Két év helybenfutás

Összefér-e a tűz a vízzel? Az irodalom a dilettantizmussal? A konzervatív esztétikai vaskalaposság az alkotás és teremtés minden korban progresszív gesztusával? Ideológiai vagy érdekvédelmi szervezet legyen-e társaságunk? Egyáltalán szükség van-e a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságára ebben a formájában? Szüksége van-e az irodalmaknak írószövetségekre? Ezekre az égető kérdésekre kellene ma megtalálnunk a választ. A piacgazdaság betört a könyvkultúrába is, és a maga könyörtelen logikájával szétroncsolja a régi és elavult struktúrákat. A piac kíméletlenebb ítész a legkíméletlenebb irodalomkritikusnál is. Sok szemetet is sodor magával, de szelektál is.

Mai közgyűlésünk választóvíz lesz. Nemcsak arról kell döntenünk, hogy szembe merünk-e nézni a piacgazdaság kihívásaival, hanem arról is, hogy egységes marad-e társaságunk, netán platformok laza szövetségére bomlik, vagy két, esetleg több szervezetre hasad. Mind a három lehetőséget meg kell vizsgálnunk. Demokráciákban az a természetes, ha az irodalom pluralizmusa határozza meg egy írói szervezet arculatát.

Amikor negyven év pártirányítása után 1989 végén az irodalom visszanyerte szabadságát és autonómiáját, amikor a forradalom után két hónappal megalapítottuk a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságát, nem tudatosítottuk kellőképpen, hogy lezárult egy korszak a mi irodalmunkban is. Hogy kezdetét vette az értékek szabad versenye. Hogy megszűnik a Madách Könyvkiadó, de talán az Irodalmi Szemle monopolhelyzete is. Hogy a 89-es fordulat nem evolúció, hanem revolúció. Hogy éppen ezért az alapjaiig át kell gondolnunk mindent, ami ezt az irodalmat negyven éven át éltette, újra meg kell vizsgálnunk értékeit, vajon időtállóak-e, s demokratizálnunk kell intézményrendszerét is. A szlovák irodalom frissebben és naprakészen reagált a változásokra. Kialakított egy olyan pluralista szervezeti-, kiadói- és lapstruktúrát, amely teljes mértékben megfelel a szlovák irodalom szemléleti-esztétikai pluralizmusának. Mi nem ezt az utat választottuk. Személyes véleményem az, hogy súlyos hibát követtünk el, amikor megpróbáltuk fenntartani annak a látszatát, hogy elsimíthatók a köztünk húzódó mély szemléleti ellentétek. Ezek az ellentétek a Társaságot akkor is megosztották, s ma még inkább megosztják. Az azóta eltelt két év viharos társadalmi, gazdasági és politikai változásai kijózanítottak bennünket – ha ugyan kijózanítottak. Elég volt hozzányúlni irodalmunk közelmúltjának egyik-másik problematikus művéhez vagy ellentmondásos személyiségéhez, hogy kiderüljön, a csehszlovákiai magyar irodalomban elemi indulatok feszülnek egymás ellen. Tisztázásra, átvilágításra vár egy sor kérdés, s ez a tisztázás és átvilágítás tagságunk jelentékeny hányadának nem érdeke. Ezt ma már a vak is látja. Az irodalmi művek értékelése sehol a világon nem ismer diplomáciát, nóta bene tapintatot sem. A problematikus életműről ki kell mondani, hogy problematikus, a rossz műről ki kell mondani, hogy rossz. Az irodalomban csak a mű számít. A vers, novella, regény, esszé, színpadi mű. Minden egyéb csak körítés és abrakadabra, szervezetesdi, gittegyletesdi, olykor csupán élősködés. Nincs visszaút, hölgyeim és uraim. Az irodalomban nem számít, hogy huszonöt éves-e valaki vagy hatvanöt. Az irodalom a művek közvetlen demokráciája. Szüntelen fejlődés és megújulás, állandó szembesülés, szemléletek, irányzatok, iskolák, poétikák szüntelen találkozása, ütközése és ütköztetése. Kiküszöbölni a konfrontációt az irodalomból annyit tesz, mint megfojtani az irodalmat. Ez is lehetséges, de csak totális rendszerek elnyomó diktatúrájában, s ott sem egészen.

