Hangágyú

1956. november 4-én, hajnali öt körül ágyúdörgésre riadtam. Pár órát aludhattam addig. Éjfél után érkeztem haza a Petőfi Kör újjáalakuló üléséről. Alig néhányan, húszan talán úgy gondoltuk, hogy a Kör Újjászervezésével Nagy Imre konszolidációs törekvéseit támogathatjuk. Ebből az álomból a szovjet kormány szószegését megpecsételő erőszakos beavatkozás rántott vissza bennünket a valóságba. Az ablakhoz ugrottam. Dél-Budapest felől gyakori villanások verődtek vissza a borult égboltról, melyeket tompa dörgések követtek. Bekapcsoltam a rádiót: „...Budapest felett az égbolt borult. Szélcsend van. A hőmérséklet plusz 1 fok” – hallottam az időjárás-jelentést. Ettől nem lettem okosabb! Öt perc múlva háromnegyed öt. Lefutottam az utcára, ahol néhányan már csoportokba verődve kémlelték a villogó horizontot. Sietős léptekkel jött a néhány házzal arrébb lakó Nyeste Zoltán, volt buli- és recski rabtársam. Ő is ott volt a Petőfi Kör ülésén, és hazafelé még együtt latolgattuk a szállongó híreket az oroszok várható beavatkozásáról. „Hát mégis igaz... – pillantott rám jelentőségteljesen – gyere, hallgassuk meg a rádiót!” Felsiettünk Bercsényi utcai lakására. Negyed hat lehetett. Útközben még megkérdezte: hová lett az autód? Visszafordultam. Valóban, a házunkkal szemben pár órával azelőtt leállított vadonatúj Pobjeda kocsinak hűlt helye volt. Az autókulcsok a zsebemben voltak. A kocsit pár napja foglaltuk le az Értelmiség Forradalmi Tanácsa nevében a Belügy Nádor-utcai garázsában. Most szinte megnyugodva vettem tudomásul az eltűnését, pár nappal ezelőtt ez még bosszantott volna. A Szabad Kossuth Rádió nem éppen a helyzet komolyságára utaló műsort sugárzott: szoptató anyáknak adott gyakorlati tanácsokat – öt percen át. Elmosolyodtunk, de közben idegesen toporogtunk a rádiókészülék előtt. Aztán minden bejelentés nélkül háromszor a Szózat következett. Végre 5.20-kor: „Kedves Hallgatóink! Nagy Imre, a minisztertanács elnöke szól a magyar néphez.” Bár e pillanatban már tudtuk, hogy miről fog beszélni, mégis a döbbenet erejével hatott a valóság: „...csapataink harcban állnak. A Kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével” – hangzottak a miniszterelnök utolsó szavai. Tanácstalanul néztünk egymásra. A Kossuth Rádió ezután felváltva közvetítette a Szózatot és a Himnuszt, majd 5 perces időközönként a miniszterelnök közleményét ismételték angol, orosz, francia és német nyelven. Reggel 6 órakor a rádióban Nagy Imre nevében felszólították Maléter Pált és Kovács István vezérkari főnököt, akik a szovjet hadsereg-parancsnokságon tárgyaltak, az azonnali visszatérésre. A rádió még reggel hét óra előtt közölte, hogy az Egyesült Államok soron kívül kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendkívüli összehívását a magyar ügyben. Az idő ezen közlemények, valamint a szovjet hadsereg katonáihoz intézett kormányfelhívás ismétléseivel telt: „...kerüljük a vérontást. Az oroszok barátaink és azok is maradnak!” A Magyar írók Szövetségének segélykérő felhívása után a magyar rádió zenei műsora 8 óra 8 perckor hirtelen megszakadt, majd 3 perc múlva a lakihegyi adóállomás is kikapcsolt. A Szabad Kossuth Rádió elhallgatott. Pár perc után megszólalt Münnich Ferenc, majd Kádár János, akik bejelentették a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány megalakítását. Kikapcsoltuk a rádiót. Elsiettünk a Móricz Zsigmond körtérre. Az összegyűlt nép egy része itt Kelenföld felé figyelt, várva az orosz tankok megjelenését. Egy másik, fiatalokból álló csoport az utcaköveket feszegette fel. Nyestével ezekhez csatlakoztunk barikádépítésre. Ezzel a dühödt aktivitással inkább a tehetetlenségi érzést akartuk magunkban elnyomni; az erőfeszítés hiábavalósága nyilvánvaló volt. Ezekben az órákban az egész ország népe – utólag nézve – hiábavaló erőfeszítéseket tett, és mi – anélkül, hogy erről egy szóval is beszéltünk volna – ennek az elszánt és ösztönös közösségi erőfeszítésnek lettünk részesei. Elszántan raktuk a flaszterköveket egymásra, nem barikádot, emlékművet építettünk. Mert csak ez utóbbinak volt értelme.

Miben lehetett itt hinni, milyen irányba lehetett itt elindulni? Jobbra is, balra is csak szakadékok tátongtak, diktatúra, önkény és terror. Beláthatatlan időre csak egy politikai magatartásnak volt értelme: a megalkuvás nélküli ellenzékiségnek.

