Pejote

15. Zenés étteremben

Whiskyrekedt hangú, fekete indián kalapos énekes gitározik, lassú, lusta, dél-amerikai dallam.

Oye, Alejandro!

A zenész tovább gitározik, úgy mondja:

Holá, regular. Qué tal?

Bien.

A zenészasztalnál ülő lányt is köszönti.

Holá, Luz Mariá!

A lányok narancslevet isznak, az idegen tequilát kér, ami olyan ízetlen, mint az esővíz, de gyors, mint a felhőkarcolók liftje.

Jó hírem van számotokra, mondja nekik. Nincs többé harmadik világ. Mert a második megszűnt létezni. Most rajtunk, közép- és kelet-európaiakon áll, hogy banán nélküli banánköztársaságot csinálunk vagy hathatós demokráciát.

Tudod, érdekes látni, hogy sok vezetője ezeknek az új társadalmaknak író, magyarázza nagy hangon Griselle.

A mi vidékünkön az íróknak a vízügyektől az állattenyésztésig hagyományosan mindennel foglalkozniuk kellett, míg a parlamentben egy író képviselő se volt. Ma sok képviselő író, nálunk és a cseheknél az államelnök is az, mégsem hiszem, hogy ez gyümölcsöző útja lehetne a prózaírásnak.

Az idegen megnyalja ökölbe szorított bal kezén a mutató- és a hüvelykujja közt a bőrt, sót hint rá, apró trópusi citromszeletet vesz a szájába, lenyalja a sót, és fölhajtja az erős italt.

Nálunk drágább, mint a whisky... mondja. Szóval ezek a hapsik, úgy látszik, elfelejtették, hogy az írók természetüknél fogva ellenzékiek, ellenzékei minden rendszernek. Egy politikusnak azt kell tudnia, mi történik holnap, egy írónak azt kell látnia, mi fog történni tegnap. Történelmet mindenki tud csinálni, de csak kevesen tudják megírni.

Alejandro most angolul énekel.

Mit együnk?, kérdi Valeria.

Rátok bízom, mondja az idegen.

Szereted az erősét?

Igen.

Együnk tacót.

Jó.

Az Egyesült Államokban csak a sikeres írók számítanak. Afrikában, Kínában, Oroszországban mindegyik. így van?, mondja Griselle.

Dél-Amerikában a lázadók, mondja Valeria.

Angliában, Hollandiában egy se, folytatja Griselle.

Kelet-Európában a politizálók számítanak, mondja az idegen.

Ausztráliában el kell magyarázni, mi az, hogy író. Ezt Griselle mondja.

Ugye, ti nem vagytok írók?, mondja reménykedve az idegen.

Én színésznő vagyok, mondja Griselle.

Én meg videós, mondja az obszidiánszemű. Meg orvos.

Na hála istennek! Az idegen arca felragyog: Ezt neked hoztam, mondja Griselle-nek. Kitesz az asztalra egy kicsiny konzervdobozt. Rajta szétmorzsolódó vöröscsillag és vörös betűk: „A KOMMUNIZMUS UTOLSÓ LEHELETE”, hat nyelven.

Valeria kacag, és spanyolul elismétli, Griselle mosolytalanul forgatja a kezében.

Neked adom, mondja az idegen. De ki ne nyisd: büdös lesz.

16. Szállodai szobában

Az idegen kétágyas szobájában vagyunk. Tükör fut végig az íróasztal fölött, nézzük onnan. Griselle a használaton kívüli ágy szélére ül. Az idegen bekapcsolja a zsebmagnót, a hozzá kapcsolt két mini hangfalról szól. „...I hear you talkin’ in my head, I’m not talking of the first time, I never think about the last...” Megint az ír banda, keringőritmusban. The Pogues, ha izgat ez valakit. Mintha egy kocsmazenekart összeültetnének a szimfonikusokkal.

Az idegen előveszi a magyar címeres pálinkásüveget, lötyög valami az alján. Kétfelé tölti. Koccintanak.

Te, Ferenc, mondja Griselle, mit jelent a neved?

Nem Ferenk, Ferents. Azt jelenti, Francisco.

Szóval Frank és Ferenk.

Hívj Ferinek, mondja az idegen. I’m Ferry, the boat.

Panchónak foglak hívni.

Még valami. Mi a vezetéknevet tesszük előre, mint a kínaiak, japánok, koreaiak, kambodzsaiak.

Ázsiából származtok?

Ühüm. És ott élünk Európa szívében. Úgy negyvenezer éve búcsúztak el őseink az amerikai indiánok őseitől.

Ez érdekes.

Inkább szomorú. Itt úgy érzem magam, mint marhavásáron a kupec, eladni való marha és pénz nélkül.

Nem fordítottak tőled spanyolra?

Az önéletrajzomat. Rágyújt egy különös édes cigire. A mexikói cigarettapapír rizspapírból készül, mint a kínai. Csak szívható. Griselle – ez is német név, mondja.

Az. Az őseim fele részben németek. De én mexikói vagyok.

Jó kis kevert nép, mint a magyar. Bennem is van osztrák.

Német.

Na, jó, német is. Meg még öt más. De csak akkor értesz meg, ha úgy gondolsz rám, mint egy indiánra. Az idegen a saját ágyán fekszik, most az asztalhoz lendül, kikapcsolja a magnót. Leül a lány mellé. Babrál a lány nyakában a virágos sállal. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy folkfesztivál Amerikában, ahová egy kihalt indián törzs esőtáncosait is meghívták. Ahogy elkezdték járni, beborult az ég, és olyan eső támadt, hogy két hétig zuhogott egyfolytában... Világos, hogy többé nem hívták őket.

Az idegen megsimogatja a lány arcát.

És mit szól hozzá ő? A lány a fényképre mutat.

Az idegen sóhajt. Kezébe veszi a fényképet.

Hogy hívják, kérdi a lány.

Eszter.

A férfi visszafekszik a saját ágyára, előveszi a tarot kártyacsomagot, játszik vele.

Itt alhatok?, kérdi a lány.

Hát persze, mondja az idegen. Középre teszem a kardot.

A szőnyegre kard alakban tarot lapokat terít.

Te tudsz jósolni?

A férfi a padlón ülve felnevet. Ismerem az ábécét. Ha formában vagyok, még olvasok is.

Válassz először lapot a Nagy Titkok közül.

Griselle elé csúsztatja a huszonkét lapot.

Én „A világ”-ot választom.

A legjobb, de akkor már nem jöhet ki neked.

Szóval rólam mit ít?

Felvillan a FŐPAPNŐ lapja a tarot Nagy Titkai közül.

