Az ibolya illata

♥ Nekem meg, alighanem a fejembe szállt a szívem.

♥ Az elsődleges látszat (második fele):

A Végtelen létezésnek látszik.

A másodlagos látszat (első fele):

A Sok végtelennek látszik.

A Végtelen az objektív Sok.

A Végtelen akkor is sok, ha senki sem nézi.

♥ A „szerencsétlen” tudat.

És most figyeld az érveimet!

Önmagára leső vadász a Vadon (szavában):

Akkor is azt hinném, hogy igazam van, ha nem volna igazam.

De akkor is azt hinném, hogy igazam van, ha igazam volna.

Mit szabad hinnem ezek után?

♥ Milyen nap van ma? És hányadika?

♥ „Ars mathematica damnabilis et interdicta est.”

♥ S. Holmes: Ha minden (más) lehetőséget el kellett vetnünk, akkor az igazság az, ami maradt, bármilyen valószínűtlen is!

♥ Őrült! Bizony isten! Megőrült a szerencsétlen.

S.O.S.: Basszátok meg magatokat, gazemberek!

Várjon, kérem! Várjon.

Tévedés van.

Amikor ezt írom (különös hírmondó... stb.), mintha ibolyavirágot szúrnék rózsatüskére. Az illata helyett. Csak ennyivel vagyok vaskosabb.

A szavak ártatlanok. Nem adom oda őket.

Nincsenek csúnya szavak. Csak csúnya szándékok vannak.

S ha így van, senki ne támadjon rám azzal, amit az ő szájából jelentenének.

Tehát:

feleim,

termékenyítsétek meg

lelkeiteket!

♥ (Számmisztikái ujjgyakorlat)

Van, amikor nem lehet alakoskodni.

Máskor, csak alakoskodni lehet.

Ha ketten vagyunk, akkor nevetséges úgy tenni, mintha nem én fingot-tam volna. A megduplázott inkognito megcsapja orrunkat.

De a szerelem háromszögletű.

Es ha már hárman vagyunk, akkor a másik mindig ketten van.

Állunk hárman, szemközt egymással, méltatlankodó pillantások cikáznak keresztül-kasul, és NEM TUDHATJUK, melyikünk fingott. Reménytelen teljesség.

Ez egy fontos felismerés, amely az összes többi szám közül a Hármast kiemeli. A Hármas: princípium.

Ez egy használható felismerés. Mondhatni: praktikus. Például számolhatunk azzal, hogy ha ketten vagyunk, akkor nem ajánlatos fingani. Még halkan sem. De amennyiben Hárman (vagy háromnál többen) vagyunk, akkor halkan nyugodtan finghatunk.

Én ezt a tudásomat azóta gyakorta alkalmazom is.

Nem titok. Elárulhatom, mikor jöttem erre rá. Negyedikben, egy magyar tanítási nyelvű iskolából osztálykiránduláson vettünk részt a Magas-Tátrában. Mint afféle belevaló kisebbségi gyerekek nem hagyhattuk ki a lomnici kötélpályát. Megdumáltuk a tanító nénit, aki erre rögtön azt mondta, hogy Práci česť. Egyébként a baj nem jár egyedül. Most jövök rá, hogy más fontos dolog is történt ezen a kiránduláson. Itt esett meg, hogy fogadásból megettem egy kötelet. Harmadnap húztam ki a seggemből. A Feri látta. A lányok meg látták a Zoli csiribirijét, mert a zuhanyozó ajtaját kivágta a huzat. Mert most már semmi sem idegen tőlem, ami gyermeki. Romlott szalámit kaptunk vacsorára, és mindenkinek hasmenése volt, csak nekem nem. Másnap, kora reggel, hasadt a hajnal, zúgtak a fenyvesek, dörmögtek a medvék... stb., elindultunk meghódítani a csúcsot. Egyszer csak a sikló kabinjában voltunk, mert az Emlékezet néha betold, néha kihagy. Egy büdösben voltunk ott. Éktelen büdös volt. És bentrekedt, miközben már lefelé ereszkedtünk. Vittük le magunkkal, mint afféle magaslati levegőt. Lent a tanító néni szemérmes rosszallással a hangjában, szintén halkan, de szigorúan megjegyezte, „Valaki várhatott volna”. Mert akkor még voltam valaki.

