg, hanem a világ szinte minden nem kommunista államában (s persze Jugoszláviában: ott különösebb nehézség nélkül később is valamennyi regényem). Ez a siker azonban egyáltalán nem irigylésre méltó. Kézhez kapom Prágában az angol kiadást, kinyitom a könyvet, és nem ismerek rá: nem annyi fejezetből áll! Valaki átszerkesztette a regényt, a fejezeteket kisebb egységekre bontotta, majd újra összeállította, de másként, az elmélkedések nagy részét kihagyta, különösen a zenével kapcsolatosakat. Nyílt levelet írtam a Times Literary Supplementnek, melyben a szerzői jog effajta megsértését az orosz kiadók gyakorlatához hasonlítottam – a szerzők műveinek átírását ott mindennapos és természetes eljárásnak tekintették. A kiadó újra megjelentette a Tréfát, korrekt formában, persze elenyészően alacsony példányszámban, a felháborodott szerző megnyugtatására. Nem jutott jobb sorsra a többi fordítás sem. A spanyol kiadás: valamennyi erotikus rész kidobva; második fejezet: Heléna kitörésének „vég nélküli” mondata helyett rövidre szabdalt mondatok sorjázása, vesszők nélkül, csupán pontokkal. És így tovább, és így tovább.

Ha eltekintek Jugoszláviától, elmondhatom, hogy sehol a világon nem talált különösebb visszhangra a Tréfa, egyedül Franciaországban, ahol tíz év alatt 150 000 példányban adták ki. Ám egy napon itt is fel kellett adnom illúzióimat. 1979-ben történt (már négy éve Franciaországban éltem), mikor is Alain Finkielkraut, a fiatal filozófus – akivel később bizalmas barátok lettünk – hosszú interjút készített velem a Corriere della Sera számára. „Mivel magyarázná azt a hirtelen stílusváltást a Tréfa és a Nevetséges szerelmek közt? Az Ön mondatai a Tréfában barokkosán virágzóak...”

Megzavarodva vettem kezembe még az este a francia nyelvű Tréfát. Mind ez ideig nem jutott eszembe, hogy a fordítást mondatról mondatra ellenőrizzem. Mellbevágó volt. A Tréfának nem is annyira fordítása, mint inkább átirata volt! Átültetve abba a stílusba, amire a francia azt mondja „un beau style”. Egyetlen mondat sem maradt olyan, amilyennek megírtam, mind föl lett javítva, nem ritkán kibővítve, szóképekkel teletűzdelve, metaforák százaival, banális metafora-klisékkel, a nyelv visszafogottsága dramatizálva lett, megtoldva kokettáló archaizmusokkal és argóval. Elöntött a méreg.

Claude Courtod segítségével aztán három hónap leforgása alatt kijavítottam a Tréfa fordítását, mely 1980-ban jelent meg új formájában; ezzel sem voltam viszont teljesen elégedett, néhány hónap elteltével újra pontosítottam a francia szöveget, tehát végső formájában a francia nyelvű Tréfa először 1985-ben látott napvilágot (vagyis egy évvel a Lét elviselhetetlen könnyűsége után). Abban az időben a saját bőrömön tapasztaltam, amit a többi író soha (talán Nabokovot kivéve), mit is jelent a fordítással való gyötrődés, s hogy mi is tulajdonképpen a fordítás; felismertem annak fontosságát, hogy kövessem saját műveim fordítását, legalább, ami a főbb nyelveket illeti, esetemben mindenekelőtt a franciát, mivel azokon a nyelvterületeken, ahol nincs cseh fordító, műveimet franciából ültetik át. Azt akartam, hogy minden franciára fordított könyvem éppoly autentikus legyen, mint cseh változata. Még két évet töltöttem hát a többi, már megjelent regényem fordításának ellenőrzésével. E gondosságnak köszönhetően ma a Gallimard-nál megjelent valamennyi könyvem egyfajta autorizált modellt jelent minden tekintetben.