Azt, hogy volt egy sötét bőrű férjed. Nyel egyet. És hogy magányos maradsz egész életedben.

Csak ennyi?

A férfi a lapokat bámulja, nem néz a lányra.

Lehet, hogy én is azok közül az esőtáncosok közül való vagyok.

A lány felkönyököl.

Nem baj, mondja. Nem a táncos, az eső a fontos.

17. Úton

A nap mintha sosem akarna nyugodni, nem múlik a délután. A kis bogárhátú nyeli a kilométerek makarónijait. Az út mentén lótetem feketéll, nem zavar senkit. Megállnak egy átlőtt, tehénveszélyt jelző táblánál, a szemérmetlenül eleven trópusi erdő szélén a szükségüket végezni.

Két férfi áll egy fa és egy indián alakú felhő alatt a madárzsivajban. Ropognak, cserregetnek, karicsolnak, zsibolnak, pirregnek, kotyognak, csirrentenek, serpegnek, sipognak, krúgatnak, csuhukolnak, bakognak, kirrantanak, gógatnak a szárnyasok. A többiről most nem szólva.

Xihuatlán maga is tűnődik, vajon kisváros-e vagy nagyobbacska község. Aztán álomba zuhan a megválaszolatlan kérdésekkel. Megállnak egy rosszul megvilágított, vedlett falú biliárdterem előtt. A lány a fagylaltoshoz megy, Pablóék szandál után néznek. Az emberek álmosan lézengenek a főutcán, mintha lassított felvételben úsznának. Vagy Pablóékat kell felgyorsítani: boltból ki, boltba be. Egy törpe indián nő megáll az idegennel szemben a járdán, morzsa gyerekének mutogatja nevetve az égimeszelőt.

Ady’s, ez áll egy üzlet cégtábláján.

Ide bemegyünk, mondja Pablónak az idegen. Tudni akarom, ki a tulajdonos. A szomszédos üzleten „ESTÉTICA” felirat.

Miért?

Ismeretlen magyar költő neve ez. Hátha rokon. Vagy mit tudom én.

Ismeretlen?

Magyar író csakis ismeretlen lehet.

Adriana a tulajdonos neve, mondja az eladó. Mindenki Adynak hívja. Tizenhárom-tizennégy körüli csöppnyi, ébenfekete lány két barátnőjével árul. Az idegen a többi boltban is a lányokat nézte, nem a kínálatot, de most pirulva válogat a kalapok között. A kislány perzselő tekintete rátapad, Pablo szandáljával csak annyit törődik, hogy tovább tartson a vásárlás. Pablo olyan szandált szeretne, mint amilyen a cigányé volt az átmenti kifőzdében, de olyan erősét nem talál. A két barátnő le sem veszi a szemét a tévében villogó amerikai mozikanról, a gyereklány testű eladó parázs tekintete elmondhatatlan éjszakát ígér.

Mit bámultad úgy a csajt, mondja odakinn Pablo. Ez az egész műsor, érted. Ne is ábrándozz: folytatás csak a pap igéi után. Bizony!

Szia, köszön egy fürt kacérkodó gyereklánynak.

Azok visszaköszönnek, kacarásznak, sutyorognak.

Az idegen már egy italüzlet előtt ácsingózik.

Ne feledd: a pejote tisztaságot kér. Cserébe mindent megad.

Pablo szelíden odébb tuszkolja az idegent.

18. Falusi gimnáziumban

Az idegen egy falusi gimnázium sivatagra emlékeztető udvarán egy sátortető alatt. Legalább száz szempár: fiúk, lányok. Az idegen mögött álló két egyenruhás „hostess” komolykodva teát tölt. Balra az igazgatónő, jobbra Valeria, a tolmács. Oldalt már odakészítve az ajándék, hatszemélyes népi teáskészlet.

Az idegen repedt-zúzott spanyolsággal olvassa az életrajzát:

Primero quería ser un comandante, uno grande. Fué en 1956 cuando tanques rusos invadieron mi pais. Sólo teníia site años, pero sabrá que me tañía que resignar. Así que me convertí en pintor. Mi problema es que siempre desde niño he tenido problemas con mi pulso. No pude tocar el chelo tampoco, entonces organicé una pandilla. Siempre me ha gustado le gente, el calo humano: es por eso que cuando tenía dos anos abracé la estufa. No tañíamos un calentador, í esteba tan bizco que sigo preguntándome como fué que abracé la estufa y no el vacío.*

Most látjuk, de nem halljuk; tátog, mosolyog, elkomorodik: a kamaszok figyelik. Fényképezőgép-kattanások: szempárok villannak fel.

Halljuk a befejezést:

Sohasem válaszolok olvasói levelekre. Egyszer, úgy két évvel ezelőtt tettem egy kivételt. Azóta is együtt vagyunk. Írni veszélyes.

Nevetnek, tapsolnak, körbeveszik. Füzetekbe, könyvekbe firkantja szélsebesen kínai ákombákomra emlékeztető kézjegyét

19. Alkoholüzlet előtt

Pirosra festett, hüvelyknyi vastag rácsok, két lehajtható vasablakkal. A falakon körbe teli palackok, sörtől a tömény szeszig.

A fiókban meg ott a stukker, gondolja az idegen. Itt van értéke a piának. Nem tudhatja, mit meg nem tesz egy elrontott indián, ha megszomjazik. Vagy egy mexikói. A szomszédos bolt feliratáról csinál egy képet: „PINA”. Reszket a keze.

Ideges idegen, odalép a kiadóablakhoz. A fiatalabb férfi feláll.

Egy üveg Jack Daniel’s-t kérek, mondja angolul.

Jim Beamünk van, mondja a fiatalabbik férfi, inkább fiú.

Kérek egy üveggel, mondja az idegen.

Az idősebbik leveszi a polcról, a fiatalabb odahozza.

Mondja az összeget spanyolul.

Nem értem, mondja az idegen. Leírják neki egy papírra. Az idegen remeg már az italért, de sokallja.

Akkor inkább egy scotchot.

Passport Scotch, mondja, mert úgy látja, hét és feles, és ez a legolcsóbb. Egy izraeli író jut eszébe, cimborája, aki mindig ezt kérte tőle, ha italért ment. Mosolyog. Mosolyog, de remeg a keze, amikor az üvegért nyúl.

Elfordul, aztán visszalép. Abban a lapos üvegben mi van? kérdezi.

Mondják neki.

Mi ez, fehér rum, vagy mi?

A másik kettő egymásra néz.

Nem baj, hogy mi van benne, mondja az idegen, akinek laposüveg kell igazából. Az a lényeg, hogy ártson.

A fiatalabbik pislog, de az idősebb arca merev maradt. A fiatalabb kiadja az italt. Tényleg olcsó.

