Balkáni bohóságok

Századunk második felében a könyvkiadás inflációja egyre nagyobb gondot okoz egyes olvasóknak. Miként lehet a mennyiségben a minőséget megtalálni, még pontosabban, a könyvek rettenetes halmaza alól miként ráncigálható elő az irodalom? Ez a fárasztó keresés azonban néha örömet is okoz, a kincsre találás ritka élményével kecsegtet. Nos, ilyesfélét érezhetnek mindazok, akik Hornyik Miklós Angol pázsit című, a közelmúltban kis példányszámban megjelent könyvére akadtak. A könyv alcíme egyben igen találó eligazítás: Balkáni néprajzi kalauz. Az olvasó örömét csak fokozza, ha a könyv előállításának a helyét is tudatosítja: Újvidék. Nyilvánvalóvá válik az inter arma silent muse klasszikus mondás tarthatatlansága, hiszen a fegyverek közt nemcsak hogy nem hallgatnak, hanem történelmi és politikai emóciókkal megerősödötten, kiváló humorral és sugalló kedvvel dolgoznak a múzsák.

A könyv ismertetését a dm magyarázatával kezdem, méghozzá a hornyiki megfogalmazásban. Kiemelünk magunknak egy földterületet és megtisztítjuk a gyomtól. Fölássuk és bevetjük fűmaggal. Aztán négyszáz éven át öntözzük, gondozzuk, nyírjuk a gyepszőnyeget. Ez az angol pázsit. A bácskai Dungyerszky-kastélyok gyakori vendége, Hunyadi Sándor – teszi hozzá a szerző – egyik cikkében arra keresett választ, mi a magyarázata Sommerset Maugham rendkívüli magyarországi sikerének a harmincas évek végén, távol az angol nyelvterülettől. A legtöbb olvasó válasza így hangzott: mert szeretem az angolokat. Nem az angol írókat, csak az angolokat. Hornyik mintegy újabb kori konklúzióként felteszi a kérdést, hogy mi ennek a vonzódásnak, s egyben egy más országba való elvágyódásnak az oka. A válasz frappáns és egyszerű: idegrendszerünkből hiányzik az angol pázsit öntözéséhez és gondozásához szükséges négyszáz békeév. Ezért hiába fenyegetőzik a szerb kormány elnöke, hogy amennyiben végrehajtják napi parancsait, öt éven belül itt Svájc lesz, mert mocsárgőzben, erjedő szemétdombra nem érdemes és nem is lehet jogállamot építeni. Hornyik Miklós félelmetes gondossággal és meggyőző erővel vetíti elénk a hely panorámáját, amelyet Sommerset Maughamhoz visszakanyarodva így fejez be:

„Az említett író egyik regényhőse 1917-ben a forrongó Oroszországba utazik, ahol lelkes forradalmárok fogadják. Az orosz forradalmárok az orosz művészetről és az orosz kultúráról lelkendeznek előtte oroszul, miközben a portyázó lázadók találomra szétlövik a villamos ablakait. A regényhős, akinek a lövések elől hasra kell vágódnia, egyáltalán nem lelkesedik. Ennek az országnak kevesebb művészetre lenne szüksége és több civilizációra. És a spártai küzdő szellem? – vethetné közbe valaki. A kemény, edzett spártaiak megvetették a férfiatlan életet. Igen, megvetették, mert magát az életet is háborúnak, véget nem érő küzdelemnek hitték. Márai Sándor egykori figyelmeztetése mitsem veszített érvényéből. SpartQ erőteljes hülyéket adott csak a világnak, s végül is elpusztult. Athén ma is él és hat.”

Ennyit a kötet főcíméről, bár úgy érzem, részint már az alcímet is érintettem. Ennek az invokációját Hornyik egy meseidézettel kezdi: „A királynő egy fatörzsnek támasztotta és gyöngéden így szólt hozzá: Most pihenhetsz egy keveset. Alice meglepődve körülnézett. – De hiszen egész idő alatt itt voltunk, ennek a fának a tövében. Minden ugyanolyan, mint azelőtt. – Hát persze, felelte a királynő, miért, milyen legyen? – A mi országunkban – mondta Alice még mindig lihegve –, ha az ember ilyen sokáig ilyen gyorsan szalad, mint mi az előbb, akkor rendszerint egy másik helyre jut. Lassú egy ország lehet – mondta a királynő –, minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj.”

