Megfakult árja vonás

„Most viszik, most viszik Danikáné lányát.” Ez a mondat rögvest egy dallamot asszociál, mely valahova elvezet bennünket..., talán egy házasságkötő terembe. Másrészt viszont színtiszta költészet. Akkor jutott eszembe, mikor egyszer Kamil Zbružzsal beszélgettem, s ő arról mesélt, hogy egy trolibuszon utazva, fogódzkodott egy fogantyúba (Menet közben, kérjük, fogódzkodjon!), s egyszerre úgy tűnt neki, hogy az a kéz nem őhozzá tartozik. Úgy emlékszem, még súlyosabb szavakat használt: megállapította, hogy nincs keze, hogy ő kéznélküli. Később az anya motívuma – ebben a novellában, melyről szólni szeretnék néhány szót – bírt rá arra, hogy felidézzem ezt a történetet.

A kéznélküliség mint metafora (jobban mondva: mint exmetafora) az az elv, melyet Zbruž ebben a szövegben a végletekig fejleszt, s mely leginkább a hallucináció állapotát idézi. Minden bizonnyal ebből a környezetből eredeztethető Megfakult árja vonás, ez a szárított kukoricával, gyilkos galócával és hőiével táplálkozó alak is. A novella története: két barát az erdő barlangjába indul felkutatni ezt a jelenséget, a szakadéknak e hírnökét, akit a madarak énekelni tanítanak. Az elbeszélés tárgya: a felriasztott érzékek állapota, mely hűen adja vissza a nem álom eredetű valóságok felvillanásait, valamint néhány megvilágított pillanatot. A költő hálójában e néhány megvilágított pillanat éri tetten az ilyen riadt, ficánkoló igazságokat: „Ez a világ nem kívánt és tarthatatlan”, vagy „A bolygó elfordított oldalán élünk”.

Zbruž módszeréről elméleti szempontból elmondható: életre kelti az élettelent és a tapinthatatlant. Élnek az árnyak, él a nevetés, a járda, él minden. Maga az elv, mely élővé szervez mindent, egyszerű, tehát jó is: elfojtatik az a földhözragadt szokás, mely szerint minden érzetet és gondolatot lehetőleg azonnal kapcsolatba kell hozni valamivel, ami már egyszer megvolt, amit ismerünk. Ezek után már csak egy igen jelentős apróság marad, olyan valami azért, ami nélkül mindez nem megy; lennie kell a kezdet kezdetén egy apró lángocskának, mely a semmiből lett: élménynek. Szerencsére, csak az emlékezet szürke, az élet fája zöld: nehéz lenne megszabni, hol kezdődik az élmény, hol kapcsolódik egy másikhoz, hol ér véget.

Zbruž múzsája – miként más múzsák is – csak az igazat súgja. Semmilyen keretek közé nem szorítható. Bájosan ironikus, s helyenként nagyon jópofa. Van néhány rejtett húrja, ezeket csak ritkán pendíti meg, s hangzásuk nincs összhangban a fődallammal. Ilyenkor a szerző tágra nyílt szemű, a csodákat furcsálló kisfiúnak tetszik.

Marek Mihalkovič

Egy alak világít a mezőben, a világ zölden villog háta mögött. A leveleken szétszóródott aranytallérok. Ha ér még itt valami valamit, az az arcával az áttetsző égbolt felé fordult nap, amint nyugodtan szuszog. Lassan nő a boróka, nézd, szél röpíti a köhögését. Itt senki sem utálhat meg téged. A levegőben, a hajlatok hullámaiban ragyognak a körvonalak. Szétfolynak, majd ismét eltűnnek. A szavak már önmagukat sem érzékelik, nem szükségesek. Mert ez az a Hely, ahonnan érkezel.