Adios, mondja a férfi felszabadultan. Elcsörtet a zsákmánnyal.

20. Melaque-ban

Barra de Navidad, a vagy kétezer lakosú halászfalu a Chacala folyó partján, annak tengeröblében fekszik. Griselle lassúdon végighajt a falucskán, nem állnak meg sehol. A falu onnan kapta a nevét, hogy 1540-ben a spanyolok karácsonykor szálltak itt partra. Megszerethették a helyet, mert az innen öt-hat kilométerre lévő Melaque üdülőfalu már a Purificación folyó mellett Gyertyaszentelőt jegyez, mely köztudomásúlag február 2-ára esik.

Mire Melaque-ba gurulnak, a nap nagy nehezen megadja magát az óriási holdnak. Hármasban végigjárnak egy csomó szállodát, panziókat. Az elsőnél majdnem ott ragadnak, de Griselle azt mondja, nézzék meg a többit. A második az idegennek tetszik, mert csöndes. A harmadik Pablónak, mert uszoda is van.

Uszoda? Az óceán partján?!

A negyedik teli van bogarakkal, amelyeket „cucarachának” hívnak, akár a Volkswagent. Az ötödik teli hangoskodó, részeg turistákkal.

Mindenhol nagy sikerük van azzal, hogy háromágyas szobát keresnek. Griselle megszépül a férfitekintetektől. Kettővel egyszerre!, mondják a férfiszemek, mosolyog.

A tizedik szálló már majdnem a végső. Az idegen nem akar elmenni.

Ez van a legközelebb az óceánhoz, mondja. Hallgassátok a lélegzését.

Jól van! Még egyet nézzünk meg, az is a parton van.

Bevágják magukat a kocsiba. A Santa Maria hotel előtt szállnak ki. Ez a legolcsóbb hely, családos szakszervezeti üdülőre emlékeztet. A portás nem kéri a papírokat, csak azt tudakolja, hová való az idegen.

Nem eladó? Pablo a hűtőszekrény üvegajtaján át kandikáló dinnyére mutat.

Meg van kezdve, mondja a portás.

Nem baj.

A portás mosolyogva átnyújtja.

Mennyibe kerül?

Semmibe.

A portás törülközőket ad nekik, egy félmeztelen fiú felkíséri őket az emeletre. Két széles ágy van a rosszul meszelt, vakolathullajtó szobában. Az asztalon, a sápadt vázában élő virág.

Kivel alszol, kérdezi Pablo. A pejote termést az asztalra teszi a dinnye mellé.

Griselle a ventilátor gombját nyomogatja, nem válaszol.

Nekem mindegy, mondja később. De ti úgyis a szerelmeitekkel vagytok elfoglalva. Tudjátok mit? Aludjatok ti egy ágyon!

A ventilátor búg, a mintázatos, áttört falon tisztán hallani, miként az óceán széles szeleteket harap ki a partból a sötétben.

Velőtrázó, sikolyszerű kacagás hallatszik.

Mi ez?, kérdi az idegen.

Valami madár, mondja Griselle. Itt van a tetőn.

Mi a neve?

Nem tudom. De a szerelmed, aki, mint tudjuk, amatőr ornitológus, majd megmondja. Leheveredik az ágyra. Nem tudtok kicsit magamra hagyni? Fáradt vagyok.

Pablo int az idegennek. Menjünk le az óceánhoz.

21. Kertvendéglőben

...És akkor Castro az aréna közepén odahajol a bikához, és azt mondja neki: Szocializmus vagy a halál! A halál, mondja a bika, és holtan esik össze. Pablo íves, lendületes, a mexikóinál dallamosabb dikciója.

Nekem meséled ezt a viccet, kubainak? A fiatal, kubai író szép arcán megbántottság. Kelet-Európában nem a szocializmus bukott meg, hanem a sztálinizmus.

Oyé, amigos! Alejandro az, a zenész, a csajával, Lúz Mariával. Csak nem politizáltok? Spanyolul beszél, de az idegen azt veszi észre magán, hogy szinte mindent ért, amit az asztal körül hall. Vagy talán a tequila teszi? Körbejár az üveg, sörökkel kísérik. Az asztal a legközelebb van a színpadhoz, a kibetonozott tánctér mellett. Isten csillagos ege alatt magma a hangulat. Csomó író is itt van a könyvkiállításról, udvarolnak, isznak.

Kipróbáltátok már a pejotét? Alejandro akkor kérdezi ezt, amikor a kubai zenekar rákezd valami ősi erejű zenére. Legalább tízen vannak, sok a fúvós, a dobos.

Vagy megmaradtatok az aguardienté-nél? Folytatja Alejandro a kötözködést.

Mi az az aguardiente? Ez persze az idegen.

Amit iszol. Tüzes víz, mondja angolul Pablo.

Chinga tu madre, chingón! Szóval nem mertetek még a pejotéhez nyúlni! Alejandro káromkodásában dicséret, sőt hízelkedés is van, mert a chingón olyasvalakit jelent, aki ki tudja erőszakolni, amit akar. De a szólás eleje csupán annyit tesz: „erőszakold meg az anyád” – ami a konkvisztádorok által megerőszakolt indián nőkről regél, és a legdurvább sértésnek számít.

No chingues, mondja Pablo unottan. Ne baszogass.

Három, úgyszólván meztelen nő táncol a zenekar mellett, két negyedvér és egy néger indián. Az idegen képtelen levenni a szemét a néger indián nő vonagló testéről. Zavarában az óráját nézi időnként, a táncolókat. Megint csak az egzotikus és a másik kettőnél fiatalabbnak látszó nő felé kell hogy forduljon. Az asztalnál ülők nevetik: elég chino cambujtóit láttak életükben. A tiszta spanyoltól kezdve a meszticeken, Kasztizókon át az afrikai vagy egyesült államokbéli feketékig a bőrszínek vagy fél tucat kasztot választanak el egymástól.

Nem jössz táncolni? Griselle, akiről messzire világít, hogy criollo, vagyis tiszta fehér, hátravetett fejjel, kacéran megrázza a haját.

Nem tudok.

Az a jó. Gyere!

Griselle bevonszolja a tánctérre. Az idegen gátlásai felszívódtak a tequilával, egész tűrhetően mozog. Fehér dzsekije pörög, fordul a sötétben.

Néznek bennünket, mondja Grisselle-nek két szám között.

Hát mert te még a hajaddal, a szemüvegeddel is táncolsz.

Lassú szám jön. Pablo lekéri Griselle-t. Az idegen megáll a tánctér szélén, egy szőke nő integet neki.

Hi, don’tcha come over?