Sohasem tudtam a nyitjára jönni, miért éppen Európa, szinte minden technikai „haladás” és szellemi „megújulás” szülőföldje a kiindulópontja minden egyes világot átfogó katasztrófának, eszmei tébolynak. Törvényszerű-e, hogy a fejlettség hatványozott mértékben hozza maga után a rombolást, a kultúra a mérhetetlen becsvágyat, a hatalomvágy pedig az embertelenség számtalan fokozatát? Isten és vallás nevében gyilkoltak a középkorban, a felvilágosodás jegyében az újkorban, és most, a huszadik században is Európából indult el két világháború, egymás kölcsönhatásában létrehozva két életidegen ideológiát: a nemzeti szocializmust és a kommunizmust. A magyarság meg ismét a kettő között őrlődött. Ebben az időben minden józan, érzelmektől mentes latolgatás és a rendelkezésre álló tények politikai mérlegelése azt sugallta, hogy ugyan cseberből vederbe kerülünk, azonban kilábolásra, a soha még meg nem valósult demokratikus fejlődésre a Duna-medencében mégis inkább akkor van remény, ha az angolszász hatalmakkal szövetségben álló szovjet érdekszférába kerülünk. Illúzióink semmiképpen sem voltak arra nézve, hogy mit is jelent ez. Örökre emlékezetes marad részemre a szovjet-orosz frontot végigharcoló, majd a magyar katonai ellenállás németellenes küzdelmei egyik irányítójának, Bodor Vilmos főhadnagynak az intelme: „...hazánkat előbb meg kell szabadítanunk a hitlerizmus és silány magyar epigonjainak elnyomásától. Ám az igazi küzdelem csak ezután következik...”

Nem tévedett! Mérlegre téve a két izmust, a nemzeti szocializmus provinciális kis európai próbálkozás volt, megalapozatlan világhatalmi igényekkel, a kommunizmus világszerte ható, osztályérdekekre építő eszmevilágával szemben. Míg a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközeiben egyik sem volt válogatós, a hitleri rasszizmus és a felsőbbrendűség hirdetése alig hatott az európai térségen kívül. A kommunizmus nemzetközi, minden népet érintő társadalmi kérdések és feszültségek akut problémáit hozta felszínre. Vitathatatlan, hogy a sztálinizmust valódi vagy azzá kikiáltott ellenségeinek kiválogatásában sem faji, sem vallási, sem politikai, sem világnézeti szempontok nem vezérelték. Csupán egy: a hatalom totális gyakorlata és kiterjesztése. A hatalom önmagáért létezett, megszemélyesítve egy diktátorban, aki a hatalom abszolutizmusát a „művészetig” vitte.

Titokban reménykedtünk az ideológiáktól sohasem fertőzött pragmatikus, nyugati, angolszász életforma és az élettől elrugaszkodott totalitarizmus összecsapásában. Ez a hit még most, 1956. november 4-én, a Móricz Zsigmond körtéri barikádépítés közben sem hagyott el minket teljesen, bár baljós előérzetekben nem volt hiány. Érkeztek is jócskán a rossz hírek, járókelők arról tudósítottak, hogy szovjet tankok közelednek a Körtér felé, bár lövések egyelőre csak elvétve hallatszottak a távolból. Sok hasznunkat itt már nem vehették. így ismét Nyeste lakására siettünk. Ideje volt, mert a lövöldözés egyre közeledett, sőt robbanások remegtették meg a házakat. A parkettán hason fekve keresgéltünk magyar szót a hullámhosszokon. A Szabad Kossuth Rádiót hiába, az reggel óta hallgatott. Végre megtaláltuk a Szabad Európa Rádiót.

Az elmúlt napok lázas forradalmi aktivitásában igen keveset gondnokunk arra, hogy a Szabad Európát hallgassuk, hisz az új magyar sajtóorgánumok és pár napja a Szabad Kossuth Rádió is tárgyilagosan tájékoztatták a magyar közvéleményt a bel- és külpolitikai eseményekről. Midőn vagy két napja egyszer bekapcsoltuk a Szabad Európa Rádiót – inkább kíváncsiságtól vezetve és azt gondolva, hogy áttekintést nyerhetünk az új külpolitikai helyzetben (szuezi-krízis) a Nyugat magatartásáról és szándékairól a magyar kérdésben –, a Szabad Európa hullámhosszán éppen egy kommentárt olvastak fel a rádió magyar osztályának igazgatójától. A kommentár a magyar kormány bejelentéséről szólt, miszerint Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és deklarálja az ország semlegességét, amihez Nagy Imre a nemzeti egység maradéktalan megteremtését kérte. „Kedves hallgatóim, ebben a helyzetben az első kérdés, milyen erkölcsi és politikai joga van a mai magyar miniszterelnöknek, hogy a nemzet egységét kérje?” – hallottuk a magyar osztály vezetőjének szavait. A továbbiakban arról beszélt, hogy a nemzeti egység valóban fontos, azonban Nagy Imre felett az ítéletet egy nyugodtabb időszakban a nemzet vagy talán csak a történelem fogja kimondani. így folytatta: „Nagy Imre szüntelen erőfeszítéseket tesz, hogy magát népárulás vádja alól tisztázza, és e szörnyű tettéért a felelősséget két elődjére, Gerő Ernőre és Hegedűs Andrásra hárítsa.” A kommentár utáni szünetben minden átmenet nélkül egyszerre csak ez a szólam hallható: „Mindszenthyt a kormány élére!” – amit aztán többször megismételnek. A Szabad Európa adásaiból a forradalom napjaiban ez a nem éppen pozitív benyomás maradt meg bennem. Visszás érzésem támadt, hiszen hogy lehetne egy főpap kormányfő?! A forradalom előtt, Recskről szabadulva ugyan gyakrabban hallgattam a müncheni adó magyar nyelvű adásait, azonban sokszor zavaró volt azoknak a magyar valóságtól eltérő, azt figyelembe sem vevő jellege. A rádió az értelmiségnek szinte alig tudott valamit nyújtani az irodalmi műsoron és egy-két jobb kommentáron kívül. A magyar értelmiség nem is nagyon hallgatta a Szabad Európa Rádiót, sőt ellenszenvvel volt iránta. Utálta az üres propagandát és a régmúlt időket idéző szóhasználatot. Sok adás a két háború közötti bombasztikus vezércikkekre, üres szónoklatokra emlékeztetett. Érezhető volt, hogy a rádió munkatársainak nagy része 10-15 éve nem volt Magyarországon, ott folytatták, ahol évekkel azelőtt abbahagyták, és nem érzékelték, hogy a magyar nép gondolkodása változásokon ment keresztül.

