Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / Az onirizmus tréfái – 3.

Az onirizmus tréfái – 3.

A szállodát a századfordulón építették azon a helyen, ahol a vesztőhely állt. Még korábban boszorkányokat égettek itt, utoljára Kuti Marcsát, 1688-ban. Talán éppen ott, ahonnan sárga, vörös, kék és zöld fények villództak most, s a diszkózene dübörgése pillanatok alatt elfojtotta a fejekben itt-ott még pislákoló értelmet. A szálloda szecessziós stílusban épült, a kávéházi részt teletömték játékautomatákkal, az étteremben viszont békebeli pincérek szolgáltak föl. A vaddisznó pörkölt kitűnő volt. Balogh megszakította előadását a boszorkányokról, és megkérdezte Kontsektól, hogy a resztelt májat elég puhára főzték-e. Kontsek elégedett volt. A bor viszont ihatatlan pancs, mondta, méltatlan a konyha jó híréhez. Balogh fizetett. Kontsek az órájára pillantott; egész úton úgy hajszolta a kocsit, mint egy megvadult amerikai sztrádahuszár.

– A feleségem se fog nyűgösködni – mondta elégedetten. – Még éjfél előtt hazaérünk.

Balogh elszégyellte magát. Háromnapos toborzóútja alatt egyszer sem gondolt a feleségére.

– Én maradok – mondta.

Kontsek szeme megvillant, sápadt és elnyűtt arcán kiterült az elmúlt három nap minden fáradtsága.

– Mi az, hogy maradsz?

– Ahogy mondom.

– Ebben a koszfészekben? Gyerünk, amíg meg nem késel valaki.

– Maradok.

Kontsek kérlelőn és kétségbeesetten nézett rá, majd olyan rémült arcot vágott, mintha éppen az előbb lopták volna el a pénztárcáját.

– Na de miért?

– Itt születtem – felelte szárazon Balogh.

Kontsek szivarra gyűjtött, de aztán idegesen elnyomta a szivart, mert a füst köhögtette. Esetlenül téblábolt Balogh előtt, mint egy teknősbéka. Éppen csak egy szemüveg hiányzott az orráról.

– Na és! Mindenki született valahol... Mi van akkor?

– De én ebben a városban születtem.

– És ez éppen most jutott az eszedbe? Balogh megfegyelmezte a hangját.

– Valahogy így.

Átsétáltak a szálloda parkolójába, és Balogh kivette az útitáskáját a csomagtartóból. A táskát nehéznek érezte, mintha aranyat cipelne, és egy pillanatra megroggyant a térde. Kontsek eltökélte, hogy a kisujját sem mozdítja, tisztes távolságból figyelte, ahogy ő a csomagokkal bajlódik. Baloghnak kezdett szaporán verni a pulzusa.

– Úgy állsz ott, mint a vén obsitos.

Kontsek erejéből futotta még egy utolsó, tétova próbálkozásra, hogy jobb belátásra bírja őt.

– Nem szeretek egyedül vezetni. Mi lesz, ha elalszom a volánnál?

– Hát akkor vigyázz!

Elbúcsúztak. Fél perc múlva a Renault befordult jobbra a hirdetőoszlopnál, és eltűnt Balogh szeme elől. Meglehet, örökre, gondolta. De azonnal helyesbített. Az örökkévalóságban biztosan látják még egymást, s Kontsek meg fogja érteni, hogy nem tehetett másként. Az örökkévalóságban minden értelmetlennek látszó cselekedetünk igazolódhat. Ami megmagyarázhatatlan, nem feltétlenül értelmetlen is.

Most, hogy egyedül maradt, egy kicsit megkönnyebbült. A táska sem húzta úgy a vállát, mint az előbb. Csillagos este volt, s a Göncölszekér oly közel ereszkedett a városhoz, hogy egy kis erőfeszítéssel Balogh megkapaszkodhatott volna a rúdjában. Egy amerikai film utolsó kockái ugrottak be az emlékezetébe. Valakik, talán egy fiatal pár, elhagyják a sivatagszéli várost. Szupermarket reklámai villognak értelmetlenül az éjszakában, az égboltozaton parányi csillagok pislákolnak. Hirtelen szél zúg fel, és homokvihar kerekedik. A homokfüggönyben egyre sápadtabban fénylenek, majd eltűnnek a reklámok. A moziban felgyújtják a villanyt.

