A kálvária kútja

a halál lement a pokolba és istenem mi

mindent csinált ottan, szétköpködte

ezernyi voltját és lefeküdt a padkára,

az egyik zsebéből, több volt neki,

számolni kezdte a napokat, hogy húzzák

föl a szertelen égboltra, s utána

kenyeret vett elő, csámcsogni, ásítani

kezdett, s dagadt, dagadt,

a szegény lelkek lassan sorakoztak,

kinek könyöke volt élő-bűnös mulatság,

kinek szeme, az apró kölykök szétrakodtak

mellé, s hozták sokan, kik mélyen csurogtak,

azok is a kegytárgyakat,

a fétis ezalatt százszor is megfordult, forró

lyukat hentergett a fán, s zöldülni kezdett

a szél, ágak teremtődtek, mihaszna föld

és égöv, nyers nyárs és érzés,

a tikkadt csendben sokáig tátogtak a nedves

madarak, öntözték mindezt a megfoghatót,

lenge lányt, éles szélt és kaparó holdat,

így múlt el az álom, felébredt az ős, körülnézett,

elnevette magát, gyorsan pattintott még

bogarat, s otthagyta magát benne.