Az irodalom értékelésében az első helyen mindig a konkrét alkotó ember konkrét műve áll. Az alkotónak nem diktálhat se hatalom, se könyvkiadó, se folyóirat. Az új hatalom lemondott arról, hogy beavatkozzon az irodalomba. Bizonyára akadnak közöttünk néhányan, akik ezt fájlalják. Én nem. És sokan mások sem. Való igaz, hogy a könyvkiadás, például, a most alakuló piaci viszonyok között elemi gondokkal küzd. Ez azonban nem ok arra, hogy visszasírjuk a kézi vezérlésű irodalomirányítást. Ahogy a piac nyugaton sem fojtotta meg az irodalmat, nálunk sem fogja megfojtani. Ám a verseny keményebb és szigorúbb lesz, mint eddig volt. Én ennek tudatában sem kívánkozom vissza az inkubátorba. Lehet, hogy a jövőben kevesebb könyv fog megjelenni kiadóinknál. De nézzük meg azt is, hogy hány elvetélt, selejtes és silány művet adtunk ki a múltban. Olyan sokat, hogy ezek szinte betemetik a talán nem is olyan kis számú igazán értékes könyvet. Az elmúlt két év fejlődésének nagy vívmánya, hogy több új magyar könyvkiadó is létesült Szlovákiában, s ezáltal a Madách elvesztette monopolhelyzetét. Másfelől viszont versenyhelyzetbe került. S hamarosan az Irodalmi Szemle is versenyhelyzetbe kerülhet. Van, aki az új helyzetet felbomlásként éli meg, van, aki fejlődésként, irodalmunk lehetőségeinek kitágulásaként. A Madách, a Kalligram, a Nap és a könyvpiacra bejutni törekvő többi független kiadó programja és profilja előreláthatólag tükrözni fogja írásos kultúránk mai sokrétűségét. Minden író a szívére hallgatva választhatja meg, hogy melyik kiadónak nyújtja be kéziratát. Nem szükségszerű, hogy a kiadók egymás megfojtására törekedjenek. A múlt évből arra is van már példa, hogy a Madách és a Kalligram közösen gondozott egy-egy könyvet. Ha a kiadói struktúra bővülését követi a lapstruktúra bővülése is, újabb nagy lépést tehetünk előre annak érdekében, hogy kilábaljunk irodalmunk állítólagos válságából.

Egyébként sem hiszem, hogy válságban volnánk. Vannak íróink, akik alkotói válságban vergődnek, mások viszont nem. Talán még közelebb kerülünk az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, hogy egyes írói szemléletmódok kerültek válságba, mert e pillanatban képtelenek a megújulásra. Nevezetesen, irodalmunknak az a messianisztikus beütésű, a realizmust egyetlen irodalmi beszédmódra leszűkítő szemlélete, amely értékes és kevésbé értékes műveivel az elmúlt húsz évben hegemóniát vívott ki magának irodalmunkban. Ez a szemlélet valóban válságban van, és e pillanatban szemmel láthatólag nem találja helyét és szerepét. Ennek a szemléletnek az azonosítása a csehszlovákiai magyar irodalom egészével óriási túlzás, s mögötte hatalmi és pártérdekek húzódnak meg. Irodalmunkat már 1989 előtt is szemléleti és formai pluralizmus jellemezte, és én sem az Irodalmi Szemlében, sem a Kalligramban nem látom jeleit annak, hogy irodalmunk más irányzatai kifulladóban volnának. Tapasztalataim éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Ha egy irodalom elveszíti a hegemóniáját az irodalomban, abból egyáltalán nem következik, hogy az egész irodalom is válságban van.

