Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. július–augusztus / Sir Lancelot, Merlin és a többi szentek; Manna tánca

Sir Lancelot, Merlin és a többi szentek; Manna tánca

Sir Lancelot, Merlin és a többi szentek

                   

Ha tudnátok, mennyire más dolog női modellt mintázni, mint férfit, szólt Sir Lancelot, a nők közül sem tud bárkit megformázni az ember, hiába szép az a lány, hiába csinos annyira, hogy az utcán megfordulnak utána az emberek, még a többi nő is, és méricskélik, na, vajon ez mennyivel jobb nálam, mégis sokszor az ilyen modellekkel nem tudunk mit kezdeni, aztán jön egy nagyfenekű, még a feje is olyan gömbfej, de az egész lénye egyszer csak megfogja az embert, s bár a többiek talán nem vallják be, de a szobrász mindig beleszeret egy kicsit a modelljébe, csak így tud jó szobrot készíteni róla, és a Mónikába az egész osztály szerelmes lett, vigyáztunk rá, és sokszor megkértük, hogy a szünetben se öltözzön fel, csak járkáljon ott meztelenül közöttünk, csak legyen ott. Amikor mintáztuk, azt mondogattuk egymásnak, látod, milyen finoman hajlik a csípője, látod azt a kis horpadást a tomporán, és a vállai!, mint egy antik oszlopfő, midőn lágy csigában hajlik az oszlopra.

így beszélt Sir Lancelot, s közben csillogott a szeme, ez vidéki fiú lehet, tűnődött Manna, s azt kérdezte, budapesti vagy, mire a lovag elmesélte, hogy tanyán laknak, s Manna, ha ránézett, nem érezte a cigarettafüstöt, ha rágondolt, nem volt szmog a városban.

Szobrászok voltak mind, a lovag és a társai, érezni lehetett ezt abból, ahogy megjelentek és táncolni kezdtek, ahogy tudtak bánni az anyaggal, a kezük még üresen is mintha állandó ellenállással küzdött volna, mintha az életüket egy levegőnél sűrűbb közegben töltenék, agyagszerű közegben, amely csak akkor engedelmeskedik nekik, ha kiismerik és alkalmazkodnak törvényszerűségeihez, s amelynek ezért inkább felfedezői mint hódítói voltak. Manna elámult, ahogy nézte őket, és csak később ébredt rá arra, hogy ezek a fiúk egy transzcendens anyaggal küzdenek, valamivel, ami elkíséri őket, bárhová is menjenek, s ez a fájdalom, ennek ellenére kell tenniük mindent, s a törvény: legyen minél nagyobb. Ez magyarázta hát az óvatos lépteket, a lelassuló mozdulatokat, s a kirobbanó életörömöt, ha olykor-olykor feleszméltek és nem a szoborral találták szemben magukat.

S úgy bántak a női testtel, Lizáéval és Mannáéval is, ahogy a matériával, betöltötte a bárhelyiséget az a furcsa transzcendencia, meg kéne tudnia minden nőnek, mi az, ha egy szobrász kezébe vesz egy reményvesztett, bánatos lánytestet, megragadja, ahogy az anyagot, és minden figyelme, szerelme, életösztöne a kezébe összpontosul, gyengéden nyúl hozzá, inkább csak ismerkedik vele, hogy felfedezze a belső tulajdonságait, hol enged a formáló kezeknek és hol áll ellen, mikor jön létre a találkozás a szobrász és a saját törvényei szerint alakuló mű között és hogyan kel ettől életre akkor mindkettő.

Ezek aztán mindent átformálnak, dünnyögte később Liza, ahogy tánc után hazafelé bandukoltak a decemberi hajnalban.

Átformálnak, de ők is hagyják magukat alakítani, igazította ki Manna, az igazi művész tudja, nem szabad a világot teljesen a maga képére szabnia, hagynia kell, hogy az is hasson rá, új benyomásokat kell szereznie, ettől gazdagodik, s Merlinre gondolt, a varázslóra, aki igazi férfi volt, elkapta a derekát, penderített egyet rajta, és Manna örömmel tapasztalta, hogy meg meri fogni őt és jól meg is nézi, pörgeti, öleli, simogatja, tudja, hogy neki mi a jó, mert Merlin az a fajta, aki nem nyugszik addig, amíg nem örülnek körülötte a lányok, és az ilyen férfira az ember lánya nyugodtan rábízhatja magát. Mert a Merlin-féléknek, tűnődött Manna, kiöntendő bronz a női test, gondolatban megolvasztják, s közben szépen ki is faragják az öntőformát, a mágus nem beszélt sokat, hosszúkat figyelt és aprókat mosolygott, „átváltozott” fekete hollóvá, táltos paripává, cinegévé, az anyag alakítja a szobrászt és a szobrász őt, s ahogy ezek a képzős fiúk már csak egy végtelenül sűrű közegben voltak képesek járni, agyagban, és ez meglátszott a mozgásukon, úgy lett egyre inkább engedelmes alattvalójuk a matéria, annak idején az egyik minden bizonnyal maga volt Héphaisztosz, az istenek kovácsa és fémöntője, a sánta, aki féltékenyen őrizte házában Aphroditét, a szerelmet, s a szerelem a szépség volt neki, de Héphaisztosz, aki az istenek fegyvereit készítette, tehetetlen volt a női praktikákkal szemben, nem úgy, mint Merlin, a varázsló, aki vágyra vággyal válaszolt, magából faragta ki a negatívot és nőből lett a szobor.

