Szellős abroncs; Szótagolt alázatkereső

Szellős abroncs

Az ünnep fényes derűje ékes

kékséggel röpíti kamaszos kedved, mily

sóváran hömpölyög a kaland, ezernyi

tájat bekerítve; kosárfonók módszeres

építkezése! Hasított romokba ékelődő

gyökértapadású smaragdnövények felfelé

igyekezete rikolt a szellős magasba,

a kikötőben hajókürtök szólnak, elszabadult

templomi orgonák; Bábelünk kosarának

aranyalmái hullanak alá a labdázó ködben,

sirályok a zerge-habok felé. Tétova

kéznyújtás, közelítő látnoki vágy, akaratunk

mindent tudó szolgája, oda irányít, hol

elpusztíthatatlan a mi birodalmunk. Év-ívek

metronómszigora, abroncs. Jól fontold meg

az irányt. A kerülőutat ne sajnáld. Látszólag

céltalan. A túlfegyelmezés félrevezet. Az

útnyújtás meg rossz jegy. Kitérő. Közben

dermedt póznák, szürke falomladék. Majd

ismét a főúton: a vándorlás maga! De a lugasban

feltálalt pohár bort már kiüti kezedből az égi inga.

Szótagolt alázatkereső

engesztelő hívását a nagy zuhatag

alámossa szétterülő vágyát lopja

rontó siklásban mennyi a vissza lázongó

láznak mi marad titka igézet-fakuló

táltosok gördülnek alá homályosulva

oldozott vétkek rejtekhelyén ennyire

tellett mennyi a vissza ki szólna már

mi létünk egyensúlya hol ér véget

minden hiány fémoszlopa hadrendek

végostroma kitartanak-e a végek szózavarban

nem beszélnek üzenetnek nincs gazdája horpad

várunk mestergerendája tető helyett minden

istenek átka élj csak erre-arra miként

a szél akarja szanaszét a forgó táncból

anyácska amúgy sem ápol fordulj hát vissza

miként a vizet a föld beissza ki szólna már

s ismételnénk mint rossz tanulók a padok között

kiket a lét lekörözött mondanánk hát halkan

szépen s a mardosó kétely úgy szállna messze

tőlünk mint viaszbábuk szeméből a rettenet

mert így csak vert menet keres teret maga

előtt magános építkezők keze csonkul s csorbul

már a véső éle is a rovátkákat meg ki olvassa

mennyi mondd mennyi a vissza