Most azonban reméltük, hogy a helyzet rendkívülisége objektív tájékoztatásra készteti a magyar adás szerkesztőit. Valóban, ezúttal elmaradtak a propagandisztikus beszédek, a SZER megállás nélkül ismertette Nagy Imre felhívását a magyar néphez és az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. A hírekben többször ismételték az Associated Press jelentését, miszerint az Egyesült Államok a Biztonsági Tanács rendkívüli ülésének összehívását követelte a szovjet támadás ügyében. Majd a különböző európai országok elítélő nyilatkozatainak foszlányai szűrődtek át az éteren. Kommentárok, sajtószemlék, szavak, szavak és megint csak szavak..., üres tiltakozások, frázisok a szabadságról, elnyomásról, terrorról.

A zavarás annyira erősödött, hogy vagy negyed órán át csupán szófoszlányok jutottak el hozzánk, majd tisztultabban a következő mondattöredékek: „...ha a magyarok képesek …kitartani, akkor… katonai segítséget nyújtson… a keddi elnökválasztásig...” Ezt követően egy másik bemondó, mintha csak az előbbieket kommentálta volna, a következőket mondta: „...ha a magyarok kitartanak az amerikai elnökválasztásig, mikor is újból katonaelnök fog az Egyesült Államok élére kerülni (Eisenhower), katonai segítség várható...” stb.

Körülbelül ezek voltak azok a szavak, amelyekből a hallgatók azt a következtetést vonták le, hogy Amerika a Szabad Európa Rádión keresztül kitartásra buzdítja a magyarokat. Ezt aztán átvette a világsajtó is, később ez volt az egyik alapja, az Adenauer-kormány által elrendelt vizsgálatnak.

A Szabad Európa Rádió magyar adását sok mindennel lehet vádolni, lehet bírálni, számtalan politikai és szakmai hibát elkövettek 1956-ban. Ebben az esetben mégis az általános politikai feszültség, a magyar közvélemény csodavárása, a nyugati rádiók által éveken át folytatott felszabadítási propaganda-hadjárat, valamint az adások zavarása, az elhangzott mondatfoszlányoknak nem összefüggésekben való értékelése, félre- és belemagyarázások – mindezek egyvelege volt az alapja a félreértésnek. Mi is történt valójában?

A rádió a nagy tekintélyű angol hetilap, az „Observer” aznapi vezércikkét ismertette, csak sajnos ez a tény elsikkadt a zavaróállomások hangzavarában. Az alig hallható mondatfoszlányok pedig nem engedtek arra következtetni, hogy a bemondó csupán az előző napi sajtót szemlézi.

November 7-ike reggelén a Lágymányoson és általában a délbudai térségben viszonylagos nyugalom és tűzszünet állt be. Ezen a napon, úgy a déli órákban Nyestével a Gellért tér irányába igyekeztünk, remélve, hogy esetleg a Szabadság hídon átjuthatunk a pesti oldalra. Ám már a Budafoki útról észrevettük, hogy a híd budai hídfőjénél szovjet járőrök igazoltatják az arra menőket – azonnal visszafordultunk. Alig haladtunk pár lépést, egy kisebb csoporttal találkoztunk; röplapot tanulmányoztak. A röplap Budapest szovjet katonai városparancsnokának Grebennyik gárdavezérőrnagynak a felhívását tartalmazta. Többek között közölte Budapest lakosságával, hogy „az ellenforradalmi bandák főbb ellenállási gócait leverték”; hogy „... a banditák veszélyeztetik a járókelőket” és „... arra kényszerítik a szovjet csapatokat, hogy tüzeljenek a lakóházakra...” A továbbiakban a szovjet vezérőrnagy felhívta a főváros lakosságát, hogy jelentsék a szovjet katonai hatóságoknak, ha valamit megtudnak a „banditák” megjelenéséről vagy rejtekhelyeiről. Sokat nem időztünk a röplap tanulmányozásával. Visszafele, a Körtéren még láthattuk pár napja épített barikádunk szerteszét szórt romjait – vajmi kevés gondot okozhatott a szovjet páncélosoknak. Lefele haladva a Lágymányosi utcán egyszer csak elénk toppant Zimányi Tibor barátunk, hátán tarisznyával. Minden átmenet nélkül, szinte parancsolóan közölte velünk: „...nyomás, indulás nyugatra, rajta vagyunk a listán!” Ismertük Tibi józan gondolkodásmódját, jólértesültségét, így meg se kérdeztük, hogy tulajdonképpen milyen „listán” vagyunk rajta, és ezt honnan is tudja?

Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy a budai hegyeken át Budakeszi felé vesszük utunkat. Teljesen tapasztalatlanok voltunk, fogalmunk sem volt arról, hogyan fogjuk megtenni az utat az osztrák határig, még kevésbé, hogy hogyan lépjük majd át a „vasfüggönyt”. Bíztunk abban, hogy a nyugati határ nagy része a zűrzavaros helyzetben még őrizetlen. Tibor ellentmondást nem tűrő felszólítása a menekülésre nem lepett meg minket túlságosan, csupán az időpontot tartottuk kissé korainak. Reménykedtünk még, bár ha megkérdeznek, nem tudtam volna megmondani miben? Saját helyzetünket felmérve egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy még egy esetleges részleges megtorlási hullámban is az elsők között lennénk, akiket letartóztatnak. Egy újabb „Recsk” víziója mindegyikünkben ott motoszkált. A volt recskiek a forradalmi napokban valóban mindenhol élen jártak, jelen voltak, részint a politikai kibontakozásban, részint pedig a fegyveres küzdelmekben.

Az osztrák határőrség Frauenkirchenbe kísért bennünket, ahol adataink felvétele után másnap az Eisenstadti gyűjtőtáborba helyeztek, majd egy nap múlva a Bécstől délre fekvő Traiskirchenbe. Azonnal telefonáltam Münchenbe, a Szabad Európa Rádiónál dolgozó barátaimnak, Molnár Józsefnek, Király Ernőnek és Borbándi Gyulának. Megígérték, hogy azonnal áthozatnak Münchenbe. Közöltem, hogy nem vagyok egyedül, mire feljegyezték Nyeste adatait is. Az eredmény nem késett, két nap múlva, november 17-én már Bécsben a Máltai Lovagrend és a Caritas vendégeiként a Hotel Kaiserhofban hajtottuk fejünket nyugalomra. Mondanom sem kell, hogy azonnal serény politikai tevékenységbe kezdtünk. Régi barátunk, Kiss Sándor, a Parasztszövetség egykori vezetője, Nagy Ferenc volt miniszterelnök barátja már Bécsbe érkezett. Első találkozásunkkor felvetődött a Magyar Forradalmi Tanács azonnali megalapításának kérdése. Kiss Sanyin keresztül megismerkedtünk Szabó Miklóssal, a bécsi magyar Caritas rendkívül aktív vezetőjével, akiről akkoriban egyikünk sem gyanította, hogy még a forradalom előtt, 1955-ben, a magyar államvédelem dobta át Ausztriába, a magyar emigráció szétzilálásának feladatával. Szabó Miklós Nagy Ferenc teljes bizalmát élvezte, és látszólag lelkesen támogatta a forradalmi tanács megalakítását. Másnap, november 19-én, többedmagunkkal alá is írtuk a Magyar Forradalmi Tanács alapító oklevelét. Az oklevél szépséghibája Szabó Miklós neve volt.

A Magyar Forradalmi Tanács megalapítása után azonnal jelentkeztünk Nyestével egy Németországba induló menekültszállítmányba. A Bocholt-i táborban való regisztrálás után Molnár József jött értünk, aki autóval Münchenbe vitt minket. Ide 1956. november 24-én érkeztünk. A Szabad Európa Rádió amerikai és magyar vezetői igen szívélyesen fogadtak minket, hetekig tanácskoztak velünk, főleg a rádió jövőbeni programját illetően. Akkor még Gellért Andor volt a magyar osztály vezetője, akinek leváltása a magyar osztály forradalom alatti szerepe miatt küszöbön állt. Emlékszem, hogy érkezésünk után magához hívatott, és a beszélgetés folyamán megkérdezte, mi lenne a fizetési igényem alkalmaztatásom esetén. Akkoriban annyit már tudtam, hogy egy német szakmunkás jó átlagos havi fizetése 400 márka, azonban erre a kérdésre mégsem tudtam határozott választ adni. Látva tanácstalanságomat, Gellért megkérdezte: „1500 márka elég lesz?” Hirtelen meglepetésemben visszakérdeztem: „Mennyi időre?” – annyira hihetetlennek tűnt, hogy ez az összeg egy hónapra is szólhat.

