Demokratikus kísérletek Csehszlovákiában

1968 és 1989 között csigalassúsággal telt az idő Csehszlovákiában. Megváltozott a világ, és megváltozott a mód is, ahogyan látjuk. így például már nem is merjük eldönteni azt, hogy a világ jobbá vagy rosszabbá vált-e: a posztmodern, e különleges szkepszis folytán, kétségessé váltak már a kérdések is, nemcsak a válaszok.

Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy csak a problémák maradtak ugyanazok, hiszen megváltozott a gondok érzékelési és megközelítési módja is. Igaz, megmaradtak a szereplők; egyes személyek fellépnek mindkét felvonásban, 1968-ban és 1989-ben, valamint az azt követő években is. Azok, akikben nem tudatosult, hogy azóta „megváltozott a világ”, akaratlanul is arra a következtetésre jutottak, hogy a két esemény között általánosságban semmilyen összefüggés nincs, csak ellentét, ellenségesség. Az 1968-as év fölöslegesen kiélezett értelmezését így nemcsak a radikális jobboldali heveskedők számlájára írhatjuk – ezeket bizony az a késői óra hozta elő, amikor a „bársony” már a hivatalos zászlórudakon lengett –, hanem a negyedszázaddal ezelőtti politikai tavasz légionáriusainak, a „hatvannyolcasok” jelentős része becsontosodásának számlájára is. A kritikusan nem analizált „hatvannyolc”, beburkolva az augusztust követő hét szentimentális emlékébe, és a kizártak, kihúzottak két évtizedes talajtalanságának keserűségébe, kimondva vagy kimondatlanul az 1989-es év és az azt követő időszak új belpolitikai problémájává vált.

Lapozgatok a könyvemben, és csak most jövök rá, hogy hiányzott és hiányzik belőle a két alapvető „légionista” diszpozíció. Az első hiányosságról nem tehetek. Nem voltam közvetlen szereplője az eseményeknek. Az 1968 augusztusát követő hetet egy olyan országban éltem meg, amely akkoriban teljes készültségben állt szemben a mi agresszorunk kegyeltjeivel – Izraelben. Innen minden kissé másként látszott, de ez egy külön történet lenne. A másik hiányosságért felelek; azt viszont kikérném magamnak: nem voltam kizárt, sem kihúzott. 1968 őszén leadtam a tagkönyvemet, és a CSKP-tagságom az akkori alapszabály értelmében megszűnt. Ez persze nem csak hirtelen ötlet volt. Néhány hónappal azelőtt, a „prágai tavasz” programnyilatkozatát, a CSKP ún. Akcióprogramját már a megjelenését követő napon kemény kritikának vetettem alá az akkori Literární noviny hasábjain, elsősorban azért, mert továbbra is számolt a kommunista párt privilegizált pozíciójával a többi politikai párttal szemben.

Sem a kritika, sem az a körülmény, hogy hagytam magam kizárni, sőt, maga a „Gondolatok és tankok” (Osmasedesáty) című könyv sem tudta megakadályozni, hogy az utóbbi két év politikai vitáiban időnként a hatvannyolcasok közé, sőt Dubček mellé soroljanak. Ezt egyfajta keserű rezignációval állapítom meg – a fiatal újságírók, akik ma efféle ítéleteket hoznak, nem is sejtik, hogy semmit sem tudnak, s az utolsó órák már említett heveskedői és ezek vezetői pedig kénytelenek az egykori másként gondolkodókat ekképpen megítélni, hogy legalább valamennyire tisztázzák a saját szerepüket.

Elnézést kérek ezért a túlzottan személyes intermezzóért, de meggyőződésem, hogy csak a tanúk és a résztvevők nagyon személyes, nagyon szubjektív megközelítése segít kialakítani egy hitelesebb képet arról, hogy mi is történt közben.

Miért gondolom, hogy éppen a személyes látásmód az érvényes? A csehszlovák „hatvannyolc” egy történelmi korszak egyik utolsó eseménye volt. A hatvanas évek az illúziók korszaka: (idealista, gyönyörű, veszélyes stb., stb. ad libitum illúzióké) azt hittük, hogy a világ általános, vagy pontosabban kollektív víziókban, gondokban, tervekben, álmokban akarja, hogy lássuk. Ez nem pontosan egyezik az ideológiai víziókkal, bár valamiféle kapcsolat van közöttük: az idealizmushoz, hiszékenységhez vagyis a balgasághoz való vonzódás.