Az amerikai nő az auditóriumból, gondolja az idegen.

Már táncolnak is. A szőke nő hálásan tapad hozzá.

Valeria, az obszidánszemű lány magányosan ül az asztalnál. Egy én-igazi-férfi-vagyok külsejű fiatalember hajt fejet előtte. Nem halljuk, mit beszélnek. Csak annyit látunk, hogy Valeria felkapja a táskáját és sértetten elrohan.

A SZERETŐK lapját látjuk a tarotból: lassan elfordul száznyolcvan fokos szögben.

22. Tarotjósnál

Az idegen és kísérője, Valeria, kilépnek a nagypiac épületéből. Őserdei zaj. Az idegen büszkélkedve mutat a lánynak egy rugókést. Egy kockás inges, baseball-sapkás férfi, csuklóján japán óra, képregényt olvasgat guggolva. Egy láda van előtte üresen, a másik ládában kisgyereke kuporog, a cuclisüveg a lábánál. Odébb a rothadt paradicsomok, fonnyadt zöldséget halmazából egy öreg indián próbál magánál eleséget találni.

Lépnek néhányat, az idegennek gyökeret ereszt a lába. A túloldalon egy koszlott üzlethelyiség fölé ezt pingálták kézzel: TAROT. Semmi többet.

Az idegen a forgalommal se törődve átgázol a túloldalra. Magával vonszolja a meglepett arcú lányt.

A kirakatban és a benti tárlókban tarotkártyacsomagok, könyvek. Maga a jós hátul ül a félhomályban a telefon mellett.

Bueno’ dia’. Beszél angolul?

A mélykék szemű, frissen borotvált fiatalember csak a fejét rázza. Az idegen válogat a kártyacsomagok közt.

Elég gyönge minőségűek, súgja angolul a lánynak.

Ez mennyi, kérdi spanyolul. Egyiptomi tarot-dekket tart a kezében.

Negyvenezer, mondja a fiatalember. A hangja is hűvös, akár a szeme.

Az idegen habozni látszik, aztán bólint.

Oké, megvesszük.

Jósolna nekünk?, kérdi váratlanul a lány. A barátunk Magyarországról érkezett. Író, mondja.

Otthon magam is szoktam jövendölni a barátaimnak, vallja be az idegen. Ismerek vagy harminc terítési módot.

Én négyszáznyolcvanat, mondja a fiatalember. A hangjában nyoma sincs a dölyfnek. Miért nem négyszázkilencvenet mondott?, gondolja az idegen.

Amikor a nagyanyán a halálán volt, folytatja a fiatalember, rám hagyta a tudást. Kutató, de szenvtelen tekintete megállapodik az idegenen. Szóval maga magyar?

Sí.

Akkor ingyen jósolok magának. Int, hogy kövessék a függönnyel elválasztott helyiségbe. Semmi okkult díszlet, hermetikus kulissza, természetfölötti dekoráció. Egy hatalmas, öreg íróasztal egy hasonló karosszékkel, fölötte szentkép. Meg két szék.

A jós játszogat a színes kártyacsomagokkal, félretolja őket. A zsebéből szürkére kopott, már-már alig kivehető, töredezett szélű paklit vesz elő. Úgy harmada az ismert tarotkártyák méretének.

A nagyanyámé volt, mondja a fiatalember. Megkeveri a paklit, bár a vastag, primitív lapok nehezen engedelmeskednek.

Valeria babonás borzongással nézi.

Tegye a kezét a kártyacsomagra, mondja a jós. Tekintete egy távoli ponton. Mondja utánam: A jelenemért...

Valeria angolul elismétli.

Az idegen magyarul mondja utána.

...a múltamért, a jövőmért, azért aki balra áll tőlem, azért, aki a jobb oldalamon, és mindazért, amit tudni szeretnék.

A fiatalember magához veszi a paklit.

Nős?, kérdezi.

Még igen, feleli az idegen. Körülbelül egy hónapig.

A fiatalember nem szól, kikeres egy lapot a számára. A 64-es az. Az idegen tudja, hogy a jelentőnek hívott lap kiválasztása fontos pillanat.

A fiatalember hátrasimítja dacos, szőkésbarna haját, és kiszámol hét csomóba nyolc-nyolc lapot, azután a jelentőre is nyolcat. A maradékot félreteszi.

Mindegyik lapot fel kell használni, mondja oktató hangon. A maradékot a végén. Már persze, ha maradnak még kérdések.

Kézbe veszi az egyik stószt. Lassan, egymás alá teríti a lapokat. Ami a közeljövőt illeti, kezdi olvasni. Rövid útra indul, de hosszúnak fogja érezni. A Bolond itt megtalálta a Mágust. A Császárnő összevesz a Főpapnővel. Végül a barátság, a tisztaság, a szeretet győz.

Az idegen mintha a Tornyot pillantaná meg a lapjai között, és annyit ő is tud, hogy ez a tarotban a legrosszabb lap, az előre nem látható veszedelmek, a halál lapja. Nem biztos abban amit lát, a kártyák úgyszólván fölismerhetetlenek.

Ránéz a jósra: az a feje fölött egy pontra réved, már a kártyalapokra sem tekint.

Találkozni fog egy kislánnyal, egy kisfiúval?, nem egész biztos, hogy lány, találkozni fog egy soha nem látott állattal, különösen messziről jött emberekkel és még különösebb ittlakókkal. Valakivel, aki a céljai felé vezeti. De ami legfontosabb: találkozni fog önmagával. Megtalálja a lelki békéjét. Ez az út igazában a tudattalanban zajlik. Lezárul életének egy szakasza. A víz találkozni fog a tűzzel. Nyomában a halál jár. A csapást, elszakadást megvilágosodás követi, kitárul az ég, magasabb szellemi horizontok tűnnek fel.

A jós tekintetét az idegenre ejti, megváltozott hangon mondja:

Mire kíváncsi még?

Arra, hogy maga szerint milyen az igazi látó.

Micsoda?, kérdez vissza Valeria.

Látó, mondja az idegen. A jósló.

Háromféle típus van, mondja a fiatalember. Az első, aki csak a Kérdező, a kliens mozdulatait, mimikáját lesi, és aszerint jósol. Ez a sarlatán. A második típus a kártyákból akar mindent kiolvasni. Ez a mesterember. A harmadik vagyok én, aki elkezdem olvasni a lapokat, és úgy a közepe felé megvilágosodik bennem az egész. Onnantól csak azt mondom, amit bévül látok.

Csöng a telefon.

Bocsánat, egy pillanatra, mondja a jós. Kimegy.

Amint kilép a szobából, az idegen lecsap a gyanús lapra. A héber kof betű mellett ott a 19-es szám.

