Magyar teszt – mai dióhéjban

                                                                                          Ami történik, az olyan előnyben van azzal szemben, amit gondolunk, amit tenni szándékozunk, hogy soha nem tudjuk utolérni, és soha nem ismerhetjük meg a valóságos képét.

(Rilke)

A magyarok közelgő világtalálkozója – éppen ma s nem holnap vagy holnapután – ha lehet, még élesebb fénytörést ad identitásunk hagyományosan eldöntetlen kérdéskörének. Élesebbet, mint annakidején, mikor a Magyar Szemle tette fel a „Mi a magyar?” kérdést. Bizonyára ez a legtisztesebb fóbiánk, púp a hátunkon, amit semmiképp se Vereckénél hoztunk magunkkal. Kárpát-medencei ártalom és ajándék. A fénytörés azért élesebb és kényesebb ma, mert a lefutott történelmi „időközben” olyan szétszórtságba rendeződtünk, mint eddig még nem. S merőben új színezettel a statisztikai eloszlást illetően. Térségbeli szét- és újra egybe-tagolódásunk a mindenkori hatalmi-politikai libikóka képét mutatja, amit Európának nemcsak ebben az észak-déli szeletében tudhat sorsának minden nép. Itt is folyamatos holtversenyről van szó, melyben a térségen kívülre szóródás oka az önkéntes vagy kényszerű személyes döntés; a térségen belüli szét- vagy újra egybe-tagolódásé, hogy a vállalt vagy kényszerű történelmi játszmában ki hogyan maradt vesztes vagy lett győztes. A következményeket illetően a játékszabály archaikusán sakktáblai: mindegyik fél arra törekszik (karakterének, hagyományainak megfelelően), hogy a lényeget illetően hasonló sorshelyzetbe szorítsa a másik fél parasztjait, királyait és lovasait. Ha elemzik saját múltjukat és összehasonlítják, sok szemrehánynivalójuk nem lehet. Mindmáig. Az adott idők normái szerint (ami durva körülírás, de egy dióhéjban talán megengedhető) mindenki tette és teszi, amit tett és tesz. Nem kis találékonysággal teljesítve, amit az ún. megmaradás – ne szépítsük – darwini helyzetjelentése szuggerál. Csupán a természet előrelátóbb kollektív fékjei és homeosztázisa nélkül. Mi viszont morálisak vagyunk – bár még annál is viharosabban személyesek, honfiak –, és a hasznos igazságtalanság és erény között nem keresünk és találunk ellentétet. S a történelmünk éppen ettől pulzál. Vagyis így siettetjük az amúgy is szükségképpeni lecserélődésünket, szerep-rotációnkat; népi és nemzeti erényekben gazdagon. Világos, hogy iskolás egy ilyen gondolatsor, de alig nélkülözhető, ha azt a „valóságos képet” is számításba akarjuk venni, amiről Rilke beszél. Sőt, talán józanító előgondolat, éppen ma, ha magunkba – és iszonyattal magunk köré nézünk; s még csak nem is egy még lehetségesebb jövőbe.

Azt viszont, hogy mindeme alap-faktumok tekintetében mi lenne, lehetne „speciálisan” magyar – a legkerekebben nem tudom. Vagyis tudom: úgy fedjük át egymást a „specialitásainkkal”, mint a gubancba nőtt sziámi ikrek. Ha valami, leginkább ez különböztet meg bennünket Európa szerencsésebb tájaitól. Ott szintén hosszú és keserves folyamattal, de már-már megszabadultak a nemzetállamiság gubancos sziámiságától. S cserébe nehezebben vonhatják már kétségbe, hogy egy-egy lábkéz-fej kié. Főképp tartósan, és ez mindenképp nagyobb status quo-nyugalmat jelent számunkra. Nem felejtetve korábbi eldöntő felelősségüket a legkülönbözőbb művi status quok véresen beérett csődjeiért. Tény viszont, hogy érzelmi töltésükből már nincs annyira kiiktatva a rezon saját-hasznú mérlegelése – míg mi változatlanul érzelmi töltésben élünk, ablaktalanul. És ami ma szinte mindent drámaivá tesz, nagyobb készséggel rendelkeznek, hogy természetes kevertségüket ne tragizálják túl, és rögeszmésen ne tereljék az ősibbség, a lomtárivá évült jogok élesztgetésének, a túlburjánzó büszkeségek és önértékelések ingoványába. Mely patológiák politika-pszichológiai elemzését Bibó klasszikus zsákutca-tanulmánya nem évülően elvégezte; s felment, hogy a gondolatsort itt folytassam tovább.