És most az Irodalmi Szemléről. Két év alatt sokat szidták és sokat dicsérték. Mivel a Szemle ez ideig az egyetlen irodalmi folyóiratunk volt, arra törekedtem, hogy a lapban egyformán jelen legyen minden korosztály, minden irányzat, minden csoport, ugyanakkor frissebb és mozgalmasabb legyen a Szemle, mint korábban volt. Kirekesztő szándék nem munkált bennünk. Kirekesztő szándék azokban az íróinkban munkált, akik két éven át bojkottálták az Irodalmi Szemlét, és közben azon siránkoztak, hogy háttérbe szorulnak. Szerettük volna, ha mindazok a konfliktusok, amelyek elválasztják íróinkat és ilyen vagy amolyan alkalmi szekértáborba, Molotov-Ribbentrop-paktumba sodorják őket, nos, ha ezek a polémiák a Szemlében csapódnának le. Megpróbáltuk a mai magyar irodalom néhány jeles alkotóját is megnyerni munkatársunknak, és megpróbáltunk időről időre kitekinteni a kisebbségi magyar irodalmakra és a nyugati magyar irodalomra. Megismertettük olvasóinkat azoknak a szlovák és cseh íróknak a műveivel, akik e két irodalom főszereplői ma. Szándékainkból sok minden megvalósult, sok minden nem. Törekvéseink a szlovákiai magyar írók egy részénél nem találtak támogatásra. Akadt kolléga, aki már a munkatársaim megválogatásába bele akart szólni. Amikor pedig nem engedtem a zsarolásának, toborzóútra indult, hogy megbuktassa a szerkesztőséget. Zsarolásban, hátbatámadásban, intrikákban és nyomásban bőven volt részünk. Másfelől az is igaz, hogy 1989 novembere után légüres tér keletkezett a szlovákiai magyar irodalomban. Sok, korábban igen aktív kollégánk elhallgatott, mert alkotói válságba jutott, vagy mert a közéleti elfoglaltságai miatt írásra alig maradt ideje. Ebbe a légüres térbe nyomultak be az iródiások és a posztiródiások. Mind erősebb jelenlétük a szlovákiai magyar irodalomban a Szemle arculatára is rányomta bélyegét. Számomra egyre inkább ők a meghatározói a szlovákiai magyar irodalomnak. Befejeződött egy jelentős szemléleti fordulat a szlovákiai magyar irodalomban. A magyarországi visszajelzések is egyértelműen igazolják, hogy talán nem tévedek nagyot. Egy okkal több, hogy levonjuk az űj helyzet tanulságait. Lehet a Szemlét bojkottálni, lehet a kulisszák mögött palotaforradalmat szervezni a Szemle szerkesztősége ellen, lehet szidni bennünket. Egy dolgot nem tanácsos tenni: a tények elől homokba dugni a fejünket. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy ezen a fórumon köszönjem meg Kulcsár Ferenc, Hizsnyai Zoltán és Csanda Gábor szerkesztőtársaimnak azt az áldozatos munkát, amelyet csapnivaló fizetségért, ellenséges környezetben a Szemle új arculatának kimunkálása érdekében elvégeztek. Ugyanígy szeretnék köszönetet mondani a Szemlében végre otthonra talált szerzőinknek jó kézirataikért. Az ő érdemük, hogy az Irodalmi Szemle nevének ma nincs rossz csengése Magyarországon sem.