Megismerkedtünk a magyar szerkesztőség tagjaival, akik részben örömmel fogadtak, részben azonban bizalmatlanul méregettek minket. Az volt az érzésem, hogy politikai múltunk, szerepünk az 1944-es ellenállási mozgalomban és az 1945 utáni politikai életben egészen 1947-ig, sokuknál nem a legjobb ajánlólevélnek számított. Nem rejtettük véka alá nézeteinket a magyar kormányzat felelőtlenségéről a második világháborúban. E korszak szerencsétlen politikájának számos képviselőjével találkoztunk a szerkesztőség tagjai között, akikben. megjelenésünk ráadásul még egzisztenciális félelmet jelentett.

Feszültséghez vezetett az is, hogy személyes beszélgetésekben és szerkesztőségi értekezleteken kifejeztük azt a meggyőződésünket, hogy Nagy Imre volt a kibontakozás egyetlen lehetősége, és különösen súlyos politikai hiba volt Nagy Imre támadása a Szabad Európában a forradalom alatt. Kétségtelen, hogy a szerkesztőség konzervatív tagjai Nagy Imrében és társaiban csak a kommunistát látták.

Ekkor tájékozódtunk először a Szabad Európa Rádió múltjáról, szerkezetéről és céljairól, hiszen annak megalakulásakor, 1950-ben, a világ történéseiről már csak a kistarcsai internálótáborba szűkösen átszivárgó hírekből értesülhettünk. Ez év második felében pedig már a recski kényszermunkatábor lakóiként, mondhatnám halálra ítéltjeiként, végképp el voltunk szigetelve a külvilágtól. Megtudtuk, hogy a rádiónál majdnem 1200-an dolgoznak, nagyobbrészt kelet-európai emigránsok, akik fellett természetesen amerikai vezetőség áll. A lengyel, magyar és cseh adásidő eléri naponta a 18-19 órát (persze ismétlésekkel), míg román nyelven 12 órát, bolgárul pedig 10 órás műsort sugároznak. 1951-ben a rádiónak már hangsúlyozott programja az ún. „roll back” politika, azaz nemcsak a világkommunizmus előrenyomulásának megállítása, hanem annak visszaszorítása is. A rádió évi költségvetése 50 millió dollár körül mozgott évente. A megfelelő program összeállítása érdekében a rádió több száz alkalmazottat foglalkoztatott New Yorkban, Washingtonban valamint a fontosabb európai államokbeli kirendeltségeken. Az anyagot több mint 100 politikai és gazdasági szakértő értékelte napról napra. A befutó kelet-európai adathalmazból egy hatalmas adatbázist építettek ki, melynek szolgálatait világszerte 1600 egyetem, egyetemi intézet és a különböző újság-, televízió- és rádiószerkesztőségek veszik igénybe. Speciális monitorszobákban minden kelet-európai rádióállomás műsorát szalagra veszik, és a főbb tényeket jelentésekben foglalják össze. E hatalmas és szerteágazó apparátus hatása persze kétségtelenül érezhető volt a kelet-európai államokban, így nemegyszer kényszerültek arra a kelet-európai államok kormányai, hogy olyan híreket, információkat vagy eseményeket ismerjenek el vagy erősítsenek meg, melyeket a SZER közölt először.

A Szabad Európa Rádió virágkorát a hidegháború idején élte.

A magyar osztály 1956-ban 120 munkatárssal dolgozott, amiből a szerkesztőségre, researchre, adminisztrációra 95 fő esett, a többi a produkcióban, azaz stúdiókban dolgozott. A politikai programot és kommentárokat a reggel megtartott szerkesztőségi értekezleteken beszélték meg, melyen a teljes szerkesztőség részt vett. Itt osztották ki a napi témák fontossága szerint a politikai kommentár és a glosszák megírását ennek vagy annak a szerkesztőnek.

Megérkezésünkkor a magyar osztály személyi összetétele az amerikai vezetőség elképzelése szerint még nagyjából tükrözte a magyar társadalom és a politikai élet minden árnyalatát, illetve ennek kellett megfelelnie. E szerkezetben két politikai konstelláció szolgáltatta az alapot: a politikai erőösszetétel Magyarországon 1945 előtt és 1945 után. Ennek megfelelően a szerkesztőségben képviseltetve volt a nyilaskeresztes párttól kezdve (Csonka Emil), az összes politikai árnyalat, a Horthy-rendszer konzervatívjaitól a 45 utáni koalíciós és demokratikus pártokon át a kommunistákig (Körösi-Krizsán). A szerkesztőségnek ilyesfajta összetétele már eleve magában hordozta az ellentéteket és kikerülhetetlen, néha szinte a gyűlöletig terjedő feszültségeket. Ez az áldatlan állapot aztán kihatott a szerkesztőség munkájára, az adásokra, az azokban megnyilvánuló ellentmondásokra, szélsőséges nézetek képviseletére. Ez a polarizáció a legszerencsétlenebbül akkor jutott kifejezésre, mikor a magyar nép történetének és talán a világtörténelemnek is egyik fontos eseménye az otthoni magyarság és külföldön élő honfitársaik között a legnagyobb együttműködést igényelte volna.

