Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. október / „Megvalósítás. Nehogy eltúlozd.”

„Megvalósítás. Nehogy eltúlozd.”

„Hát ide mit?” Hogy mi ez, azt kellene megírni. Utólag, hogy volt ez, illetve az: a műsor. Amikor keletkezett. Az éjszakai hosszú telefonok, lemezbejátszással. Mint valami furcsa kétszemélyes kívánságműsor.

                 

Aztán, amikor már körvonalazódni látszék... Mint a Vérzőszívű Bajazzónak az Alföld: „legalább Petőfinek szép”. (Lásd: utóbb.)

                                     

MOTTÓK:

Michaux: A Sarokoszlopok c. kötetéből

                   

Hibáiddal – csak semmi sietség. Ne állj neki könnyelműen kigyomlálni őket.

Mit ültethetnél a helyükre?

* * *

Gyengéidet óvjad, lennének épek. Ne akarj erőkre törni, főleg amelyek nem néked rendeltettek, olyakra; amelyektől a Természet megóvott, másra készítvén téged legalább.

* * *

Nem, nem „szerezni”. Utazni, hogy szegényebb legyél. Ez az, ami neked kell.

* * *

Bármiben bármire juss is: ne ess minden hibák hibájába, hogy mesternek tartanád magad, de még a tévgondolkodásénak se. Annyi minden még a tennivalód, végtelenül sok, szinte minden. A halál zöld gyümölcsöt fog leszedni.

* * *

Megvalósítás. Nehogy eltúlozd. Csak annyit mindig, ami ahhoz kell, hogy békén hagyjanak a megvalósításokkal, hogy aztán te magad, álmodón, magadnak, mihamarább visszatérhess abba, ami nem valós, ami nem valósítandó, a minden megvalósítással szembeni közönybe.

                           

Utóbevezető

               

Ami itt a Rádió öt estéjén létrejött, együttműködés eredménye volt, ahol mindenki elsősorban önmagától várt el valamit, különben a jó szerencsét hívta társul, legyen való egész ez a – miattam – szokatlan vállalkozás; hogy ti. én így „szerepelek”, hogy „így”. Magamtól kissé rettenve vártam, legyen meg akkor, aminek lennie kell, s amit magam megfelelőnek tartok. Gondolom, ez többé-kevésbé meg is alakult így; fölösleges most arról beszélni, hogyan módosítanám a mikrofon állását, mennyiben mímelnék elbeszélő hangmodort, holott felolvasom a bevezető szövegeimet, s miként tagolnám több apró közbeszólással a verses szövedéket. Ami a lényeg, ha van ilyen: együttes munkánk örömet okozott jó pár hallgatónak, s így valami értelmes munka nyomtatásosan is látszó eredményét adjuk közre; igazán nem köszönetet mondok senkinek, aki a sorozatot megvalósította, hanem örömem hirdetem itt, hogy együtt dolgozhattunk; persze ahogy Hemingway hadisérült kezű őrnagyát sem tudja meggyőzni orvosa semmi mód arról, hogy a keze meg fog gyógyulni, s még futballozhat is (na ja!, kézilabdázhat stb.), az őrnagy vívó volt... s van elég baja önmagával... Hát ebből, szerencsére, a műsor elkészítésénél semmi sem érződött – hogy nekem pl. önmagammal és etc. mi a bajom –, s mindannyian okultunk is, szakszerűen, másképp hogyan, ha netán „tovább” (persze, kicsit más műfajban; szerkesztővel, rendezővel, főszerkesztővel – s a technikai munkatársakkal!). Régi barátom, Pós Sándor – a „P.S.”-vers címzettje – eljött a felvételemre, s utána nagy igazságot mondott: senki se tudja a másikáról, „mibe kerül” az illetőnek, hogy a magának s (micsoda érzékeny különválasztás!) másoknak is megfelelő szinten/re hozza magát... ez mindig külön csoda nekem, vagyis egy Ismeretlen Úrnak külön meg kell köszönnöm, hogy némely drótokat épp jól rángatott. Innen már, ám legyen, legyen a szó „a dologé”. Ennyit mondhattam, hogy toldalék ne legyen. Lévén hogy ilyesmi a műsorba nem fér, avagy csak utóbb látszik: igen, nem.

