Kirándulás a romos várakhoz

A pénteki (de csak a pénteki) téglák arát még sikerült valahogy megmentenem Cinke-Lill hovatovább elhatalmasodó pénzgyűjtő szenvedélye elől, aki a filléreket is számon tartva körmölte kockás füzetébe, a „Bevétel” és „Kiadás” maga vonalazta rubrikáiba az aprócímletű összegeket, mint a porszívó szippantotta el a koronásokat, a huszonöt, de még a tízfilléreseket is, melyeket külön-külön tégelyekbe gyűjtött, ragasztó szalaggal felcímkézett tégelyekbe: „10 filléresek”, „25 filléresek” stb., hogy a bankókra váltás boldogító aktusa után a betétkönyvébe ömlessze őket, amelyen, úgy két és fél, három év alatt, össze is jött vagy hétezer korona, amely összeggel, ha csupa bronzkoronásokban képzeltem el, bizony már ki lehetett volna rakni a Cinke-Lillt ambicionáló jövő egy szögletét. Ez így, a maga ártatlanságában, az üres órák kitöltésére nem is lett volna egy utolsó dolog. Ám ami kiteljesedik, előbb-utóbb el is fajul, ez is kezdett aggasztó módokat, méreteket ölteni. A tégelyek alatt, a tisztára törölt polcon, megjelentek a kockás füzetből kitépett lapok, pontosan vezetett listák arról, hogy egy-egy tégelyben hány 10 vagy 25 filléres van, s a harmadikban hány koronás; még az is ott szerepelt, hogy a már összegyűlt 10 filléresek hány 25 fillért adnának ki beváltás esetén, a 25 filléresek hány koronást. Hazatérve mindebből már csak annyit láttam, hogy a golyóstoll az utolsó – a koronásokat rejtő – tégely mellett feküdt, örök készenlétben, hogy végre a számoszlop alá húzhassa a kettős vonalat: 100! Amint ez megtörtént, Cinke-Lill alig várta a másnap reggelt; jóval korábban, már velem fölkelt, mert a korai órákban az aprópénzhiánnyal küzdő tejcsarnokban szívesen beváltották koronásait százasokra. E korai fölkelései egyre szaporodtak, mint rövidebb és rövidebb idő telt el a hajnali (reggel fél hét utáni) bevásárlások között, noha a pénz nem áramolhatott hozzá a korábbinál gyorsabban, ergó!: a tégelyei sem telhetnek meg hétről hétre hamarabb! Egy ilyen szemet szúró dolog felett az ember, Kucmanné ismétlődő „berepüléseitől” fenyegetve, nem tud csak úgy egyszerűen elsiklani, így hát utánanéztem, mi is történik. Nem a pénz gyűlt gyorsabban, Cinke-Lill türelme fogyott el mind korábban, meg-megtörtént, hogy koronásokat rejtő tégelye még félig sem telt meg, s már vitte apróját papírpénzre váltani, az imádott papírpénzre, a jövő zálogára, amely most már, a túl lassan szaporodó százasok mellé, ötven, huszonöt, sőt tíz koronások alakjában is felsorakozott az ágynemű alatt rejtőző betétkönyvében, amely tapintásra valóban rohamosan kövérebb lett. Tűnődve álltam meg a jelenség fölött. Hogy jobban megértsem természetét, mellé gondoltam néhány rikító válási okot; de a házasságtörés, és a ... (tovább nem is jutottam) mellett ez a jámbor csalafintaság egészen eltörpült, nem mutatott vele semmi rokonságot. Ez még nem lehet elfajulás, állapítottam meg. Nem is volt az, viszont Cinke-Lill növekvő ragaszkodása a papírbankókhoz, amihez a jól (vagy jobban) öltözött nők egyre szigorúbb kritizálása párosult, majd egy valóban ígéretes kirándulás gondolatának felvetésében tetőzött, már az volt a javából!

Egy este (így utólag nézve első jeleként annak, hogy valami nincs rendben, azaz elfajulás van készülőben!), amikor lefekvés előtt az ágy szélén gatyában ülve elszívtam még egy cigarettát, látom, hogy Cinke-Lill szélesre tárja a szekrény ajtaját, s olyan izgalommal kezd válogatni három ruhája közt, mintha legalábbis a városba készülne, majd a fekete kombinált mellett döntve (elől fehér mezőben, hímzett apró piros virágokkal), amelyre korábban már egy-két dicsérő megjegyzést tettem, derekára hurkolja fekete velúrövét is, mely szépen kiemeli apró farának gömbölyű vonalát, és kicsi, de változatlanul formás mellét, s a szekrényajtóra rögzített tükörben innen is, onnan is megnézi magát; azután egy nem egészen saját mozdulattal, amelybe – úgy tűnt – minden női varázsát megpróbálta belesűríteni, lábujjhegyre állva – mintha lábán volna tűsarkú cipője – hátulról is végignézett magán. Arcából ítélve, első benyomásra megnyugtató lehetett, ám, mintha nem bízott volna eléggé a tükörben, még meg is kérdezte:

– így, oldalról, milyen?...

– így, oldalról? Nem rossz... Sőt jó! – feleltem. – De azért vehetnél magadnak egy-két új holmit. Csapoljuk már meg azt a kutya spórkönyvet...

Azt hittem erre vár, de egyszerre olyan zavarba jött, sőt olyan riadt lett, mintha legalább azt tanácsoltam volna, hogy gyújtsuk fel a házat.

– Nem! – mondta. – Majd azután... Majd azután úgy is kell vennem néhányat.

Hogy mi után, az előttem váltig nem volt világos, azt azonban látnom kellett, hogy ez az „aztán”, akár egy vándorfantom, ránk tapadva kísér bennünket az időben, hétfőtől péntekig, hétről hétre; mihelyt szóba kerül akár csak a legindokoltabb és legszerényebb kiadás is, a fantom nyomban közbe lép, elodázza a költekezést, sőt, egyre nagyobb sikerrel honosítja meg Cinke-Lill fejében a rögeszmét, miszerint: aki az olyan hívságokra, melyek nyomtalan tűnnek el a gyomor süllyesztőjében, vagy holmi cicomákért (ruhákért) nem átallja a verítékkel megszerzett papírpénzt kiadni a kezéből, azt a tékozlás bűnébe esve gyalázatos félelmek és szorongások közt nyeli el a kárhozat mocsara. Hogy miért csupán a bankókat övezi a bűnnek e fenyegető veszélye, az már a vándorfantom titka, aki „jobb rögtön, mint soha!” ikerpárjával tartja lappangó félelemben az emberiséget, az ő igéiket mormolva tántorognak át az életen a nagy tékozlók és az önnyomorgató takarékosok...

