Irodalomtörténeti tanulmány Bereményi Gézáról

Volt hallgatóimnak a Bécsi Egyetemen

A hatvanas évek végének magyar irodalma a cselekvési tér szűkössége miatti panaszoktól volt hangos. „Én tulajdonképpen harcosnak születtem / de mire elvégeztem / a kötelező tanfolyamokat / már nem volt/ felvétel a Fekete Seregbe.” – fogalmazott Bonfíni című, valaha sokat idézett versében Béres Attila. S nem kevésbé direkt Marosi Gyula novellájának tizenéves hőse sem: „Nagyon rosszkor születtem – gondolta. – Minden lejátszódott nélkülem, ami szép volt. Ma már semmi sincs, csak kulizás, hajbókolás a főnökök előtt.” (A tejesfiú) E panaszok nem voltak jogtalanok. A Kádárrendszer lassan kiteljesedő konszolidációja valóban inkább csöndes alkalmazkodást várt a felnövekvőben lévő nemzedékektől, mintsem hangos tetteket és újító kedvet. Cserébe csendes gyarapodást, viszonylagos jólétet kínált. „...vasárnap délelőtt telt el az ifjúsága egy napsütötte téren, esküvői taxik álltak a templom előtt, odább légkalapáccsal törték az aszfaltot. »Elment közülünk a szegény őrült«, mondták a sarki kocsmában, ők, a legények megmaradtak, kezükben kisüsti pálinkával és az egyre foszladozó hittel, hogy nagy dolgokra lettek volna képesek, ha idejekorán számítanak rájuk is, nem csak voksaikra. Egy jó ebédre azért futotta, aranyló húsleves remegett a rozmaringos tálban, rántott hús következett utána, uborkasaláta. Egyszóval jó ebéd volt, kissé meg is gömbölyödtek tőle néhányan.” – foglalta össze ifjúságának esszenciáját Simonffy András novellájának hőse (Sima leszállás). Az 56-os megrázkódtatás után elemi félelem élt a kormányaidnál állókban mindenféle Che Guevará-s indulattal szemben. Bel-és külpolitikai bonyodalmaktól egyaránt tartottak, féltették a nyugalmat, a nehezen kimódolt kis látszatfüggetlenséget. Az ifjúság forradalmi vágyát mégsem lehetett egyszerűen elítélni, az e vágyat kifejező írókat nem lehetett nyíltan rendre utasítani. A rendszer hivatalos történelemszemlélete éppen a forradalmak és forradalmárok „pozitív” történelemformáló szerepének kiemelésén alapult, s az irodalom iskoláskönyvekben kanonizálódott haladó hagyományainak élén is azok az írók álltak, akik életükkel, műveikkel és forradalmi tetteikkel egyaránt a „társadalmi haladást” szolgálták. A fából végül is Király Istvánnak sikerült vaskarikát faragnia, aki a hivatalos kultúrpolitika által széles körökben népszerűsített tanulmányaiban (kötetbe gyűjtve: Hazafiság és forradalmiság, Bp. 1974) meghirdette a „mindennapok forradalmisága” jelszavát. „Kevesebb dagályos frázist, több egyszerű, hétköznapi munkát.” – idézte Lenint, s e mondat tartalmát a gyengébbek kedvéért megformulázta még egyértelműbben is: „Adódhat ... olyan helyzet, mikor épp a kiélező, szélsőséges forma, a radikális tett félresiklató, mivel árt az ügynek, s a látszólag szürke, mindennapi kicsiny, jeltelen cselekvés a tényleg forradalmi, mert az előre visz.”

Mindez későn is jött, nem is sokat használt; a fiatal írók novellái addigra már a hétköznapok apró feladatait megoldó, derült homlokú hősök helyett rosszkedvűen csellengő alakokkal népesültek be. E házibuliról házibulira vándorló, siklópálinkához menekülő figurák szemhatára meglehetősen szűk, világfelfogása sajátosan szenzualista volt. Csak annyit tudtak a világról, amennyi érzékszerveiket közvetlenül megérintette; érzékeléseik mögé nézni, összefüggéseket keresni eszükbe sem jutott. Céljuk nem is a megértés, még kevésbé a változtatás, inkább a kívülmaradásban megtestesülő nonkonformista lázadás. Csodálkozni ezen már csak azért sincs mit, mert a dolgok mögé nézésről éppen a kádári konszolidáció első évtizedét jellemző kollektív amnézia, a hatalom és az idősebb (háborút, ötvenes éveket, 56-ot felnőttként megélt) nemzedékek közötti hallgatólagos megegyezés szoktatta le őket. Mi nem bolygatunk bizonyos dolgokat, ti nem bolygattok bizonyos dolgokat, s közben Kádár János módján cinkosán kacsintunk egyet. Az apák, ahogyan Simonffy András fogalmazott jó egy évtizeddel később Kompország katonái (Bp. 1981) című dokumentumregényében, hallgattak, gyermekeik pedig tanácstalanul néztek körül a világban és elemien rosszul érezték magukat. Császár István, Csaplár Vilmos, Munkácsi Miklós első írásai róluk szóltak, s csellengő hőseik az amerikai beat-irodalom Magyarországon az idő tájt ismertté vált alkotásaira emlékeztető módon mondtak nemet az őket körülvevő világra. Válaszul a hazai kritika sietett epigonizmust kiáltani. Ma már világosan látszik, hogy jogtalanul: az ötvenes évek amerikai és a hatvanas évek magyar fiataljainak életlehetőségei és világlátása meglepően sok rokon vonást mutat.

