Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. július–augusztus / Herkules oszlopain innen és túl

Herkules oszlopain innen és túl

(avagy: Vándorló tükrök Párizsban)

Az élet – utazás, mondta egyszer valaki, s azóta egyre többet utazunk. Főleg íróink és filozófusaink profi utazók. Lovagolnak és szamaragolnak La Mancha meg nem nevezett faluja és Zaragosa között, vándorolnak a „létben”, s vonatoznak Buchenwald irányában, a tragédiák tragédiája felé. S teszik mindezt olyan eltökélt következetességgel, hogy Sükösd Mihály egyszer valahol már kénytelen volt leírni: a regény nem más, mint vándorló tükör.

Sükösd Mihály persze valószínűleg nem ismerte a szlovákiai magyar regényirodalmat, ellenkező esetben meglábjegyzeteli állítását, ilyenképpen: Pozsony és Ágcsernyő között a „vándorló” szó revokálva, a „tükör” – Lukács György álló tükrének és tükrözési elméletének értelmében – kétszer aláhúzva.

De lehet, hogy a „revokálva” helyett azt írta volna: „révocablé”, hozzánk most mindenesetre a franciás alak illik: utazunk Párizsba, Grendel Lajos, Farnbauer Gábor s jómagam, hogy a szlovákiai magyar tükröt is kimozdítsuk helyéből, mentsük, ami még menthető. Hárman három nemzedék nevében zarándokolunk a modern művészetek Mekkája felé: Gábor képviseli a harmincasokat, Lajos a negyveneseket, s én az ötveneseket. G. és én szégyelljük magunkat rettentően, mert először tartunk oda, ahonnan mások lassan már visszafelé jönnek, de L. úgy beszél a Montparnasse-ról és a Pigalle-ról, mintha az egész Párizs Léva peremvárosa lenne.

Én lélekben azzal vigasztalgatom magamat, hogy na jó, nem jártam Párizsban, de legalább nem lett belőlem „szegény Sascha Anderson” sem, nem szerveztek be sem a Stásiba, sem az Štb-be. Mert akkoriban, amikor én húsz- és harmincéves voltam, többnyire csak olyan áron lehetett nyugatra utazni, hogy a szerencsétlen „lét vándora” hagyta magát felvenni egy baljós névjegyzékbe. Vigasztalnám G.-t is, ha nem épp a repülőgép átellenes ablakánál ülne (én itt, a déli oldalon az Alpok havas csúcsaira látok, ő az északin feltehetően a Sváb-Bajor-medence síkságaira), elmondanám neki, hogy belőle még akár párizsi polgár is lehet, mert Hemingway valahol azt írja: aki fiatal korában néhány hetet Párizsban tölt, az lélekben már örökre párizsi marad.

Pontosan egy hétre megyünk Hemingway (és még hány világirodalmi nagyság!) szeretett városába „vándorünnepelni”. A párizsi Magyar Intézet irodalmi estre invitált bennünket, s mi megpróbáljuk majd megmagyarázni a párizsi hunoknak, hogy azért az a bizonyos tükör időnként a szlovákiai magyar irodalomban is megmozdul, sőt néha egyenesen emberarcként eltorzul vagy fintorog.

                             

A párizsi Magyar Intézet (a továbbiakban PMI) a Notre-Dame módjára kéttornyú, de tornyainak furcsa, más-más díszítésével és szabásával a Notre-Dame-tól mégis jellegzetesen elütő Saint-Sulpice templom közelében van, a Vaugirard és Bonaparte utcák találkozásánál, néhány méterre a Luxembourg kerttől.

A PMI épülete impozáns, berendezése szinte fényűző, mintha az Országházzal és Budapesttel együtt ezt is a „daliás idők” Hungáriájától örököltük volna. De hál’ istennek nem így van. Amint az Intézet fiatal, energikus igazgatója, Vígh Árpád felvilágosít bennünket, az épületet még Köpeczi Béla minisztersége alatt (s nem kis mértékben az író-történész kitartó szervező munkájának köszönhetően) vásárolta a magyar állam, a jelenlegi fenntartása pedig csak azért lehetséges, mert Magyarország (arányaihoz mérten) a közép-európai országok közül köztudottan a legtöbbet fordítja kultúrára. (Cseh-Szlovákiának például nincs kulturális intézete Párizsban!)

