Teremtés után; A várost...; Az első rög; Önuralom

Teremtés után

tenyerében szétdobált falvak

nagyapa magyaráz

pihegés

szememben esőt ültető lányok

anyám

koszorútornyokból

árnyékfa nő

vakolatpókok háza

alszik a nyár

ég helyett kéklik a szilva

A várost...

a várost fűzöm az írógépbe

lekottázom tornyait

leszállok a füsttel megvédeni há-

zam

házamban ágyam

ágyamban magam

magamban agyam

ami még megmaradt

csatornák utak hidak futnak

kötik a végest a végeshez

a végtelenben

dísztelen párhuzamok mentén

díszlépésben szarnak a galambok

sárga öntözőkocsi mossa mossa

mossa...

Az első rög

az égi virágok kelyhéből kicsöppenő nektár

szádból a kibuggyanó kedves sok szép szó

szeretlek

tenyered keresem e parttalan hóesésben

megreccsennek az ágak a futkosó mókuslábak alatt

könnyű pillék nehéz pelyhek takarnak

fittyet hányva a fagynak tétova varjak

szállanak kavarognak lefelé a szürke hóesésben

végtelen kék hegyek helyett felhőrengeteg

dús bolyhaiba akad a tekintet

keressük egymásban a csöppnyi kincset

mit elrejtettek teremtő kezek por és sár közé

a rejtőzött drágaköveket megcsikordulni várjuk

a szikrát a fényt lássuk

mint a csillag mi szépen a felhő széléig kiballag

onnan ragyog a tájra

úgy várlak kereslek

kiáltva jajt örömöt

magamra húzom az első rögöt

Önuralom

fogom már világom végeit

hagyom

nagyon

megszorítani magam

meghágják hajnalok

kedvesen kedvesem

általam s értem bizonytalanban

billenő inga

áthajol folyón réten

megmossa szívem

aztán két ujja közé fogja

végem