Pejote
„Azt mondom, hogy értelmetlen egy ösvényre vesztegetned az életedet, különösen, ha annak az ösvénynek nincs szíve.”
Don Juan tanításai Carlos Castaneda szerint
1. Repülőtéren
Nemzetközi repülőtér valahol Európában. Képírásjelek, angol feliratok. Mozgólépcsők, futószőnyegek. Üveg, acél, műanyag. Fénnyel szórva, zajokkal, zsongással ízesítve. Odakünn, a betonon hatalmas, több emeletes fémhalak nyelik és okádják az utasokat az oldalukhoz illesztett csőből csőbe. Mintha a rejtett kamerák lusta egykedvűség ével néznénk az egész nyüzsgést. A végtelennek tűnő futószőnyegen egy fekete férfi siet, vele szemben indiaiakkal, japánokkal, arabokkal színesített fehér csapat úszik el moccanatlan. A ruhájukon, egykedvűséget mímelő arcukon, nyugtalan tekintetükön a bélyeg: közép- vagy inkább kelet-európaiak. Mögöttük lemaradva egy magas, fekete zakót, fekete farmert viselő, kockás inges, teniszcipős férfi húzza nyikorgó kerekű bőröndjét, mint aki ráér. Megelőzi egy személyszállító, az üléseken egy fehér matuzsálem és egy kakaószínű kisfiú. A férfi középhosszú, fakóbarna hajában kevés az ősz hajszál. A haja elég sűrű még ahhoz, hogy a zsebmagnó fejhallgatóinak végét elrejtse. Mondjuk azt: amint meglátjuk a fején a fémpántot, halljuk, amit hall.
„Medicine is magical And magical is art Think of the boy in the bubble And the baby with the baboon heart I believe These are the days of lasers in the jungle Lasers in the jungle somewhere Staccato signal off constant information A loose affiliation of millionaires and billionairs and baby These are the days of miracle and wonder...”
A hang egy amerikai rockénekesé, a dallam és a vers is, csak a kíséret rikoltó, nyugtalan, mélyeket dobbanó. A kíséret afrikai.
A férfi leteszi a bőröndöt, mutatóujjával visszatolja lecsúszott szemüvegét, odalép a büfépulthoz. Kólát és sajtburgert rendel angolul. A hangját a zenén keresztül halljuk.
Míg a pincérre vár, a férfi elővesz egy könyvet a válltáskájából. Olyan értelmiségi válltáska ez bőrből, szabása, minősége a kelet-európai szabvány. Mellette lóg kék tokban a vakok notesza, egy fényképezőgép. A könyvön egy indián fej – Carlos Castañeda DON JUAN TANÍTÁSAI. A felirat végén a titkosírást ember nem érti, ezért helyeztessük a férfival a bőröndre, látsszék a címkén a BUDAPEST HUNGARY felirat. Most már azt is mondjuk meg, hol vagyunk, jó? Mondjuk, hogy a Schipholon. Ne mondjuk, mert a második világháborúban ezzel a jelszónak választott repülőtérnévvel buktatták le a német kémeket a hollandusok. Inkább mutassuk, hogy az amszterdami repülőtéren vagyunk.
A férfi álljon a vert lelkűek sorában, az átszállást intéző pult előtt, utasítsák rendre a vastag arany ékszereket viselő, amerikai útlevelű részeg román férfit. A sorban álló orthodox zsidók tegyenek úgy, mintha nem értenék ezeknek a lenézetteknek a nyelvét. A férfi menjen vissza a kólájához meg a sajtburgeréhez.
Beszéljen közben a hangosbeszélő hollandul, franciául, németül. Aztán szólaljon meg angolul.
Passengers of KLM flight Number 662 to Houston and Mexico City please check in immediately at Gate 32.
A férfi beleiszik a kólakonzervbe, kézbe veszi a bőrönd acélhúzóját.
Rálép a futószőnyegre. A szemközti szőnyegen stewardessek, stewardok, pilóták, mérnökök vidám angol dalocskát fújnak fennhangon. A zsebmagnó fejhallgatója a nyakában – most nem halljuk a férfi fülében a zenét.
2.Repülőgépen
Az óriásgép farában ül a férfi, a középső, négyüléses oszlop egyik helyén. Balra tőle egy félszemű nagyot húz a whiskys üvegből, a keze tetoválva. Jobbra egy kislány sír a mamája karján. Csak a zenét halljuk. A legtöbb utas fején a repülőgép műsorainak fejhallgatója, csak a férfién látni a nagy zsebmagnó kicsiny hallgatóját. Ugyanaz az énekes énekel a fülünkbe, mint az amszterdami repülőtéren, de most portugál szövegű, brazilos ritmusú dalt dalol. Az oldalsó lámpákat leoltják, félhomály lesz. Az ülések közti folyosók fölött megjelennek a repülési magasság, a külső hőmérséklet, a helyi idő, a célállomás helyi ideje és a várható menetidő adatai.
A férfi lehunyt szemű, közömbös arca. Aztán egy villanásra A BOLOND lapja a tarokk kártyából. A vállán batyu, a lábánál kutya, kezében egy szál virág. Bizakodva tekint a jövőbe – egy lépésre a szakadék szélétől.
3. Könyvkiállításon
Óriási, üvegfalú kiállítócsarnok, teli könyvkiadók standjaival a világ minden tájáról. Nyüzsögnek, hemzsegnek, zsizsegnek, rezsegnek az emberek. Néha a hangosbeszélő spanyol szózata. A férfi, akit ettől a pillanattól fogva idegennek fogunk hívni, végigmegy a boxok egyik utcáján, nem áll meg sehol. Átmegy az előcsarnokon, a számítógépeket és programokat áruló kereskedők területére ér. Menekülne, amikor meglátja a „VIDEÓ SALA” feliratot. Belép a sötét terembe, ahol a televíziók fényei ránganak. Leül a sötétben egy üres székre.