Emitt egy hajdan volt tűz fekszik, hátán a hamuja, körötte sziklák hűs öle. Mindentől megszabadult, ami valaha hatalma alá esett a vidéken, ahol egykoron, a kezdet kezdetén, a mulandóság tekintete elől rejtve a föld alá bújtak a kincsek. Amikor még minden folyó medrében arany csillogott. Itt valahol, az emberi magasságot is meghaladó csalánosban meghúzódva, szemtanúk állítása szerint még nemrég farkasokat ugatott meg a remete botja.

Elindultunk rikácsoló hangja nyomában, mi, túlságosan szánakozók, roskatagok a felkínálkozástól. De korai lenne a kegyeletről beszélni ott, ahol csupán a tragédia rendezi vissza eredeti helyükre a dolgokat...

Mindenkinek van felhője, mely beárnyékolja. Nem villámlik. Esik. A kezek látszólag nyugodtan fészkelnek a zsebekben, a hangosabb szóra riadtan rebbennek szét. A legkedvesebb tanú irányába. Az anya felé.

Ez a világ nem kívánt és tarthatatlan.

A koponya egyre szorosabb abroncsokat próbál magára.

Az otthon még mindig az égben van...

Túlontúl elhagyatottak voltunk, testünk teljében reszketők, mint az éjszaka árnyai az ablaküvegen, fényben vakulok. Valaha régen itt a földből sziklák törtek fel gejzírként, romok a völgy fölött, mely hűvösebb, mint a kozmikus hallgatás.

Minden egyes lépésünkkel bizalmatlanabbakká válunk. A sötétség lassan magához köti a fákat, mi pedig összekarcolt karokkal keressük az utat vaksi körvonalai közt; a sűrűsödő sötétség ránk ragad, egyik léptünkből kikecmergünk, már hullunk is a másikba. Világításnak útravalóként csak ujjaink maradnak.

S ím egyszerre, lábunk alól, mint a patkány, kiszalad az ösvény...

Helyben vagyunk. A Kígyódombon. Szemünk előtt felgyullad a JÓ KARMA. A műsor szerint a tévében most éppen egy postaablak előtt nyílnak a bankók zöld virágai, melyeket azonmód zsákba söpör egy álcázott rabló fekete kesztyűje.

A sziklaüreg szájára gyönge holdfény hull.

Janó keze, telis-tele a türelmetlenség fekete jegyeivel, óvatosan félrehúzza a durva vörös függönyt; felborul a benne élősködő por számtalan fészke. Az utolsó pillanatban érkeztünk: a fejünk fölötti felhőből apró köpések kezdtek potyogni.

A barlangban a hold ezüstjében zavarodott táncba kezdtek a sárga ajkak meg egy ugrásra kész szúnyogláb. Ne félj, Mester, jó szándékkal jöttünk... tanácsért. A szúnyogláb térdre rogyott a meggyszín nemezgyékényen, a sárga ajkak picit megnyíltak, mesterkélten csücsörítettek, dacosan elkékültek és vékonyka, elutasító hangot hallattak, a böffentéshez hasonlót. (Azt jelentené a hang, hogy látogatásunk nem érdekli őt...?!) Janó megbökött, s a holdas félálomban feszülő tekintetem hálójában fennakadt egy darázs: Janó bátorító, oldalvást kilőtt kacsintása.

Minden szakadéknak megvan a maga hírvivője, akit a madarak tanítanak panaszos énekeikre, akinek nevét siklók tekergik betűkbe a napon, hogy azonmód nyálkáson ki is csavarodjanak belőle: Megfakult árja vonás.

Magasan az érzelgős történetek fölött, a púpos gabonakalászok fölött, melyek fiatalosan felegyenesedve kacagnak a tavak vakságán. Elképzelhetetlenül magasan a boldogság: ülni szemben az ajtóval és nem várni senkit, csak a távol ugatást, halk ciripelést, csillagok rebbenését. Az éjszakával szemben minden ajtó túl gyönge. A bánattal szemben.