1956-ban elszabadult a pokol, nemcsak Magyarországon, hanem a müncheni rádió szerkesztőségében is. Valahogy az volt az érzésem, nemcsak az adások áttanulmányozása, hanem a szerkesztőség tagjaival való beszélgetéseim, majd később az új programot meghatározó feldafingi konferencia után is, hogy a magyar népfelkelés győzedelmes napjaiban egyesek úgy érezték, most következett el az ő idejük. Az egyes rádióadásokba belevitték saját, eladdig talán többé-kevésbé visszafojtott politikai vágyálmaikat, olyannyira, hogy néha félre nem ismerhetően személyes indulat, sőt gyűlölet is kicsengett belőlük. Ez sokszor primitív hanghoz vezetett. Még a vitathatatlanul nagy múltú, művelt és tájékozott újságírókat is magával ragadta az az indulat, ami aztán minősíthetetlen szintre alacsonyította őket. A forradalom leverése után teljes tanácstalanság uralkodott a rádió szerkesztőségében, de az amerikai vezetésben is. A magyar szerkesztőségben mindenki a másikat vádolta a történtekért. Az amerikaiak leváltották az addigi főszerkesztőt, Gellért Andort, és helyette Bede Istvánt nevezték ki. Bede egykori Horthy-diplomata volt, majd a háború után a szociáldemokrata párt tagjaként Londonba nevezték ki követté, ahonnan 1947-ben disszidált. Ettől kezdve 15 éven át, még nyugdíjkorhatár után is tartotta igazgatói pozícióját, ámbár mint írót és újságírót semmiképpen sem lehetett kvalifikáltnak tekinteni. 1956 novemberében és decemberében egy ideig csak híreket, szórakoztató és zenei műsort adott a SZER, megszűntek a kommentárok, glosszák és minden olyan adás, amibe írója személyes véleményt vagy hangot vihetett volna.

A közben megérkezett menekültek közül nyolcunkat vették be a szerkesztőségbe.

Tiszta képet szerettem volna kapni a rádió forradalom alatti szerepéről és az adásokról, ezért felkerestem Bodó Istvánt. Előadtam neki azt a kérésemet, hogy engedjen be az irattárba, az elhangzott adások tanulmányozása céljából. „A forradalom alatt nem volt időm a Szabad Európát hallgatni – mondtam –, de ahhoz, hogy objektív véleményt alkothassak, ismernem kell az elhangzott adások tartalmát. Csak így tudok felelősséggel javaslatokat tenni a jövő programját illetőleg.”

Bede minden további nélkül elfogadta érvelésem és írásbeli engedélyt állított ki az irattárba való belépésre. Közel két hétig mással sem foglalkoztam, mint azzal a hatalmas anyaggal, amit a szabadságharc és forradalom 12 napja alatt sugárzott a rádió magyar szerkesztősége. Nem kis fáradság volt minden rovat minden adását elolvasni és kijegyzetelni, de ahogy elkezdtem, egyre jobban lekötött a munka. Egy számomra teljesen valószerűtlen világba kerültem és minél jobban belemerültem, annál inkább szomorúsággal váltakozó elkeseredés és düh vett erőt rajtam. Ám beszéljenek az idézetek önmagukért.

Csonka Emil (okt. 24.)

„Ez hát N. I. első cselekedete: golyó, akasztófa, üldözés, szovjet csapatok és terror! Ez a nagy fogadkozás, hogy soha többé sztálini módszerek! N. I. első aktusával odakötötte magát Rákosi politikai hullájához és átölelte Gerő E. agonizáló politikai programját. N. I. vállalkozik arra, amire Gomulka nem vállalkozott! N. I. az ifjúság és a nép hitét odadobja Gerő és a szovjet csapatok martalékának? ...de ő a statáriumot választotta és ezzel aláírta a saját erkölcsi – jobban mondva erkölcstelen bizonyítványát!”

Borsányi Julian (okt. 25.)

„Gerő és Nagy kérték a beavatkozási, N. I. az, aki a statáriumot ígérte, többé nem lehel köntörfalazni. A szabadságharcosokat Gerő és Nagy I. fasiszta ellenforradalmároknak nevezi.”

Kovács Zoltán (okt. 25.)

„A falvak népe nem hagyja magát félrevezetni apró-cseprő kétes értelmű anyagi természetű kedvezmények hangoztatásától. Annyiszor csalták meg az ország lakosságát, ahányszor ígéretre nyitották szájukat. Ezért nincs foganatja az ígéreteknek.”

Csonka Emil (okt. 25.)

„Emlékeztetjük N. I.-t arra, milyen kétségbeesetten könyörgött tegnap a rádióban, milyen remegő hangon ígért amnesztiái, megbocsátást. Emlékezzék arra, hogy az ő nevével és az ő érdekében kezdődtek a tüntetések, és neki első intézkedése a statárium meghirdetése volt.

Nagy Imrétől nem azt várta az ország, hogy Magyarországot kiszolgáltatja a Szovjetuniónak, hanem hogy megmentse a SzU-tól. N. I.-nek az lett volna a kötelessége, hogy megakadályozza a kegyetlenkedést, hogy lemossa magáról a statárium meghirdetésének szörnyű bűnét.”

Németh Zoltán (okt. 26.)

„A kormány, N. I. kormánya, lépésről lépésre hátrál. Nagy I. és kormánya a nemzet minden rétegét kielégítő intézkedés helyett a magyar népre zúdította a szovjet páncélosokat.”