A kép fekete-fehérre vált, mert a dokumentumfilm is az. Egy kilencéves forma, süketnéma kislányt meg egy divatosan nem borotválkozó harmincöt-negyven közötti, olajosan csillogó szemű, fekete hajú férfit látunk egy nyomorúságos dél-amerikai falu díszletében. A film arról szól, hogyan próbál a férfi megtudni a kislánytól mindent, ami vele és a falujával kapcsolatos. Szinte népmesei erőfeszítés: sem a kislány, sem a férfi nem ismeri a süketnémák egyezményes jeleit. A férfi megpróbálja átvenni a kislány lélegzetének ritmusát. Sikerül. A kislány kézen fogja, és elvezett egy házhoz. Elindul a történet.
Kigyúlnak a fények. Fekete-fehérben látunk mindent, mint a filmen. Az idegen ránéz a szomszédjára: a filmbeli férfi az. Egymásra mosolyognak. Az idegen a kezét nyújtja.
Gratulálok, mondja angolul.
Kezet ráznak.
Feri vagyok Magyarországról, mondja a férfi. Pablo Chiléből.
A MÁGUS lapja villan fel a tarokk Nagy Titkaiból.
Felállnak, a férfi mellől egy obszidiánszemű lány mosolyog az idegenre.
Hello, Ferenk.
Hello, Valeria.
Pablo mondana valamit, de a kollégák, köztük egy ősz hajú, fehér bőrű férfi körbeveszik, odébb sodorják.
Keressük meg Grissele-t, mondja az obszidiánszemű. Az ajtónál fel is fedezi a lányt: olyan, mint egy nagy gázlómadár.
Az idegen a két lánnyal a büfében. A dobogón kamasz gyerekek népi táncot járnak, a maguk készítette hangszerekkel a fiatalok kísérik.
Minden harmadik magyar a határainkon túl él, bár nem hagyták el a hazájukat. Ismerős, nem?, magyarázza az idegen. Naná, hogy angolul. Mindenesetre magyarok voltak azok is, folytatja, akik feltalálták a hidrogénbombát, a számítógépet, a színes televíziót, a telefonközpontot, a dinamót, a nagylemezt, a helikoptert, a műholdas tévénézést, a holográfiát, az SDI-programot – többek között...
Találékony népség, mondja Pablo. Hosszan megcsókolja Valeriát, és a székre ül. Valeria az ölében. Azt találd ki, te magyar, miből veszünk sört!
Beváltjuk az ebédjegyeket, mondja az idegen, és meglobogtatja a bonokat. Pablo előveszi a sajátjait is, mellé teszi, megszámolja. Gazdagok vagyunk, emberek!... Alejandro, kérsz egy sört? Az indiánkalapos férfi odahúz egy széket.
Van egy történet az atombomba készítéséről, mondja az idegen. Einstein és Fermi épp elhagyni készülnek a laboratóriumot Los Alamosban...
Milyen szép, hamisítatlan amerikai helynév, Pablo közbevág.
...és odaszólnak az asztalnál ülő másik négy tudósnak: Uraim, most el kell mennünk. A többit megbeszélhetik magyarul.
Alejandro titokzatosan mosolyog.
Ez még az atombombánál is jobb, mondja. Körbesandít. Az ökle az asztalon, kinyitja a tenyerét. Narancs nagyságú termés van a kezében, vörösbarna aljú, barna, cikcakk levelű zöld gyümölcs von benne; nyolc gerezdből áll, a tetején fehér szőrök. Ez pejote. Súgja a férfi. Az indiánok nyelvén pejotl. Amiről Castaneda is ír?, kérdi az idegen.
Egy napig lebegsz tőle, és megérted, amit csak sejtettél, megtalálod a békét, mondja az indiánkalapos.
Csak nem szabad enni előtte egy napig, mondja Pablo. Állítólag.
Inni se, mondja Alejandro, mert Valeria visszatért a sörökkel, szendvicsekkel. Legfeljebb gyümölcslevet. Egy keveset. Teljesen tisztának kell lenni.
Rólunk beszélsz? Pablo szeme felcsillan.
A tietek, mondja Alejandro. Körülnéz, és Pablo markába csúsztatja a kaktusztermést. Salud!
Belehörpöl a sörbe.
4. A México City-i repülőtéren
Az idegen végignyikorog bőröndjével a géphez csatolt folyosón. A cső szájánál egy alacsony, mesztic férfi áll (már ha mond ez az előbbi szó valamit egy Mexikó nevű országban). Kezében kartonlapon nagybetűkkel „Mr. TENGŐDI”. A karton lapos éneklő hangsúllyal ismételgeti is:
Mr. Tengodi, Mr. Tengodi...
Bouenos díaz. It’s me, mondja az idegen félig spanyolul, félig angolul. Éjjel fél egy van, nem mondhatok „jó estét”, gondolja. Az arca megkönnyebbült, nemigen hitte, ilyen hamar révbe jut. Csinál egy képet a férfiról a táblával.
You speak Spanish? Kérdezi a táblás.
No.
Sajnos, az írói szimpozion szervezői közül nincs itt senki, mondja angolul a férfi. Aranyfogai kivillannak mosolyából.
Akkor honnan vagy te?, gondolja az idegen. Az arcán nem mozduló bizakodás.