♥ Istennel szemben egyszerű volt.

Ő fingott, mi meg szagoljuk.

De a Szentháromsággal végérvényesen összekutyultuk a dolgokat.

♥ A boldogtalanság természetrajza.

Addig-addig szólongatta... sajgó emlékeit, míg gondolatai megtértek szívéhez. Mint egy szent berúgásból külön-külön hazafelé tántorgó, otthontalan Keresők. Ilyen nincstelen keserűségre lelt abban a csorba kehelyben, amely a tökélyt hiányával élezi. Immár megtört a vágy, és készség ébredt, hogy ne elutasítással, hanem belátással is különbözzék önmagától.

„Idő-járás nélküli nap elképzelhetetlen, énnekem azonban gyakran vannak teljesen kedélyállapot nélküli napjaim.” Ilyenkor kiéleződik az a képtelen mentség, hogy a boldogság egy önkényes elhatározás kérdése. És a bölcsesség (már aki alkalmas rá, mint ahogy én nem): a hiábavalóság kegyelme. A hiábavalóságé, ami egyetemes mérték, és nem mértéktelen elutasítás.

Időjárást mellőző tévedésben is lehet boldog az ember, ahogyan előre jelzett igazságban is lehet boldogtalan. Ügyesen vágyakozni, okosan akarni – mindegy, hogy mit: boldogság. Mint anonim kegyelmi adomány, vagy mint a megszenvedett belátás anonimitása.

Egész életét átkeseregte, és nem volt szeme a szépségre, szíve a melegségre. Mindig máshol hajszolta a boldogságot, és nem vette észre, „nem jutott eszébe”, hogy az elhatározásában keresse. Mint aki magába fulladt, mert egyszer lélegzetet akart venni, de elfelejtette kinyitni a száját. Mert nem jutott az eszébe.

A feléledt vágyakozás időről időre talpra állította. Míg végül úgy kellett kérdeznie, mi mozgatja valójában? Mert ahhoz... az a legszeplőtlenebb elhatározás sem mentes némi indítéktól. És akkor az már alantas. Talán mindegy, hogy szeretkezni akart-e, vagy a másik testben lakozó szabadság vonzotta, vagy csak megéhezett. Alkalmasint: mindkettő. Mindhárom. Mindahány szapora vágy.

Nem lenni akart, hanem: enni. Arról már nem tehetett, hogy akkor aztán lett is. Birtokolni nem tudott, de birtokolni kívánt, ezért birtokba vette őt az élet, akár gondolt vele, akár nem. A vágy lobogó sötétsége, vagy a gondolatok dermedt fényessége? Mindegy, mert valahogy szeretkezés lett belőle, bár fogalma sem volt, hogyan jutottak „dűlőre”.

Ha elfogyott a mersze, magyarázkodni kezdett. A szeretet-re gondolt. A szeretettel érvelt. Tettei fájdalma elől a szeretet erejével tért ki. Azt mondta: a szeretet arra van, hogy ne fájjon az, ami nem fájdalmas, csak „szokatlan”. A szeretet arra van, hogy megtehessük mindazt, amit szeretet nélkül nem lehet megtenni, mert szeretet nélkül olyan fájdalmat okozunk, amit nem a tett, hanem a szeretet hiánya ébreszt. Bálványozás, amely nem tud megbocsátani csődö(r)t mondó bálványának. Mindenét csak neki adja, és cserébe mindent követel. Valahányszor nem mert valamit megtenni, igazolódni látszott, hogy a szeretet hiányában nem meri. És érzékeny volt a szeretet hiányára, mert maga nem tudott szeretni.

