Az Erosz Machiavellije: Pietro Aretino

Érdekes megkülönböztetést tesz – Mozart Don Juanját elemezve – Sören Kierkegaard, amikor szembeállítja egymással az ókor és a lovagkor időszakára jellemző lelki erotikus stádiumot a keresztényi korral induló közvetlen érzéki erotikussal. Kierkegaard úgy véli, hogy gondolatai Héraklész és Don Juan példájával jól alátámaszthatóak. Szerinte a lelki szerelem a hűségen és nem a csábításon alapul, míg az érzéki erotikum az általános nőiségre irányul, s így a hűtlenség és az örök csábítás a fő jellemvonása. „Don Juan alapjában csábító. Szerelme nem lelki, hanem érzéki, és az érzéki szerelem – fogalmának megfelelően – nem hű, hanem teljességgel hűtlen, nem egyvalakit szeret, hanem mindenkit, vagyis mindenkit elcsábít.”¹ Don Juan így valóban prototípusa lehet a csábítónak, annak a típusú férfinek, akinél a csábítás mint öncél jelenik meg, s azt egy elgondolás, egy eszme vezérli. Don Juan mégis az érzéki (mondjuk így: a nemi) szerelem példája, aki a csábításon alapuló Eroszt mindennél többre becsüli. S míg a lelki szerelemben döntő mozzanat az érzelem, a hűség, a nemi szerelemben – mint ahogyan azt Kierkegaard-hoz hasonlóan Schopenhauer is kifejtette² – csaknem közömbös a szeretett személy kiléte, mivel a férfi csak mint erotikus tárgyhoz, dologhoz kapcsolódik.

Ha elfogadjuk is Kierkegaard-nak ezt a megkülönböztetését lelki erotikum és érzéki erotikum között, azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a kérdést nem szabad diakrón síkra szűkíteni, hiszen a két jelenség szinkron is megfér egymással. Azaz egy korban is megtalálható az érzelmen alapuló, „tiszta”, eszményi szerelem és a csak Eroszon alapuló „földi” szerelem vagy szex. Elegendő, hogyha csak a Kierkegaard által említett korokból hozunk föl vele szembeni ellentétes példákat: az ókorból akár Ovidus, akár Apeleius vagy mások példáját, a kereszténység utáni korból pedig például a neoplatonizmus szerelem-képét, Ficino, Ebreo munkásságát. Mindezt jól szemléltetik az egyetemes kultúra olyan képviselői is, mint az Aretino által igen kedvelt Tiziano, akinek Égi és földi szerelem című festménye épp ezt példázza, vagy John Donne, a metafizikus költő hasonló című verseskötete és így tovább. A tendencia azonban, amire itt Kierkegaard utal, mindenképpen figyelemre méltó.

Arra gondolunk itt, hogy az emberiség fejlődése során megítélésünk szerint mindenképpen erősödik az érzéki-erotikus momentum, miközben persze a lelki erotikum is egyre összetettebb, humanizáltabb lesz. Az érzéki erotikus szféra erősödése, tartalmának kiüresedése, sőt egyre vadabb, kegyetlenebb volta véleményünk szerint összefügg az emberi fejlődés egyik fontos ellentmondásával, az elidegenedéssel. Tudjuk, hogy az ember és a dolgok világa, az ember és a többi ember közti különbség – a legkülönbözőbb modern teoretikusok szerint is³ – egyre nő. Ez erőteljesen megnöveli annak esélyét, hogy (férficentrikus felfogásban) a férfi legyen a csábító és hogy (nőcentrikus felfogásban) a nő legyen a kacér – ahogyan ezt nagyszerűen leírta egyrészt Kierkegaard, másrészt G. Simmel⁴ – s ezzel együtt a másik az érzéki szerelem puszta tárgya, azaz dolog. Az elidegenedés szférája így teljesen áthatja az ember legintimebb szféráját is, és minél inkább artikulálódik a társadalmi élet, annál jellemzőbb lesz az ember szerelmi életére az elidegenedettség. Itt is figyelmeztetnénk azonban arra, hogy – szemben az életfilozófia és az egzisztencializmus néhány képviselőjével – az elidegenedettség itt sem teljes, totális. Korunkban a hűségen alapuló lelki szerelemnek az esélye továbbra is megvan. A tendencia azonban egyértelműen az elidegenedett szerelmi szféra felé mutat.

