Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. szeptember / Recenzió; Szecesszió

Recenzió; Szecesszió

Recenzió

                     

Később megfeledkezett az egészről. Akkor reggel talán érdekes lett volna. Amint meglátja őt a teremben, vagy az előadás után odamegy, és, mondjuk, bemutatkozik neki. Közben pedig. Tudtam, hogy jössz.

Napok múltak el. A történet szempontjából lényegtelen dolgok történtek. A szerző tudja, hogy mindez a rendezői önkény tárgyköre. Itt azonban még ő is várakozik. Mondhatni: felelőssége tudatában.

Az előadások rendben és csendben folytak. A színházi ügyelő megdicsérte. Ez fontos nap lett a rendező számára. Hogy ki mászik még bele?!

Este randevúja volt. Nem azt kínálod, amire ők vevők lennének – magyarázta a lány, aki napról napra távolabb került ettől a helytől. Legutóbb a zsurnalizmusok szintjén tárgyaltak, arcizomzsibbasztó kedélyeskedéssel. Hát nem tudott zöld ágra vergődni, annyi bizonyos.

A szállás bejáratánál megjelent a felsőbb utasítás: Idegeneknek az épületben tartózkodni tilos! Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Nyugalom: a nagy óvatosság nem minden esetben alibizmus, sőt nem kell, hogy ködösítés legyen. Napok óta várta, hogy találkozzon a tekintetük. Aznap este randevúja volt a felettesével. Micsoda? Hogy micsoda baromságokról beszélnek ezek! Így történt a színház épületében. A portás tartózkodó volt. Ekkor jelent meg az ajtóban. Ez az a tekintet. Ennek lesz valami köze a reményhez. Micsoda story kerekíthető ebből. Fényezve. Erről jut eszembe: ebben a moziban szétnyílik a mennyezet. így szellőztetnek. Két előadás között rád nyitják a csillagos eget. Az azonban tényleg furcsa, hogy ebben a városban mennyi a galamb. A gyerekkoromat egyébként máshol húztam le. Persze még így se megoldás.

Micsoda. A pillantás. Nem. Jó lenne felkelni. Csak ne lenne olyan nyálasan jámbor. Kimenni az utcára. Mit csinál ez? Díszletező? Vagy mi? A rendező ezen a ponton véli igazolni bizonytalanságát, sőt: aggályait. Nem. Vagy mi? Talán, ha kimehetnék vécére. Egy pillanatra egyedül maradhatnék. A néni kedvesen mosolyog. A rendező legszívesebben kiszállna az egészből. Milyen szép az, amikor valaki igazán át tudja élni saját tehetetlenségét, a nehézkedést. Ez méltó gondolat, amikor az ember kénytelen tartani a higiénikus távolságot saját alfele és az ülőke között. A papírhuzat enyhén szólva ámítás. Persze az álom. Micsoda érintések. Egy idő óta bárkit csókol meg, arra gondol, hogy megéri-e egy AIDS ellenében. Idáig még megérte. Kikkel? Ezek. Na ne röhögtess. Micsoda kereszteződések. A szemére már nem gondolt többet. Jelen volt.

Rosszul éreztem magam, szólt megadóan. Hazaviszlek, mondta a férfi. Kifelé menet a vállára tette a kezét. Meleg volt. Egy ideig talán nem kellene foglalkozni az undorral. Ez a kéz mindenesetre bizonyosság. A kocsiban harsogott a jazz. Átsző a hang. A váltás a fényjelzőnél. Micsoda szerkesztés! Egy pillanatra hálát érzett. Ki iránt ki? Nem hiszem, hogy jelen esetben egyszerűen csak átverésről lenne szó. Ahhoz túlságosan sok a véletlen. Az igazgató keze a combján; végül is szép lába van. A meglepetések nem itt kezdődnek. Ebben a pillanatban mindent le akart leplezni. Eszébe jutott, hogy még életében nem beszélt emberi hangon vele. Ha eddig kibírtuk... Nem, ma tényleg nem megyek fel hozzád. Az izraeli fotók? De hiszen magaddal hozhattad volna. Tényleg megvetted az új lemezüket? Na, fáradt vagyok. Hogy milyen megható a hangom időnként! Bizalmas. Ezzel szállt ki a kocsiból. Nem, ne fordulj meg, azt a néhány métert gyalog is megtehetem. Legalább levegőzöm kicsit. Köszike!

Eközben a rendező, tudatára ébredve saját tehetetlenségének, rájön az egyetlen lehetőségre, amellyel még a kezében tudná tartani a szálakat. Egy új alakot épít be, őt azonban nem kívánja megnevezni, sem jellemezni. Eme titokzatosság nyilván érdeke. Főszereplőnk azon a néhány méteren belül – közben hogy besötétedett – találkozik az új alakkal, aki mintegy véletlenül bukkan fel. A főszereplő nem tudni, mire gondol. Mimikája a közöny állapotáról árulkodik. Az idegen cigarettát kér. Miközben kotorászik, a szél zúgása mögül kilép a hangja, lassan, folyamatosan erősödik. Holnap odaáll a férfi elé. A nevét sem tudja. Vajon hogyan hívják? Férfinevekre gondol. Szeretett és idegenül csengő nevekre, miközben a földre zuhan. A táskája tartalmát szétszórja a földön. Milyen idegenek ezek a tárgyak – közeliben. A pihék a férfi kezén. Egyre lassabban mozgott. Megnyúlt az idő. Lassan elsötétedik a kép. Utoljára a nyitott szemeket látjuk.

                 

II.

Másnap. Autók. Az üres helyszín. Pedig nem is félreeső. A színház ajtaja. Ki-be járkáló emberek. Újra helyszín. Szélborzolta, kietlen táj. Micsoda kép volt, öregem! Mint egy hangtalan kiáltás. A portás tartózkodó.