Tandori Dezső

                             

                     

Mohai V. Lajos:

„Verskedvelők kis szabadidőműsora”

(Az én rádiós TD-m)

                     

A PUSZTA LÉTIGE SZOMORÚSÁGÁT LÁSD TANDORINÁL, írtam föl magamnak egyszer valami érzület-utánérzés gyanánt, egyszer, 1989-ben, amidőn végre Tandori Dezsőnek verseskötete lett, s én szerkeszthettem, ki akkor még kiadói lektor voltam. Azt a hírneves, egyszervolt-holnemvolt 1989. évet ez is felejthetetlenné teszi nekem; emlékszem még tovább, hogy Esterházy Péter az egyik elefántcsonttorony-háromflekkjében akkor leírta, elmondta, világgá kürtölte, hogy OLVASSUNK TANDORI-VERSEKET. Tette ezt Tandori egyik értő kritikusa, Fogarassy Miklós nyomán, egyből eszébe jutván, hogy a könyvvel, az olvasással kell az irodalmat szeretni. (Lásd: E.P.: Az elefántcsonttoronyból: Bp. 1991. 168–169.)

Most a rádió nem létező, ám működő irodalmi főszerkesztőségének, mindenekelőtt Varga Lajos Márton fejedelmi gesztusaként, mintegy vendégszerkesztőként Tandori-összeállítást készíthettem, ötször huszonöt percben, hétfőtől péntekig sugározandó, április hatodikától tizedikéig, Kossuth, középhullám, esti sáv. Ez volt kultúrzsargonított korunkban a költészeti reklám helye. Címe így utólagosan a műsornak az lehetne, TD után szabadon, hogy: „Verskedvelők kis szabadidőműsora”. Alig mostanság jelent meg Tandorinak a Műholdas rózsakert című versfordításregény-töredéke; ez a műfaji megjelölés, amit praktikus használatra ő maga úgy fordított le az olvasónak, hogy „verskedvelők kis szabadidőkönyve”. (Innen a mintavétel.)

Milyen a rádiós Tandori-matéria, egyáltalán hogyan lehet TD-vel „rádiózni”, akinek fölfűtött állapotához illeszthető-e valamiféle külső fegyelem, hogy ezt, amit itt elmondasz, hallgatni fogják, visszalapozgatásra se mód, se idő, jön a szignál, beúszik a zene, mint Maigret felügyelőnél, amivel levesszük őket a készülék mellett, így mondta TD a telefonba, aztán meg ezt a stúdióban: „Nem akarom, hogy szomorúan végezzük a dalt, majd pénteken, ha elköszönünk egymástól, kedves Hallgató! Mert Puskás Öcsi sosem hiányozhat irodalmi műsorokból, emlékezzünk arra a bűvös mondására, hogyan oldja meg ő a legnehezebb helyzetet is a labdával: Úgy kell rúgni, művészkém! Találó válasz. Magam ezt, mert a hazai változatokat sosem érzem egészen elégségesnek, megtoldottam a minap: Úgy kell venni..., vagyis a legképtelenebb labdát is levenni”. És a zene az éjféli telefonkagylóból, sokszor, másnak is, főleg Varsányi Anikó rendezőnknek: PHILIPPE SWAN-kislemez. Szóval, a legképtelenebb labdát is levenni, ami itt rádióműsor, verses szabadidőműsor, Tandorifok, nem középiskolásán.

Mert ennél azért többre kell, hogy fussa még tőlem is, csetlő-botló vendég-rádiósszerkesztőként, így összemosva. Legalább, hogy TD-t a stúdióba csaljuk, hogy fölolvassa a maga matériáját. Első nap: „Egy madár ül a vállamon...” – Második nap: „Mit járok erre még?” – Harmadik nap: „Ez voltam én, veréb” – Negyedik nap: „De egyszer ott felejtesz valahol” – Ötödik nap: „És megint messze szállnak”. Aztán, hogy ő izgatott lélekkel Párizsba utazzon, dolgozni, fordítani. Mi meg itt, szabad kezet kapva mindenben, persze, meghagyással a forgatókönyv-matériából. Ilyet: IV. Kivetítve. „Ezúttal nem TD kezdi, hanem valaki elmondja Szabó Lőrinc Tücsökzene c. nagyvers-ciklusából azt, hogy 348. sz. – Álom. – És itt kapcsolódom be én: Sok mindent nem is kell érteni.” Aztán meg: „A blokkot Tandori Dezső: Párizsi Mindenszentek c. verse zárja a zene előtt. – Nem hiszem, hogy ide még bármi férne. De megadok egy TARTALÉKOK jegyzéket. Onnét szabadon beemelhető ez-az. Bármelyik blokkba. Ahogy megbeszéltük, RENDEZÉSI-SZERKESZTÉSI kérdés. Eléggé joker természetű verseket raktam „tartalék”-nak. Ők igazi segítőink, korántsem állnak hátrább! A végére tartogatok még egy Tandori-versértelmezést magától a költőtől, unikum gyanánt, ami nemcsak a szakmához való titkos viszonyát tárja majd föl a költőnek, hanem a másféle hogyant is; ezt úgy mondanám, meglehet rém tudálékosan: verssortisztogatásban részesülünk majd, mint valamiféle hétfogásos vacsorában.