Az értelmiségi, ez az „általánosságok specialistája”, akinek szolgálatait az ideológiával szemben egyre inkább gyanakvó világ mind egyértelműbben visszautasítja, feltehetően ezt mondaná: „így hát nem a világ, hanem a mi világlátásunk kezdett szétesni. Minél inkább összekötik a világ sarkait a modern kommunikációs eszközök, objektíven is minél inkább globálissá váltak a problémák – a gazdag és a fejlődő világ ellentéte, ökológiai gondok –, annál inkább erősödik az egész érzékelésével szembeni hangulat. A romboló ideológiákkal szemben ez hatásos fegyvernek bizonyult. Ha a veszélyeztetett világ problémáihoz való hozzáállás (vagy inkább az attól való elfordulás) fényében nézzük, elvakultságnak tűnik.”

A mai posztkommunista időkben az értelmiséginek valóban nem lehet valami jó a közérzete. Egyetért az országban folyó masszív privatizációval, de felteszi a kérdést, hogy ezzel együtt privatizálandók, vagyis megfosztandók általános érvényüktől az eszmék, álláspontok, gondok, célok és értékek is? Lényegében most magának az egyénnek kell mindezt létrehoznia, így eltörölni azt a világot, amely csak akkor érthető, ha megmagyarázzák? És a mi értelmiséginknek eszébe jut, hogy a kollektív „izmusok” bukásával nem jutott-e ő maga dicsősége zenitjén saját jelentőségén túl.

Ma már csak a személyes tanúságtétel, a személyes élmény, a személyesen átélt események érvényesek. A részlet, a történet a lényeges, nem pedig a történelem. A posztmodern világban minden megengedett, ami nem tart igényt a mindenkori érvényességre. Nem megfelelő, vagy inkább társadalmilag elfogadhatatlan nemcsak az ideológia, hanem a divat, az ízlés, és attól tartok, hogy az erkölcs diktátuma is. A nem agresszív, a permisszív posztmodern világban jól lehet élni – amennyiben nem gondolunk a csádi vagy indiai nyomorra –, de előbb vagy utóbb... Vagyis röviden, nem ez a legmegfelelőbb mód a világ túlélésére.

Amennyiben az értelmiségi még nem „privatizálódott” és nem vált valami különleges dolog specialistájává, keserűen figyeli mindezt – hogy legalább önmaga számára legyen valami értelme a létezésének.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy az ideológiáknak befellegzett volna. Talán csak azok az ideológiák tűntek el, amelyek a világ nagy területein uralkodtak – a kevésbé terjeszkedők (már ami a kiterjedést illeti) továbbra is fenyegetnek. Például a nacionalizmus, a posztkommunista világnacionalizmus.

Eddig négy gondolatot érintettem, melyekkel könyvem négy fejezete is foglalkozik: az értelmiség felelőssége, a nacionalizmus (cseh–szlovák kapcsolatok), a nagyvilág (külkapcsolatok) és a „légionisták” (reformkommunisták és a többiekhez való viszonyuk).

Mi történt tehát az elmúlt huszonhárom év alatt?

Az értelmiség elvesztette kizárólagos szerepét. Képes lebontani a régi ideológiákat, de ez már utánunk van: az új ideológiákat a mai, minden általánosat elutasító világban senki nem akarja. Lábra kaptak a nacionalizmusok (a szlovák és lassan a cseh is), hiszen éppen ezek azok a „kis” ideológiák, amelyeket nem is kell túlzottan terjeszteni. Létfontosságúak, és ezt a vonásukat fel tudja díszíteni és képes verbalizálni a mégoly átlagos szónok is, akinek távolról sem kell értelmiséginek lennie. A környező világ és egyáltalán a külső világ két tendencia között hányódik szerencsétlenül: integrálódni vagy szétesni darabokra (úgymond „privatizálódni”). A reformkommunisták nálunk az 1992-es választások győzteseinek célpontjai, és veszélyesebb ellenségnek tekintik őket, mint azokat, akik az utolsó pillanatig a CSKP-ban maradtak.

A problémák huszonhárom év után is megmaradtak, és az író gratulálhatna magának, hogy ezeket már akkor (1977-ben, amikor a könyv született) alapvető gondoknak látta... Azonban minden más megváltozott: a csehszlovák hatvannyolc története lezárt történet volt. Az ugyanis egy kísérlet története volt, egy kísérleté, hogy kijussunk – a kör négyszögesítésével – egy másik, ugyancsak zárt világba, amely talán nem gömbölyű, hanem szögletes. Az 1989-es év és az azt követő évek története pedig még nyitott, mégpedig azért, mert 1968 és 1989 között átléptünk egy igen fontos küszöböt. Azt hiszem, hogy ez az illúziók küszöbe volt. Annak az illúziónak, hogy az értelmiség és az idealizmus szövetsége az egyetlen tisztességes szövetség, és hogy egyik a másik nélkül elpusztul. Hogy az értelmiségi valóban a lélek mérnöke.