Csomagja van?
Igen.
Akkor menjen le érte, aztán át a vámon, mondja a férfi, és megrázza az idegen kezét. Az idegen zavartan mosolyog, tétován utána szól:
Ugye megvár? Nem tudom, hogy melyik szálloda...
A férfi eltűnik a kanyarban, nem lehet tudni, hallotta-e.
Az idegen bőröndjével a vámtisztek vonalához nyikorog. Mellette kigyullad a piros lámpa. Ő is odalép egy oszlophoz, megnyomja a gombot. Az övé zöldet mutat, mehet tovább.
A kijáratnál tömeg, táblákkal, virágcsokrokkal, félig kész mosollyal az arcukon. Ahogy kilép a váróba, vagy száz taxis kezd el integetni, kiabálni.
Később, mondja nekik angolul. Körülnéz: a férfi nincs sehol. Ott áll a kijárat előtt, de még az elkerített részen. Zavarában szomorú bajszát huzigálja.
A repülőtér órája már fél kettőt mutat, az utolsó utas is elment.
A repülőtér órája már fél kettőt mutat, az utolsó utas is elment.
Az idegen pénzt vált, telefonál, de nem szól bele a kagylóba. Végül int egy különösen kitartó taxisnak, elindul kifelé. A taxis üvöltözni kezd, összevissza szaladgál, míg ki tud állni sorsverte, bogárhátú kocsijával a második sorból. Merészen veszi a kanyart, az idegen kis híján kiszédül. Becsapja az ajtót, nem szól. Nézi a lapos tetejű, rácsos ablakú házakat a lámpák szerény fényében. Elég sok lepusztult házat látni, de mégsem kelt reménytelenséget a nézőben. Talán a narancssárga, barna, kék, zöld, lila, piros és a fehér mámoros házassága teszi ezt a falakon. Talán.
Az idegen fényképezőgépének vakuja villog az éjszakában. Az egyik villanás a repülőtéri férfi képe, kezében a táblával. Az idegen előveszi a diktafonját, érthetetlen, madárlátta nyelven karattyol bele. A cigány képű taxist nem izgatja különösebben a magyarbeli sok „e” hangzó. Gringó az gringó. Amikor egy csapat útjavító munkás mellett hajtanak el, az idegen angolul kérdi:
Messze van még a belváros?
A taxis nem ért angolul, annyit morog csak:
Ya.
Szerencse, hogy az idegen nem érti a spanyolt, mert ez annyit tesz, mint „már”, „most már”.
Az éjszakában, mint lepedőnyi plakát, a tarokkkártya A BOLOND nevű lapja villan fel, de megfordítva, mintha fején állna.
5. Grisellék házában
Egy festményt látunk, de fekete-fehérben, mint az egész házat, Pablót, Griselle-t és az idegent. A kép felső harmada egy hánykódó tenger a viharfelhős ég alatt, a homokpart mintha lombfűrésszel lenne átvágva, akár egy összerakós játék, alatta erdő rejtezik, a földjét is szeszélyes kanyarokban átmetszették; a kép legalsó harmadában házak sorakoznak.
Ez olyan, mintha Magritte lenne, mondja az idegen.
Ez nem olyan, ez az. Griselle nevet. Csak korai.
A ház nem nagyképű, csak süt róla a pénz. Egymásba nyíló szobák okos rendje, vagy öt háló, télikert, dolgozószoba, nappalik. A teret néhol természetes fény világítja meg az üvegtáblákon át. A legkisebb műtárgyon is ott a nyom: akié ez a ház, nemcsak gazdag, de jó ízlése is van.
Hárman ülnek a szaunafüstben. Griselle és Pablo meztelen, az idegenen fürdőnadrág.
A huichol indiánok itt, Jalisco államban minden tavasszal száz mérföldet is megtesznek, hogy a San Luis Potosi sivatag szikláihoz, az ő Szentföldjükhöz érjenek. Ott összegyűjtik a pejote kaktuszokat, amelyek az istenekkel való társalgáshoz kellenek, és hazagyalogolnak vele. Griselle madárarca a füstben, most inkább Pablóra figyel. A hallban ott van egy gyapjúképük, ha emlékszel, Pablo. Három jelkép van rajta: a pejote, a gyűjtögetők istene, a szarvas, a vadászok istene és a kukorica, a gazdálkodók istene.
Pablo vizet löttyent a szaunakályha fahasábjaira. Három arcot nyaldos körül a gőz, három indián álarcot.
Löülü, mondja maga elé az idegen. A finneknek külön szavuk van a szaunagőzre. Te, min vesztél össze Valeriával?, kérdi Pablót.
Féltékeny. Ha rám néz egy nő, már azt hiszi, hogy lefeküdtem vele... Grimaszt vág, legyint a füstbe. Én ismertem egy Kri indiánt Kanadában, akit Summer Joe-nak hívtak. Medvevadász volt. Arra tanított, gyengéden járjak a földön. Hogy meg ne sértsem. Hogy a fák, az út menti kövek is néznek, nemcsak én őket. Hogy rajtam a nap szeme.
Nem akarsz egy masszázst utána?, kérdi Griselle.
Pablónak nevet a szeme, folytatja: Summer Joe medvevadász volt, a bőröket eladta a városban. Egyszer télen embernyi hó hullt, és Summer Joe kalyibája körül egy akkora medve ólálkodott, amilyet még álmában sem látott. Tudta, hogy istennel van dolga, de a harmadik napon már annyira gyötörte a szomjúság és az éhség, hogy mégiscsak fogta a puskáját, és kiment. Vagy ő, vagy a medve. Végül megölte az állatot, de a bőrét sohasem adta el.