Cinke-Lill tűsarkú antilop cipőjét is fölhúzva, fegyverzetének immár teljes ragyogásában fordult felém a tükörből, s egy harcias egérke arckifejezésével nézett el a láthatatlan vetélytársnők feje felett, majd oldalvást, félig szembe velem leült az ágy szélére, olyan tartásban, mintha egy szökőkutas tér valamely padján beszélgetne valakivel, ahol, miközben ruháját aggodalmaskodva óvja, előkelőbbnek érzi magát az ember. „Mi a fene!” – gondoltam, előbb, mint ahogy a málnaszirup, akár ha befőttes üveg oldalán, alácsordult önérzetemen, majd a heti átlagot tekintve, meg azt, hogy Cinke-Lill sosem volt valami nagy kezdeményező, meg is lepődtem; azt meg őszintén szólva végképp nem értettem, miért kell ehhez, éjjel féltizenegy után, kiöltözni. S bár a derék csákány meg a talpfák közül vasvellával előkotort több mázsa vágott kő jóvoltából a gerincem helyén mintha egy kiszáradt nádszál zörgedezett volna (a szocialista munka nádi hegedűje), azért nagy pajzánul nyomtam el a csikket, egy tüzelő Casanova ábrázatát öltve magamra, bár ezt az urat még se képen, se filmen nem láttam. Ám egészen másról volt szó! Cinke-Lill nagy horderejű bejelentést készült tenni, ezért lámpaoltás utáni hangján szólalt meg, közelebb hajolva, s mintha azt mondta volna: „A templomra kékség ereszkedett”, közölte velem, hogy másnap vegyem ki mind a két hét – tehát az egész évi – szabadságomat, melyet minden évben a júniusi-júliusi hőségekre tartogattam, mikor az ember a sínek közt kopácsolva szinte megvakul a saját verítékétől,... s most még csak május elején jártunk. A bejelentéstől tátva maradt a szám!... De azt hiszem, még jobban eltáthattam, amikor hozzátette, hogy kirándulni megyünk, már minden át van gondolva, elő van készítve, már az egy koronás térképet is megvette! A romos várak vidékét tekintenénk meg, a hegyi levegő pedig – mondta lesütve szemét, mialatt elpirult – rendbe hozná a tüdőmet, amely a vasút rozsdaporától egy kicsit már biztosan megrongálódott. Ha nem látom, hogy itt megint valami másról van szó, ezen még talán föl is hörtyentem volna. Úgy leste a válaszomat, mintha attól tartott volna, hogy nyomban leleplezik...

– Jó, jó... – mondtam. – Persze, hogy kiveszem. Majd meglátjuk... – Azért egy pillanatra, azt hiszem, mégis fölcsillanhatott a szemem. Majd utána rögtön, mint a ki tudja hányadik nagy ötletet, amely végül mindannyiszor az ébren álmodás holdas tájain valósult meg, a következő, az este immár utolsó cigarettám füstjébe foszlatva, útjára is engedtem. Ámde később, mikor már a paplan alatt feküdtünk a sötétben, azon kaptam magam, hogy a kirándulás terve ott motoz bennem, lassan kitölti egész bennsőmet, s egy hirtelen fölkapcsolt lámpa erős fényében tárult elém az elmúlt hónapok, évek sora, ahogy egymást követik, értelmetlenül, szinte csak azért, hogy a következők is elmúlhassanak, mialatt robotból robotba ide-oda kerékpározom, megjelent a vasúti raktár polcán sorba rakott csákány, pajszer, a sínfogó és nagykalapács; ahogy a végtelen pályán a vágott követ kotrom a talpfák közül, az öklömnyi berozsdásodott csavarokat metélem a hidegvágó reménytelenül szétvert végét a nagy kalapáccsal püfölve, örök vándorlásban az ismétlődő talpfák, s a szabvány-sínek közt, mégis mintha mindig ugyanazon a helyen, az az érzésem támadt, ha másnap reggel ismét kézbe kell fognom akárcsak egyetlen szerszámnyelet, vagy csupán meglátnom ezt a büdös, rohadt infernót, amelynek fedele fölött hatszázhármasok suhannak, nyomban megbolondulok...

– Szó sincs róla – mondtam. – Nem kérek szabadságot! Cinke-Lill hangjának helyén riadt csend maradt...

– Anélkül is elmehetünk. Semmi közünk hozzá!

