Sajnálat

Ha abból indulok ki, hogy Kamii Zbruž szövegei olyan vallomások, melyeket szerzőjük nem tudott magában visszatartani, nos akkor az alábbi Litvák-próza „energiája” éppen ellenkező töltetű. Vég nélküli szorongás. Szavai nem csak az örvendeztetés, a szórakoztatás miatt sorjáznak. Bár a szöveg maga, legalábbis első pillantásra nagyon irodalmi, mondjuk, annyiban, amennyiben kínos gondossággal kezeli a mondatot és a szavakat, mindig arra utal vissza, amit egyébként tapasztalatnak nevezünk. A szerző elmesél egy „történetet, melyhez hasonlót bárki hallgathatott már egy sör mellett”, ez azonban nem több egy hirtelen jött sokknál a bonyolult bevezető és a többrendbeli álomkicsengés közt.

A gyöngéd lelket csak a részletek izgatják. A nagyobb dolgok megsemmisítenék őt. A jó dolgok, a pozitív előjelűek éppúgy, mint a rosszak, a negatív előjelűek. Litvák olyan mesét tálal fel, melyben az elbeszélő, az elbeszélés gyöngéd hőse (anélkül, hogy eszméletét veszítené) egy élményt (mindegy, kinek az élményét) mesél el, melynek elméletileg minden gyöngéd lelket meg kellene semmisítenie. S itt mint értelmező magam is magyarázattal tartozom néhány dolgot illetően: mi az a gyöngédség, mi az a részlet és mi az a megsemmisülés. A gyöngédség az a valami, amit úgy neveznék meg, mint az ideális normálisság állapota: a látotthoz, a hallotthoz és a kézzel foghatóhoz jelentés társul. (Úgy tűnik, mintha e definíció szerint mindannyian gyöngédek lennénk. Vagy, ahogy a szerző állítja: mindannyian ártatlanok vagyunk. Ez azonban csak a látszat, mivel a gyöngédségtől való eltérés – hasonlóan az ártatlanságtól való eltéréshez – mértani haladványként nő, úgyhogy hajlamosak vagyunk mindig új mércét alkalmazni. Hasonló jelenség az ökonómiában az infláció.) A részlet az a lehetséges legnagyobb dolog, melyet az ártatlan gyöngéd lélek érzékelni képes. Végül pedig a megsemmisülés definíciója – szinte már játék: az ártatlanság elvesztése.

A szerző túlélte élményét, mert nem volt kellőképp gyöngéd. Ha viszont túlságosan gyöngéd lett volna, talán fel sem figyelnénk arra a részletre, hogy megsemmisült.

Marek Mihalkovič

„írd meg, hogy az emberek úgy keverik az embereket, ahogy akarják.”

(Alexej Fulmek)

Kamilnak és Erikának

Ezt úgy kellene elmesélnem, hogy senki ne kössön bele.

Van egy barátom, akit néhány szó is letaglóz.

Megüti a guta, ha most világgá kürtölöm azt a történetet, mely vele, s az anyjával esett meg, s amelyikkel nem volt bátorsága felkeresni engem. Annyit azért megígérhetek neki, hogy az esetet tőlem mindenki másként tudja meg, mint ahogy azt én hallottam attól a lánytól, aki megszakítás nélkül hallgat mindkettőnket. És senkinek, aki beleártja magát, nem adok lehetőséget a javításra.

Itt senki sem kerül jobb fénybe, s az, aki ellenzi, hogy bárkit is ok nélkül védelmembe veszek, éppúgy hiábavalóan van itt, mint az aki egyéb történetekből arra a következtetésre jutott, hogy bárkit is meg kell védeni – könyörtelenül, akkor is, ha nem akarja.

Mindenki ártatlan – ez reménytelenül mindegy.

Mindegyik történet egyforma, s ebben itt mindenki csak dísz, mint egy sarkig tárt, szétvert ajtó kulcsa.

Itt senki nem szerepel, ide mindenki akaratán kívül csöppent, de ha már itt találta magát, s el szeretne tűnni, részemről ugyan ne tartson semminemű marasztalástól, sem pedig durvaságtól, mert ez kifáraszt, s emiatt majd elővesznek a szakértők, akik a tapintat mesterségét űzik inuk szakadtáig.