Inkább az említett fénytörés színezete az, ami másképp teheti időszerűvé az alapkérdést: mik és milyenek vagyunk ma, milyen nemkívánatos tünetek elködösítői, elaltatói – vagy ébresztői. S egy világtalálkozó erre sokféle választ adhat, pusztán a tényével is sokféle hatást kelthet. Amibe a kiszámíthatatlanság realitásai is beletartoznak, tehát számításba veendők. Ami korántsem tétlenséget igazol, talán világos.

A fénytörés legfontosabb eleme, hogy nem a Kárpát-medencei tagolódásunk változott jelentősebben – Mohácstól Trianonig és máig ívelően – hanem a térségen kívülre szóródásunk jellege, minősége és arányai. A vállalt és kényszerű – a legfrissebb internacionálódásunk. Mindenekelőtt fontos megkülönböztetni a kényszerű szóródás eseteit az önként vállalttól. Más dolog akasztófától, kínzástól, börtöntől, az elemi életfeltételek megvonásától megóvni magunkat és családunkat – mint csupán az itt és most kiharcolhatónál teljesebb emberjogot választani; vagyis eleve kalkulálhatóan többet, mint a hasonló önkéntes döntéssel itthon maradók. Más szóval, az át- és túlélés moráljában és stratégiájában mindenképp jártasabb örök többség. E kérdést a végtelenségig lehet árnyalni moráljogilag, a hűség és kötelesség fellengzős vagy kevésbé fellengzős ideái szempontjából – csak egyet nem lehet: a természetjogi emberjogot, és az ahhoz kapcsolódó megértés korrektségét megvonni bármelyik döntéstől. Naivság volna azonban azt hinni, hogy mindez nem feszültség-forrás, mind személyes, mind bármilyen szervezeti szinten. Hiszen a két jogos döntés nagyon is észrevehető pszichológiai, mentalitás- és karakterkülönbségeket teremt. Metaforikusán szólva: aki vállalt távházasságban él, természetszerűleg másképp képzeli el s tervezi a magának engedélyezett nász napjait. Magyarán, számolni lehet két libidó eltérő vágyképeivel, az érzelmesség más lecsapódásával, gyakorlati aspirációival. A metafora pontosan lefordítható nemzetpolitikára, kultúrára stb. – vagyis a hazai tapasztalatok, saját bőrön edzett indokok, valamint a külső tanácsoló meglátások, ítéletek, befolyásolások közti ütközésre. Ami egyrészt természetes, másrészt mindig idejében leszerelendő volna, ésszerűségi és nem érzelmi alapon – bár egyelőre nincs hozzá magyar gyártmányú lengéscsillapító. Ugyanis az ilyen jogos „illetékességek” tisztázásánál európai kellék a modor és illendőség kölcsönös figyelembevétele. Gazdag tapasztalatainkból tanpélda is idesűríthető: meglehetősen visszás dolog volt, például, kívülről avatottabban tudni vélni az ellenállás vagy a józan alkalmazkodás taktikai és morális határait; avagy frissebb témában: a rendszerváltáshoz viszonyulás – úgymond – „magyarságérdekű” kritériumait erkölcsi-szellemi-politikai szempontból. A tanpélda másik fele: ugyanígy visszás és illetéktelen dolog innét háborogni az átlagos kinti gyakorlaton és szemléleten – a távozással rögzült kulturális és politikai magyarság-érzésekhez tapadás sokszor mosolyogtató időszerűtlenségén, az érthető élményhiány torzulásain, a frissen kirajzottaknál is tapasztalható gyors nyelv-felejtésen, beleértve (a tapasztalt többségnél) a gyermek teljes nyelvi eleresztését. Ez utóbbi egyébként, szűkebb családi körben-keretben korántsem így általános számos népnél, például olasznál, németnél, kínainál, japánnál, írnél stb. Jóllehet nem „világszervezet” igyekszik nekik besegíteni identitásuk már-már legendás megőrzésébe. Nem haszontalan önismereti mélyelemzés tárgya lehetne az ilyen különbségek motivációja. Mégis le kell szögezni; az anyaországból való életkilépés után az identitás-megőrzés és nem-megőrzés egymással szemben nem kijátszható jog. Úgy természetes mindkettő, ahogy a természetjog az.