Más kérdés, hogy ezeket az élményeket (a más viszonyok között dolgozó újvidéki Végei László kivételével*) senkinek sem sikerült Kerouackék színvonalán feldolgoznia, a hetvenes évek elejétől kezdve pedig már nem is igen kísérletezett papírra vetésükkel senki. Az új évtized magyar prózája nem a puszta érzékelés, hanem a megértés, az összefüggések keresése jegyében szerveződött, s a távlatosabb nézőpont magával hozta a hangvétel, a szemléletmód változását is. A komor, néha egyenesen naturalizmusba hajló mondatok helyébe gyakran lépett a humor és irónia nem kevésbé keserű, de jóval emelkedettebb nézőpontjának jelenlétéről tanúskodó játékosság. A cél most már nem csupán egy létállapot és világérzékelés ábrázolása volt, hanem gyökereinek feltárása is – s ez az igény szükségképpen vezetett el a korábban figyelmen kívül hagyott személyes, családi és nemzeti műit ábrázolásáig.

A múlttal persze sokféleképpen lehetett foglalkozni. Balázs József Magyarok (Bp. 1975) című kisregénye a két világháború közötti népies hagyományokat idézte Spiró Keringője (Bp. 1974) inkább csak a jelen hatalmi apparátusa működésének ábrázolásához keresett történelmi kulisszákat, míg Nádast vagy Lengyel Pétert a múlt, illetőleg a múltvesztés személyes dimenziói érdekelték. Ami Nádast illeti, őt már az 1967-ben megjelent A Biblia című kisregényében is e problémakör foglalkoztatta. Figyelmet akkor még ne keltet igazán. Ez még nem volt az ő évtizede, amint nem volt Ottlik Gézának vagy Mészöly Miklósnak, a hetvenes években jelentkező újabb írónemzedék majdani példaképeinek az évtizede sem. Igen jellemző az a kollektív tanácstalanság, amelyről Gál István számolt be annak idején Mészölyről szóló tanulmányának bevezetőjében (Mészöly Miklósról, pontosan, pontatlanul, Új Írás, 1971. 2.). Gál írásának megszületése ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy a hetvenes évek elejétől kezdve a figyelem lassanként a Mészöly (és Ottlik) által fémjelzett irodalmiság fel fordult. Két évvel korábban, amikor ugyancsak az Új Írás körkérdést intézett az akkori fiatal írókhoz, és egyebek mellett arra is kíváncsi volt, hogy: „A mai magyar írók közül kiket becsül legjobban és miért?”, a válaszadók legtöbbje még Ladányit, Fejest, Sántát és Örkényt emlegette. Nádas viszont már akkor is Mészölyre hivatkozott, Ottlikkal pedig Lengyel Péter készített interjút ugyanebben az évben (ÉS, 1969. márc. 15.), majd írt róla felfedező érvényű tanulmányt egy jó fél évtizeddel később a Mozgó Világban (Adósság, 1976), akkortájt, amikor Nádas is a figyelem középpontjába került Egy családregény vége (Bp. 1977) című kisregényével, és napvilágot láttak Esterházy Péter első novelláskötetei.

A hetvenes évek első fele, a csellengő hősök korának alkonya tehát eléggé lapvető ízlésbeli átalakulás ideje és jele. Nádasra hivatkozva azonban, akit szerencsésen elkerültek a lézengők a hatvanas évek végén, hiba lenne arra következtetni, hogy a jeans-próza zsákutcába vitt, ahonnan csak lehajtott fejjel visszakullogni lehetett, hiszen súlyos ellenpéldaként itt van mindjárt Bereményi Géza novelláskötete, A svéd király (Bp. 1970), valamint Lengyel Péter Cseréptörés (Bp. 1978) című regénye. Lengyel főhősét, Bárán Jánost, tipikus csellengő hősként ismerjük meg a regény első oldalain. „Sok időt töltött egyedül azokban a hetekben, amikor új dolgok kezdtek történni vele. Karácsony közeledett. Enyhe tél volt, évek óta nem esett már rendes hó, Összevissza villamosozott a városban. Csatangolt körutakon és külvárosokban. Villamosmegállókban álldogált a csúcsforgalomban, azután nem szállt fel. Vékony ballonkabátban jártak a részegek. Órákon át lehetett gyalogolni a fekete aszfalton. Enni eljárt rossz műanyaggal bélelt állóbüfékbe. Egyedül volt, délelőtt, este. Főtt debrecenit evett három napon át, amikor újra meg újra a Déli pályaudvar vágyányfejeihez vitte a lába. Megindult nők után, visszaszemezett, követte őket egy óra hosszat, és amikor meg kellett volna szólalni, másfelé kanyarodott. Nemcsak azért, mert félt a visszautasítástól (mindenféle visszautasítástól nagyon tudott félni); hanem mert nem figyelt a dologra, nem érdeklődött. Másra gondolt: a bizonytalanságaira.” Lengyel célja azonban korántsem csupán e létállapot ábrázolása, hanem gyökereinek feltárása, s e gyökerek a családi múltba, a második világháborúban elpusztult apa nyomaiba vezetnek. A lézengő hősből kereső hős lesz, aki az elmúlt évtizedek történéseinek felszínre hozásával szeretné megváltani önmagát, s szeretne megszabadulni attól a tehertől, amely a csellengő lét állapotába kényszerítette őt.