S bár gyakrabban vesznek szájukra mások, sőt más mások, itt most semmit nem mosok egybe, csak két gyors álmot és néhány látomást. Alig-alig van rá időm.

Azok közé tartozom, akiket nem lelkesítenek a körülöttük zajló események. Csak azzal törődnek, hogy átfedjék a köztük levő komor, szigorú összhangot. Hogy a visszájára fordítsanak mindennemű rokonszenves előrelátást, mely felismeri a holnap érkezőket aggasztó nehézséget. Nekik írok. A még nem látható kíváncsiság anyagát nyújtom, még nem körülhatárolt követeléseket elégítek ki, hogy az, aki ma még csak gyermek, holnap essen ámulatba, mert találkozik velem az ő útján.

Ha valaki, akkor csak a növények szeretetteljes nedvei mesélik, merre visz az ég, és mit lehet tenni, ha mennyország harsan a gyámolatlanra. Van egy barátom, akit letaglóz a szóbeszéd is, és egy lány, aki megóv bennünket, s kissé elviselhetőbbé teszi az életünket.

Barátunk éjjel nem alszik, s nappal nem jön össze emberekkel, mert a sértegetések, a bátorítgatások és a drogok szertefoszlatták arcbőrét. Most éjszakánként könyörgő könnyei végzik ki. Már nem látni tisztán, hogy ez csupán megcsúfított arc, s nemsokára már csak szörnyű lesz, híján a megfogható eredetnek.

Még nem hűltek ki a vonásai.

Még kilépnek a szégyenlős fintorok és a pofonok útjából. Ezek a felismerhetetlenségig roncsolják a vonásokat, s az odaillő kifejezés, hogy bárki kifejezése legyen, csak feldúlja őket, s tessék-lássék széjjelkergeti az arcon. Ez az arc gyűrött, mintha állandóan tenyereibe rejtené – zokogással akar fölöttük győzedelmeskedni.

Engedékenységre bírni két csordultig telt, szivárgó markot, melyek ellenállnak.

Szerelmes a kétségbeesésbe, s nincs semmi, csak a gyöngédsége, meg a félelem, hogy hűtlen lesz az ilyen erőkhöz.

Azok közé tartozik, akiknek fokozatosan nem sikerül az életük. Úgy vélem, nagyon becsületes, s úgy tesz, mintha győzne, holott csupán dühét leplezi, hogy másként nem megy.

Csak ritkán jövünk össze. Közben sokat dohányzunk, s ha akad egy fiaskó is, nem hagyunk benne egy kortyot sem.

II.

Riadt ember vagyok, mondja.

Akármelyik gazember lehurrog.

Mindig valami rosszat álmodom.

Csupán emiatt kelek fel.

Minden nap iszonyatos.

Minden egyes szót a legrosszabra felkészülve hallgatok meg.

Az utcán minden jöttment szemétláda kioktat.

Minden káromkodás kedvét leli bennem.

Ebből soha nem keveredek ki.

Rám jár éjszakánként meglopni holmiféle beszéd.

Nem hagy nekem mást, csak halálra rémisztett hangok seregét meg leölt betűket. Rajtakapom, ha legközelebb megreccsen, kikaparom kezei közül a zsákmányát.

Odacsípetem az ajtóhoz.

Hátulról kiforgatom a zsebeit, talán egy pillanatra a térdemre is ültetem, s kegyetlenül eljátszadozom vele.

III.

Midőn ezeket a sorokat a hősük olvassa majd, legyen az bárki, ráébred, hogy éppen itt az idejük, hamarabb utolérik őt, mint az ígéretek, melyek például nem jelentek meg időben, s melyek soha nem jelennek meg, mert nincs már hely, melyet békével fúrhatnának át. Egyáltalán nem kételkedem abban, hogy alkalmas időt választottam, és megfelelő történetet is, melyet most írok körül, hasonlóan mindazokhoz, akik nem szerepelnek benne, valamint azokhoz, akik olvassák – azzal, hogy ilyen összejövetelekre nem tartanak igényt. Annyi esélyük van ezt a találkozást elrontani, mintha a sötétségnek akarnák, ott, ahol a legsötétebb, betiltani a csillagot.