A szembogaraknak idejük sincs rikoltani, a szemedbe máris fehér fény lép, rövid és csapongó, mint a lepke röpte. Valamennyi kívánságod a túlsó parton maradt. A levegő itt jobban át van fújva, mint másutt, ritka, tested testtelenül, szabadon hatol át rajta. Lehet-e Isten egyszerre boldogtalan és adakozó?! Már a fény, az is vigasz.

A szikla mögött áll az eső, az erdő, a folyó... E gyönyörű föld egyre nagyobb kísértőinek, békítőinek és költőinek végtelen sora. Ott vagy otthon, ahol értenek téged. Az emberek, az állatok, a tárgyak. Szélcsöndjük, záporaik, árnyékuk.

Mester, hát engedj bennünket egymáshoz közelebb kerülni!

Csak szárított kukoricán élt, amit a nyárutón lopott a földeken, s egész életében nem ivott egyebet a hó levénél. E nedű öregebb évfolyamait hordókban tárolta, elszurkodva a barlang nehezen megközelíthető járataiban, ahová csak a csarnok holdfénytől ezüstös falai mentén elhintett homok furcsa rajzai alapján lehetett eltalálni, a csarnokból tehát, melynek bejáratánál megmerevedve álldogáltunk Janóval, s riadtan szemléltük hosszúra nyúlt, karcsú árnyékainkat, melyek szemtelenül, engedélyünk nélkül hatoltak be a terembe, s természetellenesen kerekülő, nyújtott fejeikkel fej fej mellett már egy jó ideje az öreg lábai előtt rimánkodtak reszketegen. Nosza, üljetek már le, fiúk.

Jano elengedte a függönyt, átölelt bennünket a sötétség. Tapogatóztunk, egy nagy halom levélre ültünk, az már veszélyes játékot űzött a rothadással... közvetlenül vele szemben.

Javasoltuk, küldjük a sötétséget oda, ahova való. A pokolba.

Az öreg mormogva fölemelkedett, forgók száraz ropogósát hallottuk meg valami sustorgást. Lába a papucsban a megszokott, a gumibetétbe az évek során kitaposott mélyedéseket kereste. A sustorgás lassan távolodott tőlünk, valahova a sarokba.

A csarnok sarkában egy darab sárgás fényt köpött a gyufa, megvilágította a sziklavájatok útvesztőjének három alacsony bejáratát. A pokolba! A második sziszegve belekapott hervadt, kétnapos szakállába. Szájából mocskos árnyak bújtak elő, lassan szétmásztak az arcán, átkeltek a sasorr hídján, az orrtő dombját átugorva ellepték a homlokot. A kanóc preszegett, mint a nyál a rezsón, majd a tenyerektől védve reszketegen kihajtott a halványkék lángnyelvecske.

A tortagyertya ingadozó fényében vérvörös szemek és széles, fogatlan mosoly. így ni! Elindult felénk, tenyerében remeg a lángnyelvecske. Az árnyak leugráltak a homlokáról, s szétterültek a falakon.

Itt, a JÓ KARMÁBAN csak két igazság ismerszik, melyek egymást váltják: ember és Isten. Szeretet és elutasítás. Felhők és csillagok. Tengereink. A csillagokat is büntetik.

Milliárd út lehetséges, s mindegyik igaz. A szelek se tombolnak, mint a Teremtés idején. Se a bánatok, se a felhőszakadások és szörnyű termésük.

A bolygó elfordított oldalán élünk.

Igazad van, Mester, mondja Jano, e Földön az ember legnagyobb balszerencséje, hogy meg kellett születnie. Ezekben a testekben még a lélegzés is bűnös. Lehet élni az emberek közt, mondom, de legalább egy picit spiccesnek kell lenned. Nem mondom, jól bebaszva, az igen! Másképp nem bírod ki. Szentigaz, fiúk, vihog Megfakult árja vonás, az ilyen életen csak egy sokk változtathat!