Fürge ágysustorgás, kérdések és válaszok közepette keltünk fel újra az ágyból, hogy a legszükségesebb holmit tüstént berakjuk abba a hátizsákba, amely talán anyám után maradt, bár lehet, hogy Cinke-Lill hozományának részeként kuksolt a, szekrény aljában. Meglepően hamar végeztünk, sőt Cinke-Lill, a legnagyobb ámulatomra, arra is nyomba ráállt, hogy a betétkönyvében rejtegetett hatszáz koronát is magunkkal vigyük! Mire lefeküdtünk, már az is eldőlt, hogy fütyülve az egész vasúti főnökségre, azt az időt, ami alatt az utat oda-vissza megjárnám, hozzácsapjuk a ránk köszöntött határtalan szabadsághoz és egy órával korábban indulunk – pontosan: hat órakor!... Tudtuk már, mikor indulunk, azt viszont még nem, hogy: mivel?... A busz ellen Cinke-Lill rögtön tiltakozott, az túl drága... Viszont a vonat – amely mint vasúti munkásnak ingyenes lett volna – a romos várak közt, az ózonban úszó lankákon nem közlekedett... Maradt tehát az autóstop, amitől titokban a legjobban tartottam, de fegyelmezve magam, tartózkodtam attól, hogy Cinke-Lill már-már hősi elszántságát – amikor a szűk ágyban elköszönve tőlem, arra biztatott, hogy tekintve a holnap ránk váró rendkívüli napot, most már reggelig próbáljunk minél többet aludni – egy helytelen kérdéssel vagy megjegyzéssel megingassam. A meglepő az volt, hogy Cinke-Lill, mintha megnyugodott volna, sőt mintha valami tehertől szabadult volna meg, csakhamar el is aludt. Én viszont továbbra is éberen a kirándulás előképeivel álmodtam tele a szoba áttetsző sötétjét, majd az izgalomtól ki kellett mennem vizelni. Ahogy a beszűrődő holdfényben óvatosan kimásztam az ágyból, szabadjára engedtem gyanúmat, s a mélyen alvó Cinke-Lill arca fölé hajoltam, arra gondolva, hogy csendes boldogsága, nem abból az eltitkolt és biztos meggyőződéséből fakad-e, hogy holnap úgysem vesz föl bennünket senki. A szempilláján megcsillanó holdfényben, ahogy az álomnak átadva magát fél arca a párnába süllyedt és egészen kiszolgáltatottnak látszott, elszégyelltem magam... Papucsba lépve, nesztelenül mentem ki az udvarra, s az egyik garázsajtó sarokvasára csorgattam. Az ég csillagos volt, biztatón könnyűnek látszott, s a telihold abban a pillanatban hibátlanul kerek... Kucmanné konyhájából imbolygó fények szűrődtek, mintha gyertyalángban boszorkánylepkéket áldozott volna Lucifer tiszteletére; bár lehet, csupán a priccsét működtette, az új idők három műszakos szellemében aknázva ki azt a lehetőséget, hogy a szállodákban hitvestársi bumáskát kértek az alkalmi párocskáktól (Kucmanné nem adminisztrált egykedvűen, pongyolája zsebébe süllyesztette a kiszabott összeget, majd átadva priccsét küldetésének, a hátsó szobában, a luxemburgi rádió éjszakai adását hallgatva, csörgőre állított vekkernél vallatta ki vetőkártyáit afelől, hogy a konyhában tomboló boldogság könnyű bohózattal – sima kankóval – vagy egy jóval drámaibb luesszel végződik; így is, úgy is bíztató vállonlapogatásokkal bocsátotta útjukra klienseit). A kirándulás előtti éjszakán ez a pokol tornácán imbolygó gyertyavilág is barátságosabbnak tűnt, mintha távoli lampionos-töklámpás népünnepély pisla fényei szűrődtek volna ki Kucmanné ajtaja mögül; a sarkig tárt kapu négyszögén s a kikötő rácsos kerítésén át, a Duna fölött, odalátszottak az Erzsébet-sziget part menti fái, és alattuk, valahol a Duna közepén, méltóságteljesen úszott be látómezőmbe egy nagy fehér személyszállító hajó, a „Molka”; a hajógyár felől, a lebontott híddal szabaddá tett kijáraton át távolodott, valószínűleg Izmail kikötője felé, hiszen csak folyami hajó volt, ám az elömlő holdfényben ez a sejtés átszövődött még valamivel, talán a (Fekete-)tenger távoli zúgásával... Visszafelé menet a kitömött hátizsák sziluettje ott sötétlett a szekrényajtó előtt, s ahogy elhaladtam mellette, átvillant az agyamon: „A Molka nem csupán próbaútra indult-e?...”

Ám reggel, öltözködés közben Cinke-Lill nagyon elszántnak látszott; mialatt – utólag észbe kapsz – egy zsebkendőt dugott a hátizsák rekeszébe, úgy láttam ezúttal nyugodt lehetek... Ment is minden mint a karikacsapás – egész a kapuig! Elég volt meglátni egy teherautót, ahogy a farát dobálva nagy zörögve elrobogott előttünk, hogy elsápadjon:

– Mi lesz, ha karambolozunk? – mondta. – Leghelyesebb, ha rögtön visszamegyünk és megbeszéljük, hogy lehetne elkerülni a karambolt.

Egy kutya poroszkált arra, szorgalmasan jelölgetve a kikötő kerítését, s abból ítélve, ahogy a farkát lába közé kapva, hátracsapott füllel hirtelen iszkolni kezdett, éktelen nagyot káromkodhattam! Majd odabent még azt is le kellett nyelnem, hogy amíg kigondolunk valamit, addig ő kihasználva az időt, elvégez néhány fontosabb teendőt; s ezzel nekiállt kimosni a hoffmangatyámat az udvaron álló teknőben. Én meg kiütve álltam az ámbitus felső lépcsőjén, a téglakerítés fölött a nyikorgó-zörgő darukat nézve... Jobb híján rágyújtottam, s mint egy ágon csücsülő Pali Madár, fejemet oldalt billentve pislogtam Cinke-Lill teknőjébe, ahogy a hoffmangatyámat kézzel dörgölte, s a beleevődött vasérc és bauxit por oly vörös levet szivárogtatott a két elmerült csuklója körül örvénylő lúgos vízbe, mintha az én gatyámban ölték volna meg a láthatatlan embert. Láttam, nem mer rám nézni; fejét mélyen a víz fölé hajtva teknőhangon azzal vigasztalt, hogy: „Talán az sem lenne olyan nagy baj, ha esetleg holnap indulnánk”, s hősiesen dagasztotta a buborékok közt fuldokló nadrágot, apró nyögéseket röppentve felém, próbált ráébreszteni a mosás halaszthatatlanságára – csak nehogy valami más jusson eszembe. A düh majd szétvetett, de nem tudtam haragudni rá. Nem, őrá nem... „Vehetnél már egy mosógépet” – mondtam, de csak gondolatban, mert abban a pillanatban a válasz hallatán – „Nem! Maj az után. Ezt most még ki kell bírnom...” – nem álltam volna jót magamért. így hát Cinke-Lill rendületlenül mosott, én meg terpeszben állva cigarettáztam, mint egy játékámbitus lépcsőjére állított rodoszi kolosszus, a csalódott hátizsák odabent puffadozott az elindulás előtti helyén, a szekrényajtó előtt; s a megtorpant idő kiürült. Az űr azonban, miként a természet, azonképpen Kucmanné sem tűrhette! Hónapok óta nem fordult elő, hogy – hét közben – ebben a délelőttbe hajló órában az udvaron láthatott volna, így, természetesen, már nyílt is az ajtaja... S dacára összeveszésünknek, mintha mi sem történt volna, mosolyának negédes fénysugarait bocsátva felém, aranyvégű cigarettáját jól (vagy rosszul?) átgondolt szándékkal – erre esküdni mertem volna – idekint, a szemem láttára húzta ki aranynyomásos piros dobozából, és gyújtotta meg aranygyűrűs ujjai közt egy csillogó öngyújtóval, egy jobb lét homályos lehetőségét csillantva meg előttem, ki tudja hányadszor, lankadatlan kitartással, most épp azon a módon, ahogy a cigarettájához tartotta a lángot, majd lekattintott öngyújtóját ilyképpen süllyesztve zsebébe: „Ha nem, hát nem. Csak magán múlik...” És valóban! Bárhogy is utáltam – vagy inkább: gyűlöltem – ezt a vén boszorkányt (ebből is látható volt, hogy nem minden csupán elhatározásomon vagy az akaratomon múlott) a kísértést néha nem tudtom nem észre venni, ha nem is éreztem egészen kísértésnek...