A folytatás is meseszerű, bár itt valódi ünnepi albumokból gyűjt össze tanulságos idézeteket számunkra a szerző: az első világháború jubileumi kiadványaiból, a monarchia szétesésének képeskönyvéből, kitüntetési jegyzékekből, bearanyozott és meghamisított háborús jelentésekből, vagyis abból az időből, amikor az utódállamok még messzebbre estek attól a bizonyos angol pázsittól, mint voltak annak előtte. Pedig az emberi és polgári jogok kiáltványa még 1789. augusztus 26-án megfogalmazódott, igaz, hogy Párizsban. Az emberek szabadnak és egyenjogúnak születtek, s azok is maradnak – íródott le 1789-ben. A társadalmi megkülönböztetések gyakran közösségi érdekeken alapulnak; ilyen volt az indoklás 1917-ben, 1938-ban, 1941-ben, 1945-ben és folyamatosan azóta is. Talán itt csúszhatott be némi hiba a megfogalmazásba, így torzult a meseszerű balkáni bohóságokká Hornyik felmérésében. így nyerhet az olvasó – egészen komolyra fordítva a szót – a békatávlat dicsérete által alaposabb betekintést a széthulló Jugoszlávia társadalmi viszonyaiba. Összefoglalva az idevonatkozó hornyiki megállapításokat, a helyzet ekképp értékelhető: Annak ellenére, hogy az első európai nemzetiségi törvény Magyarországon látott napvilágot 1868-ban, a korábbi feljegyzések szerint az Osztrák–Magyar Monarchia a népek börtöne volt. Miután Ferenc József mindent megfontolt, mindent meggondolt és nyugodt lelkiismerettel a kötelesség útjára lépett, perceken belül önmaga alá roskadt a monarchia, és életképes új államalakulatok tákolódtak össze a területén. A Szerb-Horvát-Szlovén és jogutódja, a Jugoszláv Királyság némi kezdeti bizonytalanságok után önnön államalkotó népei egy jelentős hányadának és népkisebbségeinek a jól berendezett börtönévé vált. Ez azért különös, mert a háromtörzsű egy nemzet, a szerbek, a horvátok és a szlovének szeplőtelen fogantatású együttélését alkotmányos biztosítékok szavatolták. Újabb katonai összeomlások és politikai talajmozgások után a szocializmus egy ege alá sereglő testvérnépek és az itt lézengő, kellőképpen megtizedelt, egyéb tekintetben azonban egyenjogú és egyenrangú nemzetiségek egyesített erővel megásták és lefektették az eszményi együttélés új, immár rendíthetetlen alapjait, s már-már hozzáláttak a betonkeveréshez is. De valahol ismét hiba csúszott a számításba. Az új Jugoszlávia mindinkább önnön nemzetei és nemzetiségei börtönévé vált. Ennyi egymásra következő balsiker után joggal teszi fel a kérdést az Angol pázsit szerzője: „Fátum ül ezen a tájon? És ha igen, mi a teendő?” Vlagyimir Iljics Lenin válasza erre az alapkérdésre Hornyik ironikus átfogalmazásában: „Egy lépés előre, két lépés hátra”. S mintha a diadalmas szocializmus útján valóban ez a sugallat hatna, műveltebb bolsevik elmék az uljanovi elképzelést a fontolva haladás elméletének keresztelték el, és szervesen beépítették a forradalmat előkészítő cselekvési tervükbe. Csakhogy avatott biológusok tanúsíthatják, minden élő szervezetnek váltakozó ingerekre van szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon. Márpedig ez a sorozatos börtönhistória kezd aggasztóan egyhangúvá válni. Különösen napjainkban látjuk ezt, amikor Jugoszlávia népei még mindig nem ismerték fel kellőképpen, hogy jelenlegi törzskaraik és válságtörzseik ismét a vesztükbe sodorhatják őket. E törzskarok díszes népviseletbe bújtatott generálisainak ugyanis hiányos a terepismerete. Márpedig a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság bármely fölvonulási területén porhanyós talajba csúszhat a hős jugoszláv bakák ásója. Az elszánt katonafiúkat kellemetlen meglepetés érheti: lövészárok helyett történelmi sírverembe zuhanhatnak. Kellő különítményátcsoportosítás után az emlékművekkel dúsan megrakott tömegsírok megkerülhetők ugyan, a jeltelen tömegsírok azonban a katonai térképeken nincsenek feltüntetve. Hornyiknak tehát sokszorosan igaza van, amikor nemcsak az előzmények feltérképezésére vállalkozik, hanem a közeljövő szörnyűségeire is kellő szorongással figyelmeztet. Abban is igaza van, hogy a bolsevizmus hatalmi eszközökkel csak látszólag fojtotta el, valójában inkább eltorzította a szunnyadó nemzeti indulatokat. Ez már azért is aggasztó, mert a magyarok, a szlovénok és a horvátok kivételével szinte minden itt élő nép kidolgozta a területszerzésre és területasszimilálásra alapozott nemzetpolitikai programját. A románok Nagy (még nagyobb) Romániát, a szerbek Nagy (még nagyobb) Szerbiát akarnak. Ha a sajtóhadjáratokkal elbolondított, istenadta népek még nem is akarják, e népek farkasvaksággal megvert, újsütetű vezérkarai igen. Trianont persze mi sem feledtük el – teszi hozzá Hornyik –, de a nemzeti kérdés megoldását az új magyar politikai vezetés nem Nagy Magyarország visszanyerésében, csak az államhatárok fellazításában, a jogegyenlőség erőszakmentes kivívásában, és az Egyesült Európa megteremtésében látja megvalósíthatónak. A magyar kisebbség tudja a legjobban, ez az egyetlen emberileg elfogadható politikai realitás. Minden, ami ettől eltér, téboly és tömegsír. Svájc példája igazolja, nemcsak nemzetállami keretekben lehet gondolkozni. Hogy biztosan megszívleljük felismeréseit, a szerző még számos balkáni bohóságban hempergeti meg az olvasót. Az egyes történetek önmagukban is csavarosak, áltudományos jegyzetekkel, kiigazításokkal, cenzori jelentésekkel átitatottak, ezért nehéz a szórói-szóra idézésük. Persze, talán azért is, mert bár földrajzi értelemben a Balkán-félsziget az európai kontinens egyik melléknyúlványa, európai ésszel azonban mindig is kiismerhetetlen terület, kínai negyed, China-Town. Itt teljes bizonyossággal azt sem tudhatni, történt-e valami, ha pedig véletlenül kitudódik, hogy mégis történt valami, sohasem járhatunk a végére, hogy mi is történt valójában, s milyen okokból. A balkáni számlák tisztázhatatlanok. A mai kormánypárti szerb lapok, jegyzi meg Hornyik, szervesen beépítették szerkesztési gyakorlatukba Nietzsche komor jövendölését: csupán száz év múlva derül ki, hogy újsághíreinkből mi volt a fontos, sőt, egy apró módosításhoz is folyamodtak: talán száz év múlva sem.