Arra, hogy az ember a másik embert csak tárgyként, dologként tartja számon (amivel bármit megtehet), a reneszánsz korától kezdődően egyre több példa van a filozófiában és. az irodalomban egyaránt. Az általunk részletesebben is elemzendő Pietro Aretinónál még az érzéki erotikus vidám, derűs leírásával találkozhatunk, de Sade márkinál, vagy a 20. századi Pauline Réage-nál vagy Georges Bataille-nál már nem. Ez utóbbiaknál a lelki erotikumnak már a csírája sincs meg, az emberi kapcsolatokat már a kiüresedett, elszemélytelenedett szex (annak is a kegyetlenebb formája) uralja. Egyre világosabbá válik, hogy – annak ellenére, hogy az ember szerelmi életének mindig is voltak és lesznek csak érzékekre redukálható formái – a modern korban már nem erről van szó, hanem valami teljesen másról: arról, hogy az elidegenülés áthatja a szerelem világát, s az egyik ember a másikat már itt is csak kísérleti tárgyként, közömbös dologként fogja fel. Ez pedig azzal jár együtt, amit a posztmodern irodalomban Bataille nagyszerűen illusztrál is A szem történetében, hogy a másik teljes lerombolása, megsemmisítése vagy halála a szerelmi élet szinonimája. E gondolat előzményei – a távolibbak – a reneszánszban, – a közelibbek – a romantikában már megtalálhatók. Mi itt Aretino példáján szeretnénk bemutatni, a reneszánsz irodalomban és gondolkodásban már milyen elemei jelennek meg az elidegenült szerelmi életnek az érzéki erotikum szintjén.

Aretino reneszánsz Beszélgetései

Van abban valami igazság, amit Aretino az 1530-as években írt Beszélgetések (Ragionamenti) főhősével, Nannával mondat ki, hogy ugyanis a Dekameron szerzőjével szemben „az én történeteim elevenek, míg az övéi csak festmények”.⁵ S ezt nemcsak azokra a leírásokra kell érteni, amelyekben Aretino a kor udvari életéről, szokásairól, az udvaroncokról szól – sajnos ezek a részek a mostani, eredetileg Bécsben készült válogatásból teljes egészében kimaradtak⁶ –, hanem azokra is, melyeket a köztudottan szabad szájú, fejedelmeket, pápákat is ostorozó Aretino a magánéletről mond. Aretino értelmezése e téren is igen bonyolult feladat, hiszen már a reneszánszban, s később is nagyon nehezen tudták értelmezni a Beszélgetéseket: hol jóízű, sikamlós történeteknek tartották őket, hol pedig – ahogyan a kiváló italianista, Koltay-Kastner Jenő – obszcénnek. Az azonban egyértelmű, hogy az Arezzóban született szerző (innen a név: aretino), aki elsősorban Rómában, Mantovában, de főként Velencében élte le életét, sokat látott és tapasztalt saját korából: párbeszédei talán ezért is oly „elevenek”. Az elevenség azonban nála csak a reneszánsz hedonisztikus derűt jelenti, hiszen történetei sohasem lépik túl a jó ízlés modem értelemben vett határát, bár senki sem vonja kétségbe, hogy bennük a lelki erotikum háttérbe szorul a vérbő, igazi reneszánsz érzéki erotikummal szemben.