Előtte azonban másról. Arról, ami azokban a blokkokban összejött, ötször, rádiósán.

A Tandori-üzenet, a Tandori-táj, a Tandori-matéria, mely utóbbi kellőképp tetszhetik neki, mintegy védjegyként föl is írta minden dossziéra, amelyekben csak gyűlt a „munka”. Nekem, Neked és Magamagának, így vedd Olvasó (ott: volt-Hallgató). Földerül a világ képe azokban a műsorokban, még ha többnyire a „fogytán van napod” – alapozású szövetre kerül is, ami mondandó a földi életről, ilyetén módon bármi tárgyon keresztül: a létezésről, a létről. Ez a Tandoriféle KÖZHELYSZERŰEN LÉTEZÜNK mintázódik meg a válogatás, összeállítás, melyben TD szólaltatja meg azokat, akik vele leginkább összejátszottak a teremtett világban. „Úgy kell venni...” A névsor: Kosztolányi, Babits, Szép Ernő, Jékely, Nemes Nagy, Ottlik, közelebbről-távolabbról: Weöres és Pilinszky. Pilinszky szigorú instruálással, csakis a saját hangján volt bevehető; s a fordítottak-átköltöttek, élükön Kafka és Rilke. Magas labdák levéve, az idézett Tandori-féle technikával.

De a nyilvánvalóbb kíváncsiság mégis TD-re terjedt: ő hogyan mondja mikrofonba a maga előre megírt matériáját. Ez volt az élmény teteje, nekünk, akik képben voltunk, láthattuk is; hiszen hallani lehetett az éterben. (Ez ám olyan kosztolányis, érzem.) Hogyan kezdi el, miféle egyezséget fogad el technika és előadói elképzelés között, mi idéződik föl hallgatójában, amikor az üvegfalon túl, egyedül (nem: inkább kettesben) a világgal van. Igen, ez a van-ság a Tandori maga, gondoltam a Szentkirályi utca sarkán egy meglehetősen koszos, talán inkább: koszlott korcsmában, később, még vele, mindenesetre a „felvétel” után. Olyan volt ez a Tandori-féle van-ság, mint a P. Howardban a Vanek úr; de lehet, hogy ez csak ragadós szójáték TD után szabadon, forgatókönyvi meghagyással. És valójában kinek fontos ez, rajtam kívül.

A történet persze: a MŰSOR, Tandori Dezső irodalmi, heti válogatása. Verskedvelők kis szabadidőműsora, folytatólagosan. Zarándoklat lélektől lélekig; erre a valóban ideülő költői sablonnal jól és „nincs új a nap alatt”-szerűen használva azt, ami a blokkokban van: az irodalmat. így egyszerűen, mint annak előtte A PUSZTA LÉTIGE SZOMORÚSÁGÁT LÁSD TANDORINÁL-cédula fölhasználását külön bejáratú kedély és kedélytelenségem számára.

Amit most eldobok, végre. Érzület-utánérzése helyett Tandorit hallgattam. Akkor, azon héten a rádióban.

Eddig érvén, lássuk ezért ama beígért VERSSORTISZTOGATÁST, amelyet TD – fontos ez! – önkezével végzett:

                             

A sorok belső fele, közepe, rímel a sorvéggel. Az alaphelyzet: kicsit fura a Szpéróval kifejezés, inkább a Szpérótól milyen üzenetet hoztok lenne az értelem, de „Költői szabadság”: mintha a Mindenszentek, mint nap üzenne valamit nekem azzal, hogy Szpéró nevű madaram egyáltalán volt „nekem”, élt e földön stb. Nagyobb üzenet ez, de kicsiny, emberméretű, hogy kell-e neki kabát odaátra stb. S a repülőgép-motívum: révült állapot képe, egyszerre vagyok indulófélben fönn, üldögélve lenn... A romlani kell, kijavulni, egymás utáni történés. A „kell-e a télre holmi” – már a mániás „Küldök neked mindenképp egy kis”-állapot. Az utolsó sor megint a nagyobb világ-kép. Szpérót kérdezem a világ nagyobb ritmusáról, a végről stb. Jóllehet a Mindenszentek napja csak a konkrétum, Szpéró meghalt. Londoni Mindenszentek – mert Szpéró halála után Londonba mentem. Stb.

                       

I.

Egy madár ül a vállamon...’

