Ének zuhanás közben; Áramszüret

Ének zuhanás közben

Zongorafekete bábuk ringatnak, csupa hangjegy a rét,

ébred és indul az indulat, mar a mámor,

picit álmos bennem a kis herceg, haja hullik, feje fáj,

s hirtelen, mintha bukfencet vetne a történelem,

kacajba botlik a király, vére forr, szava fröccsen,

szolgák ugatása veri fel az éjféli csendet,

halkan macskák jönnek, nyílnak a nyekerget ajtók,

s át a résen fénycsuhás csíkok kínozzák a sötétség

nagy-nagy szemét. Ezzel vége is a nyárnak,

mindenki önmagát dicsérve alszik el, míg a színmű

– benne vérfolt – nem játssza meg magát már, tudom

rég volt, mikor még a színész mosolyában, kedvesed

meleg tenyerében aludtál. Bevérzett az ég, ápolónőket

hívnak a mennybe, az érintés cirkusza ez,

a váll vonaláig terjedő tenger, meleg kávé a

vérben, lebontott életek, gazdag koldusok utolsó

mozdulata: a kétely, senkit sem érintő varázs.

Most, hogy varrás mentén repednek az éjszakák,

és sírnak a valláskárosult atyák, kinn a hajnalok

köldöke, véges-végig szigorú szimfóniákra építik

tornyukat a tévelygők, vezényelnek, torlaszok

mögé lesnek, ampullák sokasodnak a kórházi ágyak

mellett, te csak álmodj, mondj meséket magadnak,

nyakamra így helyezz koszorút vagy csúf kötelet.

Kirúgom alólam az ágyat és zuhanok.

Áramszüret

te vagy a mozdulat

ami az elpocsékolt szenvedélyt

hozzáigazítja a tér szobraihoz

míg a testükből kilépett madarak

gondolat-árnyékká válnak

emberarcú oszlopoknak dőlsz

az öröklét metróállomásán

rémült tekinteteket gyűjtsz

a tetszhalott első ásításába bújsz

felelős vagy magadért

hát megbántad önmagadat

lógnak belőled a vezetékek

leülsz egy leföldelt sírra

rövidre zárod az időt

míg csattogtatják szárnyukat fölötted

a virradat felhasadt

égboltot foltozó varrógépei