Tartsa meg isten a magyar állam szokását, morfondírozok egy szál gatyában a PMI palotájának vestibulumában. Az idő hajnal fél hat, 1992. május 20-án. Az Intézet személyzete és kisebbségi különítményünk másik két tagja (G. és L.) még mélyen alszik, de én már tegnap este kiszemeltem a palota tágas előcsarnokát szokásos reggeli tornám színhelyéül, s most futok, talajtornázom szorgalmasan. A csarnok ugyan most éppen kiállító terem, fiatal budapesti képzőművészek munkáinak a happeningje, de a sok neoavantgárd-nonfiguratív-absztrakt alkotás közé a ledobott félcipőm éppen beillik, sőt a sejtelmes félhomályban meztelenül kaszáló karommal, lábammal valószínűleg magam is valamiféle absztrakt-kinetikus kiállítási tárgyként hatok.

Hja, Párizs nem New York, itt a posztmodern távolról sem hódít annyira, mint az angolszász világban. Itt, az avantgárd őshazájában nem adják föl olyan könnyen az újkeresés tisztjét. Ha kell, tovább ragozzák az alapszót, s lesz az avantgárdból előbb neoavantgárd, aztán transzavantgárd, de az „avant”-ról nem mondanak le.

Egyébként ma este lesz a mi „happeningünk”. Fent az emeleten van egy nagy előadóterem, nemrégen az Advent a Hargitánt játszották benne (Sinkovits Imréék), ma pedig mi lépünk föl. Van itt tehát minden: transzavantgárd, népi irodalom, s ma este – Grendel és Farnbauer személyében – posztmodern is lesz.

Virrad. Veszeli Beáta vérvörös tányérokból kiképzett üstököscsóvája a kiállítás egyik vásznán hajnalabb a hajnalnál.

                           

Megvolt a bemutatkozásunk. Az Ádventon valószínűleg többen voltak, de azért ha azokat is beszámítjuk, akik a nézőtéren csak éppen feltűntek és eltűntek, nem panaszkodhatunk.

Úgy esett a dolog, hogy majdnem a magyar művelődésügy minisztere nyitotta meg az irodalmi estünket. Pomogáts Béla ugyanis (ő tartotta a bevezetőt) állítólag nemrég miniszterjelölt volt, de nem vállalta el a magas funkciót. Eljött inkább Párizsba a mi irodalmi estünket megnyitni, s a párizsi magyar közönség számára megfogalmazni, hogy Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa mellett van egy Negyedik Európa is, s ez a nemzeti kisebbségek Európája.

Okos, szellemes meghatározás, csak azt nem tudom, hogy Farnbauer Gábort kielégítette-e, aki – miután meglátta a párizsi magyarokat irodalmi estünkre invitáló meghívót s rajta az est címét, amely – ha jól emlékszem – valahogy így hangzott: Kisebbségi lét és irodalom – javasolta különítményünknek, hogy kérjük ki magunknak a kisebbségi lét és irodalmunk ilyen meghatározó párosítását és utazzunk haza.

Aztán valahogy mégiscsak maradtunk, de – mintha összebeszéltünk volna – mindhárman olyan írásunkat választottuk felolvasásra, amely arról szólt, hogy ott rendeltetett számunkra el az őskeresés (ti. az ún. kisebbségi irodalomban), ahol ős nincs. De témának nem is bizonyult olyan rossznak ez a „nincs”, mert a „van”-ból Grendel valószínűig nem írta volna meg a Csehszlovákiai magyar novellát, Farnbauer sem a Fantazmáit, s Mittel úr sem született volna meg, ha valaha valóságosan is élt volna. Csak a „nincs”-nek van transzcendenciája, a „van” egyértelműségéből nem lehet sem verset, sem novellát írni.

A közönségünket azonban – úgy tűnt – nem érdekelte az irodalomnak sem a „van”-ja, sem a „nincs”-e, egészen más érdekelte. Az például, hogy miért nincs Cseh-Szlovákiában kisebbségi parlament, meg hogy mi várható a közelgő választásoktól. Ez meg láthatóan Farnbauert nem érdekelte (s engem is csak mértékkel), Grendel ellenben – mint képviselőjelölt – minden alkalommal készséggel vette a lapot, s hévvel magyarázta a cseh-szlovákiai haladás egyetlen helyes útját.