Kigondolta a sliccét. Már merev volt. De azért a fejébe is ment némi vér. Gondolatai felágaskodtak. Meglóbálta magát csípőben, úgyhogy elkezdett himbálózni. Föl, le, tol, le. így mérte az idő múlását. Amaz remegve közelített, és mutatóujjával meglegyintette, hogy tovább himbálózzon. Azonban a billegés irányt változtatott, kissé rézsút oldalra. Erre zavartan vetkőzni kezdett. Én is levetettem a legalsónadrágomat. Hamarosan kibuggyant a húsa. Drága tömkeleg. Azt gondolta, hogy az a puha melegség rá van tapasztva a csontokra. Srégen belekukkantott a seggébe. Félszemmel körbejárt a pólusok mentén. Fő, hogy boldogok legyünk, gondolta. Mert csaknem minden körülmények között lehet boldog az ember. Ha akar. Ha van hozzá „tartása”. Mondta neki, hogy csináljon mindenféle mozdulatokat, miközben ő felváltva leült a fotelba. De mi lesz most? Itt van ez a helyzet, amely mindenféle igényeket és érdekeket, érzelmeket támaszt és sért, pedig jóformán egymáshoz sem értek! Még nem „csináltak” semmit. Most akkor érezzék magukat bűnösnek? Gondolatban? Ne félj, nem történhet semmi. Nem félek, már megtörtént. Akkor nyugodtan érezd magad elveszettnek. Gondolatbűn az ösztönök bigott rítusaiban? Most mindketten gondolhatnának arra, ami félő, gondoltak is szaporán, és mennyivel kisebb vétek a vágyakozó elgondolás vihara, mint a lapidáris megtörténés, ami olyan, akár egy tárgytalan kézfogás. Vagy nagyobb? Ezen polemizáltak egy ideig, amúgy mezítelenül, ami serkentően hatott gondolataikra. Az idők alkonyán kávéházakba is jártak, és arról diskuráltak, hogyan szeretkeznének, ha esetleg szeretkeznének. Akarták is, meg tartottak is tőle. Mert: miért ne, ha minek?! Nem tudták, hogy megtörténjen-e? Nem tudtak ellene felhozni semmilyen ellenérvet. A vágyakozást viszont nem fogadták el érvnek. Az biztos, hogy magától nem fogunk megbaszódni! – mondta máskor az egyikük. Szóljunk már az akaratunknak, hogy engedjen végre a vágyainknak. Igen, de most a boldogságról van szó. Már úgyis mindenki tudja, hogy lefeküdtünk egymással, csak mi nem. De éppen ezért! így még nagyobb az el-határozás tétje. És milyen érdekes, csodálatosan valószínűtlen lesz, ami van, holott nem történt meg! Vagy nem lesz. Lesz, ami lesz, mert vagyok, aki vagyok. Én nem téged akarlak. En a te szabadságodat akarom. Én meg az én boldogságomat akarom. No és, az rajtam múlik? És midőn, be nem állt a szája. Szakadatlanul dokumentálta a helyzetét, érzéseit, késztetéseit és gátlásait, érveit és ellenérveit. Hogy mit, miért nem, és mégis hogyan, ha igen. Hol felszította a kétségeit, hol elcsitította őket, hol bármiről meggyőzte magát. Karattyolt egyfolytában, és írt. Abszolút nevetségessé vált, szóval, szót szóval hágott, tollal és papíron, sejtelmes halmokon zötykölődött számítógépén, bejárta botladozó betűivel a testeket, rájuk testálta ökögő-makogó szótagjait, olyan pozitúrákat kreált, amelyekhez ötdimenziós térben kalimpáló végtagok kellenének, és