Az öreg olyan mélyen hajolt le hozzánk, hogy megcsapta orrunkat tojásbűzös lehelete. Illendőségből kibírtuk. Véreres szemei bántón maródtak hol egyikünk, hol meg a másik arcába. Mosolya fültől fülig vihorászott. Feje fölött, kezében, a gyertya lángja élesen villant, mint a dárda hegye.

Fojtott felkiáltással csaptuk hátra fejünket, önvédelmi reflexként a kijárat felé fordultunk. Eltorlaszolták.

A vastag vörös függöny előtt, mely a holdfénytől védte a sziklaüreg bejáratát, két láthatatlan ember állt, nem látszott belőlük más, csak két pár cipő: egy szürke, csapott orrú hétköznapi és egy hosszúkás narancssárga ünneplő lakkcipő. Egymás mögött álltak, takarásban, mint a katonák. A csapott orrú diktálta az irányt, parancsolón, ellentmondást nem tűrőn. A lakkcipők világiason, mérsékelten szétnyílva.

De hogy mit csinált és miről beszélgetett egymás közt egész idő alatt a cipők fölötti magasságban az a két láthatatlan csodabogár, senki nem tudta. Bizonyos csak az volt, hogy jól kitöltötték a cipőket.

Az öreg aszott, tehetetlen keze, rajta a néhány, kúp alakú arany habcsók gyűrűvel, mélyen belenyomta a tortagyertyát az ezüstszín allegorikus hattyú fején díszlő koronába, a gyertyatartót pedig közénk állította. Mutatóujjának körberágott körme alatt egy mártírhalált halt apró, fura biológiai szenny.

A fejünk fölötti fal megnyugodott árnyai közt, a családi fénykép üvegén táncra perdült a gyertyaláng – a képkeret bal alsó sarkán fekete szalag húzódott. A képen egy virágba borult cseresznyefa látszott, ágain három gyerek, két fiú és egy leányka, amint szerelemre játszanak.

Így töri fel a gyász a titkok pecsétjeit, szól Megfakult árja vonás. Ámbár... nagyobbak vagyunk-e nélkülük?

Csupán éjszaka, mikor a távolságok összeugranak, s áttetszővé válnak a testek, mikor a kezek vadászni indulnak, hallhatjátok ezt a szörnyű láthatatlan igazságot, s reggelig nem is szabadultok tőle: az anyák el sem tudják képzelni, hogy gyermekeik huzamosabb időre el tudnák hagyni szigetüket... S a kép felé legyintett, mintha nyitott tenyerének kilendítésével szeretné letörölni a falról... a keze pedig engedelmesen, mint a szélben fel- s alábukó sirály, a lábához ereszkedett.

A lélek anyát választ magának, hogy lépkedjen nyomaiban... Hol kényszerből, hol büntetésből, hol meg nagylelkűségből, de sosem csak úgy, a vicc kedvéért. Nem vagytok véletlenül.

A közelítés, a mögé látás egy életen át tart. Egy a lehetséges életek közül...

Megfakult árja vonás e helyt egy pillanatra elbizonytalanodott, mint a színész, aki az öltözőben felejtette a kofferét, s benne a gesztusait. Elkezdte vakargatni kétnapos borostáját, idegesen meg-meghúzkodva kopott köpenyének ujjait, köpenye alatt, belsőségekkel telt hassal, keresztbe rakott lábakon guggolt bölcs öregsége, mely úgy kezdődik, mint a fény... s áramszünettel ér véget. A Hamupipőkével folytatott huncutságokkal.

S ezek már nem fények, melyek öregségébe lépnek, s még nem a sötétség az, mely belőle kiárad.

Csak az álom.

Öregsége emiatt szeret úgy ölteni vendégfogadó ruhákat, s emiatt érzi őket oly kellemetlenül szűkeknek...