A Cseréptörés elég későn jelent meg, fogantatásának ideje azonban a hatvanas évek végére esik. Lengyel ugyanis hosszú éveken át érlelte munkáját, a könyv fülszövege szerint egyenesen kilenc esztendeig. E kilenc esztendő felemlegetése egyszerre utal a régi horatiusi maximára, valamint az élő mesterre, Ottlikra, aki éppen Lengyel Péternek adott interjújában hárította el az évtizedes hallgatás vádját azzal, hogy: „Ez a tíz év csak kilenc év volt, és ez mindjárt felelet is lehetne a kérdésre: még ha megírtam volna egy regényt, akkor is kilenc évig fektetnem kellene.” Bereményi Gézának viszont aligha Horatius Ars poeticája járt a fejében akkor, amikor a legendák szerint két hét alatt papírra vetette első, 1970-ben megjelent kötetének novelláit (vö. Fiatal magyar prózaírók, Bp. 1980. 37.). A legendát a novellák könnyed játékossága teszi hihetővé, vagy legalábbis terjesztésre érdemessé. Továbbadom tehát én is, miközben (mintegy mellékesen) azt is bizonyítani szeretném, hogy e könnyed játékosság éppen úgy a csellengő hősök világából nőtt ki, és éppen úgy a történelemig vezetett, mint Lengyel Péter míves gondossága.

A hős nem azért lesz lézengővé, mert lusta és eleve tétlenségre vágyik, hanem mert tettei újra és újra zátonyra futnak. E tételt Bereményi kötetének novellái közül a Lángos cíművel lehet igazolni. Házibulin vagyunk, az elbeszélő-főhős szerelmét, Zsuzsát igyekszik visszahódítani, akit egyszer már elcsábított a férjétől, de megtartani nem volt képes, mert sem pénze, sem lakása nincsen, a nő pedig nem bírta a kégliről kéglire való vándorlást, a Duna-parti alvást, a mozikban való szunyókálást. Festő barátja viszont bomba üzlet nyomába jutott: lángossütödét lehetne nyitni az egyik nagy gyár kerítésénél álló üres pavilonban. Az ötlet több mint szimbolikus, Kádár Magyarországán ugyanis a közhit szerint sokáig a lángossütögetés volt a meggazdagodás első számú forrása. Megvalósításához persze pénzre lenne szükség, az engedélyért sok mindenkit le kell fizetni a tanácsnál. A pénzt összeszedik, a festő megválik kedvenc képeitől, amelyeket korábban hiába kértek tőle, az igazgató helyesli tervüket, s betelefonál az ügyben a tanácshoz, ám mire a festő beér a hivatalba, „a pasas, akinek az igazgató telefonált, már szólt egy ismerősének, hogy lenne ez a lehetőség, az illető persze kapott rajta...” A novella végén aztán áj tervet szövögetve látjuk őket viszont az állomás restijében: a festő egy kis házat örökölt, azt mennek ki megnézni, mert tyúkokat akarnak tenyészteni és a tojást behordani a piacra. „A vonat elindul” – hangzik a novella utolsó mondata, s az olvasó úgy érzi, hogy hősei töretlenül haladnak az újabb kudarc felé.

A csellengőt tehát a vereség szüli. Bereményi novelláinak hősei, az első és az utolsó írás kivételével, valamennyien vert emberek, ám nem minden esetben lézengő hősök, s ha azok is, nem minden esetben búskomor pálinkafogyasztók. A kötet eredetiségét a két kivétel és a jó néhány ám biztosítja. Az Utolsó kör a vizén című novella elbeszélő-hőse például tipikus csellengő alak, ám az elkerülhetetlen vereségtől szelíd melankóliába hajló (öniróniával igyekszik kicsikarni legalább egy apró diadalt. Az apró diadalhoz az is hozzátartozik, hogy elbeszélése során nem csupán Marit sikerül lóvá tennie, hanem az olvasót is; a hős iróniája egybeolvad az íróéval. Mindkettőjük számára eleve nyilvánvaló ugyanis az, amit az elbeszélő Marinak (és az olvasónak) csak a novella utolsó mondatában vall be: „Nincs motorcsónakom.” A cselekvés, a nő motorcsónakázásra hívása a nem létező motorcsónakon nem más, mint ironikus játék önmaga vágyaival, a nővel, akit megint csak visszahódítani kellene, s a körülményekkel, melyeken győzedelmeskedni (legalább egy pillanatra) csak a játékos elme lehet képes. Mert a Mari ugyan biztosan elmegy majd a másik férfival a tengerre, de most mégis itt áll mellette, szakadó esőben, a Duna-parton.

A Lángos és az Utolsó kör a vizén hősei több szempontból is közeli rokonai egymásnak. Mindketten én-elbeszélők, mindketten vert helyzetben vannak, mindketten szerelmüket igyekeznek visszaszerezni és mindkettőjük próbálkozása kudarcra ítélt. Az Utolsó kör a vizén a kötet harmadik darabja, a Lángos hátulról a harmadik; az egymásra rímelő két írás tehát szimmetrikusan helyezkedik el. Ez korántsem véletlen: egymásra rímelnek és szimmetrikusan helyezkednek el a kötet további írásai is. A vert helyzet persze (az első és az utolsó írás kivételével) valamennyi novella hősére jellemző, és sokuk közös tapasztalata a szerelmi csalódás és az eleve kudarcra ítélt cselekvés is. Szimmetriapárokba az elemek sajátos kombinációja, illetve bizonyos elemek kizárólagos jelenléte rendezi a novellákat; én-elbeszélést például (ha eltekintünk az utolsó esszé-novellától) a Lángos és az Utolsó kör a vizén kivételével nem találunk a könyvben. Más nézőpontból ügy is megfogalmazhatnánk ugyanezt, hogy a kötet alapvető tematikai egységességét bizonyos elemek állandó jelenléte biztosítja, a varietas deleeta követelményének pedig ezek szabad kombinálódása és újabb elemek bekapcsolódása tesz eleget. A szimmetriapárokat alkotó novellák sem mutatnak minden ponton párhuzamosságot. Míg az irónia és a játékosság az Utolsó kör a vizén fontos jellemzője volt, szerepe a Lángos esetében alig észrevehető. E tekintetben a csónakos novella inkább A svéd király rokona. A kötet második helyén álló, címadó elbeszélés azonban, egyéb jellemzőit figyelembe véve, az utolsó előtti Játékok a vadászterületen szimmetriapárja.