Az előadó estünk elején még jelenlevő Papp Tibort és Sipos Gyulát viszont valószínűleg sem az ad 1, sem az ad 2, sem az ad 3 nem érdekelte, mert egyszer csak hiába kerestem a szememmel őket. Igaz, Tibor még távozásuk előtt meghívott mindhármunkat szombat esti búcsú-vacsorára.

                       

Péntek délután van és fülledt meleg. Állunk Gáborral az Intézet kapujában, várjuk Lajost. Ugyanis hármunknak csak egy kulcsot adtak, a kapucsengő isten tudja, hová szolgál, s ha valaki leszakad a hármas bolyból, akkor csak úgy jöhet be, ha a másik kettő kint várja a kapuban. Fürkésszük a Bonaparte utcában nyüzsgő tömeget, és várunk.

Egyébként L. valóban Párizs kitűnő ismerőjének bizonyult. S még valami másnak is bizonyult: szenvedélyes gyaloglónak. Negyedik napja vagyunk Párizsban, de úgy érzem, hogy már száz kilométerek vannak a lábunkban. L. negyedik napja könyörtelenül megy. S vonszol magával minket is. S nemegyszer bebizonyosodott, hogy célja sohasem az általa kitűzött cél, nem a Champs-Elysées, nem az Arc de Triomphe, s nem is a Montparnasse. Az ő célja maga a gyaloglás. Mondani ugyan azt mondogatja, hogy sosem lehet tudni, nem utoljára vagyunk-e Párizsban, s ezért akar minden megnézhetőt újból megnézni, de nekem szent meggyőződésem, hogy neki nem a néznivaló kell, hanem a távolság. Pontosabban az állandó helyváltoztatás. Valahol, lélekben talán állandóan attól retteg, hogy megáll benne a világ, hogy a dolgok megnyugszanak, egyértelműekké válnak. Neki a viszonylagosság kell, az állandó több síkú mozgás. Legszívesebben mindig futószalagon állna, illetve nem is állna, hanem futna, hogy az események időköze s a vonatkoztató testek mozgásállapota még kiszámíthatatlanabb, még viszonylagosabb legyen.

S végre feltűnik a tömegben a várva várt. Nem Godot, hanem H. C. E. Here Comes Everybody. Itt Jön Akárki. Itt jön, akit nem ismerek. Akinek regényeiről készítettem egyszer egy harminc oldalas tanulmányt, de róla magáról csak annyit tudok, hogy szenvedélyesen szeret menni. A Galeri El-jéről azt írtam, hogy a hátán is szeme van, most már tudom, hogy azt kellett volna írnom: a hátán is tükör van. S az egész ember tele van aggatva tükörrel, s ahogy ő megy (és mindig megy), úgy megy a tükreiben a világ. De mindegyikben más irányban, más sebességgel és más szögben. S ha valaki elhatározná, hogy leszedi róla a tükröket, vállalkozása hiábavaló lenne, mert a tükrök alatt valószínűleg újabb tükröket találna.

De hagyjuk, mert mindezt természetesen csak az indulat íratja velem. Ugyanis érzem, hogy már megint gyalogolni fogunk, s Párizsnak sincs soha vége, mert Párizs tükrei alatt is újabb tükrök vannak.

Szóval L. kiadja az ukázt: Irány a Sacré-Coeur. S mi megyünk, mint a bódult bogarak a fény felé. Arra, amerre a Sacré-Coeurt, a Szentséges-Szív templomát sejtjük.

                                 

A Sacré-Coeur Noé bárkája az Araráton. A víz elvonult, s a fajok sokasága éppen kizúdult a bárkából a lejtőkre. S az emberek mérhetetlen boldogságban, az élőlények valamiféle paradicsomi koegzisztenciájának a sejtelmében bámulják, érintgetik szóval-kézzel egymást. S áll a bizáncos, kupolás bárka tövében egy Szent Ferenc formájú vénember, egyik kezét magasba nyújtja, s hirtelen Tarzan módjára felüvölt, s az üvöltésére galambok, verebek s mindenféle madarak szállnak a kezére. S körülállják az állatokkal beszélgető vénembert rikácsoló olaszok, koromfekete etiópiaiak, hűvösszőke svédek s cigányosan barna közép-európaiak, s szelíden csodálkoznak. S ebben az együtt-csodálkozásban már nem is emberek, hanem az állatokkal is közösséget vállaló posztmodern istenteremtmények.