                   

Most mit mondjak?! De hát ezzel már helyben is vagyunk. Az embernek erről minden az eszébe juthat. A híres mondás, hogy „Nincs mit mondanom, és ezt mondom, és ez a költészet.” Amit úgyis tudunk, ahhoz már nem kell kép, tánc, film, zene, nem kell irodalom. Hanem hát mit tudunk „úgyis”? Mit tudunk „eleve”? Egy csomó olyan dolgot, amiből kicsit elegünk van. Amikor nekem az még elő se fordulhatott a fejemben, hogy bármit unnék – bár ki tudja! a spenótot? –, megírtam első novellámat. Egy iskolai dolgozat formájában. Nyolcéves lehettem. Az elbeszélés így kezdődött: „Lyól van, mondta a fiú.” Tanárom azt írta oda a végére, értékelésül: „Jól nincs, de van.” Azóta se jutottam előbbre. Olyan vagyok, mint a vonalember a ceruzarajz-filmen. Mindig okosnak hiszem magam, igen, hogy mintha én áttekinteném, mi és hogy legyen velem. Volt egy idő, és ma sincs nagyon más idő, mikor mindenféle regényből és versből szerettem idézni, hogy én mit gondolok. Ilyen vonalember-módra. Például 1977-ben, egy nyári reggel, rettentően untam mindent. Graham Greene-t idéztem: „Istenem, eleget adtál, eleget elvettél, kérlek, hagyj végre békén”. Közben verébcsipogás hallatszott a kihalt, poros, napfényes utcáról. Akkor találtuk első madarunkat. Aztán a Szpéró mellől, így hívták a Nagy Szárnyas Lényt, a háromdekásat, tizenegy évig el se mozdultam. Az egész életem átalakult, nem lettek ösztöndíjak, Európa, nagy világ, semmi... a madár volt, meg akik még jöttek. Szóval, az a bizonyos Isten mintha azt mondta volna: „Öcsi, kuss, azt majd én mondom meg neked, mikor miből elég, vagy mikor kell még.” Ezzel, persze, rajtam se rontani, se javítani nem tudott, tény, hogy nem henyélt. Ugyanúgy nekivágok a 90 kilométerrel vágtató autócsordának a párizsi gyorsforgalmin a Szajna mellett, mert nem akarok átmenni a tíz méterre lévő gyalogoshídon. Aztán ott állok az út közepén fél órát, se jobbra tovább, se balra. Vannak viszont a versek, amiket ilyenkor is mondogatok. Vagy a Szpéróék neveit. Vagy lovakét. És hat, persze, hogy közben engem is „a gyakorlati kérdések” érdekelnek. Hogyan szabaduljak abból a kalodából, amibe magam zártam magam. Jól nem vagyok... de vagyok. Valamihez hű maradtam, és ez még csak nem is érdem. És még csak nem is értem.

                       

II.

„Mit járok erre még?”

                   

Akinek halála-hírét költik sokáig él. Én halála hírét keltettem egy lónak, és most olvasom: indul a hamburgi derbyn, a Waitowin nevű. Az irodalomnak is halála hírét keltik sokszor, meg most nem is könnyű. De hát a nyelv, az anyanyelv... az önmaga is él, nagyon szeretni való és igen mókás néha. Például a kelteni... költeni szó mi mindent jelent, és mint és hogyan! Vagy a „tenni” szó. Az egyik alapvető fogalmunk, melynek halála az okoskodás. Igaz-e? Tenni, nem cselekedni, semmi több... Megkérdezhetem: mit tesz ez? Tehát mit jelent valami. Lehet valamivé tenni, olyan értelemben, hogy igenis fogadok rá, mellette vagyok, bízom benne – lásd Waitowin, most már –, vagy ott a csúnya jelentés, illik-e mondanom: Teszek rá...! Nem részletezem. Csodálatos volt efféle játékos szellemekkel megismerkednie az 50-es években a tizenéves gyereknek, aki voltam! Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső... Emlékszem, szemfájásra hivatkozva ellógtam egy iskolai tanítási napot (pedig Nemes Nagy Ágnesnek is volt órája nyilván!), és az Így írtok ti! frissen szerzett példányával felültem a Vár oldalába. Ahol ma a Sikló van. Akkor a Sikló rom kövei. Egy ilyen lépcsőtömb megindult velem, zúdultam lefelé. Kivágódtam, neki valami ecetfának, monokli lett a szememen. Mehettem tényleg az iskolaszemészetre. Vigyázni kell a történeteinkkel! Itt van például egy régi könyvem, Egy talált tárgy megtisztítása a címe. Hát egy pillanattól fogva bajba kerültem az idővel. Nem bírtam elviselni a csuklómon az órát. Zsebemben hordtam ezt a karórát is, és a taxiban kiesett. Szerencsére jó ismerősöm a sofőr, szóltunk neki, megtalálta. Legközelebb valahogy úgy értem haza, hogy koszos lett a nadrágom. A feleségem bevágta mosóba rögtön, én meg bevágtam az alvást. Másnap felébredek, hol az órám. Hát nyilván megint elvesztettem, kirántottam a zsebemből. Nem rántottam ki. Másfél nap múlva leszedjük a kordnadrágot a kötélről, ott a nadrág zsebében az óra. Kimosva. Megtisztítva. Ennyire kell vigyázni az irodalommal. Majd mesélek még legközelebb pár efféle történetet. Kafka mondását idézem: Mindig az író a hibás. Ahogy a bűnügyekre Karinthy mondta, a krimikre: Az olvasó a gyilkos!