Szerintem ez történt meg 1980-ban Lengyelországban is. A Szolidaritás létrejöttét egy szellemi-lelki impulzus előzte meg – II. János Pál pápa egy évvel korábbi látogatása. 1980-ban a lengyel társadalmat nem szervezi senki más, mint maga a társadalom. Az értelmiség itt ugyan jelentős, de nem kulcsfontosságú szerepet játszott. Ami történt, azt alulról kezdeményezték. Mindenki szeme láttára, a tereken és az utcákon játszódott a történelem. És az ily módon szerveződő társdalom nem egyébről vitatkozott, mint a nem-szocializmusba való átmenet mikéntjéről. Ezt nevezik majd egykor polgári társadalomnak.

Ezzel majdnem minden más is adott. Ezzel a reformkommunisták mellékszerephez jutnak, természetesen csak azokra gondolok, akik az egészből semmit sem értettek meg.

Továbbá ez határozza meg az értelmiség szerepét is: legközelebb ők lehetnek a kezdeményezők, az előmozdítók, de ennél több nehezen. Megakadályozhatják az erőszakot – legalábbis addig, míg az élen állnak –, ideértve azt a látszólag kevésbé veszélyes erőszakot, amelyet a jogállam alapelvei szavatolnak. Michnik volt az, aki felhívta a figyelmet arra a történelmi tanulságra, hogy aki a Bastille ostromával kezdi, az azzal fejezi be, hogy felépíti a saját Bastille-át. Az értelmiségiek ezt egyszerűen tudják (mint már mondottuk, általános specialisták ők), ezért nem játszottak mellékszerepet.

Az ideológia végleges bukását követően a nacionalizmus előtt hatalmas lehetőség nyílik: kitölti a vákuumot, amit sokan oly fájdalmasnak éreznek, bár ezt soha be nem ismernék.

És a környező világ csupán másfajta tehetetlenséggel figyeli mindezt, mint 1968-ban. Ma még képtelen a lokális háborúkat is megakadályozni, legyenek azok bár Európa közepén. Hogy mi lesz velünk, a kommunizmus árváival, az inkább a külföldi befektetők merészségén és kedélyén múlik, mint a külföldi kormányokon – a külpolitikában is a posztmodern életérzés van jelen, és az a privatizáció mágneses mezejében működik. Hiszen a kormányoknak nincs arra pénzük, hogy hitelekkel segítsenek minket – illetőleg van, de az jelentéktelen nagyságrendet képvisel.

Hatvannyolcban csak kevés függött tőlünk. A világ történései jóval előbb meg lettek határozva. Nemcsak a nagyhatalmi ideológiák kora ért véget, hanem az idealizmusé is – akkoriban mi még bővelkedtünk ebben. Az új idealizmus mely az összetartozás forrása lesz, de amely már nem lesz nacionalizmus, még várat magára. Olyan idealizmusra gondolok, amelynek nincs szüksége ideológiára. Olyan áldozatkészségre gondolok, amely nem a forradalmárok lemondását jelenti; olyan toleranciára gondolok, amely nem a privatizált emberek önző közönye lesz. E nélkül az idealizmus nélkül nem kerülhetünk közelebb a fejlett világhoz; s ha nem csökkentjük Csehszlovákia s a fejlett Nyugat közti távolságot, nem tudjuk megakadályozni a polgárháborút – annak a hidegháborús formájára gondolok, hiszen az is képes milliók életéből purgatóriumot csinálni.

Az új idealizmus létrejöttét leginkább két globális fenyegetés fogja inspirálni – maga a földi élet fenyegetettsége, valamint az éhezők és a jóllakottak közt egyre drámaibbá váló feszültség. Ezek a mi időnk egészen új koordinátái. A hatvannyolcas évben ezekről még alig sejtettünk valamit: az egy lokális, előre elvesztett parti volt, mivel az ideológia világának falain belül játszódott. A külvilágot éppen azért nyugtalanította drámai befejezése, mert ez jelentette a pontot egy történelmi korszak végén: a hatvanas évek illúzióinak végén, azon illúziókén, amelyek Kennedy szájából szóltak Amerikához, költői anarchizmussal Párizshoz, és az emberarcú szocializmus kísérletével Csehszlovákiához.

Tehát amikor a hatvanas évek végén bölcsebbé vált szkepszissel körbenézünk, nem szabadna egy másik illúzióba esnünk – a terjedő tárgyilagosság illúziójába, ami tulajdonképpen a cinizmus lesz...

Ez a bevezető nem moralizálás akart lenni. Elsősorban arra kívánt rámutatni, hogy egy más világban élünk. Hatvannyolc legnagyobb érdeme az volt, hogy elbukott: attól az időtől kezdve világosabban látunk – vagyis azok legalább, akiknek van szemük a látásra. Világosabban látjuk azt, ami volt. Világosabban látjuk vajon azt is, ami van? Egyébként mire lett volna jó az 1968-as mitológiai esztendőt követő normalizációs időszak?

* A Kalligram kiadónál rövidesen megjelenő, 1968-ról írott tanulmánykötet előszava