A szálloda portása emlékezett még rá abból az elsüllyedt világból, amikor Balogh mindennapos vendég volt a kávéházban, és egyre-másra hódította meg a nem éppen betonerkölcsű lányokat, akiknek ez a hely egyszerre volt az otthonuk és a munkahelyük. A portás utálta a diszkót és a játékautomatákat. A portásnak finom és illatos lelke volt, s a gomblyukába piros szegfűt tűzött. Sarmos volt és bőbeszédű. Bizalmaskodott, de nem tolakodóan, s Balogh a bizalmát bizalommal hálálta meg. Elárulta, hogy vénségére a Veterán Patrióták parancsnoka lett, s éppen egy országos toborzóútról tart hazafelé. A portás jóindulatúan biccentett, és megdicsérte a patriótákat, különösképpen a patriótaparancsnokokat. Baloghot elöntötte a keserűség.

– Az egyik kölyök úgy köszönt nekem, hogy Česť práci!... Reménytelen ügy.

A portás helyeselt.

– Minden reménytelen. Bennünket is csak betemet a homok.

Ezen a ponton elakadt a beszélgetésük, mert ha minden reménytelen, akkor nincs értelme beszélni sem. A nyelv a reményből születik, és a reménytelenségben hal meg. Balogh szeretett volna minél előbb ágyba bújni. A portás mélyet sóhajtott.

– Amióta fölépítették az erőművet, a kísértetek városa lett ez a hely... Alig maradt épen néhány ház. Utca meg egy sem.

Balogh elszomorodott, és részvétet csalt ki az arcára.

– Úgy ám! – folytatta a portás. – Az új, sivár házak között ki-be jár az idő. Rideg és lélektelen itt minden.

Balogh elvette a kulcsokat, és megemelte a táskáját, amely megint tűrhetetlenül nehéz volt. A portás utánaszólt.

– Sötétedés után nem tanácsos az utcán mászkálni. Rosszabb a közbiztonság, mint New Yorkban.

Balogh gyűlölte a hotelszobákat, ezért sötétben vetkőzött le. Az ablak a térre nézett, amelyet valamilyen rejtélyes oknál fogva nem világítottak ki. A városháza, a posta, a gyógyszertár és az áruház épületét az emlékezetével tapintotta ki, s büszke volt rá, hogy emlékezetével sokkal messzebbre lát, mint az összes idegereblyézett új városlakó együttvéve.

Kuti Marcsát azért égették meg, mert elcsábította, majd megölette juhász bírónak a legkisebb fiát. Ez a fiú a bíró legkedvesebb gyermeke volt és talán a legtehetségesebb is. Ezért a máglyát nem a hóhér, hanem személyesen a bíró gyújtotta meg. A lány azt kiáltotta neki oda a máglyáról:

– Te a jezsuiták szálláscsinálója vagy. A gonoszságodért ezer évig bűnhődni fognak utódaid. Pokoli reménytelenségben telik majd el az életük. Sok lesz az elmebeteg és az öngyilkos közöttük. Olyan is akad, aki tűzzel vész majd el.

Baloghot apja a halála előtt avatta be a titokba. Hogy ők tulajdonképpen a bíró egyenes ági leszármazottai, s a Balogh nevet azért vette föl valamelyik múlt századi ősük, hogy ily módon bújjon ki az átok alól.

– Nem lehet, hogy mindez csak legenda? – kérdezte az apjától.

– Bárcsak legenda volna! – felelte az apja.

– És ha áttérnénk a református hitre?

–      Mit sem ér az ilyen furfang. Juhász bíró gonosz és kegyetlen ember volt. Ártatlanok tucatjainak a vére tapad a kezéhez.

Baloghnak imponált ez a családtörténeti legenda, de sosem vette igazán komolyan. Még azután sem, hogy az anyakönyvi hivatalban csakugyan talált egy múlt századi feljegyzést ősei névváltoztatásáról, s egy távoli rokonuk is megerősítette a történet hitelességét. Elmebajos vagy öngyilkos ősökről nem szerzett tudomást. Az egész egy szépen kitalált, hátborzongató mese volt. Abban a régi világban keletkezett, amikor mozi, tévé és nagy utazások híján sokat képzelegtek az emberek, s abban a hitben éltek, hogy létezik az időben egy folyosó, amelyen keresztül meglátogathatnak és üzenhetnek az őseink. Balogh azonban tudta, hogy az idő nem folyamat, csak újra meg újra teremtődő kör, szüntelen újrakezdés és visszazárulás. Most mindazonáltal megejtette a legenda félelmetes szépsége, talán azért, gondolta, mert őbenne is minden emlék csupán, ami a szülővárosához köti még. Elalvás előtt kitapogatta éjjeliszekrényén a telefont, és megkérdezte a portástól:

– Mondja, uram, tűzbiztos ez a szálloda?