A 19-es a Napot jelenti a Rider-féle pakliban, mondja. Csakhogy ez az egyiptomi. Megmondjam, mi van ráírva spanyolul?

Valeria felpattan a székről.

Na mondd már!

„ Catástrofe”.

23. A szálloda halljában

Innentől ez fekete-fehér. Mintha egy kutya szemével látnánk.

Igyunk meg egy sört, mondja Pablo odalenn a Santa Maria halljában.

A pejotéra nem gondolsz?

Csak holnap esszük meg. Egy mexikói sör nem árthat.

Na jó.

Pablo zörget a recepciónál, spanyolul szólongatja a portást.

Éjfél van, alszik már, mondja az idegen.

Valaki a hallban csúfondárosan felnevet.

Bízd rám, Pancho.

Pablo egyre hangosabban költögeti a szállodaportást. Semmi válasz.

Hé, hol a francba van, jóember? Szomjasak vagyunk. Az idegen durva, amerikai szlengjére többen fölnevetnek a hallban. Csodák csodájára az amerikai beszédre kinyílik az ajtó.

Mi kell?

Három sör, mondja az idegen. Tres cervezas.

Pablo már inná is, de az idegen megfogja az üveget. Jobbról-balról összeüti a két üveg nyakát, harmadjára összekoccintják a két üveget. Salud.

A magyarok nemigen koccintottak sörrel.

Miért?

Mert a múlt században, az épp soron lévő forradalmunk leverésekor a hóhérok sörrel koccintottak. Miután fölakasztották a szabadságharc tábornokait.

És most koccintanak a magyarok?

Mindennel. Közben új hóhérok jöttek, akik vodkával töltötték meg a poharakat. De ezt is túléltük.

Nincs egy cigid?

De van! Sovány, félmeztelen, farmeros férfi lép hozzájuk. Az iménti nevetés tulajdonosa. Hosszú haját befonva viseli, kócszakállára konyult bajsza, a John Lennon-szemüveg egy régi nemzedéki egyenruha darabjai. Ezt szívjátok, ez mexikói anyag!

High the hippy, of New York City! Az idegen mosolyogva nyúl az öreg hippi sodorta cigarettáért.

I’m smokin’ pot, man I like it a lot! A férfi spanyolul hadar valamit még, Pablo se látszik érteni. Melyiktek dugja a csajt?

Back to high life! Pablo szélesen vigyorog. Mindketten!

Fogd ezt a sört, és kösz, testvér, mondja Pancho.

A hippi mindentudóan mosolygó szeme a szemüveg évgyűrűi mögött.

Adios, amigos.

God Bless ya, brother!

24. Az óceánnál

Pablo és Pancho feltűrt nadrágszárral poroszkálnak a homokon. Csíkokat hagynak maguk után a sóhajtozó sötétségben.

Az óceán mély lélegzeteket vesz, aztán felzúdul, morajlik; dörgő-rivalgó, embermagas hullámot fújt ki a partra.

Leülnek.

Szívjunk egyet, Pancho.

Oké.

Pancho odanyújtja a cigarettát a másiknak.

Mi legyen Griselle-lel?

Semmi.

Felőlem te...

Felőlem is.

Szóval nem.

Nem.

Elég nagy szemetek vagyunk.

Eléggé szerelmesek.

Mit csinál Valeria?

Duzzog. Azt hiszi, megcsalom. Most épp Griselle-lel. És a te... Hogy is hívják? Eszter. Ő diák. Most épp az egyetemre lohol. Tudja, hogy nem csalom meg.

Egy kapcsolat a legyőzött kísértések összege...

„Don’t boggart that joint my friend, pass it over to me...” Pancho gunyoros éneke.

A sötétben egy parázs vándorol kézből kézbe.

Hiszel Istenben?

Túl sokban is. Pancho felköhög. Én keresztény, buddhista, taoista meg pogány vagyok.

Hosszú szünet, csak az óceán zsörtölődését hallani.

Magányos vagyok, mondja Pancho. Magányosabb, mint egy brazil író a spanyol ajkúak közt.

A chileiek is magányosak. Tizenhatmillió magányos az óceán és a Cordillérák között. Azt tudják, hogyan kell meghalni, csak azt nem, hogy kéne élni.

A tizenhat millió is stimmel. Nekünk a nyelvünk a szigetünk. A cigarettavéget Pablónak nyújtja. Fejezd be, ebben van a java. Nem akarom, hogy leégjen a bajuszom.

Járjunk egyet. Pablo még egy utolsót slukkol és az óceánba pöccinti a csikket.

Jó estét, szólal meg spanyolul a sötétség. Két fiú az. Nincs egy cigarettájuk?

De, mondja Pablo.

Hány éves vagy?, kérdezi Pancho angolul.

Én tizenhét múltam.

Tizenöt se vagy. Pancho megkínálja a fiúkat a Winstonból. Az amerikai cigik olyan szagosak, és ezt szeretitek? Na sziasztok.

Két parázs távolodik.

Pablóék előtt faszékek, letelepednek.

Te írtál már filmet?

Tulajdonképpen nem. Azazhogy írtam egyet, de az csak amolyan reklámfilm volt a regényemhez.

És mást?

Nézd, én ismertem egy magyar filmrendezőt. Úgyse ismered. Huszáriknak hívták, fiatalon meghalt. Az ő filmjeire tényleg lehet mondani, hogy mozgó képek... Kérsz egy cigit?

Rágyújtanak.

Szóval, mikor az első könyvem megjelent, egy lakás erkélyén átbeszélgettünk egy éjszakát. Akár most veled. Akkor mondtam neki, hogy én nem akarok olyan író lenni, aki a filmesek közül ólálkodik. Igazat adott.

Szóval nem írsz filmet.

Nem.

Oké. Azért, ha meggondolod magad, szólj.

A langyos szél végigsimogatja őket, hallgatnak.

Közeledik egy parázs. A hippi tűnik föl és el, mint egy látomás.

Godd old hippie, mondja Pablo, amikor az alak már belemosódik az éjszakába.

Out of the dark and into the black, sóhajt Pancho.

25. A szállodában

Hé, ki az ágyból, szerelmesek! Nem halljátok, Rómeók!

Hrrr – a morgó ventilátor alatt Griselle áll egy törülközőben.

Hímsoviniszta disznók, fölkelni!

A két férfi teste akár két hulla.

Ti akartok pejotét, kojotok?!... Föl se bírtok kelni!... Na, mi lesz?

Mham!... Nem vagyok még érvényben. Pancho nyöszörögve ébred. Azért a Hófehérke szebben keltette a hét törpét! A szemét dörzsöli.

