Ahová mégy

...ott megnyúlnak az árnyak.

Hosszú asztalnál ültek. Eleinte, a helyzet fontosságából adódóan, kihúzott derékkal. Aztán ketten-hárman elvonultak egy hátsó helyiségbe inni.

Az emberek lassú folyamatossággal érkeztek, egyesek szándékoltan lezseren öltözve, de többségükben ünnepi ruhában, másoknak szánt arckifejezéssel, újonnan felfedezett, teljes mértékben nem birtokolt méltósággal jelentek meg az ajtóban. Bizonytalanul. A tagok közül ketten más nyelvűek voltak, de csak az elfogódottság első pillanataiban történtek kísérletek komolyan vehető együttműködésre. Nem bánta.

A jegyzőkönyvvezetőhöz csatlakozott és a sofőrhöz; ilyen-olyan ürüggyel távol tartották magukat az egésztől. Néha, sietős léptekkel, berontottak ugyan az ajtón, a sietséggel jelezve az őket távol tartó okok súlyosságát... – a gyanús sejtetést, bár némi bizonytalansággal a hangjukban, a többiek, úgy látszott, elfogadták.

A reggel már mögöttük volt, három kávéval mérve az idő minden jelentőség nélkül sorolódott más emlékek közé. Ekkor bement közéjük. Lekönyökölt, és arcát szelíden megtámasztotta. Próbálta leküzdeni az álmosságát. Az igazgató néhányszor körbeszaladt; most megállt mellette. Rámosolygott. Öregecske ember jött be nagy sóhajtozással. Elhagyatottságát (kényeztetésre vágyva) ügyetlen őszinteséggel hangsúlyozta. A kopaszodó kolléga bátorítóan odaszólt hozzá: – Maga még fiatal, maga még három választást megér. Mire az igazgató félhangosan: – Hogyne, ha minden évben lesz választás...

Megint kiment, talált egy újságot, azt lapozgatta. Aztán amikor valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságtól hajtva járkálni kezdett, végig a folyosókon, majd visszatért (megbotlott a küszöbben), már sehol sem találta azt az újságot. Később egykedvűen rágcsálta a kockacukrokat, és nyeldeste az édes nyálat. A sofőr fogát villogtatva visszatért; egy jóindulatú óriás. Mosolytalanul vette szemügyre, aztán visszahelyezkedett eredeti testhelyzetébe, a fal felé bámult, és – szórakozottságot mímelve – a sofőr kérdésére nem is válaszolt. A jegyzőkönyvvezető gyors mozdulatokkal beszprézte magát, elvirágzott, rothadó növények édességével, fojtogatóan áradt a nehéz, testes illat, és ebben az illatban volt valami fenyegető... Zenét keresett a rádióban, de egyik zeneszám sem áradt eléggé felkavaróan, és ennek ígéretével sem volt terhes, hát sajnálkozó szigorúsággal tekerte el a gombot, és Istentől megrendelte a Sors-szimfóniát. Egy óra múlva kitört a vihar. Elmosolyodott. Villámlott.

A folyóparton barangolt, a tikkasztó hőségben néha hűs áramlat jött a víz felől. Vézna karjait eltartotta magától, mert idegesítette az izzadság. Minden szembejövőt figyelmesen megnézett. Azok meglepődve felpillantottak, ilyenkor farkasszemet nézett velük. Elkapták róla a tekintetüket. A kis öbölben, amely megszokott helyének számított, majdnem mozdulatlanul guggolt, karjait a vízbe lógatva. Ha a közelébe telepedett valaki, rosszkedvű csodálkozással nézett rá.

Nyújtózkodva felállt, álmos léptekkel bement a terembe. Egypár légy, az évszakhoz képest túl korán, a teremben döngicsélt, emberek jöttek be, ezek halkan beszélgettek. A hangok. Állandó egyformasággal. Ősi litánia s benne a félelem, mely százezer éve adja a ritmust. Leült, kezébe vette a tollat, és figyelte, ahogy a fémrészén fölcsillan egy kevéske fény. Őhozzá is odajöttek, egyenletes ritmusban böngészte a neveket, végre megtalálta, kis megkönnyebbült sóhajjal ezt tudtukra is adta, azok helybenhagyólag bólintottak. Nem sokkal ezután újra fölállt, de az igazgató megállította, és kérte, hogy a mintaanyagot tegye ki a faliújságra. Egy kolléga, az a gyerekképű mérnök segített neki, aki elejétől fogva ellenszenves volt. Úgy gondolta, hogy ez kölcsönös, mert a mérnök arcán gyakran rángatóztak az izmok, amikor ránézett, és úgy rémlett, hogy a megvetéstől. Soha nem látta azelőtt.