A Sacré-Coeur (kicsit Halászbástyásan csipkés, mézeskalácsszerű) épületét a párizsi kommün bukása után kezdték építeni a katolikusok, 1876-ban. Hálából, hogy megint reménykedhettek, hogy megint volt értelme életüknek.

Az első templomot, amely a Montmartre hegyén állt, még Maraték rombolták le, 1794-ben (utána egy ideig a Montmartre-t Mont-Maratnak hívták), közeledik a szomorú esemény kétszázadik évfordulója, s közben már egy másik kommün, a moszkvai is megbukott. De hol kellene vajon felépíteni a második Sacré-Coeurt, az emberiség mostani hálájának és újra feltámadt reményének a jelét? S létezik-e olyan nagy hegy, s elképzelhető-e olyan nagy építmény, amely ezt a hálát kifejezhetné?

Mikor ezekről a dolgokról töprengünk, már a Champs-Elysées közelében járunk. L. megint formában van, azzal csábítgat bennünket, hogy a Place de la Concorde már csak néhány száz méter, s onnan átvághatunk a Döme des Invalides-hez, azt úgysem láttuk még közelről, s mikor látja, hogy egyikünk sem örül különösebben az újabb több kilométeres sétának, figyelemelterelő hadműveletként hirtelen spanyolországi útjáról kezd beszélni, amikor is a baszkok addig nem voltak hajlandók velük szóbaállni, míg baszkul tudó tolmácsot nem kerítettek nekik, úgyhogy várjunk egy kicsit a fajoknak azzal a posztmodern paradicsomi együttélésével, addig még valószínűleg átélünk egy-két Libanont és egy-két Balkánt.

De létezik alternatív együttélés is, vetem közbe erőtlenül, s a Pompidou-Centrumra gondolok, ahol valamelyik nap jártunk, s ott is a népek-fajok kavalkádját láttuk, de ott valahogy külön-külön feküdtek, énekelgettek, s népművészeti tárgyaikat s egyéb alkotásaikat külön csoportokba verődve mutogatták az indiánok, kínaiak, bantunégerek és malájok. Erről a párhuzamos létről jegyezte meg akkor Farnbauer, hogy „alternatív sorsok”, s erre céloztam most az „alternatív együttéléssel” én magam is.

S a Pompidou térrel egy időben arra is gondolok, hogy ha megint a Concorde téren kötünk ki (valamelyik nap már voltunk ott egyszer), akkor onnan hazáig (értsd: a Bonaparte utcáig) legalább négy kilométer az út, s én már most is úgy kapkodom a talpam, mint valami eretnek, akit az inkvizíció arra ítélt, hogy parázson sétálgasson. Kedvetlenül baktatok bele a nagy párizsi éjszakába (mert közben már ránk esteledett vagy inkább ránk éjjeledéit), L. meg látva csüggedésünket, ha lehet, még jobban felélénkül, témát vált s arról kezd értekezni, hogy jól nézzünk körül, mert ilyen sok színű, sőt pluralista éjszakai életet sehol máshol nem tapasztalhatunk az utcán, s hogy az utcai éjszakai élet tulajdonképpen a demokrácia kifejeződése és mértéke. S én gondolatban igazat adok neki, mert felrémlenek bennem a régi-régi moszkvai és alma-atai esték, amikor a Mikulás-köpenyű milicionérok már kilenckor kizavartak bennünket a kávéházakból; Genf városában, Kálvin diktatúrája idején meg egy vak muzsikust azért küldtek máglyára, mert muzsikálni mert este az utcán.