Szép történet, melyik kocsmában hallottad?, kérdezi Griselle.
Én aludtam abban a hatalmas medvebőrben, mondja Pablo.
Griselle fényképe helyett A FŐPAPNŐ tarokkkártyalap villan fel.
Ne félj már a víztől! Griselle nevetve tuszkolja az idegent a kerti úszómedence szélére.
Na jó. Ugorjunk egyszerre, mondja az idegen. Egy-kettő-három! Griselle beleugrik, az idegen hahotázik rajta. Pablo a vízbe löki, és utánuk ugrik.
Nagy, puha törülközőkben, köntösben ülnek a monumentális étkezőasztal körül a konyhában. Az olvasztott sajtba mártogatnak franciakenyérrel.
Ezt biztosan a szegények találták ki, mondja nagy komolyan Griselle.
Te meg a szegények... Ugyan. Az idegen feláll, az üveg bor után nyúl. Csak a dugóhúzóm azonos az övékével, gondolja.
És mi lesz holnap?, kérdezi Griselle.
Mi lenne? A negyvennegyedik születésnapom.
És a pejote?
Csak egy pohárral iszunk, mondja Pablo.
Töltenek.
Az idegen a táskájából egy kazettát vesz elő, a konyhai magnósrádióba tolja.
„You’ve got the Money, IV got the time, You want your freedom, make your freedom mine, Cause I’ve got the Style it takes, And money is all that it takes...”
Fanyar, okos hang úszik egyetlen gitár löcsbölésétől kísérve a szelíd vonószenén.
Pablo videóját nézik az egyik dolgozószobában a szőnyegen. Az idegen és Griselle közös pokrócban, fejüket a szófa szélére hajtva. A film a politikai gyilkosságokról, az eltűntekről szól. Pablo egyszer csak megelégeli, átkapcsol a televízióra. Váltogatja a csatornákat, aztán kiköt az MTV-n.
Oké, mondja, és lehalkítja a zenét. A videoklip veszett vágtatását bámulja. Én benne vagyok, hogy a Csendes-óceán partján ünnepeljük meg a Pancho születésnapját! De mi lenne, ha vinnénk magunkkal egy videokamerát is? Csak úgy balhéból.
Jó, mondja Griselle. Kölcsönveszem az apám Sonyját. Az idegen vállára hajtja a fejét. De most szeretnék aludni.
Én is, mondja az idegen, és gyengéden a szófára hajtja a lány fejét. Feláll, Pablo keze már a kilincsen.
A szoba síkjai, mint egy fehér-fekete videoklip, rángatózni, villózni, ugrálni, pörögni kezdenek velük.
6. A Néprajzi Múzeumban
Az idegen kibiztosított fényképezőgéppel kóvályog a merengő, fejvakaró, szemdörzsölő, gyerekszoptató, ásító, szeretkező szobrok között. Az állatszobrok mellett elidőz.
Megáll egy hatalmas, vastag ajkú feje előtt, mellette kisfiú. Az idegen nyomogatja a bolond doboz gombját. Afféle félautomata fegyver ez, állítható gumiobjektívvel.
A szobrok helyén az élő emberek fényképei. Szemek. Legfőképp lányok szénfekete szembogarai.
7. Trockij házánál
Az idegen átmegy az úttesten. A zöld kapu felett felirat: „MUSEO FRIDA KAHLO”. Persze zárva van. Az idegen végigmegy a hat méter magas ultramarinkék, terrakotta vörös csíkos fal mellett. Na, Káló Frida, neked is pont a szomszéddal kellett megcsalnod az uradat!, gondolja. Magyarul gondolja. A festőnő, Diego Rivera, a nagy mexikói falfestő felesége félig magyar volt. Na de ki ért meg egy magyar gondolatot?
A piszkosfehér, terméskő alapú saroképületen tábla hirdeti, hogy itt lakott Léon Trockij. Az nincs kiírva, hogy itt csapták agyon egy jégcsákánnyal. A gótikus ablakok felett ormótlan, meztelen téglájú őrtoronyféle. A folytonos forradalom fanatikusának háza előtt vak koldus néz a világba. Csorog a nyála, valami dalt zümmög. Feje fölött tábla: „COMPRA 0 VENDÉ”.
Az idegen pénzt dob a koldus kalapjába. Tada-tííí, nyökög a fényképezőgép.
8. Úton
A benzinkútnál áll a kis bogárhátú Volkswagen. A fekete-fehérségben szürke. Míg Griselle a tankolást intézi, szalmakalapárus nyomakodik árujával a kocsijához. Az idegen vesz egyet. Széles szalag fut körbe rajta. Pablo elkunyerálja tőle a napszemüvegét. Mindezt felszabdalva, gyors vágásokban látjuk, akár egy klipen.
Amint kiérnek a városból, az egyik kanyarban rendőr állja urukat. Széles gesztusokkal vitatkoznak Griselle-lel, a rendőr előkapja a töltőtollat meg az írótömbjét. Végre megegyeznek.
Mi volt ez?, kérdi később az idegen.
Nézd, Pancho, kezdi Griselle. Miközben magyaráz, ördögi ügyességgel, a sebességet sem csökkentve kerüli ki az úton tátongó lyukakat, a kamionok veszélyes közelségére fittyet hányva.
Ebben az országban nagyon alacsony a rendőrök fizetése. Egy rendőrnek először is meg kell vásárolnia az állását. Utána az egyenruháját. Utána a pisztolyát. Utána a főnöke jóindulatát, hogy egy ilyen jó helyre tegye.