                 

III.

A vonal festői fikció.

                 

               

             

Szecesszió

(film) – munkacím: Ősz

                 

Látszólag két történet. Az idő. Egyre lassabban közelített. Azután összefonódtak bennem. Két kéz. Az ablakból figyelem. Az érintés az arcomon. A villamos elindul. Elvisznek a történetek. Mi az...

Ez itt egy ház. Újra a kezek. A lépcsőfordulóban egy árnyék. Nem én voltam. Mindig tudtam. Akkor időt kellett nyernem. Pedig nincs felmentés, mint ahogy magyarázat sem. A maga alá temető felismerések. Hangtalanul. Az idő. Ennyi az egész. Réz. Ez a korlát nem az a korlát. Vonulás. Az udvaron két fa. Levelek. Ha nem mondtam volna: ősz van. Visszavonhatatlanul, de ezt te is tudni fogod. Egy pillantás a tetőre. Felröppen egy galamb. Arra a zenére gondolsz. Nem tudunk ebből kilépni...

A kiállítás. Megfogadtam, hogy megnyitókra nem megyek. Nagyvonalúnak éreztem magam... Később ugyanazok a beszélgetések. Zene. Csak a divat változik, a történet még mindig ugyanaz. Zene távolabbról. A vágott kő zörög a talpam alatt. Más terem. Üres, leszámítva a képeket, s azt az egy széket a terem közepén. Most már le lehet ülni. Párhuzamos történések. Tudtam magamról. Kézzelfogható ez az állapot. A filmekben ilyenkor néz valaki, egy nő (hát persze, hogy egy nő) a tükörbe. Most már csak az a kérdés, hogy önmagát érinti-e meg vagy a tükörképét. Ez meghatározza a történet folytatását. A pincéből tizennyolc lépcső. Esik. Még úgy, hogy lehet követni. Keresem az emberek szemét. Nevetés távolról. A kirakatok kijózanítanak. A régi kocsma. Azóta már kicserélődött a törzsgárda. A pincérnő a régi. Mintha valakit keresnék. Csak a bennem lévő várakozással nem tudok mit kezdeni.

Aluljáró.

Meg fog történni. Van tudásunk a dolgokról. Ez, persze, időnként visszataszít. Olyan, mintha beljebb hatolnál valamibe. A tudás... A megálló. Végül is kénytelen vagyok közhelyekre támaszkodni: más térben voltam. A határt senki sem tudta átlépni. Egy férfi szeme. Az arcomon folyik az eső. Szegény, arra gondol, hogy ezt már valamelyik filmben látta, s igaza van.

Nem várakozás volt. Bizonyos. Ekkor megállt a busz. Elmentem a második ajtó mellett is. Tudtam, hogy a harmadiknál kell felszállnom. Amikor felléptem, megláttalak, s mintha ez lenne a legtermészetesebb, odaálltam melléd. Arról az udvarról. A ház. Aztán a fák, ezt már elmondtam. Igen, a történet. Sokáig nézed az egyik levelet. Elindul. Belefeledkezel. Akarod. Nem, a dolognak ehhez semmi köze. Lassan elindul, az első méter után megfordul. Az ég kékje. A galambok leszállnak a párkányra. Ezt a felvételt többször megismételjük. Másodszor a süket csendbe belehasít a szárnysuhogás. Majd újra. A felvételvezető bizalmatlanul vakarózik. A távolból sziréna hangja. Lenn csapódik a bejárati ajtó. Várod a lépéseket. Már a második emelet magasságában van. Olyan, akár egy tánc. Kicsit oldalra billen, mintha feléd fordulna. Két kéz a korláton. Kulcszörgés az első emeletről. Korlát, beton, újra az ablak. A becsukódó ajtó mögött valaki megfordul. Vajon felvillan az arc az üveg mögött? Megmozdul a szél. Arccal lefelé. Az udvaron poroló. Mellé fog hullani. Már látni a betonba ágyazott köveket. A szemcséket. Nedves az érintése. Amint megérkezik, a mozdulatlanság fullasztó lesz. Lefényképezem. Talán majd elküldöm.

Folytathattam volna. Az örömről nem beszélek neked. Hancúroztak bennem a szavak. Ez a busz hozzám megy. Ez csak egy pillanatig tartott. Zavarod elnémított.

– Nem tudtam elmenni – mondod.

– Igen – mondom. Valamiről beszélünk – talán. Az az érzés, ahogy ott állunk egymás mellett és nézzük az üvegen lerohanó esőcseppeket – akár egy francia filmben... Ekkor már tudtam. A következő megállónál leszállsz, majd fel a villamosra... Álmomban vízen jártam. Keskeny volt. Ott tudtalak a másik parton. Mintha időtlen lett volna ez a botorkálás a két part között. Most legalább sejtéseim vannak. Igen, sürgetlek... Alig várom, hogy végre leszállhass. Annyira tudjuk egymást, hogy a közelséged is fáj.

Még egy pillanatig állsz mellettem. Számolom az elrohanó autókat. Közben elköszönünk. Mögötted becsapódik az ajtó. Még hallom az érkező villamos csilingelését.

Az ablakon elmosódó fények. Befejezem a történetet. Lentről látni a kinyíló bejárati ajtót. A bejárat egy pillanatra megvilágosodik. Tülkölés, majd elhal. Lábak sietve, rövid fahrt, majd álló kamera. A lábak nyomán kis szél. Elég, hogy ezt a mozdulatlanságot, rendet felbontsa. Egy levél megemelkedik, kicsit arrébb sodródik, majd újra csend. A kép elsötétedik.

Az inzertekkel egy időben tűnik fel a zene.