– Mi történt, Both úr? Látom itthon van... Csak nem maródizik?...

– Hogy eltalálta, Kucmanné! Agyrázkódásom von. Nemrég ütött el egy teherautó...

– No ez már derék! – mondta, szemében egy elviharzott élet mindentudásával, s máris elemében volt. – Egyszóval megunta a banánt. Végre hogy megjött az esze... Már ne is haragudjon... – láttam, hogy Cinke-Lill nagy hirtelen abbahagyva a mosást, besurran a lakásba – ...ekkora balfácánt, mint maga, ki kéne állítani... No, akkor... – mondta, máris olyan előrelátóan, mintha azt mondta volna: „kezdjünk is hozzá melegében!”; ekkor a nyitott konyha- és szobaajtón át hallottam, hogy odabent felnyikordul a szekrény ajtaja. Mialatt Kucmanné beszélt, önkéntelenül befelé kezdtem fülelni, s az apró neszekből, koppanásokból és ruhasuhogásból ítélve úgy tűnt, hogy Cinke-Lill a tükör előtt kapkodva öltözködik. A teknő a hokedlin, a nadrágom, önnön szennyes levében, ott ázik benne, Cinke-Lill pedig odabent nagy izgalommal a városba készül.

– Ha nem akar hitvány ördögként, csákánnyal a kezében, egy hétfőn arra ébredni, hogy: „Búgja meg a manó, hogy megvénültem”, ajánlatos lesz néha önállósítania magát – szólt Kucmanné. – Ide figyeljen!... – s a pongyolája zsebébe nyúlt, de mielőtt előhúzhatta volna azt a valamit, amiért belenyúlt, a figyelmem máj_a küszöbön fekete kombinált ruhában, tűsarkú cipőben, a kezében táskával megjelenő Cinke-Lill felé fordult, aki mintha arra számított volna: ha már az egyik lehetetlen dolog bekövetkezhetett, már mint az, hogy Kucmannéval békésen társalgók az ajtónk előtt, talán a másik, épp oly lehetetlen dolog sem olyan elképzelhetetlen, és sikerül észrevétlenül kisurrannia mellettünk...

– Hát te? – kérdeztem.

– Csak beszélgessetek... – mondta. – Elugrom bevásárolni – s már indult is...

– Várj! – mondtam. – Elkísérlek...

Cinke-Lill kelletlenül megállt az udvar közepén.

– Fogja! – mondta Kucmanné, fölismerve a soha vissza nem térő alkalmat, s mialatt Cinke Lili, bár elég bátortalanul, de mégiscsak elindult a kapu felé, kezembe nyomott egy kétdecis forma ledugaszolt fiaskót, a dugó fölé, amolyan második biztosítékként még egy igelitcafat is rá volt kötözve. Mindezt úgy vettem tudomásul, mintha a menetjegyemet éppen átnyújtanám a kalauznak, s közben azért „látnám”, amint oldalt vagy félig mögöttem, az ablakon túl egy fa, egy távírópózna, s arrébb egy füstölgő kémény elsuhan. Ahogy Cinke-Lill után nézve a palackot átvettem, így érzékeltem a címkén a feliratot: Metation. Már a lépcsőn lefelé, Cinke-Lill után indulva hallottam, ahogy Kucmanné hangja, a használati utasítást kelepelve úszik utánam a daruk zaján, s a beinduló utcai forgalom moraján túlról: „...négyszer-ötször jó mélyen beleszagol, ha tíz perc múlva nem érzi kutyául magát, még egyszer kettőt vagy hármat, persze nem itthon!, a betegsegélyező vécéjében, az orvosnak azt mondja, a vasúti raktár vagy tudomisén minek a páráit lélegezte be, akár egy hónapra is kiírhatják, ha nem kóstol bele, ... bár egy-két cséptől még nem dobja fel az ember a patáit...” A palack a kezemből nem a gyom közé repült, gépiesen a zsebembe csúsztattam, s bár a súlyát is éreztem, nem igazán vettem róla tudomást – akár egy füstölgő gyárkéményén is lehetett volna...

– Megmondanád, mi történik itt? – vontam kérdőre Cinke-Lillt, amikor utolértem. A válasza több volt mint meglepő:

– Mit akarsz tőlem? Mit!? Mire vagy olyan kíváncsi?!...

– Kíváncsi? Itt ez az egész nyakunkba szakadt délelőtt, mi a jó fenét csináljak itthon egyedül?!

– Rendben van – mondta. – Akkor csak gyere... Gyere és nézd..., nézd és szórakozz! Remélem jól fogsz mulatni azon, hogy feláldozom magam! – Félő volt, hogy pityeregni kezd.

Ettől – enyhén szólva – paff maradtam!

– Kiért kell neked itt feláldoznod magad? Már ne is haragudj, az egészből egy kukkot sem értek.

– Nem úgy van az, hogy kell – mondta. – Nem úgy, ahogy az te gondolod.

– Miért, szerinted én azt hogy gondolom? Talán az egész konyháddal együtt beköltöztél a fejembe, hogy olyan jól tudod? – mondtam, ahogy nekem is följebb ugrott az orrom.

– Nincs megértés! Nincs az emberekben... – mondta apró öklét összeszorítva, s ahogy a kikötő rácskerítésén át egy messzi pontra nézett, szinte reszketett felindultságában. – Tudod te azt egyáltalán, hogy én ma hova készültem bevásárolni?

– Szerintem valamelyik boltba.