Viszont épp itt adódik a legsarkalatosabb hibalehetőség – már amennyiben világszövetségben is gondolkodunk, nem csak egy világgyakorlattal jobban összehasonlítható önszervező-anyaországban; illetve, mint egy politikatörténetileg nagyon is érzékenyen próbára tett, közvetlenül és nem közvetlenül is érdekelt fél a kollektív ember- és nemzetiségi jogok védelmében. A remélt holnapi Európától mindenesetre gyökeresen idegen és kockázatos stratégia volna, ha az itthon és kifelé is mind gyakrabban bevetett – állandó félrehallásokat, külső gyanakvásokat erősítő – retorikától a jövőben nem határolnánk el magunkat. S nemcsak az egymásnak ellentmondó megnyilatkozások kétértelműségét is fenntartva; hanem hivatalos egyértelműséggel és új gyakorlatot is jelentő stílusváltással. Az „igazi magyarok”, az „igazi magyar érdekek” az egyetlen „igaz magyar gondolat”, az új magyar „hazaárulók”, „ellenségek”, „kis ördögök” stb. – nos, ezeknek az epitheton ornansoknank a nagyon is pontos és tudatos ködössége (az idősebbek, itt és most a szomszédságban is, bőven emlékezhetnek rá) a herczegferencek, pekárgyulák, a szélsőséges actio catholikások, majd a milotayak, az imrédysta magyar-megújulásosok, s tovább sorolhatnám, ahogy a magyar lázgörbe emelkedett: az ő publicista szótárukból valók – a revizionizmus kétségbeesett és katasztrofálisan politikába plántált légkörében; majd a fasizálódó „honmentés” magyar jelzőtől hemzsegő időszakában. És a sulykolt szó valóban hatalom. Különösen, ha egy megszólított nép – múltjából adódóan – változatlanul nem eléggé érett még többségében, hogy következményeket tágasabban felmérjen. És a helyzet ez. Ha bármilyen „korszerűsített” ideologikumba öltöztetve használgatunk ma egy ilyen szótárt, és az elkerülhetetlen ködös áthallásokat megengedve próbálunk hangvételt, magyarság-érzületet szuggerálni, valószínűleg mély nyomot hagyó történelmi hibát követünk el. Másképp veszélyeset, ha valami módon – a küldetés, szerep, elhivatás csapdáit nem felismerve – beszüremkedne az ilyen hangvétel annak a bizonyos igen különböző tizenötmillió magyarnak – éppen ezért képletes – képviselői fórumába. Bár sok jel mutatja – már csak a Szövetség eddigi és publikussá lett megalakulásának és tovább alakulásának belső-külső visszakozásai, magyarázkodásai, cél és értékrend formálódásai –, hogy többféle sikernek és sikertelenségnek nyitottak az esélyei. Lévén olyan változatlanul forgalmazott szótárról és áthallásairól szó, ami csábító európaiatlansággal „magyar katekizmusként” is megélhető. S ettől igen számosan tartózkodnak, magyarságukat nem katekizmusokba fogalmazzák. Biztos, hogy egy ilyen szótár exportja már több, mint hiba. A fertőző kockázatot jelzi, hogy az eddigi visszajelzések – a nyugodt felelőtlenséggel képviselt radikalizmus – azoknak is okozhattak meghökkenést, akik az ilyen export hatását nem mérték fel idejében és elég körültekintően.

