Früstök a füstben

Nagy szárnyas anyák repdestek a fénynek,

pléh-ketrecében tonhal csapkodott,

bakancsom orrán nyalka jancsiszegek

markírozták juliskás mosolyod.

Kémény-falloszok lövellték a füstöt,

az égbolt kéjjel ráterpeszkedett,

és a hajnalpír már hiába küzdött –

permetezett az utolsó kenet.

Biz’ nem a nóta, csak a szénpor szállott,

vízhólyagtól lett lúdtalpas a láb,

s ami volt állott, most egyre csak pállott.

Hajszálnyival sem juthattam alább.

Körbekurbliztam hát halkonzervemet,

s most Rád gondoltam, aki majd leszel,

magába tunkol; kit a szakszervezet

egy üdülésen mellettem helyez el.

Megszolgáltam a jutalomüdülést,

gondoltam, s vártam a pillanatot,

a halál-bagzás nyisson egy pici rést,

amelyen hozzád felsétálhatok.

S vártomban bízón sok tonna tonhalat

elmajszolgattam; szárnyas anya szállt...

Már abban is csak téged láttalak,

s hozzáemeltem a menetspirált.