                   

III.

„Ez voltam én, veréb”

                         

„Ez voltam én, veréb, megtettem, amire futotta, ég veletek”, írja William Carlos Williams, az amerikai költő, aki nagyon ismerhette a verebeket. Nos hát, a mi alap-madarunk is a veréb lett, s olyan nagy bolondságnak tartották sokan. Gondoljunk pedig Weöres totem-versgyűjteményére, hogy „Három veréb hat szemmel”... meg így tovább. Nem akarom, hogy szomorúan végezzük a dalt, majd pénteken, ha elköszönünk egymástól, kedves Hallgató! Mert Puskás Öcsi sosem hiányozhat irodalmi műsorokból, emlékezzünk arra a bűvös mondására, hogyan oldja meg ő a legnehezebb helyzetet is a labdával: „Úgy kell rúgni, művészkém!” Találó válasz. Magam ezt, mert a hazai változatokat sosem érzem egészen elégségesnek, megtoldottam a minap: „Úgy kell venni...”, vagyis a legképtelenebb labdát is levenni, úgy kell – másrészt: az embernek „úgy kell”, úgy kell nekünk, úgy kell, csak vegyük a dolgokat, na de komolyra visszafordítva, ahol csalnak, ahol baj lesz, úgy kell venni. Ahogy a madár, ha vakul, csodálatosan alkalmazkodik az új, csonkább élethez is. Voltak vak madaraink, ellőtt szárnyú, sánta madarunk, volt és van. A Szpéró meg, az a madár, aki a vállamon ült, meghalt. Poe-nak az a híres holló ült a vállán. Én úgy szoktam tréfálkozni, hogy nekem a kezemen ül egy fél hollótojás. Finom célzás ez arra, hogy valami külhoni városban van egy parkban egy ismerős hollóm. Meg szoktam etetni az itthonról vitt takarékossági kekszemből. Hát a sok írógépeléstől támadt ez a dudor a kezemen, már elmúlni sose fog, ez a fél hollótojás. Soha már! De a fásli, amit rátekerek... olyan jó barátom lett ez a fásli! Melenget, cselekvési lehetőséget biztosít a legínségesebb időkben is, bajlódni lehet vele, van. Nem jól, de! Mondom, hogy szomorúan ne végezzük, elmondom: Szpéró meghalt. De mintha fáslit küldene maga helyett, elküldött kicsit utazni. És Bécsben, mikor Széchenyi Döblingjéből kisodródtam az ügetőre – ott az ügetőt a kulturális ajánlófüzet tartalmazza! és szép is, a galopp még szebb, a Práterben –, hát látom... na, de ehhez azt kell tudni, mikor Szpéró 11 évesen meghalt, hófehér volt a szárnya. Éjjel halt meg, világított. Látom hát a Krieauban, a bécsi ügetőn, hogy egy fehér szárnyú startautó vonul ki a pályán. Mögötte a mezőny, robog a sok ló, várja a rajtot. A szárnyak összecsukódnak... indulás. Nekem meg elhomályosult a szemem... így adta nekem a Szpéró a lovakat. De már visszatértem tőlük megint a madarakhoz.

                       

Nem is olyan hihetetlen, de ezt a verset, németül persze, Kölnben olvastam, a Vincent nevű Van Gogh-kocsma nagy palatábláján. A másik palatáblán a szakács aznapi ajánlatai. Az egyik palatáblán meg mindig: versek, aforizmák, krétával. Egy templom is áll azon a téren. Még nem értem el odáig, csak tudtam, ott ez a St. Severin templom. Es a Szpéróra gondoltam.

                           

Hirtelen felnézek: ott a templom kapuíve. Fölötte egy fehér kőmadár, címerben. Ott várt a Szpéró.

Ekképpen mondja Wols az örökkévalót. Doderer – és ez a vers a bécsi Strudlhof-lépcső tövében kőbe van vésve, és iskolás gyerekek, háziasszonyok, csavargók, hivatalnokok, meg magamfajta utasok rendre megállnak, elolvassák, miközben egy halfejű szökőkút vize csobog ott, mosdani-frissülni is lehet hát, Doderer tehát az elmúlást panaszolja föl, igaz, fegyelmezetten.

                           

IV.