E szókimondások természetesen aggályok számbavétele csak, távolról sem ünneprontás. A világtalálkozónak, ha ez az igény, kötelező ünnepinek és emlékezetesnek lennie. Mint az Expónak; s ha netán feketeleves járna melléje, az szigorúan nemzeti magánügy. Mint ahogy az is „családi” vonatkozás, amit – testvériesen osztozva benne minden „oldalon” – a személyes eszmevédelem és image-rangosítás veszedelmesen elhibázott formájának tartok: a „karizmatikussággal” űzött publicisztikai kokketálást. Békén kellene hagyni ezt a szót; békén meghagyni az első egyházatyáknak, a már időigazolta sikeres és nem sikeres Széchenyiknek – és Hitlereknek... S inkább szerényen gondolni arra, hogy egyedül csak maga az Igazság karizmatikus, mert felfoghatatlan a maga meggyőző ellentmondásaival. Mi felfoghatók vagyunk, mivel a korántsem mimikris balfogásaink túlságosan is átláthatóak és lemérhetők. E minősítés adományozgatásával még egy ártatlannak is árthatunk, s olyan reflexekbe, sémákba szoríthatjuk, amit korábbi mérlegelésével ő maga kérdőjelezne meg. Térségünkben pedig – lehetne szempont ez is – nincs túl jó asszociációs udvara ennek a szónak; de ez csak szeplő az eluralkodott retorikán.

További teszt-forgács lehetne arról szólni, hogy civil állampolgárként, ideálisnak mondhatóan, hogyan próbálhat a diaszpórában elő magyar magyarnak maradni. Ha akar. Hasonlóképp arról, hogy miképp tudhatok, akarhatok jogos választási szabadsággal itthon magyar lenni. A megfelelések elég világosan leplezik le az itt tesztelt retorika eszmei és érzelmi tarthatatlanságát. A diaszpóra-magyarságnak mindenekelőtt és feltétlenül abból kell kiindulnia, hogy az új életfeltételeit biztosító országnak korrekt civil állampolgára legyen. S a korrektség itt – ha van rá érzelmi ösztönzés – jelenthet hálát is a számos esetben élet- és sorsmentő befogadásért. Sőt, válhat patriótává, bár senki nem feddheti meg azért, ha nem válik azzá. S azért sem, ha semmilyen formában nem hálás, viszont korrekt. Végül maradhat magyarnak, bárminek, olyan formában és mértékben, ahogy ezt a pszichés adottságai lehetővé teszik. A megmaradás, a túl- és megélés átlagszintű személyes stratégiája sehol és soha nem líra. Tehát szabadság az új vállalásában, elsőbbség a civil állampolgári korrektségben, és ehhez mérten hűség, emlékezet vagy konkrét aktivitás az elbocsátó múlt éppen adott hazai játékterében. Csupán senki által nem eleve igényelhetően és számon kérhetően. Mindez nemcsak pszichésen kézenfekvő, de gyakorlatilag is ez látszik egészségesnek, morálisan egyensúlyosnak. Viszont még hazai érdek-mérlegelésben sem lehet biztató jellemképletű, aki az új hazájában vállalt korrektségét sértve vagy elhanyagolva akar – biztonságban, idegen kontóra – magyarnál is magyarabb lenni. Mint ahogy hazai hitelrontó, aki más szisztémák szabadságkonvencióit, humán nyitottságát nem korrekt módon kihasználva igyekszik „magyarságot” építeni. Ennek eluralkodása teremti meg – önmagában nem jelentősnek látszó mozaikokból – az igazságtalanul általánosító és előlegezett megítéléseket. A „sajnáltató panaszkodás” kiemelten „magyar értékekre” hangszerelt retorikája csupán egyike e „világvédelmet” szorgalmazó „technikáinknak”... Amivel a politikának, elsősorban a nemzetpolitikának is számolni kell. S főképp nem élni vele. Itt jegyezhetjük meg, hogy többnyire az említett első típus talál rá bensőségesen azokra az itthoni magyarnál magyarabbakra, akik kurzusváltás szerint – ha kell, mindig másképp – de mindig „igazabbul” magyarabb magyarok.