Miért, mit mondott nekik?

Saven up!

Griselle épp hogy elmosolyodik.

Feküdj vissza, megmasszírozlak, mondja.

Ne, nem akarom.

Mit félsz? Vizsgázott masszőr vagyok. Griselle közben hajlításokat, guggolásokat végez ruganyosan, akár a táncosnők.

Szégyellem magam.

Felőlem magadon hagyhatod a gatyád. Bár nem foglak megerőszakolni. Ne reménykedj!

Pablo felkönyököl:

Hülye vagy, ha kihagyod!

Pancho megadja magát, hasra fordul.

A lány a lábujjaitól a feje búbjáig meggyúrja, gyakorlott, sima mozdulatokkal dolgozik. Rátelepszik a férfira, nyomja, simítja, szorítja, ütögeti az izmait, dobol, zongorázik a tagjain. Szinte kihúzza belőle a fáradtságot: le is rázza a saját kézfejéről. Dudolászik, a nyelvét is kidugja igyekezetében.

Na, kész vagy! Kettőt paskol Pancho combjára.

Pancho felugrik, megpuszilja az arcát. Hiszek a föltámadásban! A „La Mer”-t dúdolja, fütyüli. Kezében a törülközővel kiviharzik az ajtón.

Griselle most Pablót veszi kezelésbe. Nehezebb feladat, mert bár a férfi meztelen, alvást színlel. Griselle elkeseredetten gyúrja, kövér könnyei Pablo mellkasára görögnek. Pablo kinyitja a szemét.

Miért csináljátok ezt velem? Griselle hüppög, de a keze serény. Nem értjük persze, amit mond, mert spanyolul beszél. Kevésbé dallamosan, mint Pablo. Végig vezettem idáig, én vagyok a bébiszitteretek, mindent megcsinálok... De ti, el vagytok telve magatokkal, meg sem cirógattok vagy ölelgettek... vagy baráti puszi legalább...

Pancho adott.

Leskelődtél?

És ha igen?

Griselle ráborul Pablóra. Ölelkezni kezdenek.

Kopognak az ajtón.

Griselle a fürdőszobába lebben.

Pancho az.

Nem jöttök fürdeni? Belecsipeget a dinnyébe. Képzeld, alig tudtam kiúszni... Visszasodort a hullámkeresztezés. A gatyám tele lett homokkal, kaviccsal, meg kagylóval.

„I am friend to the undertow / I take you in and don’t let go...” Griselle kilép a fürdőszobából. Már ruha van rajta.

Nem jöttök?... Ez Pancho.

Ha nem tudnátok, már elmúlt dél. Griselle a tükör előtt fésülgetni seszínű, jelentéktelen haját. Nem te mondtad Pancho, hogy holnap este megy a géped?

De igen.

Még a pejotét sem ettük meg! Ez Pablo.

Akkor rajta, mit várunk! Énrám holnap egész napos repülőút vár hazáig.

Pablo felugrik az ágyból, kigöngyöli a papírból a pejotét.

Csönd lesz.

Maró íze van, mondja Pablo. Azért szereztem a dinnyét. De most megismerheted a bölcsesség hullámát. Hányféle vágjam?

A zöld-narancsszín-barna gyümölcs ott hever Pablo tenyerén.

Várj! Itt a rugóskés, amit a nagypiacon vettem! Pancho kikattintja a pengét.

Pablo az asztalra teszi a Lophophora williamsii termését. Alejandro, ez a peyotere azt mondja...

Nem érdekel, mit mondott Alejandro. Panchón már rajta a szemüvege, halkan hozzéteszi:

Háromfelé vágd.

Griselle-nek fülig ér a szája.

Pablo a dinnyét is földarabolja.

Áhítatos arccal rágják a pejotét mindhárman. Mint a gyerekek, mikor valami nagyon komolyat visznek végbe.

Ez tényleg keserű! Igyekszenek nem fintorogni, falják rá a dinnyét, vízzel öblítik ki a szájukat.

Három átszellemült arc: A Mágus, a Főpapnő, a Bolond.

26. Úton

Tedd kettesbe! Griselle egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal a trikót ráncigálja magáról. Pancho engedelmeskedik.

Na, most nézz ide a kamerába!

Minek?

Nézz mér hátra!

Pancho megfordul, a videokamerán kigyullad a lámpa.

Happy birthday to you, happy birthday to you... Griselle és Pablo egyszerre zendítenek rá. Happy birthday dear... Ferenk happy birthday to you.

Kösz, haverok... Igazán.

Szeretnénk megkérdezni Mr. Ferenk Tengoedi-t, hogy a hagyadik?... szülinap-ján, izé, tudja, szóval izé, na...

Negyvennegyedik.

Ja, szóval a negyvennegyedik szülinapján mit érez.

Még sohasem éreztem jól magam a születésnapomon. Nem tudok rendelésre örülni. De ma ez más....

Talán a pejote miatt, kedves Pancho?

Nem tudom. Nem érzek még semmit. Talán a torkomban.

Hohó, azt én is érzem... Pablo feje, mint egy kamera.

Én meg a gyomromban, mondja büszkén Griselle.

Csalódott tekintetek találkoznak a visszapillantó tükörben.

„The long and winding road, that leads to your door...” Griselle érzelmes hangja.

Rázkódó videokamerán át látjuk, amint Pancho társai unszolására egy indázó csángó magyar népdalt énekel:

„Hm... te mér nem termettél voót, minden fa tetejin, hm, minden fa teetejiin, gyijójág leevelin. Hogy szakasztoótt lenne, minden szegény legény, hm, minden szegény legény, hm, minden szegény léjány.”

Pancho lehajtja a fejét.

Mindannyian a mesékből jöttünk. Pablo maga mellé teszi a kamerát. Te, ideadnád a napszemüveged?

Tessék, mondja Pancho. Légy óvatos azokkal, akik az orális hagyományból jöttének!

Ki beszél itt cunnilingusról? Griselle meredt szemei megtelnek örömmel. Jókedvében egy francia népdalba kezd, Pancho csatlakozik hozzá. „...J’ai du bon ta-bac dans ma tabatiere, j'ai du bon tabac, tu n’en Auras pas...” A visszapillantó tükörből Pablóra nevetnek, aki a népdalok szintjén nem otthonos a franciában. „Meuniers, tu dors, ton moulijns vas tros vite...”

Griselle egyszer csak balra fordul, letérnek az autóútról.

„...Trous jeuns tambours, s’en revenant de guerre...”

Már egy földúton haladnak, egyre beljebb az erdőben. Jobbra patak siet mellettük. Óriás sasok keringenek odafönn. A kormány ide-oda rántja a lány. Szemben lovasok jönnek.