Kőrösi-Krizsán Sándor [Gedeon Sándor] (okt. 26.)

„Kádár J. már júniusban összeszövetkezett a sztálinistákkal, amikor feltétel nélkül elfogadta a legmagasabb központi tisztségeket, lehet-e hitele és tekintélye egy olyan vezetőnek, aki a halalmi konc kedvéért összefog tegnapi porkolábjaival a nemzet ellen? Ugyanezt tette N. I. is. A döntő válság közepette hirtelen kiütközött belőle a régi moszkovita, és a Kreml urainak parancsára a sztálinista Gerő mellé szegődött, hogy segítsen megmenteni a szovjet imperializmus magyarországi helytartóinak önkényuralmát.”

Ajtai Miklós (okt. 26.)

„Jöhetnek a szovjet tankok, a kezeit magyar vérrel beszennyező N. I hívására. Te pedig N. I. állj meg, borulj térdre vezeklő bűnösként a nemzet előtt, próbáld jóvá tenni rettenetes bűnödet a szovjet légiók ránkszabadításáért. Ha eltévelyedett életednek még valami értelmet akarsz adni, úgy csak egy kötelességed lehet, a szovjet zsoldos hadnak, amelyet galádul a nemzetre zúdítottál, kiálts megálljt!

Utána pedig »fel a kezekkel« – add meg magad a nemzel elsöprő akaratának!”

Borsányi Julian (okt. 26.)

„Ki ígérje, ki szavatolja a szabad választásokat? Az a N. I, aki a szovjet ezredeket a tüntető ellen küldte, aki rendszere létérdekének mondotta az orosz szuronyokat? Neki higgyék a szabadságharcosok, hogy őszintén gondolta az idegen megszállók visszarendelését?”

Mikes Imre (okt. 26.)

„...tehát vagy N. I. éljen vagy a nemzet haljon! Tertium non datur!”

Béry László [Balog Balázs] (okt. 27.)

„...kommunistával nincs együttműködés, mert mától kezdve nincs kommunista Magyarországon. Csak gyilkos van!”

Fábián Károly (okt. 27.)

„Ki a jogtalan támadó... Magyarországon? A hazaáruló és nemzetgyilkos N. I. és bűnös kormánya. Csak Mindszenthy József emelte fel szavát az orosz megszállás ellen! Ki a gyilkos? N. I. és kormánya.”

Németh Zoltán (okt. 27.)

„Nincs magyar ember, aki N. I.-nek valaha is meg tudná bocsájtani ezt a rettentő vérengzést. Nagy I. eljátszotta a bizalmat, mikor a tankok tüzét irányította a magyar népre. N. I. hitvány moszkovitának bizonyult. Vérfürdőt rendezett az országban... Ezzel a kézzel, melyen ezrek kiontott vére szárad, és melyet lemosni nem lehet, ezzel nem lehel kormányozni.”

Béry László [Balog Balázs] (okt. 28.)

„Nem tűnt fel kedves Hallgatóinknak, hogy vidéken hirtelen rádióadások áradata indult ugyanazon a hullámhosszon, meglepő hangerővel és feltűnően azonos ismertetőjelekkel... első pillanatra úgy tűnhetnek, mintha valóban a nép céljait és kívánságait fejeznék ki. Rákapcsolnak a hangulatra, de ugyanakkor megpróbálják mindjárt feltűnően gyanús irányba levezetni. Ezeknek az adásoknak két közös áruló tulajdonságuk van. Miközben ünneplik a forradalom győzelmét, helyeslik az ÁVH felszámolását, ugyanakkor megegyeznek abban, hogy Nagy I. igen kiváló férfiú, akiben bízhatik a nép...”

Németh Zoltán (okt. 28.)

„A 25 tagú miniszteri lista 23 tagja eddig is szerepet vivő és a sztálini időszakot kiszolgált kommunista. A másik két, nem kommunista miniszterről nem tudjuk, mi vitte őket ebbe a véreskezű nemzetgyilkos moszkovita társaságba. Ez a kormány nemhogy megnyugtató lenne, de lázító!”

Béry László (okt. 29.)

„...a hazugságok manapság még rövidebb életűek, mint rendesen. Nagy I. alig pár órával ezelőtt bömböltette szét Budapesten, hogy a szovjet csapatok azonnal kitakarodnak Budapestről, most már csak a felkelőkön múlik, hogy a gyilkosok eltakarodjanak.

Gyanús volt N. I-nek az a kijelentése is, hogy kormánya tárgyalásokat kezdeményez a Szovjetunióval a szovjet csapatoknak Magyarország területéről való kivonulásáról. Ezt a dicsőségesen harcoló magyar nép ezerszer követeli, s N. I. ezt a követelést egy szemérmetlen hazugsággal próbálja leszerelni.

N. I. ígéretblöffjét órákon belül szétlőtte a SzU. Kedves Hallgatóim, milyen ember az, aki ezekben a véres nehéz órákban ilyen elszántan és felelőtlenül hazudik? Minek nézi ez a rendszer és miniszterelnöki címet viselő ügynöke a magyar népet...