Külön fájdalmas szó illeti meg a térségbeli tagoltság magyarságának identitásprognózisát. Ennek már-már alig kiegészíthető, gazdag szakirodalma van, talán éppen azért, mert modellszerű bonyolultsággal egyszerű. Itt dióhéjban annyit lehet és indokolt csak mondani, hogy végső humán megoldása kizárólag a kölcsönös emberi és nemzetiségi jogok nemzetközileg biztosított konvenciója lehet. Aligha más; mint a história keményen bizonyítja. Ami addig történhet és történik, az a folytonos és valóban nemzetérdekű gyorssegély-egyeztetések, a szívós előnyszerzések és jogvesztések (bárhogy forgassuk is) morzsoló komédiája – ami, sajnos, egyáltalán nem mindig vértelen. Viszont tacitusi lírátlansággal (bárhogy forgassuk is) kölcsönösen emberi. De bármennyire nemzetérdekűen fontos is, hogy a nemzetiségi és diaszpóra lét többletterhei és pszichés „belső osztottsága” (ha annak elődnek meg; mert ez sem szabály, besulykolható kötelesség) külön értékelődjenek – de legalább annyira fontos summaképp kiemelni, hogy az alapvető ember- és természetjogot sehol nem lehet kétségbe vonni. Még egy anyaország saját fajtabelijétől(?) sem, származása véletlenjének irracionalizált ürügyén és nevében. Röviden: anyaországunkban sem vagyunk a szerint éreztetve minősíthetők, hogy származásunkat milyen formában, szinten éljük meg s juttatjuk kifejezésre – patriotizmussal, választottsági faj-arisztokratizmussal stb.; vagy mindezek elutasításával. Csak az említett korrektség minősíthető jogilag, társadalmilag s morálisan, mint civil állampolgári erény és kötelesség. Minden egyéb árnyalat sebezhetetlen magánszféra. Azok a retorikák, ideologikumok, melyek egy bizonyos magyarságérzületet tartanak csak elfogadhatónak, szükségképpen valamilyen fundamentalizmus előkészítői.