Azt mondod, kénytelen kirabolni az úton levőket, hogy fizethesse a sápot a rendőrfőnöknek?, kérdezi Pablo.
Pontosan úgy. Különben sem ugrálhattam volna, mert a jogsimat tavaly bevonták gyorshajtás miatt.
Úgy látszik, errefelé az utak csupa kanyarból állnak. Hegyre föl, hegyről le. Sziklákba hasított szűkület, egymásba fűzött szerpentinek. A meredek sziklafalból buzgárként kis erecskék szöknek ki csillogva. Versenykerékpárosok jönnek szembe a meredeken.
Griselle régi Beatles-számokat énekel, az idegen együtt énekel vele. Néha Pablo is bekapcsolódik.
Erre fenyők vannak, de karcsú, girbegurba törzsű vagy legyezőszerűen szétnyíló, fordított sátorra emlékeztető fák is, az ágvégeken örökzöld levelek pamacsaival. Bokorfák, fa-bokrok! A völgyekben gulyák, birkanyáj, néhol öntözőrendszerek, maguey- és más kaktuszültetvények. A magueyből főzik Jalisco állam büszkeségét, a tequila pálinkát. Sok helyen a házak lapos tetejéből kinyúló betonhuzalok várják a következő szintet. Egy fekete napernyős öregasszony a lacikonyha sátra előtt. Ezen a házon parabolaantenna van, de rozsdás. Akár az amerikai uraságtól levetett autómonstrum. Emitt az épületek vegyesek: a magas kerítéssel, magánrendőrséggel védett milliárdos villájától ötszáz méterre viskók lapulnak. A forgalmi lámpánál indián ruhás férfi énekel, odébb gitáros fiúk. A városka minden átmenet nélkül roppan, végenincs kukoricatáblába vész.
Újra a Nyugati(?), Déli(?) Siena Madre anyaföldjén. Az idegen felhagy a viaduktok, hidak számolásával. A fényképezőgéppel se csattog, a diktafonba se dünnyög valami habarék nyelven. Fütyörészik, na meg bizakodva tekint a jövőbe, Griselle eszelős vezetési stílusa sem izgatja különösebben.
Héj, Griselle! Pablo nehezményezi, hogy egy száguldó kamion elől csak centiméterekkel sikerült visszatérnie a lánynak a jobb oldalra.
Mit tegyek, a gödrök!, mondja Griselle. Ha nem tetszik, vezess te. A tarokk különben is ezt az utat mondta.
Nyugi, csöndesíti őket az idegen. Amíg én itt ülök, százszázalékos védelem alatt álltok. Én már nem autóban halok meg. Különben is: az élet elszáll, mint egy viadukt.
Ezt a száznemtudomhányadik völgyáthidaláson kiáltja a szélbe.
Inkább valami szépet mondj, dörmögi Pablo, aki átült a volánhoz. Ez utalás az idegen trikójára, melyen angolul ez áll: „Ha nem tudsz valami szépet mondani, mondj valami szürreálisat!”
Méhikómáhikóóó! Az idegen a letekert ablakon kihajolva rikoltja. A huzat lekapja a fejrevalóját.
Álljunk meg! A kalapom! Pablo kezét rázza, de az közönyösen figyeli az utat.
A visszapillantó tükörből látszik, hogy a kalapot most lapította a porba egy teherautó.
9. Téren
Az idegen kilép a Majestic szálló kapuján, a kókuszszőnyegen „BEST WESTERN” felirat.
Mexikó nem Közép-Amerikában, hanem Észak-Amerikában van, magyarázza neki angolul a kísérőlány. A két szemfoga közt öt perc szünet. Az utca mindkét oldalán méterenként rettentő rettenthetetlen katonák állnak feszesen, rezzenetlen arccal. Az idegen a Plaza de la Constitución felé indul el a lánnyal. A forgalom le van zárva. Itt már két-méterenként állnak a katonák, de a tér minden szegélyén, sőt belső négyszögeket alkotva. Vasállványra feszített vászonból tíz méter, kék, piros-fehér-zöld toronyrengeteg, zászlóerdő.
Egy oszlopon az „ESPANOL” feliratot áthúzta valaki, és fölé írta: „NAHUATL”. Ez az aztékok nyelve volt, melyet a vagy nyolcszázezer nahua még beszél. A lelkükön kívül már mindent elvettek tőlük. Az idegen ezt csak otthon érti majd meg. Mindig utólag olvassa el az útikönyveket.
Most marcona tekintetek megvetésétől kísérve végignyikorog bőröndjével a téren. Katonacsizmák közt gurul egy civil tárgy. Még kifelé menet is igazoltatnak.
Az idegen a tér sarkánál megfordul, és csak lő, csak lő a fényképezőgépével.
10.Repülőn
Milyen lehet egy hatmilliós vidéki város, tűnődik az idegen a Guadalajarába tartó repülőgépen. Voltál te már olyanban, nyugtatgatja magát. Kínai, amerikai városok jutnak az eszébe.
A repülőgép tömve utasokkal. Az idegen két, sombrerót viselő férfi között ül. Ezek a sombrerók a világban Mexikóról élő kép ellenére keskeny karimájúak, leginkább az amerikai Dél kalapviseletére emlékeztetnek. Elég sok kalapost látni.
Itt csak akkor vagy férfi, ha tökfödőd van, szögezi le magában az idegen. Megpróbál a Castaneda-könyvre összpontosítani.
