csillagpöckök

Aninak (is)

I

ha tű lenne a csönd

cérnaként fűzném belé

a pillanatot s mint ügyeletes

orgazda remegnék

csupasz terhedért

ártatlan bimbós kegy

lüktetne szeplőtlen tenyeremben

szemgödréből kibillenne

a szégyen s virágnyi

álmokat szagolgatnánk –

II

a költő lelkén tétova mustárfoltok

elígért hiten pinamély vájat

kinyúlok a vonat bal fülén

s takarónak rántom testünkre a tájat –

III

„könnyen megkaptál igazán könnyen” –

mondtad s minden reggel

             kimásztál az erkélyre ketyegő galambjaim közé

                            törökmézet szopogatva a köményillatú reggelecskében

                                             minden reggel kimásztál hozzám az erkélyre

s őrült bluest játszottál hörgő testemen –

IV

(Örzse von Dorlatos levele Boka Joe úrhoz)

az almafák közt megfordul a tűnődés

részegen káromkodnak a harangok

lenn: száz piruló encián

fönn: sztaniolba pakolt galambok

                  manapság csak a Semmi biztos

                 a szégyen fájdalommal párzik

                 mint pépes agyag folyik arcodon a kín

                 szemedből narancsfény sugárzik

s míg lecsapolod a gondolati

mélység néven ismert lápot

a számba veszem és fogfájósán rágni kezdem

a hamuban sült szomorúságot –

V

magányom most

borotválkozik

először

                 szőrszálon

                                   egyensúlyoz

                 a mély sebű

                                                     illat

mintha minden

                 szusszantásba ködös vagányság

                   reinkarnálódott

                                   volna

                 atmoszférányi leheletem

                                   dúcolja alá

                                                     a csöndet

VI

pirítósra kenve sajtízű halál

örvénybe fúlt pörkölt csészényi lélek

habtészta-pórusok közé feszül

pár karika intermediális félelem

s mint a kirakatsúroló lány

                 lojálisán mosolyint a csillagfény

                                   egek! nem pirulnak tovább

                 a bosszús ártatlanok

                 gyönyöre lankad tettnek és jelnek

                                   ó egek! szűzvérrel ró

keresztet lepedő-tükrére a feneketlen tó

                 bűnbocsánatért eseng a téboly miközben

                                   misztikus (szó)virágok csokrát

                                                     szorítom kevélyen és

hiba csúszik minden ámításba

                 betegebbnél betegebb évszakot

                                   kínál a fehérség

                 s a csontok is ott a kövön

                                   igazságaink csontjai

VII

                 fekszem

                 önkielégítetlenül

                 rámköhint minden orgona

                 spulnira tekerve napsugár

                                   kitárom a karom: nem érzek

                 vigaszt

gondolatban a Tejúton ballagok

s miképp az Isten

többszemélyes vagyok –