– Boltba... De hova?! A hetesre!... Erre persze nem is gondoltál...

Ez mindent összevetve is eléggé meglepő volt, az említett bolt ugyanis a hetes lakótelepen volt, s a városnak ettől a Duna-parti zónájától, ahol emlékezetes párbeszédünk éppen zajlott, legalább két-három kilométerre esett.

– No és aztán! – mondtam vigasztalóan. – Elsétálunk, közben veszünk egy fagylaltot, azután visszasétálunk; elég jó idő van.

– Menj csak! Én inkább – mondta, s elpityeredő szája legörbült – itt halok meg, ebben a kapuban. Az lenne legjobb...

– Egy ilyen ócska, huzatos kapuban? Az hittem, többre tartod magad! – mondtam.

– Tudod, mi vagy te? – mondta, s láttam, hogy közben egy méltó – a lehető legbántóbb! – válasz után kutat az emlékezetében.

A megbántott Cinke-Lill, méltóképp viszonozva a hallatlan sértést, csúnya, gonosz, haramia férjét végül a „fránya” szóval illette. A rám törő nevetőgörccsel birkózva már-már alulmaradtam.

– Tessék! – mondta előkotorva táskájából degeszre tömött pénztárcáját; oldalán szinte fölfeslett a varrás, itt-ott már el is pattant... – Nézz és láss! Hogy miket álltam én ki, milyen megaláztatásokat... – s ahogy a gyanúsan súlyos bukszát a kezembe nyomta, nem akármilyen szemrehányás jelent meg a szemében. Hát igen! Szerinte nagy körültekintéssel összemesterkedett aprópénzei és „megfontolt” pénzbeváltásai körül tudnom illett volna mindent. A pénztárca cipzárát még ki sem sikerült nyitnom egészen, s vagy fél tucat tízfilléres repült a járdára és gurult szanaszét a lábunk körül, ahogy a buksza valósággal kirobbantotta magából, s még így is búbozva volt. Ami a lábunk körül hevert, már nem fért volna bele, pedig előbb még benne volt... Cinke-Lill a legnagyobb közönnyel, mondhatni fásultan nézte, ahogy az egyik szökevény a járdaszegélyről legurulva eltűnt a lefolyócsatornában. Mi történhetett? Egy pillanatra önkéntelenül anyja véget nem érő horgolásaira kellett gondolnom, ahogy fehér csipkehálóit szőve, tűjét lankadatlan villogtatja a végtelen időben. S ha elkészült, a munkát nyomban nekilátott kifejteni. De nem erről volt szó: nemcsak erről... Hiszen Cinke-Lill pénzbeváltásai – ezt a vak is láthatta – egy-egy diadalmas fennsíkra érkezést jelentettek, kitágult horizontot.

– Még ilyet! – mondtam nevetve, már megint bent, a szobában, ahogy kókadtan ült az ágy szélére kuporodva, miután világra szóló bűnös nagy kudarcát bevallotta... Mosolyogtam, de a tekintetem minduntalan a szekrény előtt gunnyasztó hátizsákra tévedt, ahogy kitömve és magába roskadva – mint egy óriás döglött varangy – az örök egy helyben topogást juttatta eszembe. – Legközelebb egy ropogós százassal indulsz bevásárolni, s a biztonság kedvéért a bukszádba teszel még egyet. És új ruhában! Nem mintha ez..., mert ez is szép, de azért mégis. Persze előbb megállsz a fodrásznál. Tátva marad a szájuk! – mondtam. A súlyos gyónás hallatán hamarjában nem tudtam mást kitalálni. Mert elég homályosan bár, a bántó – női szempontból „cikis” – részleteket meg is kerülve és el-elhallgatva, szavai nyomán végül mégis kibontakozott a furcsa, tragikomikus történet, amibe a homloka mögött örökké vészjóslóan kattogó számológépére figyelve keverte magát, ahogyan a három tégelybe gyülemlő filléreket diadalittasan váltotta bankóra, melyek azután, mint a lepréselt rózsaszirmok simultak egymáshoz az ágynemű s a pizsamák alatt, a betétkönyv lapjai közt, hogy hosszabb-rövidebb (de inkább rövidebb) időre a nyugalom és biztonság áramait bocsássák szét a szobába. Nos igen! A biztonság! Úgy adta elő az egészet, hogy felcsigázva képzeletem, olyan élénken lássam magam előtt ezt az egész képtelenséget, mintha csendes szemlélőként magam is ott ballagtam volna az elmúlt hetekben Cinke-Lill oldalán. Szinte láttam ahogy a bevásárlások előtt előbb betér itt-ott egy trafikba, megáll egy újságos kioszk előtt a napi élelemre szánt összeggel (csupa biztonságot árasztó papírpénz), hogy... Bár az, hogy „apróra váltsa” nem sokat mond erről a naponta megismétlődő megrázó eseményről; talán egy XX. század végi Zrínyi Ilona, gyógyszeres polcán Diazepan és Ferronat tablettákkal, fekete kombinált ruhában, derekán velúrövvel, nejlon-táskával a kezében, amint az örökké közelgő „törökvész” előérzetében lebontani kényszerül várának falait – talán ez valamivel többet... S az is sokat elárul, hogy Cinke-Lill – vékonyka ujja közé csippentve – előhúz egy százast a pénztárcájából, egy baritonbarna színű százast, melyet, útban a város felé, a bőrbuksza rejtekén mindvégig „magánál érzett”, s amely most – mielőtt megválna tőle – nem papírzizegéssel simul ki ujjai közt, és föltárja nyomatos rajzait. Ott áll az örök család barna időtlenségben, a pácolt tölgy maradandóságát idéző barna alapon: a férfi terpeszben, kezében kalapács, a lábán vasalt orrú bakancs, arcán a jövő visszfényei, egymás derekát karolják mezítlábas nőjével; az asszony fél karján szőke búzakéve, kezében sarló és további szimbólumok, melyek egymást erősítve avatják őt – ahogy pufókon mosolyog – az anyai tisztesség makulátlan szimbólumává: vaskos csípője és strapabíró, húsos lábikrája, amely előtt pucéran ott hancúrozik a hurkás lábacskája pufók kis kölyök – egy valódi proletár ámor. A munkás lét megtisztító szférájából lépnek elő, az élet teljességével töltik ki ovális keretüket. (Fejük fölött, messze, picinyke felhő...) A víznyomat, akár egy hajszálfinom védőháló árnyéka szövi be ezt a Jelent – Jövőt egy határozott pillanatban rögzítő barnaságot, s ami ezen kívül esik, elomlón sodródik szét a napok bizonytalanságában, amikor az embernek olykor meg kell fognia egy széktámlát, egy asztal sarkát vagy egy szekrényajtót... Cinke-Lill, a százas felváltásának pillanatát késleltetve-halogatva, maga elé engedi a férfit, aki épp most lépett a trafikba, s mialatt az megveszi a cigarettát, gyufát és az újságot, Cinke-Lill a kezében zizegő százas ábráiba mélyed. Kiruccanó képzelete, az öntudatlanságba olvadó környezettől befolyásolva, e pillanatban akár egy dohányföld körül is bolyonghatna, ahogy barnán hullámzik – mondjuk – a déli napsütésben; hiszen a cigaretták és szivarok celofánnal burkolt színes dobozaiból könnyű dohányillat árad, és Cinke-Lill szeretne is erre gondolni, valami olyasmire, ahol egyik dolog a másikból egészen természetesen következik, ami magától értetődően válna részévé a délelőtti napsütésnek, ahogy kívül az utcán elömlik, s az úttest és a járda forgalma feloldódik benne... Hetek óta növekvő hiányát érzi ennek a feloldódásnak, nagyobb hiányát mint korábban.