Óh, ti igazi férfiak, akik még meg tudtok táncoltatni minket, ti, akik kezet mertek csókolni az éjszakában a könnyű lányoknak, értetek érdemes nőnek lenni, ábrándozott félálomban Manna, aznap éjjel sűrű agyagban aludt, s pár óra múlva, reggel tollat fogott, ha tudnátok mennyire más dolog női modellt mintázni, mint férfit, szólt Sir Lancelot...

               

             

Manna tánca

           

Láttátok-e már, hogy táncol Manna az utcáról beszűrődő lámpafényben, szeretkezés után, ha a világ is elcsitul, s a lehelet ^ megpihen a párnaszélen? Áll, csak áll magában, nem moccan, vár, míg némaságától meg nem indulnak a tárgyak, s a tárgyak kérik táncra őt, a szobában szanaszét szórt taknyos papír zsebkendők, a rendetlenül lehajított ruhák, a könyvek a polcon nagyot sóhajtanak, sóhajuktól lüktetni kezd a polc, és a kazettás magnóból egy King Crimson-szám szól. S a zene ellenére az ember úgy érzi, ez a csend. Csak András beszél.

Itt kéne elvágni, mondja Manna kicsit gonoszan, de viccelődve, mintha maga se gondolná komolyan vagy nem merné komolyan gondolni, amit szeretne, csak simogatja, cirógatja ujjaival András nyakát, mindig ugyanazon a helyen húzva végig a mutatóujját, te bolond, csak vicceltem, üti el nevetéssel a lány, de maga is megrémül, amikor másnap reggel, szeretkezés után egy vörös csíkot pillant meg András nyakán, éppen ott, ahol előző nap végighúzta az ujját, ahol bejelölte a vágás helyét, hát most ott a seb, uramisten, kiált fel Manna, ez a szó hatalma, várj, hadd pusziljam meg, hátha elmúlik, de András már alig akarja odaadni a nyakát, nyugalom, csak egy finom puszit adok, és a puszi után lassan kezd eltűnni a csík, mely olyan vörös volt már, mint egy allergiás bőrkiütés.

Hát ez még a torkát is hagyná elvágatni értem, döbbent meg Manna, de hát miért akarom én ezt. A torok...a hangadás szerve...hogy meg ne nyikkanjon többet...hogy ne tudjon szólni, hogy ne mondhassa el, ne mesélhesse el senkinek, mit látott, táncolni látott, mikor először elment tőlem, akkor is azt kívántam, bárcsak ne élnénk tovább, ne élnénk tovább egy napot se, de legalábbis ő ne, soha senki mással, soha többé.

Manna emlékezett, hogy ezeket akkor gondolta, amikor bement a fürdőszobába, lehúzta a bugyiját és leült a vécére, s amikor rajta ült, már arra gondolt, bárcsak halna meg az a másik, maga se értette, honnan vannak ilyen hülye ötletei és miért pont most, talán mert az ember ilyenkor olyan kiszolgáltatott, gyámoltalan, védtelen, van valami különös atmoszférája az olyan nyilvános vécéknek, ahol a férfi és a női résznek közös légtere van, Manna nemrég volt egy ilyen helyen, egy barátja, akivel beszélgetett, kiment, Mannának is pisilnie kellett, ezért kis idő múlva ő is követte, de valahogy nem tudta rászánni magát, hogy egy időben pisiljen azzal a férfival, minden apró kis zaj, csurgás, sóhaj, nyögés hallatszott oda-vissza, s Manna megtorpant, végül csak a kezét mosta meg, mert nem akarta elkötelezni magát. Valahogy kihívónak érezte volna, ha akkor és ott pisil. Mert hallotta, a férfi ott van és benn ül az egyik fülkében. Drukkolt, ne jöjjön rá, hogy ő áll a másik oldalon.

Csak a szép nők tudnak táncolni, csak a szépet lehet meglesni. Csak azok táncolnak, akiket szeretnek meglesni. S akinek táncolnak, azt már észrevették.