Persze nemcsak árnyoldalai vannak egy ilyen balkáni típusú politikai kultúrának. Hogy mennyire nem, erre Hornyik számos történetet tud; én ezúttal csak kettőt emelek ki közülük, ezeket is lerövidítve, a pótló és helyesbítő jegyzetek elhagyásával: A kis lélekszámú balkáni népek mindig is példamutatóan elutasító magatartást tanúsítottak külellenségeikkel szemben – szögezi le a szerző. Oskar Potiorek, cseh származású osztrák táborszernagyot, Bosznia és Hercegovina kormányzóját egy bizalmas természetű diplomáciai kiküldetése alkalmával kézbe vették az arnauták, (albánok) és előzetes diplomáciai jegyzékváltás nélkül szakavatott módon kiherélték. Ez világos beszéd volt. A politikai akaratnyilvánításnak Nyugat-Európában tán szokatlan, ám félreérthetetlen megfogalmazása. Később publikált hadtörténeti munkák szerzői felróják a táborszernagynak az általa irányított szerbiai hadműveletek sikertelenségét. Számunkra aligha kétséges, hogy miért voltak sikertelenek a szóban forgó hadműveletek. Ebből az első történetből is kiviláglik, hogy háborúban nem lebecsülendő erény a balkáni népek tettre kész harci vágya. A politikát végül is nem erkölcsi aggályokkal küszködő, álmataglelkű értelmiségiek, hanem cselekvőkész katonák csinálják. Csupán az okoz gondot, hogy a messze földön híres balkáni tettrekészség és kötekedőkedv nem mindig áll arányban a felvállalt feladatokkal. Erre is van bizonyító példa. 1904 februárjában Japán háborúba keveredett a szívósan terjedő cári Oroszországgal. A hír vétele után Montenegró fejedelemség (Crna Gora) hadat üzent a felkelő nap országának. A japánoknak akkortájt nem tűnt fel, hogy hadban állnak Montenegróval, és ennyiben maradt az egész. Csakhogy ez az ügy nincs lezárva. Mi lesz akkor, ha egy túlbuzgó japán hadtörténész óvatlanul belekotor az 1904-dik évi diplomáciai iratokba? Ha megtudják a japánok, hogy majd egy évszázada szakadatlanul harcban állnak Njegos hős népével? Rágondolni is rossz. Most különben is mindenféle bajunk van, és egyszerre csak partra szállnak a kotori öbölben a nem túlságosan szívbajos japán fiúk. Már látom is lelki szemeimmel a CNN amerikai tv-társaság műholdas helyszíni közvetítését, s a képernyőn lassan elúszó szöveget: „A japánok három anyahajóra fölpakolták és a Sikoku-szigeti hadifogolytáborba szállították Crna Gora népét. A foglyok napi tizenkét órán át kényszermunkában tranzisztoros rádiókat javítanak.”