Végül még egyszer visszatérve a világtalálkozóhoz, történetileg és elvileg. Az elsőt még sokban motiválhatta a trianoni trauma közelsége, a külpolitika esélytelensége, az illúziók megkopása. A dinamikus reménytelenség ilyenkor szokott önterápiát találni az összejövetelek mozgósító hatásában. Tábortűz-szindróma; érthető és mindenütt ismerős. A Szövetség szocialista föl- és kiépítése már leplezetlenül pártirányítású politikum volt. Formálisan olyan diaszpóra-magyarok számára, akiket épp a rendszer űzött s idegeníteti el, viszont épp ezért kínálkozott – az ún. identitást erősítő „kultúrtevékenység” örvén – szalonképesebb besegítő államvédelmi szervezetnek a földerítések, beépítések, személyi manipulálások során. S bár jobbára giccsmagyarságot terjesztett, kétségkívül ébresztett is, lévén a giccs változatlanul a legsikeresebb. E Szövetség pécsi találkozója már nemcsak a rontásból adott ízelítőt, de a pártállam bomlásának korai tüneteiből is; előbb, mint ahogy azt a fékezett pártagónia jelezte. A mostani apropót aligha lehet elválasztani az újra középpontba helyezett tizenötmilliós magyarság ideologikumától. S a szándéktól, hogy az átlagminőségében értelmiségi szinten jelentősen följavult diaszpórák szakértelmét, összeköttetéseit, érzelmi-szellemi támogatását sikeresebben lehessen megnyerni a mai Magyarországnak: a racionalitás és a természetes emóciók összekapcsolásával. Elvileg mégis felmerülhet – nyilvánosan ezt tudtommal nem érintették még –, hogy miért gondolkodunk oly szívesen, mindjárt elsőre, csúcsszervezetekben? Mennyire motiválja ezt a szervezési hatékonyság (aminek bizonyos előnyei nem vitathatók), s miért nem elsődleges a spontán alakulások állami-konkrét és programszerű elősegítése (túl a jogosultság demokratikus biztosításán), aminek a másfajta előnyei nem vitathatók? Nem távol eső példa lehet az írószövetségé, annak minden magyar írót, lehetőleg a világban másutt élőket is, egyesíteni kívánó jellege. Bár történetileg tudjuk, hogy épp ebben az esetben zsdánovi eredetű szervezet-típusról van szó: egy-akolba-gyűjtéssel biztosítani a pártirányított kollektív magatartások, megnyilatkozások egységét; bár a miénk kivétellé historizálódott, 1956-al forradalmi patinát kapott, s ez befolyásolja a Szövetség sorsának mérlegelését. A világszövetség alternatívája lehetne a világszerte bevált és előnyben részesített kulturális központok és intézetek (Goethe Institut, annak angol változata, stb.) minél szélesebb körű hálózatának kiépítése. Egy miénkhez hasonló, anyaországi központba vont, és gyakorlatilag, szellemileg csak helyi grámiummal működtethető, másrészt egymástól erősen különböző szemléletű egyesületek stb. egy-akolba-invitálását célzó csúcsszerv: mintha nem volna elég vonzó formája (legalábbis statisztikailag) a nemzeti összetartozás kifejezésre juttatásának. Holott minden esetben másutt is erről van szó; s persze, értékeink legalább annyira fontosnak tartott nemzetközi megismertetése mellett. Pro és kontra szokásos hivatkozni a zsidóság világszervezetére, ami azonban nem hasonlítható kivétel, történelmi kényszer szülte alapítás; anyaország nélkül. Ma legfeljebb, más kényszerek szorításában, a cigányság érezhetné szükségét egy valóban hathatós, hagyományaikat mentő, és érdekeiket védő hasonló világszervezetnek, mivel nemcsak itt vagy ott másod- vagy harmadrangúak, mint nemzetiség, hanem általában, mint emberek. (Bár a zsidó mintára akadnak magyar aspirációk is; sajátos adalék lehet ehhez egy helyi keretben döntés-jogosultsággal politizáló diaszpóra-magyar véleménye: „Más lehetőség nincs, vallássá kell tennünk a magyarságunkat, mint a zsidók a zsidóságukat. Igaz, hogy Tóránk nincs leírva, csak lélekben kidolgozva. Tegyük a kidolgozását politikai programmá, van választottságot bizonyító múltunk hozzá.” Véglet, ami csak zárójelben érdemli meg, hogy említsük.) Tény azonban, hogy a csúcsszervhez való vonzódásunk – mely egy Magyar Internacionálé párhuzamát is fölidézhetné – szintén mélyebb elemzést kívánna, hogy a pszichológiai és egyéb ösztönzéseket tudatosabbá tegyük. Mint ahogy egy elképzelt dán, belga, finn, albán stb. – vagy másképp sarkítva egy néger, muzulmán stb. – analóg világszervezetnek a mai indoklása, programja szintén tanulságos tanulmány lehetne. Vagy egy ugyancsak elképzelt és hasonló látványossága szlovák, cseh, román, szerb stb. világszervezeté – és mindezeknek politika-pszichológiai, térség-terápiás, vagy éppen azzal ellentétes hatása közvetlen önmagukra, öngerjesztett mechanizmusaikra; és természetesen egymásra. Egy olyan mai világban, Európában, ahol bármilyen eredendően természetesből és jogosból vád, gyanú, visszavágás kovácsolható, azaz a kihívásnak érzettre és megéltre: valódi tromf. Ahol maholnap éppen a „nemzetit” torzítja el drámaian az idejétmúlt „nemzetállamiság” fundamentizálódása. Lehetséges, hogy még a legtermészetesebb elgondolások és gesztusok is, ésszerűségi okokból, más óvatossággal igényelnék a megvalósítást. Az egymást-segítésnek, önbemutatásnak számos egyformán hathatós csatornája lehet; az akusztikákról sem megfeledkezve. A teszt hajlik afelé, hogy a szervezeti modellek lélektana az eddiginél összetettebb megfontolásokat tehet időszerűvé a különbségek és másságok kidomborításánál. A jogosan érvényesített autonómiák világ-közösségibb dekomponálódásának célszerűségéről lehetne talán beszélni.