A megvetésről az anyja jutott eszébe. Anyám olyan, mint egy halálra sebzett bálna. A körülötte kavargó örvényben félájulttá szédülnek az élőlények. Rosszindulat nélkül pusztítja őket. Viaskodva a halállal, észre sem veszi, hogy vannak körülötte. A mellékalakoknak csak hátralévő idejük van, és a sodrásban, a belső némaság eljövetele után úgy merednek puszta pózzá, ahogy megérinti, majd elborítja őket a vonzás. Riadtan arcuk elé kapott kézzel, vagy menekülés közben. A sodrásban dermedő testeknek hátralévő idejük van, jövőjük soha. Soha. Az igazgató megállt mellette, egy darabig figyelte, amit rajzol, szórakozottan szemlélgette a házak közé berajzolt óriási halat, amit éppen árnyékolni kezdett... kicsit szemrehányóan figyelmeztette újra a kérésére.

A tejfelképű adogatta a nyomtatványokat, mindig egy-egy darabot, és a zizzenő papírlapon gondosan, talán túl gondosan is, egy-egy rajzszöget is átnyújtott. Mindezt kétszázhuszonhárom alkalommal, és még kétszer, amikor kicsúszott a kezéből a nyomtatvány, és még háromszor, amikor a rajzszög hibás volt. Mire befejezte, meglehetősen ingerült lett, és gúnyosan végigmérte a mérnököt. A sérelem fizetve. Elégedetten húzta még megvetőbbre a szája sarkát. A mérnök elképedve nézett rá. Ez megzavarta. Kicsit elbizonytalanodva sarkon fordult, mert úgy gondolta, nincs más választása, és bement a hátsó irodába. Pár percig ugyan üldözte a tejfelképű megbántott arca, de amikor a sofőr vicceket mesélt, igyekezett jókedvűen viselkedni, teli torokból nevetett, mert úgy érezte, senki sem haragszik rá, legfőképpen nem a mérnök. Ő is elmesélt egy viccet, fényes jókedvét bizonyítandó, de rögtön előrebocsátotta, hogy nem jó előadó, így aztán nem is volt meglepő, hogy senki sem nevetett; ő sem. Szóba került, hogy mi szabályozza a sorsot; ő azt válaszolta, olvasta valahol, hogy a fájdalomhoz való viszony... Egyetértettek volna vele, de éppen akkor fogyott el a konyak, és bosszús nevetéssel leintették. Hirtelen hasogató fájdalmat érzett a fejében, és egy kollégájának azt mondta, olyan érzése van, mintha lecsúszott volna a glóriája és belülről feszítené a koponyáját. A kolléga óriásira tátott szájjal hahotázni kezdett, majd szájához emelte a poharat; ő sziszegett, mert a fájdalom ismét erősödött. Közben megdördült az ég, és a mérnök is megjelent az irodában. Frissítőért jött. Szertartásos mozdulattal töltött magának, másra rá sem pillantva, lassan kortyolgatta a hideg üdítőt. Még mindig megbánást érzett, így megkínálta a mérnököt kávéval. Az meglepetten, de kedvesen visszautasította. Kiment. A homloka mögött összpontosult a sajgás, elviselhetetlenül tüzelni kezdett az agy is, minden sejt abban látta fő funkcióját, hogy fájjon, és e feladatának kitüntetéssel megfelelt... Egy üveg konyak (titkos küldetésben) a fotel háta mögött. No nézd csak. Hárman nekiültek; ő is. Szorgalmasan ürítgette ki a poharát. Egyszer, uzsonna után, el is szenderedett. Fejfájásra panaszkodott, hát hagyták pihenni. Mikor a szeme kinyílt, a mérnök éles tekintetébe ütközött a pillantása. Az ablakhoz állva nézte a zuhogó esőt. A tejfelképű tekintetét most a hátában érezte.