százlábú emberek, minden irányban forgó ízületekkel, lázító érintéseik nyomán fölfejlődött egy-egy hurrázó frontvonal, és tüzérségi támogatástól megittasult vágyak gyalogezredei rohantak fölszegett fegyverekkel a vonzó ellenség lövészárkai felé, de akkor megint gondolkodni kezdett, inkább markosán megtapogatta főneveivel a bimbózó domborulatokat, jelzőivel hozzásimult lankás idomaihoz, metaforáival rejtelmes hajlataiba nyomult, igéivel megigézte, leigázta és felszántotta hemzsegő húsait, számneveivel sorra vette pihéi szőke szavannáját, buja dzsungeléit, hátsó gondolataival veséjébe látott, konokul taszigáló bekezdéseivel telebeszélte ölének bőségét (vagyis a picsáját), pedig senki nem taposott ön-érzetébe, csak ő ebben már mindenkit megelőzött, ártatlan volt, akár egy mafla, nem bukhatott el saját méltóságán, mert olyanja nem volt neki, hirtelen azon vette magát észre, azon a másikon, hirtelen nem tudta, mit is akar valójában, látta, hogy fél három múlt, látta a jegyzettömbjét is, mert az eszmélet kipattant és lehanyatlott, mint egy rugóskrampusz a dobozából, amikor a vágy robogó villamosa dörgő villámlás és sziporkázó görögtűz közepette prüszkölő csilingeléssel felágaskodott a váltók előtt, és transzparensekkel hadonászó, hömpölygő gondolat-tömegek kavarogtak át az indulatok kereszteződésén, azt skandálva, hogy „pöttöm tököm beléd bököm”, meg „bunkó faszom beléd baszom”, mindenféle sötét, gumibotos szándékok ugráltak le az álcázott rohamkocsikról, sikamlós érvek ütköztek mafla mentségekkel, ácsorgó véleményeket sodortak el sedre elhatározások, tétova engedmények lapultak sötét kapualjakban, ügyes számítások, rafinált kontrakalkulusok dőltek halomba, szédülten villogtak a szemaforok, de még mindig nem tudta, hogy mit tegyen, és miért azt, és miért nem mást, és végső elkeseredésében – mintegy utolsó érvként – azt lihegte, azt nyöszörögte, azt nyüszítette, azt hörögte, azt írta, „Kapor, kapor és sajt (elipszilonnal)!”, majd megvonaglottak a testszöveteken, zsigereken átiramló élet bűvös áramaitól, valaki megafonon bekiáltott, „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”, a pályaudvari hangosbemondó dikciójával, mintha vonat érkezne a hatodik vágányra, és hirtelen abbamaradtak mindenek, csak az elomló visszhang bolyongott a végtelen terekben, majd csend lett azután, és nem tudom meddig tartott az a pillanat, a távolból elkezdtek zakatolni a szívek, valaki szájába dugott egy füstölgő cigarettát, és az egymásra halmozott sejteken átsuhant a pihegő eszmélet, az elsüketült füleken beszivárgó szuszogás hullámlása, amelynek színén úgy ringatózott és sodródott néhány, kisvártatva tétován elmotyogott szó, mint valami gyökereitől elszakított tavirózsa a nyílt óceánon, mint egy elárvult kisebbségi magyar a diaszpórában, mint valami eliszaposodott okfejtésből kimaradt axióma, mint valami végtelenül tekervényes kiránduláson utcasarkon felejtett, sárga bicikli.