Kisfiú szalad hátrafelé a széksorok között, kinyúl érte két kar, feldobja, elkapja. A kisgyerek előbb meglepődik, aztán felnevet. Az idegen a fülére teszi a hallgatót, lehunyja a szemét várakozón. Nem hallunk semmit. Az idegen egy fintorral kiveszi zsebéből a kis-magnót, és megfordítja a kazettát.
11.Szállodában
Hotel Lafayette, de lehetne a Holiday Inn is. A világon mindenütt egyforma nemzetközi szállók mélytengeri akváriumvilága. A café részben három férfi ül, előttük ital. Szenvedélyesen vitatkoznak. A kollégák, állapítja meg magában az idegen.
Buenos tardes. Az írókongresszus vendége vagyok, mondja az idegen angolul. Ferenc Tengődi, Magyarországról.
Míg kitölti a bejelentkezési lapot, újságíró lép hozzá, angolul kérdezget; a fotós, nem lehet több húsznál, villogtatja a vakut. A kérdésekből csak a „posztmodernizmust” értjük. A világon senki se tudja megmondani, mi az a posztmodernizmus. A Los Estedos Unidos-ban se. Én sem. Ettől függetlenül előadást tartok róla. Mint a többiek. Legalább megpróbálom körüljárni... Bár egy kövér nőt talán könnyebb lenne átugrani, mint körbeszaladni. Ez kövér. Csinál egy grimaszt a fényképésznek (copyright néhai John Lennon), és egy erőltetetten vidám „Adios, amigos!”-szal búcsúzik.
A liftben is pofákat vág a tükörnek, a szállodaigazgatók által megnyugtató hatásúnak vélt könnyű, kiherélt vonószenében. A szobájában kinyitja a bőröndjét, elővesz egy ajándéknak becsomagolt üveg italt. A papírt letépi róla. Eredeti magyar barackpálinka, az üveg alakja is a magyar címert formázza. Nézegeti, visszateszi az asztalra. Utánanyúl, és egyetlen mozdulattal kitekeri a nyakát. Szapora kortyokban iszik. Leemeli a szájáról az üveget, undor ül ki az arcára. A fürdőszobában megnyitja a csapot, már le is hajol, amikor észreveszi a tükör elé állított üvegben az elektromosan tisztított vizet. Régi, kinyitható, dugóhúzó-sörnyitó kombinációt vesz elő a zsebéből. Kinyitja, kortyol az üvegből.
A bőröndből egy lány fényképe kandikál ki, az éjjeliszekrényre teszi. A zsebéből előhúzott, tigrisszemnek nevezett követ mellé helyezi. Tarokk kártyacsomagot varázsol elő a válltáskájából, elkezdi teríteni. Az úgynevezett kelta keresztet rakja ki. Felnéz, odamegy az ablakhoz. Az utcán a szálloda előtt várakozó taxisok ragyogóan tiszta kocsijai. Egy taxis törülközővel, tisztítószeres vízzel pátyolgatja járművét, talán a gyereket sem mosdatta meg így.
Az idegen bekapcsolja a televíziót. Épp hírműsor megy, spanyolul. Váltogatni kezdi a csatornákat. Megáll valami amcsi adónál. Kikapcsolja a készüléket. Iszik. Olvasni kezdi a Castaneda-könyvet. Iszik. Hanyatt fekszik az ágyon. Felhívja a szállodai telefonközpontot.
Buenos tardes. Magyarországgal akarok beszélni. Budapest, Magyarország... Ma-gyar-or-szág. Európa, Magyarország, Európa... Á, Hungría. Capisco, Compriendo? Sí, sí. Hungría, Budapest. Treinta y seis, uno, uno-tres-cinco-seis-sies-tres-ocho... Sí. Gracias.
Felteszi a zsebmagnó fülhallgatóját, tovább olvas. „...I could’ve been someone, Well so could anyone, You took my dreams from me, When I first found you...” Ezt halljuk. ír ritmus az egész szám, olyan, mint egy körhinta.
A könyv a mellére terítve, az idegen a mennyezetet bámulja. Felemeli a telefonkagylót.
Kérem, töröljék a hívást, mondja angolul. Nem, nem, csak álmos vagyok már. Fél óra nem volt elég?... Különben is ott éjjel kettő van... Nem, köszönöm.
12. Úton
A hátsó ülésen, Pablo kezében a videokamera, ezen át látjuk, miként ereszkedünk a völgybe. A távolban fekete hegyek komorlanak, fölöttük hosszú sál a felhő. Az idegen már kattint is.
Te a felhőket fényképezed?, kérdi Griselle.
Igen, a szerelmem gyűjti, mondja az idegen.
Én ismertem valakit, aki zivatarokat gyűjtött, mondja Pablo.
A feleségem meg ingatlanokat. Az idegen lehúzza magáról a trikót. Ha hazamegyek, elválok tőled, és olyan szegény leszek, mint a templom egere. Egyáltalán nem látszik szomorúnak, rákezd a „Cuan-do Caliente de el sol” című dalra, olasz és halandzsa szavakat told be. Pablóék kacagnak rajta, mondjak az eredeti szöveget, és nem győznek betelni a halandzsával.