A kocsi megáll, Griselle kidugja a fejét az ablakon, valamit kérdez spanyolul. A lovasok bólogatnak, visszafelé mutogatnak az útra. Pancho annyit ért a beszédükből: „mar”.

Továbbdöcögnek. Ez az út inkább lovaknak való. Egy csavargó, vállán a batyujával egykedvűen lépked az út mentén.

Már egy órája zötykölődnek, amikor Griselle fékez. Vagy húszméteres, meredek, összevissza szabdalt lejtő tetején áll a bogárhátú, már érezni az óceán illatát.

Szerintem nem bírunk lemenni, mondja Pancho. Az alattomos, víz fedte kátyúkat nézi. Kocsival nem.

Go down, Moses, mondja Pablo.

Meg kell próbálnunk, mondja Griselle.

A két férfi kiszáll a kocsiból. Griselle szép lassan araszol lefelé.

27. A Playa de Morrón

És ott vannak. Írhatatlan tengeröböl, amilyet a legtöbb ember csak trópusokon forgatott mézesmázos filmekből ismer. A pálmaligetből kiérve úgy éri az embert a látvány, mint egy ütés. A kocsi megáll a homokon, egyikük se szól. Időbe telik, míg Griselle újra gázt ad. Odagördülnek a magas partszélig. Körülöttük téglalap alakban kövek fekszenek egymáson, akár egy ház alapjának körvonalai.

Ülnek a bogárhátúban, egy cigaretta jár kézről kézre.

Locskol, zurbol, duruzsol, burrong a tenger. És a halászmadarak szárnyán a nap csillámai, éles kiáltásaik az álomittas, párás szélben.

Kikászálódnak az átforrósodott kocsiból, fürdőruhára vetkőznek. Már jócskán benne vagyunk a délutánban, a nap déli hévvel süt.

Pont olyan, mint gyermekkoromban, mondja Griselle. Semmi sem változott. Kezében a kamera, abban látjuk a két férfit, ahogy beúsznak az óceánba.

28. Az óceánban

Tempósan úsznak befelé, egyikük sem próbál előnyt szerezni, ismerik már egymás erejét. A parttól húsz méterre is a fenékig látni a képeslapkék vízben.

A hátukra fekszenek, vannak.

Na, mit szólsz?, rikkantja oda Pablo.

Nincs rá szó, mondja Pancho.

Behunyja a szemét, kinyitja. Fölötte lecsapni készül egy hatalmas halfarkas. A mozdulatsornak csak az elejét meg a végét látja. Nem akar hinni a szemének, de aztán odébb, az a szikla... Mint egy indián törzsfőnök feje. Erős álla, magas orra hegyesedik ki a vízből. Mintha szólna. Hirtelen színes lesz minden, tengerkék ég, égkék tenger, rajta az indián szőnyegek szálkás, titkos értelmű ábrái. Mintha minden irányban látni volna képes. A háttér most elsötétül, előtte pillanatonként változó indián alakok, mint egy tűzijáték figurái. Próbálja megállítani a képeket, de képtelen rá; állandó ez, mint a tenger szuszogása, amely most félelmetes morgássá változik. A zúgásból zenét hallani távolról, valami keleti dallamot a horzsoló szélben. Már egy katedrálisban van, égig érő kupolával. Ahogy a kupola elkezd csúszni, hányinger fogja el. Kinyitja a szemét. Szigetnek érzi magát, de mintha nem lenne nehézkedés, csodálatosan könnyűnek, lebegőnek is. Minden porcikáját elönti az öröm, hogy él, végre létezik, egy istenien kigondolt, közönyös, ám egyetlen és összefüggő világmindenségben, amely olyan megszerkesztett, mint az indiánok szőnyegmintái. Lüktetett benne a biztos, pontos érzés, hogy itt jó lenni, jó lenni embernek, és ezt oda is akarta kiáltani Pablónak.

Nem jött ki hang a torkán. Pablót se látta. Nem tudja, milyen hosszú idő telt el, míg beúsztak. Az időnek nem volt helye itt, csak a képek változásából lehetett sejteni. Félelem fogta el, fázni kezdett. Mart a torka, égett a szeme. Aranyló fények kettőződtek meg előtte, kék gömbök járták lassú táncukat. Aztán megint szürkébe fordul minden, és meglátta a partot.

Minden erejével úszott, úszott felé.

29. A parton

Jól vagy?

Pabló hajolt föléje.

Jól, feleli Pancho, pedig izzad és fázik, minden ina fáj. Mi volt ez?

Talán mégis a pejote.

Te mit láttál.

Azt hiszem, mindent. Jó, hogy nem ettünk semmit a dinnyén kívül.

Jó, hogy nem ettünk több pejotét.

Hevernek egymás mellett a parton. Föntről nézik őket elúszó felhőemberek.

Héj, pejotérók!, hangzik fölöttük. Griselle az. Nézik, nem szólnak. Griselle-en semmi változás, csak mintha a szeme alatt mélyebb lenne a ránc. Gyere csak, találkoztam valakivel.

Ő kapott belőle a legkevesebbet, gondolja Pancho.

Följebb koralldarabok, hatalmas kagylók közt alacsony, cigánybarnára sült, kopaszodó, szomorúbajuszos férfi áll.

Pablóék nehézkesen tápászkodnak föl, megérkezik a fáradtság és a szédülés.

Tudjátok, hogy hívják a helyet? Tenecatita, büszkélkedik Griselle, mint egy oktondi kisgyerek. Azt jelenti, hogy... Nem tudom angolul. Szóval egy becézett szó, magyarázza Panchónak. Emlékszel a csavargóra az úton? Ami a vállán volt. Az az. A Bolond lapja villan be a tarotból.

Átlépnek egy motorkerékpárnyomon a homokban, odasétálnak a férfihoz. Bemutatkoznak.

Me llamo Pancho, mondja Pancho.

Armando.

A férfi szakadt pólóingén vizisíző fehérek, a nadrágja lyukas.

Innentől fogva Pancho csak fülel, alig érti a beszédüket.

Ő a falu legvénebb emberének a fia. Griselle időnként fordít valami morzsalékot. Tízmillió pesót vetettek ki rájuk, 150 lélekre! Akkor bejegyeznék őket rendes településnek.

Ezek ha tízezret látnak, boldogok, mondja Pancho.

Egy japán üzletember miatt van az egész. Meg akarja venni az öblöt, és szállodasort akar ide építeni.

Aha.

A tengerpart a szövetségi állam tulajdona, még csak nem is Colima államé. Nem lehet eladni, magyaráz Griselle, és hosszú előadásba fog a férfinak a mexikói államjogról.