A svéd király ugyanúgy becsapja az olvasót, mint az Utolsó kör a vizén. Első bekezdéseit végigfutva még úgy tűnik, mintha igazi történeti novellával állnánk szemben, s lassanként válik csak világossá, hogy a cár elleni hadjárat télbe torkolló eseményei egy kánikulai napon elevenednek fel, annak a könyvnek a lapjain, amelyben a valódi főhős, Somogyi mélyed el lefüggönyözött szobájában. Ettől kezdve Somogyi életének története párhuzamosan bontakozik ki a svéd királyéval: a cselekmény, hasonlóan a kötet elbeszéléseinek többségéhez, kettős szálon halad. A svédek „fekete sorokon nyomulnak előre, óriási kezdőbetűkön kelnek át, és friss nekirugaszkodással ereszkednek le a túlsó oldalon. Mindig lefelé, délnek, egészen a lap aljáig”. Az igazi meglepetés akkor ér bennünket, amikor a két szál összefonódik: a Moszkvát meghódítani vágyó király megjelenik Somogyi szobájában. Beszélgetést kezdeményez vele, igyekszik Somogyi magatartásának, életérzésének nyitjára lelni, mert: „Míg ön ezt a könyvet olvassa, pályafutásunk közt kapcsolatok létesülnek, hadműveleteim sikere öntől is függ, viszonya Ágnessel az én viszonyom, dragonyosaim között ott harcol ön is, és együtt megyünk a közértbe reggeliért.” Voltaképpen Somogyi benső énjének megtestesülése ő, alteregó, oki a főhős életének titkait fürkészi. Innen érthető, hogy a király tényszerűen mindent tud hadjárata kései olvasójáról, de, ahogyan beszélgetésük elején fogalmaz, „valami még tisztázatlan számomra”. Arra a kérdésre pedig, hogy az alteregó miért éppen a svéd uralkodó alakját ölti, a király jelleme és sorsának alakulása adhat feleletet. Első megjelenésekor Somogyi gondolatait idézi, találkozásuk reggeléről: „Ezt nem bírom – gondolta ön a kapu előtt, a hőség fényében. – Ez az, amit nem bírok. A várakozás. Valahogy úgy jött ki, nekem mindig mindenre várakozni kellett. Aztán sikerült vagy nem. A játékkatonáktól kezdve Ágnesig mindent megkésve kaptam.” A konszolidáció első nemzedékének tipikus életérzése csendül ki e sorokból, akár oda lehetne állítani a korábban idézett Béres Attila-, vagy Marosi Gyula-sorok mellé. Még azt is lehetne mondani, hogy Somogyi ugyanazért nyúl a könyvhöz, amiért Marosi hőse moziba megy: tehetetlenségét, cselekvésképtelenségét igyekszik levezetni így. Ám amíg a tejesfiú cselekvésvágyát kielégítette a Leninről és a bolsevik forradalomról szóló film („arca kipirult, büszkén és boldogan jött ki a moziból”), s úgy érezte, élete egyetlen problémája az, hogy ő nem született ilyen forradalmi korban, a svéd király története Somogyiban inkább a szkepszist erősíti, és a vereség szükségszerűségének felismeréséhez segíti hozzá. A svéd király ugyanis igazi autonóm személyiség, aki nem hajlandó cselekedeteit az okos számításnak alárendelve korlátok közé szorítani. Nem így ellenfele, a cár, aki „aggályos és lassú”, „okos és durva”, „céltudatos és megfontolt”. A svéd király vakmerő tettei és sikerei kivívhatják ugyan a világ csodálatát („Európa királyi udvaraiban diplomaták, miniszterek hajolnak egymás füléhez”), de a végső győzelem az okos számításé. Somogyi szerelmének története Ágnessel kudarcba fullad: a szerelem elmúltával az okos számítás talán megtarthatta volna a lányt, de ez magának a szerelemnek a megcsúfolása lett volna. így hát marad a lesötétített szoba, az őszibarack, amelynek szezonja van éppen, és a találkozás a svéd királlyal. Bereményi természetesen sokkal jobb író annál, semhogy így kimondaná ezt. A következtetések levonását rábízza az olvasóra, aki a novella sugallata nyomán eltöprenghet azon is, hogy a végső vereség felé vezető út diadalai értelmet adhatnak-e a lélek autonómiájához való ragaszkodásnak, azaz magának a vereségnek? Érdemes-e a kudarc biztos tudatában megkísérelni Ágnes történetének reprodukálását Évával? Más választás mindenesetre nincsen. Bereményi novellájának végkicsengése melankolikus, de csírájában már benne rejlik a vert ember szabadságának Ottlik által érzékeltetett enyhe mámora.

