Félreértések elkerülése végett

Ha igaz egy illusztris barátom – sajnos, férfi az illető – azon bonmot-ja, miszerint az értelmiséginek akkor van a legnagyobb sikerélménye, amikor félreértik őt, akkor most repes a szívem. A félreértés ugyanis vitát szül, amely (ha eszmecserének fogjuk fői) világra hozhatja az igazságot. Azt az igazságot, amelyről egyik fél sem állíthatja tiszta szívvel, hogy ő az egyedüli hordozója.

Miben rejlik, szerintem, a félreértés? Elsősorban abban, hogy azok a vélemények, amelyeket Gábor Emőke nekem tulajdonít, nem az én nézeteim (még kevésbé az életfilozófiám – habár G. E. ezt sugallja), hanem egyes-egyedül Weiningeréi. Azt hiszem, ezt a cikkem címe is elárulja: „Weininger szerint a nő”. A félreértésre az is alapot adhatott, hogy a szerkesztőség és Gábor Emőke által megtisztelőén, habár lehet, hogy érdemtelenül esszének nevezett írásom egy sokkal tágabb tanulmány történeti fejezete részeként fogalmazódott meg. E munkám a „szerelem filozófiáját” próbálja tematizálni, és ezen belül a weiningeri felfogás a férfi-nő viszony egy sajátságosan egyoldalú, a feminista mozgalmakat elejétől fogva irritáló megoldásként került tárgyalásra. A hiba ott történt, hogy ezt nem explikáltam kellőképpen. Mea culpa!

Szeretném azonban kiegyenesíteni azokat a görbe állításokat, amelyeket szövegem félreolvasása adott G. E. tolla alá. G. E. ugyan böllérnek titulál (olcsó szójátékot űzve nevemmel), és gyilkos szándékkal vádol, de ezt felindultságának tudom be, és ezért ezzel nincs mit vitáznom. Ellenben van azzal, hogy Weiningert mesteremnek, szellemi elődömnek tartja, akit állítólag csodálok; továbbá azt írja, hogy „csak össze kell számolni, hányszor használta a ’zseniális’ jelzőt, vagy más szuperlativuszt ’mestere’ agyrémeivel kapcsolatban”. Nos, nem tartozik a leggyakoribb foglalatosságaim közé saját írásaim olvasása, de most átböngésztem az inkriminált cikket – megszámlálandó a bámulatomat kifejező kitételeket. Az eredmény: Weiningert – hacsak az ő saját szavaival nem, de az ott nyilvánvaló – sehol sem értékelem. Sem így, sem úgy. Az a benyomásom, hogy G. E. régi Weininger-olvasásának élményét és döbbenetét fogalmazta újra, és ezt vetítette rá az írásomra. Azt pedig egyenesen visszautasítom, hogy írásom becsmérlő volna a nőkkel szemben.

Tudom, hogy a „nagynak mondott gondolkodók” titulust G. E. ironikus gesztussal adományozta oda Schopenhauernek, Diderot-nak, Simmelnek – amire, persze, joga van. De elutasításukhoz illene tudnia azt is, hogy Diderot volt az első, aki a nők védelmére kelt a férfiak önzésével szemben, és hogy Simmel a férfi-kultúrában a nő lelkiségével ellentétes jegyeket mutatta ki. Azok, akik a két nem tapasztalatilag is adott eltéréseit próbálják értelmezni, még nem biztos, hogy „férfisoviniszták”. Illik ugyanis, továbbá, különbséget tenni a létező – és való igaz: nyomorúságos – szexuális viszonyok, valamint az elméletek között. írásom célja az volt, hogy a férfi és a nő viszonyát tematizált egységként (egy példán keresztül) mutassam be. Azok ugyanis szinte feloldhatatlan félreértések, amikor az elméletekkel a személyes tapasztalatokat helyezzük szembe. Amivel én nem a teóriákat kívánom védeni, hanem csak a küzdőteret kicövekelni.

Nagyon olcsó fogás lenne részemről, ha most sorra venném azokat a feminista előítéleteket, amelyek G. E. reflexiójában számosak. Abban ugyanis valószínűleg egyetértünk, hogy ne a két szélsőséges álláspontot szembesítsük, hanem arra törekedjünk, hogy a két nem próbálja végre közösen megtalálni azt az emberséges modus vivendit, amelyen belül nemi sajátságaik a másik fél megalázása nélkül érvényesülhetnek.

Nem tudom, ismerem-e Gábor Emőkét, vagy sem, hiszen e nevet álnévnek sejtem. Emotív írásából azonban kisüt valami döbbenetes keserűség, aminek nyomán a férfinépet egyszerűen ellenségként tételezi. Minden iróniától mentesen, őszintén sajnálom azokat, akik a két nem örökkévaló küzdelméből csak a könyörtelen harcot tapasztalták meg, de nem volt részük abból a játékosságból, amely mind a gyönyör könnyedségét, mind a transzcendencia megélésének mélységét megengedi, sőt, feltételezi.

Végezetül, de nem utolsó sorban: nagy érdeklődéssel olvastam G. E. írásának azon részeit, amelyek a nőiességet egy nő szempontjából világították meg. Erre egy férfi nem képes. Ezért hiszem, hogy nem kizárjuk, hanem feltételezzük egymást. Ez a nézetem (sőt, az életfilozófiám is), nem pedig az, amely a félreolvasás eredménye volt.