De nem csupán a fordítások dühítettek, hanem a kritikai értelmezések is. Ez Csehországban valószínűleg elfeledett fejezet, ezért néhány szót magyarázatként: Máig emlékszem néhány valóban kimerítő kritikára, melyet a Tréfáról írtam 1967-ben, például Opelík, Pohorský, Václav Černý vagy Kožmín. Regényem nem mint politikai pamflet került vizsgálat alá, hanem mint „létregény” (egyébként ez volt a Host do domuban megjelent Zdeněk Kožmín-kritika címe). A Liehm által 1967-ben készült interjúban szintén elmondom, amit tíz évvel később Párizsban az unalomig ismételgettem: a történelmi helyzet nem regényem tulajdonképpeni tárgya, jelentősége számomra abban rejlik, hogy új, különösen éles fényt vet azokra az egzisztenciális témákra, melyek lenyűgöznek: bosszú, felejtés, komolyság és komolytalanság, a történelem és az egyén viszonya, elidegenedése saját testétől, a szex és a szerelem kettéhasadása és így tovább. Csehországban a hatvanas évek második felének irodalomkritikája számára (abban az időben a cseh irodalomkritikához fogható nem volt szerte világon, amint ezt később, idegenben tudatosítottam) ez az alapállás magától értetődő volt. Nyugat-Európában viszont időközben szédületesen gyors folyamat indult meg: eltűntek a jelentős irodalmi folyóiratok, s velük az irodalomról való komoly elmélkedés fórumai is; a kultúra népszerűsége a zsurnalizmus és a médiák népszerűsége előnyére zsugorodott; az aktualitás terrorja behatolt abba a régióba is, ami a kritikából fennmaradt: a Tréfát ezért mindenütt dicsőítették (lehet-e nem dicsérni egy írót, akinek hazáját éppen lerohanták az orosz tankok!), de talán Clade Roy egy szem gyönyörű kritikáján kívül minden, ami a Tréfáról akkor megjelent, csak sekélyes politikai kommentárnak, lírai felkiáltásnak tekinthető. Ez egyébként nem csupán az én sorsom volt, hanem Európa térfelünkről származó mindennemű művészetének osztályrésze, osztályrésze Vaculíknak és Havelnek, Brandysnak és Miłosznak, Konwickinek, Hrabalnak, Kišnek. A csupán az aktuális politikai kereteire szűkített művészeti alkotás így automatikusan kiszorult a jelenkori művészetek kontextusából. (Ugyanakkor az a műalkotás, mely nem tartalmazott semminemű politikai töltetet, teljesen figyelmen kívül maradt.) Rosszabb nem is érhette volna a közép-európai művészeteket. Rosszabb nem is érhette volna a regényt. Franciaországi tartózkodásom kezdetétől visszautasítottam a magam és a többiek nevében is ezt az Újságírói leszűkítést, módszeresen és gyakran dühödten, s büszkeséggel tölt el, hogy mindez végül is nem volt egészen eredménytelen.

A nyolcvanas években szakítottam majdnem minden könyvkiadóval (a Gallimard-on kívül természetesen). Még csehországi tartózkodásom idején kerültem velük kapcsolatba, akkor inkább véletlenül, anélkül, hogy ismertem volna őket, hogy tudomásom lett volna az „egymásnak rendeltségről”. Minden új kiadóm visszatér a Tréfához, mindig új fordítása jelenik meg: 1982-ben Amerikában, 1983-ban Angliában, 1984-ben Spanyolországban, 1986-ban Olaszországban és Brazíliában, 1987-ben Németországban, 1988-ban Hollandiában és így tovább. Tehát csak most, tizenöt, húsz évvel első párizsi kiadása után kezdődik a Tréfa tulajdonképpeni művészi-irodalmi pályafutása, most már nagy példányszámokban jelenik meg, népszerű kiadásban máig tartja magát a könyvpiacon, s végre úgy írnak róla, ahogy az az irodalomhoz illik. Saját szerkesztői megjegyzésem, mely az 1985-ös francia kiadásban Aragon előszavát váltotta fel, a Tréfa cselekményét ezekkel a szavakkal foglalja össze: „Mára már az aktualitáson rágódok rég elfeledték a prágai tavaszt és az orosz inváziót. Ennek a feledésnek köszönhetően, paradox módon, ismét azzá válhat a Tréfa, ami mindig is lenni akart: regény és csakis regény.

* A szerző jegyzete a Tréfa legújabb cseh kiadásához, mely a brünni Atlantis Könyvkiadónál jelent meg. Az írás címe a fordítótól származik.