A svéd király tükörnovellájában, a Játékok a vadászterületen című írásban a történelemmel folytatott intellektuális játék valóságos játékká, majd csaknem valósággá válik. Csengey Dénes számolt be arról Bereményiről és Cseh Tamásról szóló könyvében, hogy utóbbi a hatvanas évek elejétől kezdve nyaranta rendszeresen elvonult a Bakonyba huszonéves barátaival, ott wigwamokban laktak, indián ruhát, fejdíszt öltöttek s indiánosdit játszottak. Bereményi novellájának minden bizonnyal innen származik az alapötlete. Ám nála a csónakból kikászálódó fiatalok félreteszik a fejdíszt, s a megunt indiánosdi helyett új játékot keresnek, mondván: „ – Uj játék kell. Olyan, aminek kötetlenek a szabályai... – Amiben szabadon mozoghatunk...” S a kötetlenség keresése során a közelmúlt koncepciós pereit idéző játékra találnak rá. Jobbra nem is találhattak volna: a játék menete során éppen az bizonyosodik be, hogy a koncepciós perben senkit sem kötnek tények és szabályok, a cél érdekében a legképtelenebb dolgok is állíthatók, igazolásukra pedig akár tanúk is felsorakoztathatók. A fikció szerint a pereket (azaz vizsgálatokat) egy illegalitásban tevékenykedő forradalmi kommunista sejt tagjai rendezik egymás ellen. Ironikus fintor ez Bereményi részéről, az újbalosok, a Che Guevara-imádók, a forradalmi tettek után vágyakozók felé. S amikor megjelenik a vadász, a hatalom képviselője, aki előbb magától értetődő természetességgel száll be a játékba, majd elkergeti a játékosokat a zárt területről, világossá válik, hogy a kötetlen szabályokkal rendelkező játék nagyon is valóságközeli. A játékba menekülő huszonévesek viszont, úgy tűnik, mégsem kedvelik a valóságközeli játékokat. A novella végén indiánosdira készülnek megint, ahol a szabályok világosak, s a rossz mindig elnyeri méltó büntetését. Bereményi ezt megint nem mondja ki: a következtetés levonását ismét csak a befogadóra bízza, akinek a Cooper-regények régi emlékei mellett feltehetően birtokában van A svéd király friss olvasmányélménye is.

Az utóbb érintett két novellában már bizonyos szerephez jutott a történelem, s így van ez annak a két elbeszélésnek az esetében is, amelyek a kötet közepén foglalnak helyet. Közülük az első megint játék, melyet ezúttal gyerekek elevenítenek meg, s történelmi voltára csupán a cím (Csendőrök) utal. Az első bekezdés után most is azt hinnénk, hogy a két világháború közötti történettel lesz dolgunk, ha a korábbi trükkök nem tettek volna gyanakvóakká. Az író újfent játszik velünk, azaz késleltetve árulja el, hogy írása nem igazi – csupán gyerekek által megelevenített csendőrökről és kivégzésről szól. A játékba természetesen belopakodik a valóság: az Iványi nevű magas és fekete fiú felrúgja az események előre megbeszélt menetét, és nem menti ki Évát a csendőrök karmai közül, mert neki éppen focizni van kedve. A másik novella viszont, melynek már a címe is Történelem, valóban az 1919 utáni időkben játszódik. Hőse Boksa, a Gróf (sejthetően Károlyi Mihály) inasa, aki urának emigrálása után egyedül marad a Budapest közepén álló palotában. A történet itt is kettős szálon fut: egyrészt megtudjuk, hogy mi történik Boksával (rendben tartja a házat, kihallgatásra citálják, illegalitásba szorult kommunisták próbálnak rajta keresztül kapcsolatba lépni a Gróffal), másrészt felelevenedik egy régi emlék, amikor urával utazott hajón Amerikába, s a Gróf megkísérelte elmagyarázni neki az időzónák elméletét. A Nap és a Föld egymáshoz képest történő mozgását öklével és égő szivarjával szimulálva igyekezett érthetővé tenni azt, hogy Nyugat felé haladva miért van mindig később déli 12 óra. Boksa nem egészen érti. Ha a tizenkettő mindig tizenkettő, akkor hogyan lehet azt odábbvinni? „Nem viszik – magyarázott a Gróf –, hanem megy magától.” Boksa továbbra is kételkedik, s amikor éjjel a függöny mögé rejtőzve figyeli a társalgóban lévő faliórát, meg is állapítja, hogy gyanakvása nem volt alaptalan: a mutatók nem maguktól álltak vissza éjfélkor, hanem az éj sötét leple alatt odaosonó hajószolga állította hátra őket. Először azt hiszi, hogy ilyen egyszerű eszközökkel ámítják el a Grófot, majd mégis másra gondol: „Miért ne tudhatna a Gróf minderről, csak szándékosan elfordítja a fejét, hogy kedvére űzhesse űri játékait.” Ettől kezdve úgy érzi magát, mint aki titkos tudás letéteményesévé vált. Ő és a Gróf, ők ketten olyasvalamit tudnak, amit mások nem. Innen érthető, hogy amikor a Gróf néhány évvel később, már a háború idején, titkos tanácskozást tart palotájában a háborúból való kilépés lehetőségeiről, Boksa fölényesen figyeli és szolgálja ki a társaságot: „Hatan ültek az asztal körül, de csak ketten voltak, Boksa huszárruhájában, és magában mosolyogva, mert a férfi járt eszében, aki előbb óvatosan körülnézett, majd a mutatók felé nyúlt. És a Gróf a zöldes színű gebardin-zakóban.” Hiszen a Gróf csak játszik, s a játékának ő az egyetlen beavatottja.