„Parancsol?” – zökkenti ki a trafikos hangja; a férfi már nincs a trafikban. „Szeretném felváltani” – mondja, pedig ez az, amit a legkevésbé szeretne. „Hogy parancsolja?” – kérdi a trafikos, és várja, hogy Cinke-Lill méltóztasson végre átnyújtani azt a bankót, ha már semmit sem vásárol, csupán külön szívességet kér tőle; csupán ketten vannak a boltban, mégis úgy áll a pultja mögött – alig túl az ötvenen –, mint egy klottköpenyt öltött barettsapkás zsörtölődés. Cinke-Lill pénzt nyújtó keze útjára is indul, a pult feléje eső térfele fölött azonban tétován megáll. Ez a legnehezebb..., a százas, az egész, a teljesség, amelynek becse és jelentősége azóta emelkedett csak igazán a csillagos égig, mióta megtapasztalta, hogy a semmiből, a törmelékből, a tíz-, és huszonötfilléresekből az egykoronásokon át a nagyobb címletekig miként gyarapodik, s épül föl, mint egy gyufaszálakból összeragasztott várkastély... A trafikos előbb várakozón, majd csodálkozva nézi Cinke-Lillt, akinek lesütött szeme oldalt siklik a pulton. „Minél apróbbra... Ha lehet...” – mondja. A százas még ott lebeg a pult fölé tartott kezében, még mindig a saját térfelén, de a trafikos türelmét vesztve átnyúl a pult fölött, szinte kirántja ujjai közül a bankót, lecsapja a pultra, s gépies mozdulatokkal kinyitja a fiókot, előszámlál, s kártyaként terít szét tíz darab tízkoronást, majd a fölcsippentett százas (zizegésének jelentése támad!) belebeg a fiók megfelelő rekeszének csíptetője alá, hogy, akár egy buszajtó egyet szusszanva rácsukódjon a fiók. „Megfelel?” – kérdi a trafikos, és megint van min csodálkoznia, sőt már-már gyanakodnia is... Cinke-Lill áll, kék szemével puhán néz a levegőbe: a zizzenés, miután százasát a mohó és közönytelt „külvilág” érzéketlen elragadta tőle, ott maradt s még ott hallható a levegőben. A buszmegállónál állt, nem sokkal az elmaradt vihar után, s a nyárfa villogó leveleinek zizegése a furcsa fénytörésben egyszerre..., bár lehet, hogy már előbb is, csak ekkor érezte meg – a lomb zizegésében megjelent valami... felfogható és lefordítható. Nem a szavak nyelvére, hiszen a bensője válaszolt rá, ám azt biztosan tudta, hogy nem a lehűlt levegő miatt könnyebbült meg, mikor a sarkon beforduló autóbuszt végre megpillantotta, mert csak odabent, már háta mögött a szusszanva becsukódó ajtóval, a bőrülések szagán enyészett el... Cinke-Lill fölmarkolja a kártyaként szétterülő tízkoronásokat, s a trafikos ámulatára teljesen átalakul, s már úgy köszön el és lép ki a napfényre, mint egy a sok kuncsaft közül. A nap változatlanul tisztán ragyog, Cinke-Lill azonban árnyékos zónákon halad, bár ettől kezdve könnyebb a dolga; a részek részeinek részekre hullása már félig rajta kívül történik: az utolsó újságos kioszk üvegablakán keresztül a pénztárcája csordultig telik tízfilléressel, úgy fél tucattal most is több van benne, mint ami belefér... Hetek óta apróra kell, muszáj váltania pénzét – a semmihez közelíteni –, mielőtt a boltokban sóra, cukorra, tejre, húsra, olajra, kiflire és zöldségre kiadná, melyekből azon a néhány szennyes edényen kívül, csupán a mosogatóvíz marad, majd végül az is nyomtalanul tűnik el a lefolyóban; egy csobbanás valahol lent a nyirkos aknamély sötétjében, s a kezében csupán a bádogdézsa üressége marad, az ásító üresség, mely elnyeli a vigasztaló magyarázatokat, s nyomban áradni kezd belőle a megsemmisülés mindent belengő nyomasztó érzete, amely a boltok kasszájáig kísérve Cinke-Lillt, egy lelkifurdaláson túli fenyegető szorongással teszi őt képtelenné arra, hogy „hiábavalóságokra” adja ki kezéből papírpénzeit. Ahogy az áruház felé tart a májusi napsütésben, látja, hogy az áruház hosszú – fél utcafrontnyi – kirakatának keskeny párkányán, szorosan egymás mellett, mint a partifecskék, furcsa emberek ülnek; már messziről látni, hogy valami átutazók... A legtöbbjükön új melegítő, rikítón új teniszcipőik körül szétdobált cipősdobozok, fedelük szanaszét hever a járdán, selyempapír lebeg ki belőlük. Egyikük a térdén kicsomagolt papírból szalámit eszik kiflivel s nemsokára már majdnem az egész sor falatozik: zsíros kenyerek, sajtok, kolbászok, termoszból csobog a kávé, a szent táplálkozás kirakattövi méltósága tölti be a járdaszakaszt. Mire Cinke-Lill a száguldó autók között átvágva odaér, a sziesztázó csoport már fölkászálódott, sátoros ünnep utáni tarkaságot hagyva maga után. Amikor találkozik a kirándulócsoporttal, Cinke-Lill hallja, hogy nem „itteni” magyarul beszélnek, s egy elébe sodródó selyempapír hatására, ahogy az könnyedén tovaröppen a szélben, a nejlon-táskája alján öklömnyi kavics súlyát érzi, a tízfillérekkel degeszre tömött bukszáét, amely a filléreken kívül (bár vagy fél tucattal most is több van benne, mint ami belefér) magában rejt még valamit, amit Cinke-Lill mély pátosszal – „Feláldozom magam!” – gyakran az ő sorsának nevez. A kirakat párkánya, ahogy elhalad előtte, már ismét foglalt, rózsaszín, halványkék babaruhák, csörgők, cumisüvegek és babacipők vándorolnak kézről kézre, fölcsillanó szemek ragyogásában tükröződnek vissza, s az árcédulák fölött ujjongva csivitelés-csevegés tölti be az átlelkesült járdateret, „Egy babacipő árán itt másfél pár antilop tűsarkút...” – üti meg Cinke-Lill fülét a hang, mely szinte fölvillan, s aktivizálja a két idősebb férfit, akik arrébb, a járdaszéli korlátnak támaszkodva szemlélődnek: „No, Kádár-bognár-szamovár!...” – mondja az egyik, és gerjedelmében meg kell fordulnia, hogy most háttal támaszkodjon a korlátnak. „Aggyan már... – veti oda a másik – Rákosi baszta el az egészet...” „Mit Rákosi! Hol van már Rákosi... A Kádár! ... Nem is Kádár volt...” „Hogy mi nem volt?” – rikkant föl a másik, s most már neki is meg kell fordulnia. „Hiszen a börtönben a szájába hugyoztak!...”, s az összeveszés határán inkább rágyújtanak, Cinke-Lill pedig befordul az áruház élelmiszerrészlegének zsúfolt előterébe, ahol a bevásárlókosarakra hosszú sorokban várnak. Félóra múlva, mialatt a kasszagépek szakadatlan kattognak-zakatoltak, pillanatonként kilökdösve fiókjukat, végre kosárhoz jutott, majd további fél óra alatt sikerült nagyjából bevásárolnia, húst azonban nem kapott; így aztán beállt az egyik kasszához vezető sor végére. Amikor közelebb kerülve meglátta, ki ül a kasszában, megfagyott benne a vér, tízfilléreseit rejtő bukszája is mintha összébb rándult volna a táskában. Hátranézett, ijesztőn hosszú sor állt már mögötte, az általános káoszban nem volt visszaút... A kasszírnőt régóta ismerte, ha tízen voltak a boltban, ásítozott, ha tizenketten, már-már a haját tépte... Makacsul homlokába hulló haját elfújogatva, hóna alatt a két nyirkos félholddal, mint egy kisebb fajta időzített bomba tette életveszélyessé a kasszaközi kijáró szűk ösvényét, dorgálásokkal szeppentette meg a derék vásárlókat: „Na, jó reggelt!” – mondta, a mennyezet sarkában keresve elrabolt üdvösségét; egy kövér és álmatag nehéz mozgású nőre, aki rosszul számolta ki a szalámiért és a tíz kifliért járó összeget, rámordult: „Fölébredünk, fölébredünk?!” Ez kettővel Cinke-Lill előtt játszódott le, aki fekete kombinált ruháját egyre szűkebbnek érezve, tekintetét a kaszírnő kihidrogénezett haj-bokrétájára szegezte. Ráadásul az előtte álló nő ötkoronása lepottyant a fizetés pillanatában és begurult a kassza alá, s már csak forintja volt... „Jaj, csak ezt ne! Könyörgöm... Életemre tör, szépanyám, az életemre?... No sétáljunk tovább, majd én hozzáteszem...” Cinke-Lill rettegve látta, hogy még a hajtűje is kijjebb mászott a hajából, ahogy hátrafordult, s egy elbocsátó szép üzenetet küldött a nő után.