Szórakozottan akart dobolni sápadt kukacujjaival az ablakpárkányon, de ujjai zavarba jöttek, és kínosan bukdácsoltak, majd ernyedten megtámaszkodtak a krémszínű deszkán. Ajtó csukódott.

Megkönnyebbülve megfordult, de a mérnök nyugodtan tisztogatta a szemüvegét, a jegyzőkönyvvezető jött be, folyton hátrafelé beszélve; akihez beszélt, hisztériás kis sikolyokkal nevetgélt. A magány, amely most kísértette, azonos volt azzal, amelyet egyszer, sok évvel ezelőtt érzett, mozdulatlanul állva a délutáni éles fények imbolygó árnyaival telt folyosón. Gyűlölet ébredt benne a mérnök kimért viselkedése láttán. Ahogy fáradt gépiességgel tisztogatja a szemüvegét. De leginkább azt gyűlölte benne, hogy majdani önmagát is e mozdulatokkal látta mozdulni különös álmaiban.

Megérezte, hogy a helyiség üres mögötte. Ez egyszerre villant föl benne, és meggörbülő háta nyugodtabban hajlott, fáradt, görcsös ívébe.

Órákkal később összegezték az eredményeket. A véletlen (?) folytán a tejfelképűvel került párba. Többször elrontotta a számolást, mire türelmesen kijavították. Figyelmetlenül mormolta tovább a számokat, és úgy tűnt, visszafelé számol. Óriási összegeknek tűntek; félt a végére érni. A percek számozódtak.

Homályos szemmel végigpillantott a termen; valamennyien az asztalok fölé görnyedtek, és imaként mormolgatták a számokat. A halk morgás elbágyasztotta. Figyelme még jobban ellankadt, a mérnök ingerülten javítgatta a hibás eredményeket. Befejezték. Néhányan elmentek, a többiek várták a központ értékelését. Különhúzódva, a sarkokban találtak menedéket; a homályban. Fáradt szemüket pihentették. Innentől a percek ólmos lassúsággal teltek. Tetszőleges pózokban heverésztek az emberi hullák (mert azok voltak, ezt biztosan érezte), a kezek ernyedten lógtak a fotelok sötét karfájáról, a félhomályban a kéz fehérsége lefolyni készült, és az arcok éle sápadtan derengett.

Ha nagy leszek, óriásbálna leszek. Ezt nem egészen tízéves korában biztosan tudta. Elmosolyodott rajta, hogy ez eszébe jutott. A mosoly a legkevésbé sem szólt a mérnöknek, bár az figyelmes szemmel nézett, az elharapott szó után kutatva, az összeharapdált száj szomorkás szögletébe. Megpördült a fotelban, az engedelmesen forgott vele, és amikor a fallal szemben megállapodott, a lábát (ez a kaján mozdulat már a mérnöknek szólt!) fölnyújtotta és nekitámasztotta a falnak. Mosolygó gőggel méregette a tejfelképűt. Harmadik órája beszélgettek, és a beszélgetésnek nem akart vége szakadni.

Persze ő beszélt dagályosan. Az elején, a mérnök szájából elhangzott egy latin mondat, ami ismerős volt, de sehogy sem bírta megfejteni, pedig egészen közhelyes, ismert mondat volt. Ars longa, vita brevis. Ingerült lett... Amikor a mérnök időnként figyelmeztette, hogy homlokegyenest ellenkezőjét állítja annak, amit az előbb mondott, nos, akkor mi van, akarta odavetni. Ehelyett fanyar mosolyt csikart ki magából – őszintétlenül –, mert: neki. Közben alig tudta elfojtani a kárörömet, az arcába nevetett volna a tejfelképűnek, ha nem tartotta volna fontosabbnak, hogy fokozza, és végigvigye a játékos kínzást, ami egyre nehezebb volt, mert a belseje csuklott, fortyogott, és ujjongott a csínyre, de úgy érezte, el bírta hitetni a tejfelképűvel, hogy ő azt az áhított, veszélyes életet éli! Némi szünet után ez a suta mondat bukott ki a mérnök szájából: – Maga biztosan hasonlít az anyjára. Rosszkedvű csönddel válaszolt. A mérnök szeme körülvöröslött, talán a fáradtságtól, mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy győzött... Győzött! Ha nagy leszek, óriásbálna leszek. Erre a nevetséges gondolatra megrázta testét a zokogás.