Persze a Gróf, még annak idején a hajón, amikor Boksa beszámolt neki éjszakai megfigyeléséről, fölényesen kérdezte tőle: „Maga azt várta, hogy a mutatók maguktól álljanak oda?” Boksa nem válaszolt, s némasága mintha belenyugvást jelzett volna; belenyugvást abba, hogy a Gróf csak hallgatólagosan osztja meg tudását vele. Közben pedig „az emberekre gondolt, akik éjszakánként az órákhoz osonnak.” A következő mondat pedig, mely az elbeszélő szájából hangzik el, s arról tudósít, hogy Gavrilo Princip néhány nappal később fegyvert rántott Szarajevóban, talán arra utal, hogy Boksa valóban a lényegre döbbent rá ott a függöny mögött, amikor a mutatókat visszaállító kezek láttán megállapította, hogy „az eszközök milyen egyszerűek a magyarázatok kavargó bonyolultságához képest”. A novella Boksa öngyilkosságával zárul. Okai ismeretlenek; az elbeszélő csak arról számol be, hogy mi az, aminek bizonyosan nincsen köze hozzá. Nincs köze hozzá az előző éjszakai illegális kommunista látogatónak, de még annak sem, hogy a Gróf távozásával az inas magára maradt, „hiszen magányának kezdetén Boksa még úgy gondolta, talál megoldást.” Öngyilkosságának oka talán az lehet, hogy rá kellett jönnie: élete mégsem rendkívüli, mégsem részese valamely nagy eseménynek, csupán jelentéktelen kis figura ő, akit kihallgatásra citálhatnak. Vagy éppen ellenkezőleg, arra jöhetett rá, hogy a tudásnak egyes-egyedül ő a letéteményese, s a Gróf mégsem nagystílű játékos, hanem romantikus álmodozó? S öngyilkosságával a bonyolult magyarázkodások helyett most is a legegyszerűbb eszközt választotta? Minderre nincs válasz, mert a válasz éppen az, hogy minden bizonytalan. Bizonyos csak a Nap és a Föld egymáshoz képesti mozgásának örök idők óta tartó ritmusa, az idő múlása. A novella utolsó bekezdése a Gróf erre vonatkozó korábbi szavainak ismétlésével zárul: „A Nap, pótolhatatlan forrás, létünk szabályozója. Ütemet ad az időnek, ősidők óta rányomja bélyegét gondolkodásunkra, olyannyira, hogy járásában már nem találunk semmi önkényest. Mintha minden hozzá igazodna. Útjának pontosságát eszünkbe sem jut kétségbe vonni, és ugyanakkor roppant nehéz alkalmazkodni a menetéből fakadó sajátos változásokhoz. A zónaidőhöz például. Saját testünkön érezzük a Nap következetességét, még vérünk lüktetése is azt idézi.”

Mai szemmel visszatekintve merőben szokatlannak tűnhet, hogy Bereményi a lézengő hősök divatja idején történelmi témát választott. Mindjárt hozzá kell tenni azonban, hogy nem a történelem, hanem az ember ábrázolása érdekelte igazán, s a téma kidolgozása során is nagyobb teret engedett a játékos iróniának, mint a történelmi összefüggések keresésének. Először úgy fest, mintha Boksa lenne az irónia egyedüli célpontja, később azonban éppen a nehézfejű inas mosolyra ingerlő logikájának fényében válik világossá az emberi ráció, a bonyolult magyarázatok nem kevésbé (sőt fájdalmasabban) mosolyogtató volta. Bereményit tehát nem a történelem érdekelte igazán, hanem az irodalom. De hogy a Történelem című novella éppen a kötet közepén helyezkedik el, hogy történelmet idéznek az olyan játék-novellák is, mint a Csendőrök, vagy a Játékok a vadászterületen, mégis sokatmondó. Különösen az első és az utolsó írás ismeretében az, melyek nyomán a novelláskötet úgy is olvasható, mint annak az útnak az ábrázolása, amely az irodalomra való rátalálástól a személyes múltként felfogott történelemre való rátalálásig vezet.

A kötetet nyitó darab címe: Irodalom. Alig rejtett önarckép ez, ahol is a főhős, Dobrovics, „aki az induló tehetségek közé tartozott”, az író alteregója. A novella megint kettős szálon fut. Egyrészt Dobrovics mindennapjairól számol be (kora reggelenként kihordja az újságokat, majd otthon ápolja nagyanyját, s egy kémtörténet megfogalmazásával bajlódik, mellyel be szeretne törni az irodalomba), másrészt betekintést enged a készülő kémtörténetbe, hosszabb-rövidebb részleteket idéz belőle. Kiderül az is, hogy Dobrovics mindent egy lapra tett fel: a külvilággal megszakította összes kapcsolatát, hogy nyugodtan dolgozhasson a könyvön. Ha kudarcot vallana, bizonyosan tipikus lézengő válna belőle; jelzi ezt az a spontán buli, amelyet kocsmában felszedett alkalmi ismerőseivel rendez a munka válságos pillanataiban. Császár István, nem kevés malíciával, így jellemezte annak idején a kötetnyitó novella hősét: „Kicsoda ez a Dobrovics? [...] Dobrovics foglalkozása: novellahős, úgynevezett fiatal írók számára. Legalábbis az újabb írások egy része ilyen figurákat ábrázol. Különös és boldogtalan ifjakat, akik nem azok akarnak lenni, amik lehetnének. [...] Nem hogy valamiféle céljuk nincs, de nélkülözik a legcsekélyebb irányultságot is.” (Új írás, 1971. 2.) Dobrovics azonban egyelőre (mint ezt Császár is elismeri) még nem lézengő, mert célja van, s nem is válik lézengővé, mert célját sikerül elérnie. Igaz, nem úgy, ahogyan azt eredetileg elképzelte, hanem egy váratlan megvilágosodást követő pályamódosítás után.