– No Jézusmáriám! – szisszentem föl, egyszerre magam előtt látva, ahogy Cinke-Lill belép ebbe a mágneses térbe, s a 87 korona 45 filléres számla kifizetésekor szétnyitja a pénztárca cipzárát, s mielőtt a kassza pultjára öntené észbontó mennyiségű apróját, előhírnökként féltucat tízfilléres kirepül a kasszírnő ölébe, a padlóra, a cigaretták közé, potyog, szóródik szanaszét... – Mit mondott? Remélem, visszaküldött a templom elé...

– Ezt soha többet ki nem mondd! – mondta, két csöpp öklét összeszorítva, már-már rimánkodva. – Soha többé...

– Jó, majd iparkodom. De azért valamit csak mondott?

– A plafonra nézett, majd ahogy ölébe ejtette a kezét, azt hittem elájul...

– Mondd már!...

– Nagy levegőt vett...

– ...azután jött a zuhancs, gondolom.

– Jött – mondta. – A csendes áztató eső... Hosszan kilélegzett, majd lehunyva szemét csak ült ott, a testét ingatva, mintha vigasztaló álomba szerette volna ringatni magát, a nyüzsgő-toporzékoló türelmetlenség kellős közepén, láttam, hogy megnyíló ajka száraz és cserepes, két szemhéja mintha beljebb húzódott volna az árnyéktól, amely most ráesett, ...majd ahogy a szemét lassan, nagyon lassan újra kinyitotta, mintha nem is hallotta volna, hogy a sor végén azt mondja valaki: „Mi a jó ég lesz már ott elől?”, a hangja rekedt volt, mint néha neked a cigarettától: „Báránykám... – mondta, mintha bennem szólított volna meg valamit – ...magad vagy?” „Magam” – feleltem, hiszen egyedül voltam bevásárolni... Föl sem tűnt, hogy tegezett, mialatt én gondolatban mindvégig magáztam, noha alig volt egy-két évvel idősebb nálam. Csak később, már itthon, ahogy egyszerre hirtelen megjelent előttem az arca, jöttem rá, hogy a szeméből áradó szomorúságot magáztam; apám tudott megrendültebb pillanataiban így nézni, mintha a szánalmába egész sorsát belesűrítette volna. Kezembe nyomta a bevásárlókosarat: vigyem, vigyem!, minél előbb, úgy ahogy van, a pénzemmel együtt, csak ne kísértsen ott, a kasszapulton, a téboly hajmeresztő kupacaként. „Menj, báránykám – mondta–, menj szépen, isten hírével...”

