Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / MŰ–bőr

MŰ–bőr

Rónai Péter pozsonyi installációjáról

Minden művész egyéni karaktere, alkotói invenciója szerint reagált a hetvenes éves végén kialakult új művészeti paradigmára. A képzőművészek jelentős része feladta korábbi ars poeticáját, és az újabb művészeti irányzatok közül a legdivatosabb felé fordult, amely az új festőiség, új figurativitás jegyében ismét a táblaképfestés és képkeretezés módszeréhez tért vissza.

Rónai Péter azon kevesek közé tartozik, akik elvetik az avantgárdé előtti érték- és művészetszemlélet visszatérését, következetesen elutasítják az általuk avíttnak véltet, és vállalják az avantgárdé és neoavantgarde gazdag örökségét. Alkotótevékenységük utóbbi 10 – 12 éve egyedi művészeti „szituációt” (Hegyi L.) teremtett, amely magában hordozza a modern és posztmodern elemeket egyaránt.

Szlovákia legjelentősebb magángalériája, a pozsonyi Lőrinckapu utcai Kleibl Galéria adott otthont (április 6. és május 9. között) Rónai legújabb önálló kiállításának, amely ideájával és kivitelezésével méltán kelti fel szűkebb és tágabb régiónk művészettörténészeinek érdeklődését.

A padlásgaléria helységébe lépve mindjárt a „TRANZIT” című installáció kellős közepébe kerülünk. Figyelmünket egy a földre helyezett tévékészülék és ennek tetején egymás mellé és mögé, piramis alakba állított hét festmény köti le. Rendhagyó módon nem a textúra, a kompozíció és egyéb festészeti eszköz szólítja meg a nézőt, hanem monokróm műbőr felületek, amelyek lefedik a képeket. A műalkotásokból ilyképpen egyszerű tárgyak lettek, amelyek a rózsaszín, barna, fekete, szürke, piros, ismét fekete és fehér színfelülettel a hatvanas évek legelején kialakult festészeti irányzatot, a colour fieldet idézik. Egy korábbi avantgárdé irányzatot – a századunk második évtizedében született malevicsi szuprematizmust – értelmez újra az egyes színmezők előre megfontolt sorrendje és elhelyezése; igaz, ez ugyanúgy, mint a legtöbb posztmodern műnél, nem mentes a festményekhez elválaszthatatlanul tartozó egyéni, szubjektív mítoszoktól.

Minden egyes kép-tárgy fehér színű sorszámmal jelzett, 1-től 7-ig. Ennek megfelelően a tartóelemként alkalmazott tévékészülék képernyőjén azonos, fekete színű számokat láthatunk, melyek segítségével fényképen azonosíthatjuk a szemünk elől elrejtett vásznakat. Történik ez egy három órás videofelvétel jóvoltából, amely „műbőr öltözék” nélkül, de csak statikus, egyetlen szemszögű kameraállásból és a képek azonos piramis kompozíciójában mutatja be a kiállított festményeket. A kommunikáció létrejöttét nemcsak a fekete-fehér felvétel gátolja, hanem a képek egymás mögé és mellé való elhelyezése is.

A kép-tárgyak és a fényképszerű videofelvétel az információközlés első és második forrása, a harmadik a kiállított MŰ–bőr jegyzék, amelyből kiderül, hogy a hét mű címének kezdőbetűi alkotják a kiállítás címét/ideáját – „TRANZIT”. Az imént felsorolt három tényező ismét egy művészettörténeti előzményre utal, mivel megegyezik Joseph Kosuth konceptualista módszerével, amelyet az Egy és három szék című művével tett ismertté 1965-ben.

A kulcsfontosságú képjegyzékben a következő címek olvashatók: Tobey ot not to be, Rembrandt background, Art strike, No means no, Zen-e?, Instant Malevics, Toto bol obraz. Az angol, magyar és szlovák nyelvű lista ismeretében állíthatjuk, hogy minden képtárgy egyben kinyilatkoztatás is; vállalja a művészet egyes személyiségeit (Mark Tobeyt, Rembrandtot, John Lennont, Kazimir Malevicset, Július Kollert) és a huszadik századi képzőművészeti irányzatok közül elsősorban a dadaizmust, a szuprematizmust, az absztrakt expresszionizmust és a konceptuális művészetet.

Rónainál a mű témája és ideája maga a művészet, mi több, saját művészete, ill. a saját művészetből kreált individuális mitológia. A „TRANZIT” installációban az elmúlt évtizedben készült festményeket mint idézeteket találhatjuk meg egy új alkotás kontextusában. Mivel saját művének megtalálásáról, kiállításáról és elnevezéséről van szó, munkájának a következő címet is adhatnánk: Saját művészet mint talált tárgy. Ezzel pontosan kifejeznénk azt a tényt, hogy Marcel Duchamp dadaista ready made-jének (talált tárgyának) egy új szempontú interpretációjával állunk szemben.