De térjünk a tárgyra, mondja a mesebeli apóka, s háta mögül, valahonnan a homályból előkotort egy kosarat tele vidám gyilkos galócával, oly gyönyörűekkel, mint a pirosasfehér napernyők. Néhányat kettétört belőlük, éppúgy, mint a kenyeret szokás, és felénk nyújtotta: Egyétek, ilyet otthon úgyse kaptok...

A mesebeli gyilkos galócát méltóságteljesen, két kézzel, a kalapjánál fogva a homlokáig emelte, megcsókolta lábszárát, s lesütött szemmel imát mondott:

Természet, örök a te haragod.

Benned tükröződöm,

esésemben a földhöz közeledve.

Rózsák közé, melyeket legyek dongnak körbe,

ünneplő rózsák, búcsút

intetek, benne gondolatjelek

a szavak, benne új ismeretségek után sóvárog

az ajak. Üres tekintettel,

otthontalanul nézzük egymás ablakait,

nézünk a sötétségbe. S ha egyszer lépteink túl messze visznek el,

emlékezünk: Még élek, már nem mozdulok,

már nem bírok kiszabadulni...

S jót harapott a kalapból. Olykor lassú aranyszín nyilak lődözték le tekintetünk elől, meg-megszakítva a haldokló tortagyertya hunyorgása által, a gyertyáéval, mely fájdalmasan szorult az allegorikus hattyú rozsdásodó ezüstkoronájában. Míg a hattyú megrázza szárnyait, s jajgató, kétségbeesett hangon emeli hattyúdalát az űrbéli mélységekig... történjék, aminek meg kell történnie:

Rágjuk a mesebeli kalapokat, titkaikat.

A gyermekeknek is megvannak a maguk bűnei.

Azt beszélik rólam, hogy mesés fecsegő vagyok, piciny ól van a szám helyén, de nem volt ez így mindig, mondja Megfakult árja vonás, gyilkos galócával teli szájjal. Hallgatag voltam, ajkam alig nyílt, mintha nem telne rá erőmből.

Nyelvem mozdulatlanul lakta a fogak mögötti szobát; s most nézzétek, mondta, s teljes lila hosszában ránk öltötte: piros méregdarabocskák mosolyogtak rajta. Előbb hernyóügyességgel megtáncoltatta a gyertyafényben, majd, miután megfáradt, visszadugta a szobába. Benn büdös volt, künn, a halántékán áthúzott néhány apró ránckígyó, de én semmit se éreztem, mert a nyelv többé már nem nyitott ablakot a szobáján. Még a sötétséggel és a magánnyal is megbarátkozott ott benn. Barátok és fantázia nélkül élt, de legalább senkit sem látott és hallott. Szerette a kényelmét, hűséges szobáját, saját puha testét, mely a szenvedélyes viháncolás éveiből csupán a pizsama nélküli alvás kiváltságát őrizte meg magának.

Később viszont megszoktam ezt az előrágott számat, s eddig még meg vagyok vele elégedve. A nyelv is megszokta. így aztán a szám, az ismerősök körében végzett néhanapi fejestől eltekintve, semmilyen nagyobb karbantartást nem igényel. Ez egy halott szája.

Ekkor valami megmagyarázhatatlan iszonyatos együttérzés ült a vállamra, s erőteljesen a földre tepert. Az életem... mindez itt... Észrevettem, hogy Jano sem érzi magát jól. Teljesen elzöldült, lefeküdt a földre, rá az arcára. Akkor még költők voltunk.

Nekem a nap is ok a sírásra, az eső is, tenyerembe rejtett arccal beszélek, remegek egész testemben. Mindig akad ok a sírásra. Mint a nevetésre. Elég csak futólag odadörgölőzni az emlék ingujjához.

A sötétség vagyok, a sötétségbe is fordulok.

Egyszeriben nincs hova mennem. Mindenhez késő van. És azok, akik miattam zárt ajtók mögött ülték le az egész életüket, már más címen laknak.