Pancho odébb sétál, összetalálkozik a férfi bolhás kutyájával. Pablo lefényképezi őket is meg a beszélgetőket is, a tengerparti eget, a zátonyokat, körben az erdőkaréjt, tizenöt-húsz házat, amely közül ha három épült téglából, az egyiken a büszke „Restauranté” felirat.

Autótülkölés.

Kis teherkocsi fékez le a bogárhátú mellett, nem nagyobb nála.

Kiáltás:

Pablo!

Pablo épp egy kószáló disznót kap lencsevégre a parton.

Megfordul.

Valeria integet a kocsi mellől.

Futni kezdenek egymás felé, amennyire a homoktól csak tudnak.

30. Doña Esperanza háza

Armando azt mondja, aludhatunk náluk. Ez Griselle.

Alejandro is?, kérdezi Valeria.

Hol van?

A kocsiban alszik. Melaque óta a nyomotokban vagyunk. Isteni szerencse, hogy megkérdeztem azokat a lovasokat.

Griselle szemén látni, hogy ennek a szerencsének más jelzője is van az ő szótárában.

Pancho, mintha megérezné, magához húzza a vállánál fogva, tenyerével megdörzsöli a feje búbját. Négyen sétálnak a homokon a lassú, búcsúzni készülő nap fényében.

A ház olyan, mint a többi: csak még fehérre meszelt fala sincs. A kövekre háncsból, liánokból font oldalfal kerül, földbe szúrt girbe-gurba fák tartják. A teteje is a pálmaerdőből való, kéreg, pálmalevél összeróva. Meghosszabbítása a veranda: rajta ládákból összeütött székek, roggyant asztalok. Öt méterre a tengerben lefedve, kövek között sörös, üdítős rekeszek, hűsölnek jelezvén: kocsma ez. Ütött-kopott, húsz évvel ezelőtti amerikai autócsoda áll előtte, kecskék, tyúkok és egy fekete kakas.

Tűz füstölög a viskó előtt, vékonyka, púpos, virágos ruhás öregasszony élesztgeti.

Várjatok meg itt, mondja Pablo.

A többiek leheverednek, nézik a felhők moziját. Alulról világítja meg őket a nap fényszórója.

Pablo odalép a tűzhöz, köszön. Az öregasszony arcán a tenger ezer ránca, olyan, mintha egy ijedt fintor maradt volna rajta a gyerekkorából. A szemöldökét felcsavarták a homloka közepére, az aránytalanul hosszú, keskeny nyergű orron olyanok, mint egy T betű kútágasán a gém. Alattuk rémült kis egérszemek. A szája lebiggyed, körötte a ráncok mélyen bevágottak, akár egy kismajoméi. Álla szinte nincs, de a füle nagyobb, mint a fél arca: semmi kis hajából hosszan, szélesen kilóg. Pablót sem ellenségesen, sem barátságosan nem fogadja. Pablo nem is erőlködik sokat, elkezd fényképezni a tűz mellett egy kaktuszt. A madárcsontú, púpos néne a szeme sarkából figyeli. Nem tudja, mi lehet annyira érdekes egy kaktuszban. Leplezetlenül bámulja Pablót, aztán közelebb is megy hozzá, s fejcsóválva méregeti, végül nem bírja tovább – kérdez. Pablo magyarázni kezd, kedvesen, mosolyogva, mint egy gyerek a másiknak.

Hosszú beszélgetésbe fognak, amelyet azok sem hallanak, akik értenek spanyolul.

Ez a hely annak a beszélgetésnek a helye.

A végén Pablo odarikkant a többieknek:

Doña Esperanza, meghív bennünket a házába!

A néne reménytelen italmérésében macska sétál az asztalon, kisgyerek ejtőzik a függőágyban, száradó bugyik, pelenkák alatt. Egyetlen vendégkülsejű férfi ül a letört sarkú, repedezett asztalnál, előtte sörösüveg-kupakok, hosszú, gonosz kés, félbevágott citromok, egy tányérban csili. Az üveget a kezében tartja. A tekintete félelem nélkül ugrál egyik arcról a másikra.

Panchónak, akit hajt a hiúsága, hogy bebizonyítsa, ő is ért az emberek nyelvén, szerencséje van. A férfi inkább angolul ért: alaszkai indián. Pancho az ő kése mellé teszi a sajátját. Az indiánokról, Amerikáról esik szó, Pancho diktafonja az asztalon. Az alaszkainak láthatóan nem tetszik a kamera meg a mikrofon.

Én is utálom a filmezést, mondja Pancho, és kikapcsolja a diktafont. Minek a jelenből múltat csinálni.

Az alaszkai egy szürke követ tesz az asztalra válaszul. Pancho kézbe veszi. Simára koptatott szemszám az, olyan, mint egy kalapács feje, csak hosszabb. Évszázadokkal ezelőtt magvakat tört vele egy indián, az oldalába vésett jelek csak megerősítik ebben Panchót.

Hol találtad?

Itt fönn a hegyen, bök maga mögé az indián.

Láttál ott többet is?

Hát, akad.

Holnapután Európában leszek, Amszterdamban. Ott egy vagyont érne.

Nem eladó. Mondja az alaszkai. Nem lehet tudni: hétpróbás világcsavargó-e vagy büszke indián. Alighanem mindkettő.

Mióta vagy itt?

Néhány napja.

Én a helyedben letelepednék.

Nem volna ellenemre. Csak kéne hozzá egy asszony.

Griselle-t bámulja leplezetlen sóvárgással, aki mind zavartabb lesz a videokamera mögött. A lány végül elneveti magát, és abbahagyja a lövöldözést a múlt-csinálóval.

Nincs egy cigid?, kérdi az indián.

Nagy kincs errefelé a dohány. Nagyobb, mint az ital.

A kocsiban van, mondja Pancho.

Elmennél érte?, kérdezi Pablo nyájasan.

Persze, mondja az indián. Elkapja a kulcsot.

És mi van, ha kirámolja a kocsit, kérdi Griselle.

* A spanyol szöveg fordítása:

Először nagyvezér, parancsnok akartam lenni. 1956-ban orosz tankok foglalták el a hazámat. Csak hétéves voltam, de éreztem, vissza kell vonulnom. így lettem festő. Az volt a baj, hogy a kezem kisgyermek korom óta remegett. A csellózásban sem segített. Így hát bandát szerveztem. Mindig szerettem az embereket: ezért is öleltem át a vaskályhánkat kétéves koromban. Nem volt korszerűbb fűtőeszközünk, és én olyan kancsal voltam, ma sem értem, hogy sikerült a forró kályhát megölelnem a levegő helyett.

(folytatjuk)