S mint aki jól ismerte korát, az olasz reneszánsz összes problémáját, vetette fel a férfi–nő kapcsolatát, a nő szempontjából. Nanna életén keresztül mutatja be a női lét három stádiumát: az apáca, a férjes asszony és a hetéra „tudományát”. Érdekes megfigyelni, hogy a sorrend és az alapproblematika Aretinónál hasonló Kierkegaard-éhoz, akinél azonban a sorrendet az egészen másfajta értékrend egyszerűen megfordítja, anélkül, hogy megváltoztatná. Míg azonban Kierkegaard-nál az eszményített stádium a hité (ami Aretinónál szabados apácaéletté torzul), Aretinónál a hetéráé, akinek (a kierkegaard-i esztétikai stádium hőséhez hasonlóan) a csábítás a fő feladata, életcélja. A kéjnőnek a kitanult és rafinált ravaszsága – amiről majd később még beszélünk – arra jó, hogy kliensének „könnyebben kicsalja zsebéből a pénzt”. (B. 97.) Az idealizált életstádium tehát Aretinónál már nem lelki, hanem egyértelműen érzéki, de még inkább érdekorientált. Ahol már nem is a kapcsolat, hanem a pénzszerzés számít, így válik az emberi, személyes kapcsolat dolog által közvetítetté, egyre inkább elidegenültté.

A Beszélgetések nem véletlenül hagyja ki a (kierkegaardi) etikai stádium bemutatását, azt, ahol az erkölcs mint feltétlen parancs van jelen. Aretino az első párbeszédben az apácák életét mutatja be, a másodikban a hererákét: mindkét létmód „túl van” az erkölcs szféráján.

Az apácák életében Aretino már felmutatja a későbbi szex-irodalom sok fontos motívumát: a voyen-attitűdöt, az emberek művégtagokkal való helyettesítését, a kalandok hajszolását, az orgiák színhelyéül szolgáló zárt helyet (pl. kolostort) stb.⁷ Van azonban benne sok olyan mozzanat is, amely tipikusan reneszánsz darabbá teszi e művet. A szexualitás itt nem „kemény” formájában fordul elő, tulajdonképpen ez Aretinónál fel sem merül. Az élet élvezésének az apácák életére adaptált formáit írta le csupán, amelyeknek vannak (egyáltalán nem vaskos) kifejezetten vidám epizódjai is, mint például a szerelmeskedés után a zárda vasrácsáról „aláhulló” udvarló története. Az egész beszélgetés valóban eleven, mozgalmas, és még esztétikus is, amihez hozzájárul, hogy Aretino igen választékosan írja le a szerelmeskedést. Nanna beszélgetőpartnere, Antónia fel is hánytorgatja, hogy Nanna nem fejezi ki magát világosan: „Mert igazán csak a római egyetem érti, mit jelentenek az efféle szavak: tömlő a gyűrűben, obeliszk a kolosszeumban, répa a kertben, retesz a zavarban, kulcs a lakatban, mozsárütő a mozsárban, fülemüle a fészekben, karó az árokban, fújtató a kemencelyuknál, penge a hüvelyben...” (B.57.) A nyelvi kifejezés reneszánszos burjánzása igen változatossá és teljesen érthetővé teszi a beszélgetést. A képes beszéd játékossá alakítja az egészet, s így hasznára van a műnek.

Mindenképpen figyelemre méltó, hogy Aretinónál a nő mindig az élvezés szeretett tárgya (s nem egy dolog, ahogyan de Sade markinál). A nő személyisége itt még nem közömbös a férfi számára, ha az érzéki erotikumhoz sorolja is. Ez döntő mozzanat a szerelmi elidegenedés történetében. Igaz, a hűség itt sincs jelen, de a féltés, a féltékenység igen. Elegendő arra az epizódra utalnunk, amelyben Nanna régi barátja, a bakkalaureusz rajtakapja őt, amint egy fiatal diákkal enyeleg, s féltékenységből jól elveri. (B. 77–78.) Ez a verés azt fejezi ki, hogy a szerelem tárgyát itt még nem lehet felcserélni, mint azt majd a későbbi irodalomban oly gyakran lehet majd látni. Itt még él a másikhoz fűződő érzelem, s ilyen epizódot a szexualitás későbbi irodalmában már nem lehet találni.