Fehér póznák közt két-három szál drót fut, de a fél völgyet betöltő napraforgótábla tulajdonosa jelezni akarja a birtokhatárt. A mexikóiaknak fontos a kerítés: még a félig földbevájt kalibákat is környezi. A tábla közepén váratlanul egy legalább kétszáz méter hosszú autómentő bukkan fel. Feléje tart egy lovas, a fején baseballsapka, a trikóján szárnyas ló. Az úton átívelő hidak, százméterenként az út menti sziklák tele vannak a kormánypárt nevével, a PRI-vel, de van OPODI és vörös csillag és „Nem kérünk a nyomorból” felirat is. A PRI feliratot mázoló akkurátus propagandista után egy másik járt, és az Intézményes Forradalmi Párt, a PRI neve mellé odapingálta: RIP. Nem hagy kétséget a latin rövidítés jelentése felől sem, „Requiescat in pace”, írja. Az errefelé lapos tetővel ellátott viskók fölött magasfeszültségű vezeték zümmög, a kaktuszok húsos, kardpengéhez hasonlító, néhol cső alakú levelein száradni kiterített ruhák. Odébb szántanak (novemberben), láthatóan az ősi ugaros megművelést alkalmazzák.
Colima állam, olvassa fennhangon Pablo.
Jó név, mondja az idegen. Sztálin legborzalmasabb lágere volt az Északi Sarkon. Valóságos aranybánya egy Salomor nevű orosz író számára.
Csönd.
Egy olyan felhő alatt, amely az orgonasípokra emlékeztet, megállnak. Az eleven szellőn érezni már az óceán leheletét, mind gyakrabban tűnnek fel kókuszpálmák, alattuk árusok.
Az út mentén szeméthalom, odébb néhány ház, az egyiken hangoskodó felirat.
Vegyünk kókuszdiót, mondja Griselle.
Azt lehet, mondja Pablo.
Kiszállnak, az ócska rádiósmagnóból rikító zene szól. Nyolcéves forma kislány táncol rá, énekel is. Két-három centis legyek lepik el az összetolt x-lábú asztalokat. Egy cigány férfi van csak a vendéglőben, előtte sör. Zacskóból zabpehellyel etet egy fekete, korcs kutyát. Griselle kezében a kamera. A vendéglő tulajdonképpen a ház udvara. Egy vakolathagyta falon felirat: TOILETTE. Egy dohányzóasztal, kanapé, két karosszék áll oldalt, még így az elmúlás előtt is valóságfölöttivé emelkednek stílusukkal e tyúkok piszkította, kakaskukorékolásos udvaron. Pablóék a kanapéra telepednek.
Az idegen külön köszön a kutyának, az oda is jön hozzá, de mivel a vakaráson kívül nem kap semmit, visszamegy a cigányhoz. A tulajdonosnő gyerekfej nagyságú kókuszdiókat tesz elébük szívószállal. Amint kiitták, machetával kettéhasítja, hogy a kókusz friss beléhez hozzáférjenek. A cigány elé tesz valami egytál ételt, a kislány rendületlenül táncol, bazsalyog a kamerába.
A cigány fölkel, levesz egy zacskó burgonyaszirmot a fába vert szögről, és az idegennek nyújtja. Az idegen elhárítaná, de a cigány a kutyára mutogat. Griselle beszélgetésbe elegyedik a cigánnyal, aki szélesen mosolyog rá. Elöl hiányosak a fogai.
Az óceán? Menjenek Manzanillóba, innen egy ugrás. Gyönyörű kislányok vannak ám a szállodákban, mutatja a caballerónak és mondja az idegennek. Csak nehogy egy fiút próbáljon megölelni. A nevetése, mint a ragadozóé.
Csudaszép a szandálja, mondja Pablo a cigánynak. A cigány meghívná őket egy sörre, de csak a lány fogadja el. A cigány hitetlenkedve nevet. Elbúcsúznak, a szomszédos, roskatag kerítésen az idegen mutatja a „pedikűrös” feliratot.
13. Manzanillóban
A kókuszligetek mind sűrűbbek, az aljnövényzet egyre bujább. Már bent is vannak a divatos nyaralóhelyen, Manzanillóban. Megállnak egy üzlet előtt. Az idegen félmeztelenül bemegy, képeslapokat, filmet vesz. Rögtön be akarja tölteni, de rossz gombot nyom meg.
Visszanyelte a filmet a gép, dühöng. Alig maradt már pénze.
Menjünk, együnk valahol halat, mondja Griselle.
Mi legföljebb gyümölcsöt ehetünk a pejote miatt, mondja Pablo. Te vagy a babysitter, neked lehet. (Az emerikai szlengben ez a kábítószeresek utazásán felügyelő józan.)
Keringenek Manzanillóban, hófehér, rózsaszín hotelsor, pénztől pöffeszkedő villák között. Mintha gyorsított felvételen mozognának a nyaralók lusta ritmusában.
Menjünk ki a Santiago-félszigetre!
Itt már kapus van, de Griselle szavára beengedi őket. Szépen nyírott gyep. Ikervillák sora, minden kényelemmel. Éjjel-nappal nyitva tartó boltok amerikai választékkal. „Club Santiago” felirat. Griselle úttalan utakon vág át, egyszereseik ott vannak az óceán partján.
(Vigyázat! Fekete-fehérben vagyunk.)
A két férfi ledobja ruháit és rohannak a vízbe. Griselle videózik. Pablóék jól beúsznak az öbölben. Az idegen egy fiút figyel, aki odaúszik a nagyobb hullámokhoz, villámgyorsan megfordul, és repül a hullámok hátán. Az idegen utánozza.
Pablo már rég a parton, de az idegen nem akar mozdulni a víz öleléséből. A partról a feje mint egy bója. Nézi a partot: Pablóhoz ékszerárus lép a tálcájával, Pablo ránevet és a napkorongra mutogat.
Csak a tengert hallani, termetes, szürkeszárnyú, fehérhasú halfarkasokat, meg a sirályokat.