S a volt-idő búvárlása közben észre sem veszem, hogy L. csele bevált, hogy máris a Concorde téren vagyunk, óriás pipaszurkálóként döf a parázsló, csillagos égbe II. Ramszesz 22 méter magas obeliszkje, s még egy perc, s ott vagyunk azon a baljós helyen, ahol XVI. Lajost, Mária Antoinette-et, s aztán Dantont és Robespierre-t is kivégezték; s ütött az órád neked is, Grendel Louis, nem megyünk tovább, fellázadunk, s köszönd meg, hogy XVII. Lajos néven nem fejezünk le, mint ahogy kétszáz évvel ezelőtt a druszádat lefejezték. Szólok Gábornak, hogy „Allons, enfants de la patrie”, itt egy pad, üljünk le, de Gábor, ez az angyalarcú Saint-Just, mintha nem is hallaná forradalmi felhívásomat, ballag tovább, gondolataiba mélyedve, s mikor végül mégis megszólal, Descartes és Husserl társaságából tér vissza közénk, mert azzal a furcsa kéréssel lep meg, hogy fordítsam le neki latinra a következő elmésséget: „Gondolkozom, tehát nem tudom ki vagyok!”

Szóval a lázadásból semmi sem lett, megadóan baktatunk a Saint-Germain sugárúton hazafelé. Az éjszakai forgalom egyáltalán nem csitul, sőt, ha lehet, fokozódik, pedig már jóval elvan éjfél. Bőrdzsekis motorosok falkái s autók csordái rohangálnak – látszólag céltalanul – ide-oda az utcán, az „utasok” kendőket lobogtatnak az autóablakokból, s közben ordítanak, mint a vadak. Meg is jegyzem, hogy ez az éjszakai motoros happening itt valószínűleg valami népszokás, angyalarcú Saint-Just-Descartes-Husserlünk pedig – ártatlan megjegyzésemet tovább fejlesztve – ekként foglalja össze aznapi vándorlásainkat: Jó dolgában az ember vagy pirostól pirosig rohangál autójával az utcán és közben ordít, vagy rájön, hogy ő baszk, vagy arra jön rá, hogy őneki éjszaka egy órakor körbe kell gyalogolnia Párizst. S itt, egy kicsit megkésve, mert már a lázadás optimális pillanatán túl, végre megszületik a két menetelő helóta között a lázadáshoz szükséges konszenzus: mindketten jelentőségteljesen L.-re nézünk.

Két óra után tíz perccel döndül be mögöttünk a népi-avantgárd-posztmodern PMI kapuja.

                       

A posztmodern és avantgárd iskola ellenségeskedésének gyökeréhez időben, térben és tárgyban két roppant távoli személyiség visz bennünket közelebb: Pindarosz és Bacon. Pindarosz, az ókori világ kijáratához, a Gibraltári szoroshoz (vagy ahogy ő mondta: Herkules oszlopaihoz) érve, így kiáltott: Innen ne tovább! Bacon, látva, hogy az újkori hajók égitestekként kerülik körbe a földgömböt, így szólt: Csak azért is plus ultra! S ezzel elkezdődött a klasszicizmus és romantika (koronként más-más fedőnév alatt megújuló s máig tartó) rivalitása. A klasszicizmus mindig a meglevőt és a múltat akarta új formákba, képletekbe fogni, a romantika mindig a jövőbe, Herkules oszlopain túlra vágyott. S talán a mi korunkban esik meg először, hogy a két rivális (ezúttal a posztmodern és az avantgárd álarcában) ugyanabba az időbe és térbe, egymás mellé kényszerül. S ha világnézeti antinómiáikat elfelejtik (mint például Esterházy Péter némelyik egyszerre avantgárd-vizuális és posztmodern opusának a szereplői), akkor egészen jól kijönnek egymással. De időnként még a hadiállapot fenntartása mellett is keverednek az arcvonalak.

Mindenesetre 1992. május 23-án, este 7 óra 10 perckor, Papp Tibornak, a mai magyar avantgárd monseigneurjának párizsi lakásában a két tábor képviselői valóságosan is tárgyalóasztal mellé ültek. Nagy a gyanúm ugyan, Papp Tibor nem tudta, hogy Grendel Lajos személyében posztmodern maître ül az asztalánál, s azt sem, hogy Farnbauer Gábor meg tulajdonképpen Esterházy-ötvösmester inasa, de mivel végig csak mesterségbeli kérdésekről (főleg a számítástechnika és költészet összefüggéseiről) volt szó, a világnézet szelindekjei, hál' istennek, láncon maradtak. Nem került szóba, hogy az ökológiai katasztrófák, a világméretű Csernobilek és a végső nukleáris pokol bekövetkezte előtt egy fél perccel érdemes-e nagyon hangosan hirdetni, hogy plus ultra, s arról sem esett szó, hogy a világpusztulástól való félelmünkben most már vajon visszaköltözzünk-e az eukaliptuszokra és vigyorogva rágjuk a banánt, vagy mi legyen velünk. Ehelyett hatalmas és hasznos irodalmi hajótúrákat tettünk Herkules oszlopain innen és túl. Hallgattuk Tibor okos fejtegetéseit a középkori írás rejtelmeiről, a vizuális szövegirodalom kimeríthetetlen lehetőségeiről, s méláztunk antik költők mai érvényén.