A szóban forgó installáció céltudatosságra és következetességre vall. Nem független időtől és tértől, de az alkotó korábbi ilyen jellegű munkáitól sem. A januári pozsonyi PRESPART ’92-n bemutatott ART STRIKE (nem azonos a 3. kép-tárggyal) közvetve függ össze a „TRANZIT”-tal. A pár hónappal korábban született elképzelést egy olyan idea határozta meg, mely értelmében egy új” installáció keretében sorakoztak fel az elmúlt évtized akcióinak, installációinak kellékei és tárgyai. Rónai ilyképpen nemcsak lezárt egy alkotói korszakot, hanem egy új, autonóm művet is létrehozott. A két alkotás között különbséget abban határozhatnánk meg, hogy az év eleji kiállításon már ismert, ill. bemutatott fragmentumok lettek felvonultatva, most azonban az idézetek olyan festmények, amelyek még sohasem szerepeltek közönség előtt.

Felmerülhet a kérdés, léteznek-e egyáltalán a címlistán szereplő képek, ha nem kerülhetnek még most sem a szemünk elé. Ez Rónainál elvi és szemléleti kérdés. Nem állíthatja ki őket, mert akkor elfogadná az új festőiség platformját. Ő nem tesz különbséget a képtárgy ontológiai státusza között műbőrbe öltöztetve, vagy műbőr nélkül. Szerinte a Malevics által megfogalmazott művekben kifejeződő érzékenység, vagyis „effektív érték” így is, úgy is jelen van, és elfogadásához elégséges a kosuthi módszer alkalmazása, valamint az alkotó személyisége és szemléletének hitelessége. Végcélja a posztmodem szellemében fogant új gondolkodási mód kialakítása, egy új egyetemes érvényű nyelv, metanyelv megalkotása a képzőművészetben.

München adott otthont ez évi másik jelentős installációjának. A Fiatal csehszlovák művészet című kiállításon hatszáz kilogramm burgonyából alkotta meg konceptjét, amely közvetlenül is kapcsolódik legújabb munkájához. A „TRANZIT”-ot szemlélő galérialátogató felfigyel a hetes szám analógiájára, mivel a hét kép-tárgyat hét reflektor világítja meg, a tévékészüléktől balra pedig hét darab narancs és hét darab burgonya tudatos elhelyezése jelzi az installáció térbeli azonosulását a galéria egész területével. A hét darab burgonya feladata (a videofelvétellel közösen) igazolni a művészi hitelességet, hogy valóban létező festmények találhatóak a tárgyiasító műbőr felszíne alatt. Ez adhat ösztönzést arra, hogy ne kételkedjünk, hanem képletesen hámozzuk meg a narancsot (képzeletben távolítsuk el a műbőrt a képről), és így autentikus mű (festmény) látványa táruljon elénk.

Jelentős szerephez jut a tér-idő tényező is. Ezt kiválóan bizonyítja a piramis alakú kompozíció fölé helyezett minitévé, amelyen a tévéműsor adásának képei váltakoznak és hatásosan ellentételezik a videofelvétel mozdulatlanságát. Ugyanezt hivatott szolgálni a kiállítás helyszínével való azonosulás is, amelyet a teremben látható képraktár közvetlen idézése, a kép-tárgyak elhelyezése segít elő.

Irónia nélkül elképzelhetetlen egy posztmodern installáció, felen esetben is találunk számtalan ilyen mozzanatot, például a mű (kép) és a bőr szójátékot, amelyből a műbőr illetve a MŰ–bőr változatot is kikombinálhatjuk. Ide sorolhatjuk a már említett hetes szám szerepét, amelynek analógiája banális, ui. a Hófehérke és a hét törpe ihletésére vált az új alkotás jelentős elemévé. Példáink hitelességét igazolja a verniszázs bevezetője, amely Gejza Dusík Rodný môj kraj című hangkazettájának megszólaltatásával hangsúlyozta a látens ironikus töltetet.

Idézőjel figyelmeztet a kiállítás jellegzetesen posztmodern címében rejlő többértelműségre. A legkézenfekvőbb értelmezés arra utal, hogy egy átutazás részesei vagyunk Rónai Péter elmúlt évtizedbeli festészetén; a következő magyarázat, összpontosítva a kiállított kép-tárgyakra, az első jelentéstartalom nélküli T.R.A.N.Z.I.T. mozaikszót részesíti előnyben. Létezik egy harmadik alternatíva is, amely túlhalad a művészet szűkebben értelmezett tartományán. Ennek lényege egy értékelő álláspont, mely szerint a jelenlegi 2–3 éves folyamat csak átmeneti (kedvezőbb) állapot a korábbi és a várható következő között.

Rónai Péter 1992-es önálló installációja, illetve csoportos kiállításokon szerepeltetett művei jelzik, hogy alkotói tevékenységének egy töredékét befejezettnek tekinti. További munkájában több hangsúlyeltolódás várható, amelyek között biztosan jelentékeny szerep vár a videoművészetre. Bizonyára továbbra is kitart a koncept művészetében gyökerező szemléletnél, amely egyedi harmóniát teremt az avantgarde és neoavantgarde impulzusai és azok posztmodern tolmácsolása között.