„De egyszer ott felejtesz valahol”

                         

Sok mindent nem is kell érteni. Valamiért én mindenképp föl akartam vonatkozni... nos, ez egy félreütés... vonatozni Londonból Newcastle-ba.. ez a Szpéró halála után volt, mikor végre utaztam egyet. Szpérót a Széchenyi-Lánchídnál találtam 1977-ben... és a Lánchídon gondoltam Newcastle csak térképen látott hídjaira. Kb. 1000 km vonatozás volt a borús, esős északi bányaváros. Nagyon kedveltem, csak elég rémes volt épp. És Yorkban, hazafelé tartva kiszálltam. Ismerjük a Harmadik Richárdból: York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át. Nekem aznap Yorkban hirtelen kisütött a nap. Életemben nem fogok, azt hiszem, ott járni. De akkor ez az égitest előtündökölt. Mármost, hogy az auteuil-i akadálypálya felé baktatva, a hollómat is meglátogatni igyekezvén, az Alma téren miért ültem le Párizsban hirtelen egy téli nap valami padra, csak azért, hogy jegyzetfüzetembe ezt a Szabó Lőrinc-sort beírjam: „De egyszer ott felejtesz valahol” – nem tudom. Szpéróra gondoltam, aminek az örök eltávozásával már folyton együtt élek, éspedig derűsen, legföljebb vágyakozva. Szóval, megyek tovább, mi ez? Fázik a kezem. Aha, a kesztyűm hol van? Nincs sehol. Valahol elhagytam. Persze, hosszas tanakodós után a pad kezd gyanús lenni. Hát valóban, ott a kesztyűm a padon. Ahol ezt írtam fel, ezt az „egyszer ott felejtesz”-t. Meglett a kesztyű, az egyik fél párat belőle az idén sikerült csak tényleg elveszítenem. Pont amelyik a csont-vagy-milyen-dudoros kezemre kéne. Most a másik fél párat hordom azon, annyira szeretem ezt a kesztyűt. De ha kijutok még egyszer a hollómhoz, felrakom neki a fára, építse bele a fészkébe. Legyen legalább az Alföld Petőfinek szép, nem csekély dolog!

                   

A még húszéves-se, kölyökkutya korú írónak alapélménye volt, hogy hallhatta: Nemes Nagy Ágnes olvas fel friss Rilke-fordítást Ottlik Gézának. Hármasban ücsörögtek, kinéztek az alkonyi Vérmezőre. Aztán nemsokára megjelent az egyik alapkönyv, a Hajnali háztetők. Nekem máig senki nem fogalmazott meg lényegibben valami tényleg nagy kérdést. Válaszolni rá csak úgy lehet, ha az ember napról napra él... mint... az ember... a ló... a veréb.

                       

V.

„És megint messze szállnak”

                   

A mifelénk viszonylag kevésbé ismert francia író, Jean Genet zárja valahogy úgy A rózsa csodája című regényét, hogy akik az ő szívének egykor olyan sokat jelentettek, és rég halottak már, mintha csak a könyvtárak poros újságlapjairól zizzennének elő, és ő nézi, keresi róluk a híreket, és azt érzi: mint az évmilliókkal ezelőtti kihunyt csillagok fénye, jönnek, jön valami ragyogás, jön a múlt, és olyan, mintha a jelen volna, és ő eltakarja a szemét, ezzel a fénnyel takarja el talán, és elindul mezítláb. Hadd tegyem én is ezt. Hadd ne meséljem, hogyan fúródott fel a háborúban egy vasgerendára egy zongora, és jártunk oda, létrán, a romokról, srácok, klimpírozni... ne kelljen ezzel bevezetnem egy zongorás verset. És szóljanak ők, e távoli csillagfények sugara hadd jöjjön, igen, ők nem hunytak ki, inkább én dőlök végig, s hunyom le a magam szemével, egy pillanatra minden fény nélkül, a szemem. És arra gondolok, hogy akit szerettem, és vak volt, most feltétlenül lát – és lát talán engem.

                         

                       

Tandori Dezső

Londoni Mindenszentek

                       

Londoni Mindenszentek, Szpéróval mit üzentek?

Kell-e a régi kabátja, e tollal vár odaátra?

Vagy ha csupán halogatja, kalitkám egyre kiadja:

jók-e az égi lakók így, támad-e támogató frigy?

...Nézem a gépen a szárnyat, ahogy lenn föl-s-le-se járnak,

nézem, ahogy– feketülvén – kékbe fehérül az örvény;

hallom, a gép, robajával, vinne – nem átra! magával;

integetek...fogy a vodkám... látom is így: ugye – ott – lám

Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe;

romlani kell, kijavulni... De kell-e a télre a hol-mi?

Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy... az... a vég volt?