A hetérák tudományában Aretino kissé más arcát mutatja. Nyelvileg ez mindenképpen közönségesebb, hiszen a legtrágárabb kifejezésektől sem riad vissza. Tipikus még annyiban is, hogy „tankönyv”-jellegű (a Kámaszutrától, az Illatos-kerten át de Sade-ig és tovább tart e folyamat), amelyben az anya (Nanna) pedagógiai elvek mögé bújtatva oktatja lányát (Pippát) a hetérák tudományára: „Képzeld, hogy én vagyok a tanító, te pedig az iskolásgyerek” – mondja Nanna Pippának. (B.85.) A könyv úgy is értelmezhető, mint (a király-tükör mintájára) „hetéra-tükör”, amelyben a szerző viselkedési intelmekkel látja el a „tanítványt” (B.84.) Csakhogy Aretino műve sokkal profánabb, s hétköznapibb jellegű, mint a kor más oktatóművei, a fő cél azonban irt is az, hogy a „mesterséget” a rációval, az érvek rendszerével erősítsék meg. „A kurvamesterség nem ostobának való...” – mondja. (B.86.) A tanítás célja: a kacérság kitanulása, az érzéki erotikus szféra tudatos létrehozása. Aretino szerint minden hetéra alapvető erkölcsi elvének a színlelésnek, a tettetésnek kell lennie. S ebben a Beszélgetések szerzője már igen közel került a firenzei titkárnak, M. Machiavellinek A fejedelemben kifejtett morálfilozófiájához.

Machiavelli és Aretino

A fejedelemnek igen sokféle értelmezése lehetséges, az utóbbi időkben nálunk is született néhány.⁸ Mi itt nem kívánunk részletesen foglalkozni velük, egy dolog azonban fontos. A mi értelmezésünk szerint a Machiavelli-féle erkölcsfölfogás központi gondolata a XVIII. fejezetben található, amikor azt mondja: „Tudnunk kell tehát, hogy kétféle módszer van a küzdelemben: az egyik a törvényekkel, a másik az erőszakkal. Emberi tulajdonság az egyik, állati sajátság a másik... egyik a másik nélkül nem lehet tartós.”⁹ Ez a félig állat, félig ember lényegű módszer, az ún. Machiavelli-féle kentaur fejeződik ki más hasonlataiban is, mint például amikor azt mondja, hogy az embernek a rókát és az oroszlánt kell követnie magatartásában. Hol ez, hol az jut túlsúlyba, de mindig jelen van mindkét mozzanat: az erő és a furfang.