S én közben egyre azon töprengtem, hogy milyen nagy a megszokás hatalma, hogy mi még mindig Kallimakhoszt, Janus Pannoniust, Rilkét és Kosztolányit tartjuk poeta doctusnak, holott már rég az avantgárd lírikusok a tudós költők, kik semmit sem bíznak az indulatokra, a véletlenekre, mindent aprólékosan kiszámítanak. S arra is gondoltam, hogy amíg az avantgárd-játékos Papp Tibor tömény filozófiákban fogalmazza meg a vizuális költészetet, addig Farnbauer Gábor, ez az eredendően filozófus alkatú fiatal költő, ha a számítógép és videó kép- és versszerkesztő képességeiről beszél, teljességgel el tudja felejteni gondolatainak mélyáramlását. Vagyis hogy nincs geométer, aki itt és most meg tudná húzni a határt a tudós klasszicizmus és az érzelemtől-indulattól fűtött romantika, vagy ha úgy tetszik: a mosolygó-tudóskodó posztmodern és a haláloskomolyan játszó avantgárd között.

El kell viszont ismerni, hogy Tibor és Gábor szuverén elektronikai ismereteinek köszönhetően a tárgyalás többnyire az avantgárd jegyében folyt, s hogy mi Lajossal időnként olyan tanácstalan-durcás-elnéző mosollyal nézegettünk össze (úgy-e, most jól jön a szövetségem, Louis XVIIe!?), mint a pozsonyi szlovák gyerekek, ha szüleik egymás között magyarra vagy németre fordítják a szót. S L. szemében még olyasfajta félelmet is láttam villódzni, hogy ha Gábor, közös folyóiratuk, a pozsonyi Kalligram névadója esetleg végleg áttér avantgárd hitre, ki fogja megmagyarázni az olvasóiknak, hogy az ő revue-jük címének (ami ugye Apollinaire óta magyarul „képvers”-et is jelent) posztmodern jelentése is van?

Egy szó, mint száz: utolsó párizsi éjszakánkon megint vándoroltunk, megint mélyen belegyalogoltunk múltba, jelenbe, jövőbe. Éjfél már jóval elmúlt, mikor a Boulevard de Port Royalon hazafelé (azaz a PMI-be) ballagva, Tibor és Gábor még mindig a kódban létezésről (s gondolom, a kódban létezés méltóságáról is) vitatkoztak.

(Egyébként mikor végül is szíves vendéglátónktól elköszöntünk, kiderült, hogy L. korábbi, G.-t illető félelmei feleslegesek voltak: ha jól hallottam, G. – sajátos komáromi olaszsággal – valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy Eppur si non muove. Azaz Herkules oszlopai ide, Herkules oszlopai oda, a posztmodern az mégiscsak posztmodern!)

                 

Azon az éjszakai Boulevard de Port Royalon gyalogoltunk aztán ki véglegesen Párizsból. Másnap már várt ránk az Air France gépe, hogy visszaszállítson bennünket a Negyedik Európába. Igaz, Tibor búcsúkézfogása előtt egy percre még mind a négyen megálltunk tisztelegni Pierre Sollers kivilágított emeleti ablaka alatt (a francia vizuális költészet monseigneurja Tibor szomszédságában lakik), ahol én arra gondoltam (az este és éjszaka folyamán nagyokat hallgattam, de esküszöm, hogy közben mindig gondoltam valamire), szóval Pierre Sollers ablaka alatt arra gondoltam, hogy mégis jó az isten, mert ha utolsó nap nem találkozunk Papp Tiborral s Pierre Sollers kivilágított ablakával, abban a tudatban utazhattunk volna haza, hogy Párizst Illyésék emlékezetes egykori honfoglalása óta már nem franciák, hanem kizárólag hunok lakják.