Dobrovics korábban mindig abból a szempontból vette szemügyre a külvilágot, hogy mit használhatna fel belőle a kémtörténet egyes részleteinek kidolgozásakor. Nagyanyja arcát szemlélve például így töpreng: „Ez egy arc. Micsoda azon kívül, hogy arc? Az kétségtelen, hogy bőr is. Na most, milyen bőr? Halott bőr ez, mint a kiszáradt levelek. Halott falevél-bőr. Ha már a bőre megvan, mihez lehet még kezdeni ezzel az arccal? [...] A szeme nem kell, az orra nem kell, a homloka sem jó. A haja! [...] kontyba csavarni és aztán szertezilálni. Ez kiemelné a nyak bőrét. Mert halál kell a bőr és a nyak mellé, azaz kezek erre a nyakra, görcsösen markoló ujjak.” Ugyanez a halott falevél-bőr jelenik meg aztán Dallamnak, a kémtörténet áruló öregasszonyának nyakán, mielőtt az ügynök végezne vele: „A halott falevelek meggyűrödtek a nyakán, szeme kerekre tágult.” A munka azonban sehogyan sem halad, Dobrovics már úgy érzi, visszavonhatatlanul vesztésre áll, amikor az egyik reggelen, az újságok szétosztása közben, ismét fel nem rémlik előtte ágyon fekvő nagyanyja. S most először nem csupán eszközt lát alakjában egy téma megfogalmazásához, hanem magát a témát. A megvilágosodás lendületében futásnak ered. „Ez az – gondolta futás közben Dobrovics. Szabad karját forgatta, úgy rohant. Irodalom. Ez a címe.” A kígyó itt harap a saját farkába: Dobrovics, azaz Bereményi Géza hozzálát Irodalom című novellájának megfogalmazásához.

A siker, a témára való rátalálás annak a kívülálló, ironikus nézőpontnak a fellelését is jelenti egyben, ahonnan a lézengők állandó kudarcokkal terhelt világát ábrázolhatja a kötet további novelláiban; mert az irónia alapfeltétele mindig a kívülállás. A nagyobb távlat ugyanakkor az összefüggésekre tereli a figyelmet, és segít túllépni a lézengő-irodalom szenzualista, én-központú szemléletmódján. Aki pedig távlatból szemléli a világot és az összefüggésekre figyel, az szükségképpen rálát a múltra, és kíváncsivá lesz iránta, a jelen összefüggései ugyanis a múltba vezetnek. Az új látásmód kialakulásában komoly szerepe lehetett Kazimierz Brandys Levelek Z. asszonyhoz című munkájának. Erre utal Bereményi kötetének zárónovellája, mely a Levelet Zs. asszonynak címet viseli, s voltaképpen nem más, mint Brandys írásának parafrázisa. A lengyel szerző könyve 1962-ben jelent meg, a belőle készült magyar nyelvű válogatás pedig 1966-ban az Európa Kiadónál. Szubjektív úti beszámoló ez, Brandys vallomása nyugat-európai utazásáról, fiktív levelek formájában. Belőle a kelet-európai bezártságból kiszabadult értelmiségi ironikus fintorokkal teli szemléletmódja csendül ki: „Mi, az európai közösség »levelező tagjai«, természetes dolognak tartjuk, hogy nem vagyunk jelen az ősi kultúra hajdani székhelyein. Közelségük valósággal megbénít. [...] Ott álltam, mint egy borjú a Szent Márk tér kellős közepén. Nem itt az én helyem, gondoltam, ezt nem kellene látnom, jobb erről olvasni, vagy reprodukciókat nézegetni.” Sok mindent csodál ugyan a nyugati civilizációból, a jóléti társadalomból, de azért képes saját korábbi illúzióinak ironikus felülvizsgálatára is. S erre nagy szükség van, hiszen a bezártság a tévhitek melegágya. Rá kell jönnie például arra, hogy Nyugat-Európát alig érdekli Nyugat-Európa, „hogy Krakkóba kellett volna utaznia, a tasizmus és a hot-jazz igazi fővárosába, ahelyett, hogy, mondjuk, itt időzne Bolognában, ahol az egyetlen szakállas fickó az itteni zsinagóga kántora.”

A hatvanas évek kelet-európai fiataljai minderről még hosszú évtizedekig alig szerezhettek személyes tapasztalatokat. Meg kellett elégedniük a reprodukciók nézegetésével, s Brandys könyvének forgatásával. Bereményiék nemzedéke számára a konszolidáció nagy eredménye a kelet-európai határok megnyitása volt. „Először csak annyit tudtunk: Nyugatra nehéz kijutni, s ha csavarogni akarunk, északnak kell mennünk, ott diákklubok vannak, szervezett autóstop, szépek, természetesek, és nem ellenkeznek sokat a lányok. Erős a vodka, szívélyesek az emberek. Tenger is van, sós, és a horizontig ér, ahogy leírták nekünk. Műemlékek vannak. Templomok, várak vannak, kiállítások, hajnalban gyakori a köd. Menetünk elindult. Talán hat évig tartott a hőskor, azóta a véget ért. Mindannyian tudunk egy kicsit lengyelül, és tanúsíthatjuk, hogy a hírek nem hazudtak, csak éppen a leg-fontosabbról nem beszéltek.” Ez az idézet már Bereményi kötetzáró novellájából való, ő ugyanis, Brandys stílusában, lengyelországi utazásairól számolt be Zs. asszonynak. Pontosabban a hőskor elmúltával, legutóbbi lengyel útjáról frissen visszatérve, nemzedéke Lengyelország-rajongásának mélyebb gyökereit igyekezett láthatóvá tenni.