– Miért nem hagytad ott úgy, ahogy volt az egészet?

– Mert zavaromban azt sem tudtam, mit teszek, csak elindultam kifelé a kosárral, hátam mögött a fölcicomázott hölgyikék vihogásával, ahogy megjegyzéseket tettek a ruhámra. Igen, a ruhámra tettek megjegyzéseket! (A fekete kombináltra, amelyről én, vagy húszrendbeli mosás és vasalás után, többször is dicsérőleg nyilatkoztam...)

– Hallatlan! – mondtam. – Több a soknál...

És valóban volt abban valami félelmetes, ahogy Cinke-Lill a semmiből semmibe cirkuláló élet, a megsemmisülés naponta közelítő kísértéseitől rettegve, ezt követően is elszántan építgette a maga gyufaszál-erődítményét. Miután sikerült magára zúdítania a város talán összes boltja minden kasszírnőjének ellenszenvét, megoldást keresve úgy döntött, változtat módszerén, s ezentúl hetente egyszer megy bevásárolni, ám szembetalálta magát a kegyetlen felismeréssel: vannak dolgok, melyek elől bár menekül az ember, az esélyei azonban egy pörgő hengerben szaladó mókuséinál nem sokkal nagyobbak. Hétfőn 367 koronányi aprót öntött ki a pultra abban a boltban, ahol még emlékeztek rá, és ahonnan – morbid és ízetlen szórakozásnak vélve az egészet – rövid úton kitiltották: „Ballagjon szépen oda, ahonnan jött, vissza a templom lépcsőjére, az ilyen előbb-utóbb úgyis ott fogja végezni...”

Kókadtan ült az ágy szélén, én meg föl-alá mászkáltam a szobában, zsebemben Kucmanné üvegével, melyet egész idő alatt „valami nálam van”-ként éreztem, ahogy lépésenként a combomhoz ütődött; észrevettem, hogy Cinke-Lill tekintete, eleresztve a dolgokat, körbeúszik a szobában, s a hátizsákon megállapodik. Önkéntelenül én is odanéztem. Különös pillanat volt. Attól, ahogy találkoztunk benne – megremegtem... A fuccsba ment kirándulás immár bosszúság nélkül átsuhanó emléke után, egyszerre csak, mint egy lassan kigyúló égő, ott volt a fejemben: koldustarisznya...

– Ott fogom végezni... – mondta ugyanabban a pillanatban Cinke-Lill, s bár az imént a „Koldustarisznya” inkább csak amolyan körül sem határol nyomorúságfélét sejtetett, egyszerre olyan valószerűtlenül valóságossá vált az egész, hogy a válaszommal elsősorban ezt a látomást szerettem volna elhessenteni: a töpörödött vén koldusasszony alakját, ahogy görnyedtségét botjára támasztva megáll az éjszaka semmibe táruló kapujában, s mielőtt belépne, visszanéz, s abban a pillanatban Cinke-Lill, jómagam, a hátizsák, s a koldusasszony alakja egymásra csúszott: MI voltunk.

– Ne marháskodj, Lili – mondtam. – Ma senki sem kerülhet a templom lépcsőjére. Hisz épp erre megy ki a játék...

Ekkor – talán életemben először és utoljára – szinte megörültem Kucmannénak, aki váratlanul megjelent a konyhaablakban. Ehhez be kellett lépnie a zsebkendőnyi kertünkbe, amire nyilván az elfogadott ajándék miatt érezte feljogosítva magát; ennek viszont már cseppet sem örültem.

– Míg el nem felejtem – mondta –, gyomot is lehet ám vele irtani. Ha jól bekeveri, nem marad paréj a kertjében!

– Ez magának kert, Kucmanné? Egyszer álmomban volt már egy szép nagy kertem, ez ahhoz képest csak hitvány imitáció – feleltem, hogy a szó azért ne nagyon passzoljon.

– Ez a beszéd! – vágta rá Kucmanné fölcsillanó szemmel. – Még utóbb lesz magából valami. Istenuccse illúziókba kergeti az embert; mikor megy orvoshoz? Mielőtt elindul, szóljon, kivallatom a kártyáimat, ha minden part szakadna, belenyalinthat-e egy aprócskát? Egy hónap, Both úr! Mint a madár, olyan szabad lesz, és munkához láthatunk... – mondta, majd nem sokkal azután, hogy a feje eltűnt az ablakból, hallottam, ahogy a konyhaajtója előtt az egyik macskája a vállára kéredzkedik. Az ablaknál állva, kezemben az üveggel, úgy saccoltam, hogy a két rács közt a széttörés veszélye nélkül kidobhatom a kamra és a tűzfal sarkába, a gyomverte rozsdás abroncsok és lábasok közé. Fölemeltem, a mozdulat azonban a stelázsi felé fordított, s a palackot határozottabb cél vagy szándék nélkül a dobozok s a befőttesüvegek mögé rejtettem. (Ez a jelenet évekkel később, hurcolkodás közben megismétlődött. Akkor egy kacattal megrakott bőröndbe tettem, mert a fiókok, polcok rejtekén felgyülemlő kacatokhoz hasonlóan, valami nem hagyta eldobnom.)

Odabent Cinke-Lill a krémmel, melyet a vasútnál vételeztem, így nem kellett pénzt adni érte, már nagyban kenegette a lúgos víztől vörösre csípett kézfejét; ahogy meglátott, léghuzatban szorítkozó kezének repdeső mozdulatai kihangsúlyozódtak, s ő szigorú pillantásokkal toldotta meg természetes jelentésüket.

– Azt hiszem, kipakolom a hátizsákot, ha már így fordult – mondta –, délután kerülhetnénk egyet a városban. „Ha már így fordult” – gondoltam.

– Miért ne! – mondtam.