Lehet-e evvel (N. I-vel) tárgyalni, lehet-e tűrni, hogy az ilyen elszánt hazudozó kezében legyen csak egy pillanatig is az államhatalom talán még megmaradt parányi töredéke? N. I. hazudozására és szovjet felsőbbségének leleplezésére a Főváros lakossága és az egész magyar bányavidék adja meg a választ. A lakosság nem teszi le a fegyvert, a bányavidék nem termel, amíg Magyarországról az utolsó szovjet hadosztályt is ki nem vonják.”

Vámos Imre [Janus] (okt. 29.)

Kihúzva a következő mondat:

„Általában akceptálják N. I. személyét és miniszterelnökségét, de kormányát a mai összetételben sehol sem fogadják el.”

Helyette beírva:

„Úgy, ahogy van (ti. a kormány) még tárgyalásra sem alkalmas, mert egyes személyeiben csúfosan kompromittált, s szemerjét sem bírja a nemzet bizalmának.”

Béry László (okt. 30.)

„...az a haderő, amely Magyarország ellen felvonult, nem legyőzhetetlen... mert állítólag új csapatokat rendel Magyarországra. Ezeknek a száma sem végtelen, tehát nem a Szovjetunió egész haderejével, hanem a nélkülözhető, rendcsinálásra kirendelt csapatokkal kell számolni. Ezeknél a magyar haderő erősebb. Minden józan ész és hideg számítás szerint megvan a lehetősége annak, hogy a magyar hadsereg helyt tud állni a nép ellen felvonult szovjet haderővel szemben, és kivívhatja ezt a győzelmet, amely nemcsak a történelem legnagyobb dicsőségét fonja a magyar katona homloka köré, hanem az egyetlen fennmaradási lehetősége azoknak a csoportoknak is, amelyek még nem vettek részt a harcokban.”

Csonka Emil (okt. 30.)

„Amíg N. I. Budapesten beismeri, hogy nem volt fasiszta provokáció, addig az ENSZ-küldött a szovjet küldöttnek gazsulál, az pedig fasiszta provokációról beszél. Ne folytassanak hintapolitikát, ne kezdjék újra a sztálinista kétértelműséggel.”

Mikes Imre (okt. 30.)

„N. I. kormánya olyan békekormány, amely ÁVH-s banditákkal mészároltatta le a nemzet színe-virágát. Azt mondatja zsoldosaival, hogy ez a kormány a függetlenség kormánya. Azé a függetlenségé, amely megkérte a szovjet martalócokat, hogy méltóztassanak néhány ezer magyart a másvilágra küldeni. Szóval ez az ún. budapesti kormány megnyilatkoztatja maga mellett a magyar népet. Az anyákat, akiknek ismét ledöfték gyermekét, a feleségeket, akiknek férjét széttaposták a tankok, megnyilatkoztatja az egész nemzetet, amelyet inkább miszlikbe szabatna idegen zsoldosaival...

...elszántságában addig vetemedik, hogy azokat az ifjakat, akiket pld. Miskolcon az ő ÁVH-s vérebei gyilkoltak halomra, hősökként és mártírokként emlegeti. (Bezzeg Kádár most nem dicséri őket! Így ez jobb?) Van valaki, akit félrevezethet, megszédíthet a friss sírok e haszonélvezőinek becstelensége?”

Kőrösi-Krizsán Sándor [Gedeon Sándor] (okt. 31.)

„Amint látjuk, a szovjet kormány nemcsak a szovjet csapatok beavatkozása, hanem a szovjet csapatoknak Budapestről való eltávolítása kérdésében is a N. I. kormányra próbálja hárítani a felelősségei, mintha az független volna és nem ugyanúgy Moszkva parancsára vagy legalábbis sugalmazására járna el, mint elődei.”

Borsányi Julian (okt. 31.)

„Elhisszük, hogy nem N. I. felelős a statáriumért és a szovjet csapatok behívásáért, a minisztertanács közlése értelmében. De abban is Hegedűs és Gerő akadályozták meg N. I-t, hogy a hatalom átvétele után azonnal szabadon engedje Mindszenthy bíborost?”

Borsányi Julian (nov. 3.)

„Te azt üzented a SZER-nek, arra szólítottál fel minket, hogy ne növeljük a magyarországi káoszt, szüntessük be a sztrájkra való felszólítást... A te dolgod és lelkiismereted és világnézeted dolga, hogy mint egykori horthysta tiszt miért álltál az ellenség oldalára, és miért vonultál be mint szovjet százados a romokban heverő fővárosunkba. Azóta bizonyosan másképpen ítélsz arról a rendszerről, amelynek eddig csak a napsütéses oldalát élvezted.”

Borsányi Julian (nov. 3.)

„Jó lenne, ha Maléter Pál érvényt szerezne azoknak az elveknek és rendeleteknek, melyeket N. I. kormánya napok óla sugároztat a rádió hullámain, akkor hamarabb hinnénk el, hogy komolyan gondolják, amit mondanak és ígérnek.”

* Részletek „Az őr felszólítás nélkül lő” című, megjelenés előtt álló könyvből, amelynek elkészítéséhez a szerző a Soros Alapítvány, Budapest ösztöndíjában részesült.