                           

                       

Nemes Nagy Agnes

Madár

                     

Egy madár ül a vállamon,

ki együtt született velem,

Már oly nagy, már olyan nehéz,

hogy minden léptem gyötrelem.

                           

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

ellökném, rámakaszkodik.

mint egy tölgyfa a gyökerét

vállamba vájja karmait.

                           

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

mostmár eldőlnék nélküle.

                       

                       

Tandori Dezső

Hommage

                         

Ki szedi össze váltott lovait,

ha elhulltak, ki veszi a nyakába?

ki teszi meg mégegyszer az utat

értük, visszafelé, hiába?

                               

Kardél-nyargalásod két oldalán

még kettészelve is ez állatok

hozzád lassult múlásukkal bevárják,

amíg kidől utolsó hátasod:

                           

most még, nem deszka-földes-álruhásan,  

visszanézhetnél e hűlő vetésre –

hogy zokogás kockázzon koponyádban,

kopogjon tört szemük dióverése.

                       

                         

Nemes Nagy Ágnes

Minduntalan

                             

Minduntalan megsértenek.

A villamosok, a legyek,

a képzelet, a mozdulat –

percenként öl az indulat.

S az indulatra, mint a zsák,

váratlan hull a bénaság.

                     

Jó volna messze, messze – mindegy.

Meg-megbicsaklik a tekintet.

Még vágyom.

               De már hallom olykor,

hogy sustorog, mint függönyön

üres ablakban éji szél,

a közöny.

                       

                     

Tandori Dezső

Talizmán

                     

Én a halálos ágyamon

nem mondanám: ezem-azom...

Medvéimet szólítanám,

mert hiányoznának nagyon.

                           

Én is hiányoznék nekik?

Vagy ezt csak most képzeltetik?

S ha nem vágyunk egymás után,

mindőnk megkönnyebbedhelik?

                     

Ha egyike, ha másika:

kár erre választ várni ma.

Ami igazán egyszerű,

csak le kell bonyolódnia.

                     

Oda se biccentjük fülünk,

hogy épp mit álmodnak velünk;

ott aztán tényleg fűre-fű,

elalszunk, vagy felébredünk.

                         

                     

Kosztolányi Dezsőné Karinthy Frigyesről

                             

Ha valaki panaszkodott, Frici így nyuglatta meg:

Ne félj te semmit, majd megsegít engem a jóisten.

*

Nagy Lajos sokat elégedetlenkedett, keserű volt és harcos. – Lajoskám, én félek téged hazaengedni ilyen késő éjjel – tréfálkozott vele. – Olyan sötét van, neked a Tisza Kálmán téren kell keresztülmenned, a közbiztonság olyan rossz, úgy félek, hogy leütsz valakit.

*

Egyik alföldi városba utazott előadást tartani. Forró nyár volt, kiégett tarlók, órákon, órákon át sehol egy árnyas fa, köröskörül terjengő unalom.

– Szép vagy, Alföld – sóhajtott –, legalább Petőfinek szép.

*

Mariska, ha valaki keres, az nem én vagyok – szól oda elmenőben a szobalánynak.

*

A gazdag bankár vacsorára hívta a legelőkelőbb étterembe. Pompás vacsorát szolgáltak föl, Frici jóétvággyalevett mindenből. Vacsora után a bankár fizetett, majd tüntetően kivett húsz pengőt s a fizetőpincérnek nyújtotta.

– Ezt osszák el.

Karinthy zsebébe nyúlt, kivett egy húszfillérest, átnyújtotta a pincérnek.

– Ezt pedig szorozzák meg.

                   

                         

Gottfried Benn

E kettő van csak

                             

Megjárva annyi formát

– Hogy enyém, mienk, tied –,

Mégis gyötörve forr rád

Az örök kérdés, a Minek?

                       

A gyerekkori kérdés.

Elméd most fogta fel,

Hogy sorsod e kései értés

– Ha kín, ha kolonc, ha kísértés –,

A messzi parancs, a Kell.

                     

Rózsák, hó, tengerek: ennyi;

Mind, mi virul s kihal...

E kettő van csak: a Semmi

S éned – rajz, körvonal.

                             

Tandori Dezső fordítása

                           

                       

Wols (Otto Wolfgang Schulze):

Itt Cassisban...

Itt Cassisban a kövek, a halak,

a sziklák, miket nagyítóval láttam,

a tenger sója és a tengerég

feledtették velem az ember fontosságát.

Felszólítottak, fordulnék el

tevékenykedhetnékünk káoszától,

és a kikötő kis hullámaiban,

melyek egyre visszatérnek, és mindig mások,

az örökkévalóságra mutattak.

                         

Tandori Dezső fordítása

                       

                     

Heimit von Doderer

A bécsi Strudlhof-lépcsőre

                             

Takarója-hulltán leveleknek

öreg lépcsőfokok őszt lehelnek:

visszajár, mi rajluk járt időtlen.

