Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. november / A napkeltő

A napkeltő

„Ki bizonyította be, hogy holnap is nap lesz...”

(Pascal)

                             

A hír rövid volt: ma reggel Agmurkuszának nyoma veszett, jelentette be a rendkívüli ülésen a képviselőknek a miniszterelnök. A szükséges intézkedéseket – folytatta – megtettük: nagy erőkkel kutatunk égen, földön és víz alatt. Éjféltől életbe lép a szükségállapot és az össznemzeti virrasztás, melynek betartását a miniszterelnök, az ügy, úgymond, tragikus kimenetelét figyelembe véve, mindenkinek a saját lelkiismeretére bízza.

De ki tudna ilyen körülmények között aludni? – merült fel többekben a kérdés.

Az egészben azonban az volt a legfélelmetesebb, hogy mindenki megőrizte azt, amit ilyen esetekben meg kell őriznie: a nyugalmát. Az emberek kimondatlanul is tudják: itt most pánik van, meg félelem van. A maga módján mindenki pánikol, és csak a lélekjelenléten múlik, hogy a katasztrófa, amit Agmurkusza eltűnése jelent, pillanatokon belül tragédiát, nemzeti tragédiát ne okozzon.

Egyedül az ellenzék kért szót a Fóka Teremben. Elmarasztalta a kormányt, mivel érzésük szerint a kormányzat nem tett meg mindent Agmurkusza gazdasági és kulturális létének kiszolgálását illetően. Az ellenzék példának hozta fel azt az esetet, amikor a miniszterelnök vonakodott teljesíteni Agmurkuszának ama szerény kívánságát, hogy százdollárosokból sodorják neki a szivart. Ebből is kitűnik, hangsúlyozták, mennyire nem becsülték Agmurkusza nemzetközileg is elismert érdemeit.

A súlyos vádak hallatán a miniszterelnök önkritikát gyakorolt; beismerte tévedéseit – eszkimóládott*. Bejelentette, lemond tisztségéről, s a kormányt ezennel feloszlatja. Tekintettel a kialakult súlyos helyzetre, mondta végül, mindaddig hivatalban marad, amíg az új kormány el nem foglalja a helyét, de lényegi intézkedéseket, döntéseket, a pártokkal való konzultáció és egyeztetés nélkül már nem hoz.

Agmurkusza eltűnt. És a katasztrófa lába a levegőben lóg, amint azt egy pánikoló megfogalmazta.

Korán reggel, mielőtt a nap fölkelt volna, többen is látták, bizonyos fókavadászok, akikre jellemző, hogy korán kelnek és későn fekszenek, amint Agmurkusza meztelenül, szemérmetlen pucérsággal kilépett a jégkunyhójából, és elüvöltötte magát. A vadászok fejbólintással és karlendítéssel üdvözölték o fedetlen férfit, de az nem viszonozta a köszönéseket; elindult a tengerpart felé.

A vadászok rövid ideig figyelték Agmurkusza sokat sejtető lépteit, azt a különös elszántságot, azt az erőt, mely a közeli tengerparthoz vezeti tiszta testét a dermesztő szélben. A szertartásból, melynek kezdetét a rituális kiáltás jelezte, ennyit elég is volt látniuk; nem várhatnak addig, amíg a nap fölkel. Ez Agmurkuszára tartozik, gondolták – joggal –, és elindultak a zsákmány után.

Agmurkusza sárgásán lúdbőröző testtel mászott föl arra a jégoszlopra, ami évszázadok óta kultikus hely; másnak, Agmurkuszán kívül, szentségtörés felkapaszkodnia. Mihelyt megvetette lábát a kopár jégtömbön, mely langymeleg talpától síkossá vált – ez a magyarázata annak, hogy az évente 9,7 centimétert kopik –, Kelet felé fordult, s a mozdulattal évezredes hagyományokat követett. Majd felszólította a napot: keljen fel. Legyen vége a sötétségnek, jöjjön a világosság, melegedjen a jég, melegedjen a lélek. Elmondta azokat a varázsformulákat, amiket még az apjától tanult, az apja pedig a nagyapjától, és így tovább – az idők kezdetéig.

A varázslatos praktikák után, de még mielőtt a nap fölkelt volna, Agmurkusza belegyalogolt a tenger hideg és csöndes hullámzásába. Ez is a természet parancsoló akaratából fakadt; megszokott epizódja, utolsó aktusa volt ez a ceremóniának. Célja, hogy a mezítelenül is forró test ne csak a levegőt, de a vizet is melegítse.