♥ A Szép, az érdek nélküli Szép – létszükségletünk.

„Létfönntartási” szükségletünk.

Pontosan önmagáért való létünk szükséglete.

Ami azt jelenti, hogy bár önmagáért való, nem tudnánk nélküle élni, fennmaradni. Van „valamire”, és azért „önmagáért való” (érdek nélküli), mert a harcot (amelyben a Szép önmagáért való, de nem érdektelen) önmagunk ellen vívjuk. Az „érdek nélküli Szép” nem az egyik ember másik ember ellen irányuló érdekeinek megnyilvánulása, hanem egy ember önmaga ellen irányuló (immanens) érdekeit fejezi ki.

Miért „jó” (Szép) az, ha egy embernek vannak önmaga ellen irányuló érdekei? Mert csak így lehetséges „változnia önnön folytonosságában” (halálélet – halállal felvértezett élet).

♥ Apuka, a mamának névnapja van. Tudtad te ezt?

Egy gondolatregény legyen annyira gondos, hogy gondoljon a feleségem névnapjára is.

Akkor ez nem is igazi gondolatregény.

♥ Mivel nincsen egyedül (nem magányos): együtt van.

Mivel együtt van: nincs azokkal, akik szintén nincsenek egyedül, de nem vele.

♥ Ottó-féle egzisztenciális paradoxon:

0. Létezem.

1. Van két szódásszifonom is.

2. Most akkor, melyikkel spricceljem le magam?

♥ A „történetiség” – közvetve alternatív szemlélet. A Történész „kénytelen” ugyanannak (az embernek) az időbeli és regionális „változatait”, paradox módon, egy időben és egy helyen szemlélni. Csak kicsit kellene engednie a szecessziós individualitás „helyi odakozmáltságából”, és a megértő attitűdön túl az ő „személyes” tudata intim helyévé válhatna az emberi diametrális alternatíváinak.

Amikor már nem sok hiányozna ahhoz, hogy a különböző, egymást kizáró (legfeljebb közösségi békességű) individuális tudattartalmak alternatívái a tudattartalom alternativikusságában (a „közösségit” belátó és meghódító „individuálisban”) békéljenek meg.

Az emberek egymástól való keserű és küzdelmes különbözése az ő személyes, önmagától való különbözéseinek édességeként kínálkozik.

♥ X. és Y. egy házaspár.

Egy metafizikai házaspár.

X. padlófűtéssel foglalkozik. Y. orvosnő.

X.-nek az a mániája, hogy a lakóház belsejét (testünk külsejét) állandó hó-mérsékleten tartsa.

Y.-nak az a mániája, hogy az állandó hőmérsékletű lakóházban található emberi test belsejét állandó hőmérsékleten tartsa.

Ezzel otthonosan beköltöznek az Evolúció egyetemes állandóság-mániájába. És nem véletlen, hogy épp a hőmérséklet lett a homeosztázisfejlődés vesszőparipája. A Hő, a Tűz ezért önmagukon túlmutató metaforák.

♥ Mindenki megszelídül.

Mindenki megszelídül, végül.

Mindenki hantokra szédül.

♥ EVOLÚCIÓS TRIPTICHON:

1. Fajok egymás ellen – az élet önmaga ellen.

2. Egyedek egymás ellen – a faj önmaga ellen.

3. Gondolatok egymás ellen – az egyed önmaga ellen.

♥ Nietzsche-apokrif:

A sokáig ide-oda dobált kenyér végül kő-keménnyé szárad.

♥ Don Juan-apokrif a „Vagy-vagy”-hoz: „Lefeküdnél velem?” „Megdumáltál.” „Ja, akkor inkább, minek.”

♥ Mert immár fölmerült életünk mozdulatokból való összeszerelésének képtelen és csodálatos eszméje.

♥ A molekula képlete nem az ibolya illata. A képlet mindössze azt jelenti: az ibolya illata mélységesen (végtelenül) nem az, ami!

♥ Rilke-matematizáció:

„X, X + X = X, 1,

1 - 1+2 - 2 + 3 - 3 + 4 - 4 + 5 - 5+6 - 6 +...

= 0.”

♥ Kafka-reminiszcencia: „Miután már felszáradt a vér, tessék csak azt gondolni, hogy álmodni tetszett a szív-kitépést!”

♥ A szó jelöl és jelent.

És a jelentés a jelöléstől elfelé megy.

A Jelölés elmegy a Kalligram felé, a jelentés pedig a szavak közé. A jelentés minden jelölést a Kalligramra hárít, és ezzel minden jelentés a szavakra marad.