Mondanom sem kell, az eddig említettek is megszívlelendők, de hadd emeljek ki még egy csokornyit az Erotica Classica című fejezetből, különös nyomatékkal nyugati balkanológiai expertjeink használatára.

„Az iskolában úgy tanultuk – kezdi Hornyik – Jugoszlávia a délszláv népek sokévszázados álmainak és törekvéseinek eredményeként jött létre. E megállapítással nem érdemes vitába szállni. Erotikus álmokkal és szerelmi törekvésekkel céltalan dolog vitatkozni. A bökkenő nem is ebben, hanem abban van, hogy 1918 előtt a délszláv népek nem ízlelhették meg annak gyümölcsét, amiért oly kitartóan küszködtek évszázadokon át, az egymásratalálás gyengéd, de röpke örömét, s a szoros együttélés fanyar, ám tartós bánatát. Homályba vesző évszázadokon át mással voltak elfoglalva. Attila hadaival, Dzsingisz khán tatárjaival, Bajazid szultánnal, Szulejmán pasával, a velencei kalmárokkal és az Osztrák–Magyar Monarchia snejdig huszártisztjeivel. Versailles tett pontot a vendégjárások végére, s 1918-ban bekövetkezett a délszláv népek csaknem hiánytalan egyesülésének öröme, most vehették közelebbről szemügyre egymást. Volt mit látniok. Elsőül kisebb nyelvjárási különbségeikre figyeltek fel. A szerbek első benyomása például az volt, hogy a macedónok valójában délszerbiai szerbek, azaz déli szerbek, pontosabban délszerbek, s ennek megfelelően rendezkedtek be az új állam területén. Lingvisztikai félrehallásukat az izgága macedón komitácsik imperialista hódításként értelmezték. Kiderült továbbá, hogy a szerbek, a horvátok és a szlovénok tő- és farszomszédságában nem délszláv etnikumú kisebbségek élnek az új államalakulat egzotikus vidékein: albánok, törökök, uralaltáji magyarok és elzász-lotharingiai németek, zsidók, olaszok, cincárok és örmények, szlovákok, románok, csehek és ruténok, cigányok, románul értekező vlachok és réveteg tekintetű orosz emigránsok (módosabb belgrádi családoknál előadódott egy-két francia guvernant is). Nevezett népességkategóriákban bőven akadt katolikus, görög-keleti, mohamedán, református és izrealita hitű olyan polgár, aki lelkiismeret-furdalás és emésztőrendszeri következmények nélkül falta a svarglit és a töpörtyűt, ám olyan is, aki nem szenvedhette a tisztátalan sertéshúst, akadt a színpompás forgatagban egynejű gentleman és többnejű kéjenc is, lóratermett haragos katona és talajmegmunkálással foglakozó jámbor pór, némasági fogadalmat tett karthauzi szerzetes és lelki elfojtásait kissé szabadjára engedő, üvöltő dervis.”