Visszatérve a felszólalásom elején fölvetett kérdésekre, engedjék meg, hogy néhány ajánlást terjesszek elő a CSMÍT működésére és szerkezeti átalakítására vonatkozóan. Bizonyos feltételek teljesülése esetén nem leszek a teljes szakítás híve. Először is elengedhetetlennek tartom, hogy irodalmunk pluralizmusa tükröződjék a CSMÍT felépítésében, vezetési stílusában és szerkezetében is. Én a CSMÍT-t a jövőben a különböző platformok laza szövetségeként tudom csak elképzelni. Vagyis a CSMÍT legyen a csehszlovákiai magyar írók érdekszervezete, de semmi esetre se legyen ideológiai szervezet, amelyet egy testület, a választmány irányít. Struktúrája horizontális legyen és ne vertikális, mint eddig, a vezetőséget pedig a platformok vagy csoportok megbízottjai alkossák. Az új vezetőség úgy irányítson, hogy a különféle csoportérdekeket egyeztesse. A szervezeti munkát és életet bízzuk a platformokra vagy csoportokra. A vezetőség viszont képviseljen bennünket az AOSS-ben, teremtse elő a pénzt a platformok rendezvényeire.

Engedjék meg nekem, hogy végezetül személyes legyek. Két éve töltöm be a CSMÍT elnöki tisztét, és két éve vagyok az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ez alatt a két év alatt ugyanannyi kicsinyesség, acsarkodás, gyűlölködés és álnokság vett körül, mint a pártállam éveiben. Önök, idősebb pályatársaim nagyobbik fele, a pártállam teremtményei, s a 89-es fordulat után is azok maradtak. Én Önökkel nem kívánok együtt dolgozni a jövőben. Természetesnek tartom ezért, hogy elnöki tisztemről leköszönök. Az elnökséget még úgy sem vállalnám, ha megválasztanának erre a posztra. Tagságomat a CSMÍT-ben a mai közgyűlés határozataitól teszem függővé. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy a CSMÍT fedőnevű nyugdíjas írók klubjában találjam magam holnaptól fogva. Nem kívánok egy olyan szervezetnek a tagja lenni, amely nem az irodalmat szolgálja, hanem politikai mozgalmak függvénye, és menedékhelye tehetségtelen akarnokoknak, az egykori pártnomenklatúra fölkapaszkodott kádereinek, egy olyan szervezetnek, amely a konzervativizmus és a dilettantizmus bástyája. Önök, kedves idősebb pályatársaim nagyobbik fele rég kialudt vulkánok. Akkumulátoruk régen kimerült, alkotói energiájukból cselszövéseken kívül másra már nem futja. Az Önök tollából régen kiszáradt már a tinta. Önök, idősebb pályatársaim boldogtalanabb fele megújulásra képtelen irodalmi kövületek. Nem előrevivői a csehszlovákiai magyar irodalomnak, hanem kerékkötői. Az Önök fején vaskalap csörömpöl. Egyetlen szolgálatot tehetnek még a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Azt, hogy ha alkotni képtelenek, félreállnak az útból. Semmilyen társaság nem ütheti íróvá Önöket, ha nem írók. Ha írók, viselkedjenek íróhoz méltón. Egy kerekasztal-beszélgetésen Szeberényi Zoltán balkáni kakába mártott kesztyűnek nevezte Hizsnyai Zoltán egyik írását. Jobban örültem volna, ha ő, az irodalomtörténész, ki meri mondani, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak legalább a fele az, ami ezzel a minősítéssel nevezhető meg a legpontosabban. Önök, idősebb pályatársaim zúgolódó, boldogtalan fele, hajszálra úgy viselkednek, mint jakesék 89-ben. Nem veszik észre, hogy eljárt az idő Önök felett. Kétségbeesett erőlködésük, hogy visszaforgassák a történelem kerekét, visszatetsző a számomra. Nem szívesen mondom ki ezeket a szavakat, és nem is szükséges, hogy elgondolkozzanak rajtuk. Gyöngébb pillanataimban sajnálom Önöket, uraim. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Grendel Lajos szövege elnöki beszámolóként hangzott el Pozsonyban, a CSMÍT 1992. április 1-ei közgyűlésén.