Úgy rémlett, a portás kissé megsértődött a szokatlan kérdésen.

– Na hallja! – mondta. Aztán már megengesztelődve: – Aludjon csak nyugodtan, Balogh úr.

Szó, ami szó, hamar elaludt, de az álma a legkevésbé sem volt nyugodt. Azt álmodta, hogy másnap délelőtt van, és ő a vasútállomáson afelől érdeklődik, miért nem indul a pozsonyi gyors. Az állomásfőnök furcsa, vasalt gúnyában fogadta, a fején csúcsos tűzoltósisak ült.

– Innen már régen nem járnak vonatok – mondta.

– Nem-e?

– Úgy van, ahogy mondom. Én is csak azért vagyok itt, mert ma kézbesítik a fizetésemet.

– És autóbusz mikor indul?

– Autóbusz sem indul – rázta meg a fejét a javíthatatlan állomásfőnök. – Innen autóbuszok sem járnak a nagyvilágba.

– Jó! Hol a taxiállomás?

– Ebbe a városba csak bejönni lehet. De aki bejön, az soha többé nem jut ki innen.

Reggel Balogh elmesélte az álmát a portásnak, és úgy tett, mintha jót mulatna a tűzoltósisakos állomásfőnökön. A portás vele nevetett. De azért a szorongását nem űzte el. Szép, napfényes reggel volt, kellemét csak fokozta a remek tojásos sonka, és az étterem régimódian előzékeny és elegáns személyzete. Balogh nem bánta meg, hogy megszakította az útját, de be kellett látnia, hogy valójában semmi dolga sincs ebben a városban. Futó nosztalgia ébredt benne, amikor az utcai járókelők között felismerte Bandi bácsit, a fagylaltost. Az öreg két mankóra támaszkodva botorkált a reggeli sürgés-forgásban, s Balogh hamar elkapta róla a tekintetét. Arra gondolt, az a kör is, ami az ő ideje, bezárulni készül, ha talán nem is holnap még.

A korai autóbusszal utazott vissza Pozsonyba, s arra is szakított időt magának, hogy a Patrióták Szövetségében beszámoljon toborzóútja tapasztalatairól. Ámbár ezt Kontsek megtehette már reggel. Egyenesen az alelnökhöz ment. Az alelnök gyászos képpel ült az íróasztalánál, vissza sem köszönt, hanem azonnal megkérdezte:

– Te meg hol voltál?

– Kiszálltam a szülővárosomban. Úgy látszik, öregszem, mert egy pillanatra megszállt a nosztalgia. Talán nem jól tettem?

– Borzasztó – mondta letörten az alelnök. – Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy borzasztó.

– Valami rosszat követtem el?

Az alelnök öregesen fölemelkedett az asztaltól, odament Baloghhoz, és megölelte.

– Nem is tudod, barátom, hogy milyen szerencsés vagy.

– Ugyan már, mi van?

– Kontsek meghalt – mondta az alelnök.

– Micsoda?

– Bizony – szipákolt az alelnök. – Kontsek barátunk ma már az Úr asztalánál ebédelt. Szörnyű, szörnyű!

– De hát mi történt?

– Az éjszaka nekifutott a kocsijával egy kamionnak, és szénné égett.

Balogh kért egy pohár vizet.

– Bizonyára elaludt a volánnál – dörmögte az alelnök. – Nem neki való az ilyen fárasztó utazás. Micsoda tragédia! De neked nagy szerencséd van, barátom. Van egy őrangyalod, vagy micsoda. Hihetetlen.

– Azt mondod, elégett?

– Így van.

– Adjál valami erősét.

Az alelnök dugdosta az italt, most azonban magának is mustárospohárba töltött a vodkából.

– Adjál cigarettát is.

– Úgy tudom, hogy leszoktál a dohányzásról.

– Leszoktam, de most kérek.

– Szegény felesége egészen odavan. Elájult, amikor megtudta.

– Megyek, és meglátogatom őt.

– Jó házasság volt – szenteskedett az alelnök. – Finoman beszélj vele. Kitűnő asszony. Négy gyereket nevelt föl.

Hirtelen, pedig huzat sem volt a szobában, fölparázslott a cigaretta Balogh kezében, és szikrát hányt, mint egy csillagszóró.

– Vigyázz, kiégetted az inged – figyelmeztette az alelnök. – Valamilyen Kuti Mária keresett tegnap. Elkérte a lakáscímedet.