Mi az, ami még ide kívánkozik? Talán Gerard de Nerval figyelmeztetése, miszerint a történelemben a legfélelmetesebb időszak nem a birodalmak bukása, hanem a vallások elhalása. A jugoszláv államközösséget négy évtizeden át egyféle ateista államvallás pántjai tartották össze. Az évek múlásával bekövetkezett az anyag fáradása, a pántok elrozsdásodtak és elpattantak. így lett aztán a testvériségből testvérgyűlölet, az egyenlőségből terrorral kikényszerített egyenlőtlenség, a szabadságból a polgári szabadságjogok vakmerő korlátozása. Jugoszlávia, mint többen feljegyezték róla, soknemzetiségű ország, ráadásul – s ezt elvétve is alig jegyezték fel róla – soknemzetiségű tömegtársadalom. A kisebb lélekszámú jugoszláv tagállam irányítói pedig a politikai parancsuralom és a területi terjeszkedés útját választották. A fenyegetett országrészek Európába igyekeznek, a támadásra készülő fél (a támadás, mint tudjuk, be is következett) nem titkolt módon viszolyog Európától, a katolicizmustól és a latin betűs ábécétől, beérné a balkáni nemzetállamok laza szövetségével is.

Mi hát a teendő? – teszi fel most már az olvasó is a kérdést. Az új köztársasági elnök választása – amire a könyv szerzője még a végzetes események bekövetkezése előtt készült – már nem hozna megoldást. Hornyik persze már anno dacumál is szkeptikus. így tűnődik: „Kozmopolita, sőt kifejezetten filoszemita lévén őszinte örömmel venném a hírt, miszerint a választások után a Szerb Köztársaság elnöki teendőit Mr. Rockefeller vagy Mr. Rotschild látja el, a Világbank és az amerikai szenátus pazarlóan bőkezű támogatásával. Csakhogy! Okkult tudományokban, asztrológiában, fekete mágiában, nemzetközi pénzügyvitelben és alkalmazott balkanológiában jártas, agyafúrt üzletember legyen a talpán az a gyanútlan úriember, aki gazdaságfejlesztési célú, nyílt népkölcsönjegyzéssel és államigazgatási-rigómezei költségvetési hiányt foltozgató, top secret fegyverexporttal megtámogatott, igencsak omlatag gazdasági kártyavárunkat szilárd alapokra képes helyezni.”

Ez a vallomás nem áraszt optimizmust és Hornyik készségesen be is vallja, szívesebben lenne sajtkereskedő Hollandiában, madármegfigyelő Dániában, vagy ószeres a Temze partján, mint apostoli király Nagymagyarországon, parancsuralmat gyakorló köztársasági elnök Nagyszerbiában.

Egyszóval nehezen épül Közép-Európa. Nehezen, talán még nehezebben, mint az Hornyik svájci ellenpontozásából kiderül, hiszen ott is az olasz svájci az olaszokkal, a francia a franciákkal, a német a németekkel simulna leginkább a nagyobb közösségbe. Mégis marad a reménység, hogy ahol olyan kritikus elmék vizsgálják az árkok, hézagok, repedések szerkezetét, mint Hornyik Miklós, ott hasonló szellemi erőkkel és minőséggel egyszer hidak is építhetők.