14. A könyvkiállításon
Az idegen – a zakója zsebéből kilógó névkártyán a neve és az országé – megáll egy okkult könyveket árusító stand előtt, tarokk könyveket, kártyákat nézeget. Vállán fegyver. Villogtatni kezd a félautomatával: a múzeumban látott régi szobrok képei villannak fel.
Az auditórium emelvényén látjuk viszont: a fekete zakó alá fekete inget vett az alkalomra. Előadásának végén jár. Angolul olvas, a közönségnek csak egyharmada használ tolmácsgépet.
A különböző kultúrák eddig is követték, érintették, elnyomták egymást. Erről szól az emberiség kultúrtörténete. Ami a világból fontos, az belefér egy sóhajba. Én nem félek egy multikulturális világtól, mert megvan a saját kultúrám. Még ha titkosírással írt is. Én nem félek a holnaptól – attól félek, mit fog hozni a tegnap. Köszönöm.
Az udvariasnál jóval erősebb taps. Az idegen iszik egy korty vizet, babrál a fordító fejhallgatójával, de nem teszi fel. Két dél-amerikai író között ül a hosszú asztal mögött. Az asztal szélén egy obszidiánfekete szemű déli (honnan nézvést?) szépség ül. Akár a tarokk kártya CSÁSZÁRNŐ lapja.
Várjuk a kérdéseket, mondja spanyolul.
Egy kékesszürke szemű, sápadtfehér lány nyújtózik elsőnek. Akcentus nélküli angolsággal kérdez.
És mi van a posztmodernizmuson túl?
Egy késő középkor szülöttei vagyunk, az új reneszánsz nem velünk kezdődik. Akármilyen impotens kormányok lesznek is hatalmon, amikor a világgazdaság – ez a beteg, aki nem engedheti meg magának, hogy meghaljon – felépül, ők lesznek az új reneszánsz megalapozói. Hogy milyen ez a post-postmodern, inkább post meridiem irodalom?... Csak hirdetéseken hizlalt háziasszonyok hihetik, hogy létezik alapjaiban új mosószer. A következő század New Age (vagy New Edge) művészete különböző műformák, műfajok, nyelvek, kultúrák, történelmi periódusok fúziója lehet. A világon csak vidékek vannak és minden vidék. Nagyon popos lesz ez az új kultúra és kicsit arriere-garde. Az atomháborút elnapolták, most az a kérdés, mit kezdjünk az atomháború jegyében eltékozolt életekkel.
Az idegen pontos amerikai angolsággal beszél, akár a következő kérdést feltevő szőke hölgy, aki az idegentől balra ülő mexikói írónak szegezi a kérdést. Milyennek látja a közép-amerikai irodalom jövőjét? A kérdezett spanyolul válaszol neki.
De cualquier modo, dicho estilo global el postmodernismo se convierte en un don de Diós para nosotros los de la America central y la Európa central, dado que siempre ha-biamos estado relegados, como espectadores, a la manera del estudiante al que no le permiten sentarse en la primera fila, la de los aplicados. Siempre ha sido difiál tender un puente entre el norte y el sur, o el este y el oeste, pero muy pronto se empezarán a pagar las cootas por cruzar ese puente...
Elkásásodik a hang, amit ezután mond, csak szavakban érteni.
Hangosabban, hangosabban!, kiabálják.
Az obszidiánszemű gyorsan lezárja az estet.
Köszönjük szépen a megjelenést, az előadásokat és a kérdéseket, mondja, inkább kiabálja spanyolul.
A pódiumról lelépő írókat körbeveszik. Kérdések torkolattüzei. Az idegen nagy sokára éri el az ajtót.
Nekem is van egy kérdésem, mondja a mexikói lányok közt szokatlanul magas, sápadtfehér bőrű, nagy orrú, fakóbarna hajú lány.
Igen? Az idegen elkomorul. Angolul beszélnek, ha ez érdekel valakit.
Eljönnél velünk vacsorázni?
Ki az a mi?
Griselle vagyok, bűvöli a lány az idegent. És Valeriával hármasban mennénk.
Az obszidiánszeművel hármasban megállnak az expo épülete előtt, konfettieső hull, petárdák, rakéták durrognak. Fénycsóvák írják ki egy chilei költő nevét: NICANOR PARRA. Nicanor fiestája ez, mondja Valeria angolul.
Tegnap együtt vacsoráztunk, ő kapta a százezer dolláros díjat, mondja az idegen.
Mindhármuk haját belepi a színes papíreső. Rákezdi a zenekar. A népi táncosok rikító ruhái szinte égnek a fénycsóvákban. A férfi táncosokon malomkeréknyi sombrero.
Állnak hárman a tűzijáték hulló csillagai alatt, az arcukon mosoly.
Az idegen laposüveget vesz elő a táskájából, megkínálja a lányokat, jókorát húz az italból. A két lány összenéz.
Nem táncolunk?, kérdi Griselle.
Te tiszta flamand vagy, nevet az idegen. Még nem ittam annyit, hogy elfelejthetném: nem tudok táncolni, mondja.
Az én drogom a tánc, mondja Griselle, aki olyan lábvédőt visel, mint a táncosok és az aerobicozó nők.
Az enyém a szerelem.
Nem menjünk?, kérdi Valeria.
De, mondja az idegen.
Kerüljünk hátra, nem tudunk átmenni a tömegen, mondja Griselle. Az idegen megfogja a kezét. Lánc-lánc, Eszterlánc, Eszterlánci cérna, énekli magyarul, és Valeria kezét Grisellébe nyomja.
Gyertek utánam. Vámos.
A tömeg megnyílik, s bezáródik mögöttük.
(folytatjuk)