Zs. asszony, hasonlóan Brandys Z. asszonyához, nem más, mint a szerző utazás előtti énje, akit meg kellene győzni mindarról, amit az utazás benyomásai a levél írójának gondolkodásában megváltoztattak. „Szükségem van a címére, Asszonyom, hogy írás közben érezzem a kockázatot, vagyis ne önmagamnak írjak. Ön jelenti számomra a forma biztosítékát, mivel én nem vagyok cím önmagam számára” – írja Brandys, és soraival sejteni engedi már első levelében, hogy voltaképpen saját maga számára szeretné tisztázni utazása benyomásait. Később, nyilván szándékosan, még jobban elszólja magát: „Akárcsak Ön, én is csak férfi vagyok” – írja Z. asszonynak. Bereményi hasonlóképpen utal arra, hogy vitapartnere és levelének címzettje, Zs. asszony, voltaképpen saját maga: „Tud még követni, Asszonyom? Kérem, olvassa figyelemmel ezt a levelet, mert – bár, mint említettem, vitánkat korántsem dönti el, mégis – én csak Önnek írom ezt, másik felemnek, ha a bal kéz vagyok, a jobbnak, ha szem, akkor szájnak.”

A fikció szerint a levélíró egész éjszakai autóút után érkezett hajnalban Budapestre. Első útja a gőzfürdőbe vitt, amely jólesően szabadít meg a kinti világ éles kontúrjaitól, s a gomolygó gőzben kellemesen lehet dagonyázni, válogatva a különböző hőmérsékletű medencék között. Kádár Magyarországának szimbóluma ez, s az utazásra éppen azért van szükség, hogy kiemelkedhessünk a gőzből, hogy végre egészében láthassuk mindazt, amiben benne ülünk. „Külföldön tudod meg, hogy ki vagy” – fogalmazott Brandys, s szavait Bereményi úgy parafrazálja, hogy az igazi élményt nem is Lengyelország jelentette számára, „hanem a kilátás, mely onnan Magyarországra nyílt.” Persze azért oda-vissza játékról van itt szó, megfelelően a novella megint csak kettős vonalvezetésének: azt ugyanis, hogy a lengyelországi utazások miért gyakoroltak olyan nagy hatást egy egész nemzedékre, a pesti gőzfürdőből lehet fölmérni igazán. „A megoldás a levegő, Asszonyom. A nedvesgőz légterében pára gomolyog. Lengyelország levegőjét a történelem nehezíti. Itt mindent, mindent átitatnak az elmúlt idők eseményei, minden egyszerre, ugyanakkor zajlik, mondhatnám úgy is: csak jelenidő létezik, a mostba emelkedett a hajdan, a históriai kérdések ezért maradnak válasz nélkül, és nyernek választ ugyanakkor. [...] Egy lengyel úgy mozog mindennapos történelmében, miként Wanda a mackói és megsárgult arcú ősei között a lakásban.” A múlt jelenidejűsítése Mészöly Miklós írói programjában kerül majd a középpontba a hetvenes évek elejétől kezdve (Térkép Aliscáról, 1973, Anno, 1975), az viszont, hogy a lengyelek mindennapi életük során jelenidejűsítik saját történelmüket, Bereményi számára a pesti gőzfürdő távlatából már pár évvel korábban felismerhetővé vált. S megfordítva: a magyar gőzfürdő-lét lényegére, a múlttól való elzárkózásra, a már emlegetett kollektív amnéziára a lengyelországi utazások során döbbenhetett rá, és gyűjthetett újabb érveket Zs. asszony (azaz önmaga korábbi) véleménye ellen, mely szerint a különféle országok, városok és kultúrák az emberi boldogsághoz vagy boldogtalansághoz csak keretül szolgálnak, mert lényegüket tekintve egymástól nem különböznek.

A farmernadrágos prózának annak idején sokat kárhoztatott alaptémája volt a szerelem, a szeretkezés mikrovilága. Bereményi sem tagadja meg mindezt, csupán szélesebb távlatba emeli; vitapartnerét a férfi-féltékenység természetének analíziséből kiindulva igyekszik meggyőzni arról, hogy a műit akkor is átszövi a jelent, ha nem akarunk tudomást venni róla. A féltékenység abból az ősi tapasztalatból ered, hogy „a testek (példámban a női test) kézzelfoghatósága korántsem egyértelmű, teljes jelenléte soha nem biztosítható. [...] a féltékenység is a múlt jelenlétének és a jelen elmúlásának tudatából ered. Ez a hely, ahol élünk, jól tudom, a nagy fordulatok színtere, de tán sehol sem ilyen erős és élő a múlt, mint itt és közvetlen környezetünkben. Az elismert vagy elhallgatott múltról beszélek, Asszonyom. Végtelenbe nyúlnak a jelen okai, s meg kell tanulnunk számot vetni velük, ha a pillanatban el akarunk igazodni. Hiába a tisztítószerek, mert a csókok, az ütések a bőrünk alá bújnak, ereinkbe kapaszkodnak.” S ha a múltat, a történelmet ollóval darabokra vagdosták, akkor újra össze kell csomózni az összekötő szálakat.

E komoly fejtegetéseket persze megint csak átszövi az irónia. Ironikus fintor már az is, ahogyan és amiért Bereményi megváltoztatta Brandys könyvének címét. A gőzfürdő bemutatása tele van játékos szóalkotmánnyal: egy zimizümit a zuhanyozónak, egy lillaminyát a gőzfürdőnek, egy kikikakát a fehérfenekű éknek, egy ingyombingyomot Közép-Európának... És egy levelet Zs. asszonynak, Brandys stílusában írt töprengésekkel, melyek Lengyelországon keresztül visznek a múltba, a történelembe, s körvonalaznak egyben új írói ars poétikát.

A személyes múlt feltérképezésének megkísértése, a Legendárium felé innen vezetett az út.

* E kérdéskört bővebben kifejtettem Újvidék, hatvanas évek (Jelenkor, 1992. július–augusztus) című tanulmányomban