Mindezektől függetlenül két jól is működtethető, és mást megcélzó modell a világszövetség és kulturális intézet-hálózat – s mindegyik védhető, elutasítható. Kérdés, hogy milyen eszme és érzület alapján. Bizonyos, hogy mi még a minimális intézet-hálózatunkat is régtől lezüllesztettük politikával, fejlesztésüket nem szorgalmaztuk, hathatós működésük feltételeit soha érdemben végig nem gondoltuk, mindmáig. Mindkét esetben nyilván döntő a pénzügyi háttér; de én itt egy szívós tendenciát hoztam szóba. S ez érdemelne egy mélyebb elemzést, a csúcsszerv-nosztalgia; nem függetlenül a magyarság-érzületünk hol lappangva, hol nyíltabban előtörő hullámától: honmentésünk homogenizáló és uniformizáló ösztönzéseitől.

Mégis, az adott eldöntött esetünkben, a kritikai megjegyzések ellenére sem érzem, érezném a nyíltságnak és kezdeményezésnek azt a rendhagyó és semmit nem kockáztató, immár elkésett gesztusát, hogy a magyarok ünnepi világtalálkozójának vendégei-védnökei közt ott üljenek a közeli szomszédság jeles és nyitott szellemű képviselői. Az egyetlen „kockázat” az lenne, hogy az ilyen körülmények között (mintegy alkalmat teremtve a megosztott meztelenségnek, ami szükségképpen más, mint a szabvány politikai párbajtőrözés) – a megütött hangnem, retorika, a gondolatok formálódása, nem kis valószínűséggel, nagyobb önellenőrzést hozna magával – nemcsak a magunk terápiáját elősegítve. Idekapcsolt zárós orként maradnék a metaforánál. A meztelenséget említettem. Bárkinek feltűnhet, hogy a nudista plázsokon mennyivel emberibb, figyelmesebb és halkabb, segítőkészebb és megértőbb, tartózkodóbb és mégis tisztább, egyszerűen őszintébb a hang és hangulat, a kapcsolatkeresés és -találás aurája – mint a takargatásban mesterkedő strandokon? A meztelenség politikumát feltehetően nem az ördög találta ki.

Végre is mi a magyar és milyen? A lehető legprimitívebben szólva: hála isten, sokféle; miképp a vére is az. S talán épp ezért, egy remélt Európa holnapi modellje is. Es Zrínyi szavával, senkinél nem alábbvaló sorkatona a Kárpát-medencében.

Kevésbé primitíven: a mindenkori helyzetéből adódó determinánsok algoritmusa. Amivel csak az állapotbeli kötelesség jár és járhat együtt; nem több. Messze innét az önmitológiákon, önkultuszokon.

Egyébként: minden elmélyültebb meditálás észreveteti, hogy bár politikai-pragmatikus, de lételméleti kérdésről van itt szó. Nem átlátszóbbról, mint amilyen a Mi egy vadkörte? vagy a Mi egy tigris? kérdés; úgy gyökeréig végiggondolva. Éltető és mindennapos titok, mint az érdemes titkok java. Annak a valóságosságnak a képét bujkáltatja, amiről Rilke beszél: fontos, hogy utolérjük, fontos, hogy mégse érjük utol; fontos, hogy gondolkozzunk és tenni szándékozzunk a vonzásában, és nem fontos, hogy folyton ezzel foglalkozzunk. Egyszerűen a titok ilyen – amihez a politikának botfüle van, és az isten mentsen, hogy abban tetszelegjen, mintha lenne. Csak a legavatottabb érzékenységgel szabadna kísérletet tenni a megválaszolására. Fölismerve, hogy a rilkei „történik” és „előny” kristálytisztán felfoghatatlan – és maradék tudatlanságunkat a titokkal egyenértékű „állapotbeli kötelesség” teheti csak világítóvá.

A dióhéj mindig éhen hagy, különösen ha teszt-jellegű. Nem részletezheti az aktív terápiát, csak kiolvasható belőle. Ami mindig szintén törékeny. „Zaj, seb, vér; nyilvánvaló; okát nem tudja senki; egyebekben a véletlen uralkodik”, írja Tacitus. Kemény, de summa, ami mégsem érvénytelenít semmi emberit.

Kisoroszi, augusztus 4.

* Az írás eredetileg a Magyar Nemzet körkérdésére íródott; ott nem került publikálásra.