Állapothatározó

Csak úgy nem élni, ahogy a csiga benyálazza a percet,

émelyítőn fényesnyomdokú türelem – csusszanásnyi táv:

végítéleti, kurta etalon a sorsoddal zsúfolt

terrárium-térben, megtorpanva messze érni, mint a meggy

elevenszülő burkában a mag, mely kiköpve, repeső

önívelés után, csontzsámolyként landol egy kátránykezelt

felkiáltójel oszlopa alatt; bitófában szálkát ne keress

ott csak a szú nem otthontalan, giling, galang, lélekharang,

de nem, csak a délidő-tudat roppantja homlokodba

horgonyát, matt kongás a pudvás mellüregben, almaképzelgés

a szív, turkálják duzzadt kukackák fehér koszorúban,

majd elszélednek: gerezdekké oszoltatott morbid

fokhagymák, és a madártrillából behallszik valami

szomorún félrehangolt, fals szabadság; az ablakon át

az ég halovány hegyhát, keresztény-kulissza-kék, de iramlásos

vonulás a hullalilába, eredj, mászdd meg, a férfiség

kitanulható sablon, ábrándosan talmi hősiesség a málhád,

s magzatvíz patakzik szemedből, kiárasztod cseppfolyós

anyád (mily hétköznapin cserélődik bennünk a tenger,

                      A NAGYMAGASZTOS)

de az arca nem esik szét durva, istenhiányos likacsokra,

marad elévülhetetlen megnyilatkozása plakát a szeretet

árbocnyi hirdetőoszlopán, őszinteséged árnyalatos

bukósisakban gyakorol, s közben fröcsköl belőled

a gondolat-savó is, sorvasztó kutyahúgyként emésztve el

az akácok bravúrosan megcsomózott életfonalát,

virágzásuk tejúttá csillagzó csapolás, kísértő káprázat

a magány; vasöntős overállban nagydarab fehérizzás,

és nem enyészik hevült szádban a görögdinnye édes

jégzajlása, sem a gyerekkori zsíroskenyerek higgadt

ezüstje a paprikától élénk sebekkel, sem a hízókúrára

fogott halál, szüntelen szuszogása füledben visszhangzik,

mintha lenne végtelen, alkotó versmoraj, kinézel,

az ablakkeretben csendéletté kimerevített valóság

hirtelen akciózni kezd: az utca expresszként belerohan

önmagába, tarkód mögött a csattanás, fémízű borzadály

csapódik beléd és megint a csőre töltött csend, most szemközt,

s kiüresedsz, mint egy kapitulációs pisztolytáska,

és akkor kitalálsz magadnak egy történelmi

teherautót, amely vastag-komoran, mintha vontatnának

ágyútalpon dísztetemet, áttűnik a konkrét semmibe,

színültig telve pirkadat-harsány malacokkal, de a szörnyű

sejtelemtől rózsaszínjük leáldozik, egymásban tocsognak,

a vágóhíd felől elakad a szél és rádomlik

védtelenségtek univerzuma, nekitántorodsz

az ajtófélfának s dörzsölöd, reménytelen dörzsölöd bűntől

rühes, ártatlan hátadat, míg ki nem szakad a vallomás: röf, röf.