Hold fényén kik egymást itt erősen

fogták, jön súlyos láb s könnyű társa;

áll középen mohosan a váza,

háborúk közt, míg évek peregnek.

                         

Eltűnt, bánatunkra, annyi minden,

és a Szép mintha csak futna innen

                                 

Tandori Dezső fordítása

                         

                               

Ottlik Géza

Hajnali háztetők

                           

– Jó volt – mondta.

– Micsoda?

– Tudod – magyarázta –, láttam végig a hidakat.

– A hidakat?

– Igen. A hidakat. A folyó pántjá,t végig. Összevissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán.

Tehervonat, huszonnégy kocsival.

– Péter! – szóltam rá bosszankodva.

Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.

Ne hazudozz – mondtam. – Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.

– Á! – legyintett. – Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted, hogy megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.

Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.

– Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózkodik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyéi. Szinte hallani a seprű sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajlott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit-híd alá.

– Ezt mind láttad? – kérdeztem.

– Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.

– Hál akkor rajzold le.

Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.

– Igen – biztattam –, fesd le, amit láttál!

– Miért?

– Mert szép.

– Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. – Ha ez szép, akkor minden szép.

Bólintottam.

– Fesd csak le, ahogy láttad.

– De minek? – kérdezte. – Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.

Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.

– Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.

– Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. – Miért kellene?

Erre nem tudtam válaszolni.

                         

                     

Szabó Lőrinc

Álom

                         

Amerikánál messzebb kontinens

felé ringatsz, alighogy megjelensz,

Álom, vagy még messzebbre, s ugy sodorsz,

hogy alig érek rá figyelni gyors

tájaidra: jószagú tavalyi

birsalmák sárga daganatai

gomolyodnak kötélvasúi alá,

Az Óriáshegység púpjaivá,

ökörfarkkóró jön és elmarad,

jegenyés állomás, a karszli Szkrad,

s a zöldben rózsák vörös sebei,

és a ködből egy tehén dugja ki

szarvas fejét, csörgedező vizek

s barlangok nyilnak, szállok, süllyedek,

és minden repűl, minden eltűnik,

és nem tudom, hol járunk reggelig,

csak azt, hogy viszel s még visszahozol,

de egyszer ott felejtesz valahol.

                           

                         

Jékely Zoltán

Éjfél

                             

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban

emlékestül, mini egy keleti város,

amelyről már Isten se tudja, hol van.

– Amivel úgy csudáltad a világot:

                           

a szemeddel mi történik a földben?

A te szemed sosem pusztulhat el.

Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden

arra, ki egykor ott reája lel.

                       

S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,

melyből gügyögés jött és kicsi ének,

melyet ajkak csókoltak s jó borok

s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?

                               

Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?

Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.

Talán végső szívdobbanásra, loppal

kiszáll hűlt testedből s illa berek,

                                 

mint lila füst, lebeg a parkon át,

városon át, s künn egy domb hajlatán

lelkem csak utána veti magát,

akár a nagy lepkék egymás után...

                         

                     

Julian Sorell Huxley

Madarak

                           

Sokunknak a madár csak tollas ének,

az örömünk zeng föl a lomb alól,

a röpke szárnyból lelkünk vágya szól,

jelkép, szabadság az ember szivének.

                           

Vagy észrevesszük, hogy mindegyikének

más élete van, és mozog, dalol,

aki szereti őket, tudja jól,

hogy valamennyien külön egyének.

                           

De annak, aki a mélyükbe néz le,

ők a hatalmas Élet csonka része,

mely tiszta fényi keresve lassan árad.

                     

Nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat,

az égbolt szárnyas érzelmei ők,

örök jelenbe örök repülők.

                         

Kosztolányi Dezső fordítása

                           

                           

Tandon Dezső

Párizsi Mindenszentek

                       

Lelkemmel jártuk Párizst,

otthon is voltunk marist

– olyan ez csak, mint pécses „tt”;

vagy Székesfehérvár is „tt”.

                     

               S – a végtelenbe végest –

              meggyújtottunk egy mécsest:

              Halottak Napja volt épp,

              egy szomorú, de szép est.

                             

                             S róttuk, mert haza tarték

                             – itt – a rue Bonapartét,

                             lelkem is, tartva vélem,

                             belsőbb zsebemben alszék.

                                   

                                            S aludtak, szinte’ mélyen,

                                            sokan már egyre nékem,

                                            a csillagkép halottak,

                                            és aligha az égen.

                                         

                                                           És a fények futottak,

                                                           szememre-hályogodtak,

                                                           s aludtak végre Párizst,

                                                           hazalopott kopottak:

                             

                                                                          Már se széltet, se hosszat.