Machiavelli fiatalabb kortársa az Erósz vonatkozásában mutatja ki e módszerek hatékonyságát. Aretino szerint ugyanis a hetérák tudományában nemcsak a színlelés, a tettetés a fontos, hanem a ravaszság is (B. 126.), hiszen ezzel húzható ki legtöbb pénz a hetéra után vágyakozó férfiből. Minthogy Aretino igen jól ismerte a korabeli udvari életet, tudta, hogy benne mily nagy a funkciója a – Machiavelli által is leírt – hízelgésnek. Aretino machiavellisztikus erkölcsi alapelveiről könnyen képet kaphatunk a következő idézetből: „Mindenekelőtt tanulmányozd a hízelgés és seggnyalás művészetét. Mert ezek a hímzései annak a tudománynak, miként lehet az életben érvényesülni.” (B. 116.) Az emberekről nincs éppen jó véleménnyel: „Az emberek tulajdonképpen maguk akarják, hogy megcsalják őket és ha észre is veszik, hogy nevetségesek, a hamis becézgetéseket jobban szeretik, mint az igaziakat...” (Uo.) Vagy: „Ezekkel a marhákkal ügyesen kell elbánnod és úgy kell felszarvaznod őket, hogy jóformán észre se vegyék.” (B. 117.) Kísérteties a hasonlat Machiavellivel, aki szerint az udvarok teli vannak hízelgőkkel, akik el vannak telve saját dolgaikkal, s könnyű őket félrevezetni. Mindezek mellett Aretinónál megjelenik a furfang és az erőszak egyfajta keveréke is. Nanna így tanítja Pippát: ha a gáláns lovag nem kínálja föl ingyen szolgálataiért aranyait, ékszereit, pénzét, „akkor vagy erőszakkal vagy szerelemmel csikard ki tőle”. (B. 125.) Mégis, Aretinónál az erőszak, a kegyetlenség nem jelenik meg a maga „tisztaságában”. A reneszánsz egyik középponti fogalma, a szerencse azonban igen. így okítja Nanna Pippát: „Jegyezd meg tehát magadnak gyermekem, vagy ügyességre vagy pedig szerencsére van szükség; és ha tetszésem szerint választhatnék, bizony nem tagadom, hogy inkább a szerencsét választanám, mint az ügyességet.” (B.163.) Majd így folytatja: „Persze, ha egy kurvánál a szerencse is megvan, meg az ügyesség is, akkor: Sursum cordal Boldog, aki mind a kettőt magáénak vallhatja! Ügyesség és szerencse, mi? Szerencse és ügyesség, az aztán az igazi!”. (B. 164.) Majd ismét hangoztatja: néha ravaszságra, néha inkább oroszlánbátorságra van szükség az életben. (B. 171.)

Az alkalmazandó módszer pedig attól függ, hogy a hetéra milyen emberrel áll szemben: bőkezűvel, képmutatóval, fösvénnyel, ostobával, hencegővel stb. Aretino felsorolja a reneszánsz ember szinte minden típusát, s arra biztatja a Beszélgetések szereplőit, hogy ennek megfelelően igyekezzenek elérni a sikert az életben. Mindenesetre szerinte „a sima modor a legjobb eszköz, hogy a kurtizán többre vihesse, mint a sarki ringyók”. (B. 172–173.)

E machiavellisztikus morálfilozófiával, amit A hetérák tudományában kifejt, Aretino már közelebb kerül az érzelmi tartalmától kiüresedett szex érzéki erotikus világához. S mindennek a hátterében az anyagi érdek, a puszta haszonlesés áll, amely már a reneszánszban (nemcsak Diderot Rameau unokaöccsében) eltorzítja az emberi magatartást, a humánus erkölcsi morált. De innen még messze az út Pauline Réage-ig, és Georges Bataille-ig.

Jegyzetek

1. S. Kierkegaard: Mozart Don Jüanja, Bp. 1972. Magyar Helikon 71. old.

2. A. Schopenhauer: Szerelem, élet, halál. Aforizmák. Bp. 1989. Göncöl kiadó. Lásd: A nemi szerelem metafizikája 94–125. old.

3. Elegendő csak a francia egzisztencialistákra, Sartre-ra és Camus-re utalnunk.

4. G. Simmel: A kacérság lélektana, Bp. 1990. Atlantis-Medvetánc kiadó

5. P. Aretino: Beszélgetések. Az apácák élete. A hetérák tudománya. Bp. 1990 Littera kiadó, 68. old. (A továbbiakban: B.)

6. Ezekből a részekből lehet olvasni részleteket a Koltay-Kastner Jenő által szerkesztett és kiadott Aretino-kötetben. Lásd: Pietro Aretino: Válogatott írásai, Bp. 1959. Gondolat

7. E motívumokat De Sade márkival kapcsolatban R. Barthes gyűjtötte egybe. Lásd: De Sade márki: Filozófia a budoárban, Bp. 1989. Pallas kiadó 139–153. old.

8. Mi itt elsősorban Szigethy Gábor, Antalffy György és Paczolay Péter értelmezéseire gondolunk.

9. N. Machiavelli: A fejedelem. In: Machiavelli művei, Bp. 1978. Európa I. köt. 58. old.