Rendszerint ekkor nyújtózkodnak az első sugarak a horizontra.

Azóta senki sem látta őt.

Egyes föltevések szerint, az idők kezdetén Imap-inua, a természeti jelenségek gazdája és őrzője, a tengerek anyja holló képében, törött szárnyakkal megjelent egy ember előtt, aki nem kergette el a madarat, hanem addig ápolta, amíg annak törött szárnya meg nem gyógyult. A holló jutalmul az embernek adományozta azt a képességet, hogy föl tudja kelteni a napot a megfelelő varázsüvöltésekkel és rituális mozdulatokkal. Imap-inua azonban figyelmeztette az embert, ha a fókákra és más tengeri állatokra a szükségleteiktől nagyobb mértékben vadásznak, hiába keltik a napot, sötétség fogja borítani a világot. Az emberek ezzel hozták összefüggésbe Agmurkusza gyakori intelmét: ne vétkezzenek, ne kísértsék Imap-inuát és Szednát, mert bűnük piszokként tapad Szedna hajába, s ha megharagszik, a fókákat és rozmárokat távol tartja a parttól, s az eszkimótelepeken éhínség tör ki.

A vadászok hittek Agmurkuszának, semmi estre sem akarták magukra haragítani a jóságos szellemeket. Agmurkuszával a legjobb barátságban próbáltak élni; egyedül a békesség biztosíthatja a világ egyensúlyát, gondolták, meg abban is reménykedtek, így sikeresebb lesz a vadászatuk. Agmurkuszának senkire és semmire nem volt szüksége. Végezte a dolgát, keltette a napot, mással nem törődött. Egyetlen gyöngéje a százdollárosokból készült szivar volt, amit végül is megkapott a kormányzattól mint meghatározatlan időre szóló jelképes honoráriumot.

Az emberek hittek benne. Hitték, hogy az ő kívánságára kel föl a nap, lesz világosság. Még a kétkedők sem mertek nyíltan ellentmondani, hiába a természettudományos bizonyíték, hogy a föld forog a nap körül, hiába. A nap mindeddig fölkelt, s ez úgy ahogy, de igazolta Agmurkusza tevékenységét is. A kétkedők is megdöbbenve vették tudomásul az eltűnést és a hiábavaló kutatást; sem élő, sem halott testét nem találják. Sem az égen, sem a földön, sem a vízben.

A Fóka Teremben kitapintható volt a pánikolásnak az a robbanóelegy-szerű légköre, ami meghatározta a tanácskozók hangulatát. Most éppen Agmurkusza pótlásának lehetőségét vizsgálták. Ám minden jel arra mutatott, Agmurkusza pótolhatatlan eszkimója volt társadalmuknak. Tanúkat hallgattak meg, akik többször is látták, miként kel föl a nap, s hogyan tett olyankor Agmurkusza. Kimerítő pontossággal írták le a szertartás egy-egy részletét, de arra a kérdésre, hogyan hangzik a varázsformula, nem tudtak felelni.

Agmurkusza senkit sem engedett annyira közel magához, hogy megérthette volna a titkos igéket. Nem volt ember, élő eszkimó, aki ismerte volna azt a hatalmat, ami az égre parancsolja a napot. Az apák a fiúknak huszonegy éves korukban adták át az ősi ismereteket, Imap-inua és Szedna szellemét, a rítusok titokzatos mozzanatait. Abban az esetben, ha nincs fiú utód, és az öregségével a napkeltő már csak a halált kísérti, egy kiválasztott férfit be lehetett avatni a mindennapok misztériumába.

Agmurkuszának azonban nem volt se gyermeke, se kiválasztott és beavatott embere.

A Fóka Teremben lassan éjfélre jár az idő és a pánikolás. A nemzet lelkiismeretesen virraszt. Csak az a valaki alszik, semmiről sem tudva, akinek az ébresztése még nem megoldott.

Nem tudni, mit hoz a holnap; még az sem biztos – gondolták az eszkimók –, hogy egyáltalán lesz új nap.

És vajon hol jár most Agmurkusza?

                   

                       

* Eszkimóládott: homályos eszkimó fogalom. Értendő a megkövetésre, mely egy ősi megtisztulási folyamat egyik mozzanata.