Hullarészegen, át az éjszakán, hazafelé cihelődik az anyjához.

Négykézláb.

Néha mászik, néha gumi, mintha valaki maga előtt rugdosná.

Nemlétező járdák kóstolgatják talpát-tenyerét.

Minden pocsolyára rátalál.

Az arramenőnek úgy tűnhet, eltévedt.

Nem tudja, hogy a pocsolyákhoz itt igazodni lehet, miként a csalhatatlan bójákhoz.

E gyönge és félénk vadban gazdag vidék egyik mendemondája szerint csak ott esik, ahol azt várják is.

Egyetlen hírnek sincsenek világos körvonalai.

Kényszerűségből mindegyik silány és nyomorúságos hasonlatokkal takarózik.

A lényegretörőbb hasonlatokkal a magány bűvészkedik.

Egymás után hullanak ki reszketeg, zsibbadó kezei közül. Szemrebbenés nélkül csap zajt, mely védenceit valamennyi álmukból felriasztja.

Tudja, hogy valahány álom csúnya.

Anyját – ki tudja, milyen álmából ébreszti.

Egyik kezével szégyenlősen takargatja horzsolásait és azokat a helyeket, ahová felkapaszkodott a sár, a másikkal ruháját igazgatja a legkényesebb részekre.

Előbb a hónalja bukkan elő, majd nyomban a hasa, aztán a csípői.

Ujjával mutatja az undorító, elkapart hiánnyal megtámadott helyeket.

Vadul beszél, kissé mint egy összeesküvő, kissé mint egy gazember.

Túloz. Kitalálgat.

Majd a harag szól belőle, hogy fölöslegesen van itt.

Látja, hogy nem elhamarkodott harag ez. Vele együtt ért ide, s türelmesen szemlélte, mihez kezd majd terpeszben álló anyjával.

Most elvesztette türelmét.

Hogy minek hívta ide, mért bolondította mind ez ideig, hogy elszámolnak egymással.

Ha elfelejtette volna, a hozzá hasonló pipogyáktól csak úgy hemzseg a sötétség.

Elboldogult volna.

Legalább ebből a sorból kikeveredett volna úgy-ahogy.

A beszéd ezt el tudja így simítani.

Anyja odafeküdne apja mellé, aki az egész rendezvényt bedugaszolt fülekkel alussza át. Minden este újradugaszol, alaposabban az előző napinál, mert zárt ablakok mögött hülyeségekről álmodik, a sötétből pedig minduntalan valaki iszonyatos ordítását hallja. A paplant pedig úgy húzná ki a feneke alól, hogy álmai semmit se vegyenek észre.

Agyondolgozottan érkezett.

A beszéd ezt még elbírná, de említettem már, hogy a fiukat éjszakánként meg szokta lopni.

A harag mindent tud erről. Vele együtt cseperedett, eljárt vele játszani is. Tudja, hogy fázni szokott a szíve, s mindegy ,hogy megy sora, s hol tér ettől észhez, a kocsmában vagy a lakásotokhoz vezető lépcső utolsó fokán.

A lakásomhoz vezető lépcsők fölött általában átsiklik.

Aprólékosan leírja a szobákat, melyekben ez megtörténhetett volna vele, s míg anyja belé nem fojtja a szót, több nevet is megemlít.

Tudom én jól, honnan fúj a szél, mondja, s ujjával olyan mozdulatot tesz az ablak felé, mint amilyennel a szolgákat szokás kiutasítani.

A harag kivárta. Várta a bajt, s a baj itt van.

Baj mindenütt van, ám az ujj most éppen ezt jelölte ki. Lassan aláhull, s az apjára mutat, pedig csak akkor mutat így ki a többi közül, ha ebben a házban rólam van szó. Én vagyok az, az ott a képen, az ott a sarokban, vagy ott, ahol jóízűen vacsoráztak.

Tudom én jól, honnan fúj a szél. Amikor nem találkozgattatok, olyan voltál, mint a – s tekintete körbejár, hogy hasonlatot találjon, mely megtámogatná és meghatná őt. Keze végigsiklik a fényezett bútoron. A hasonlat már megvan, egy szó után kutat még, mint a..., tanácstalan, kicsipkedett szemöldökével unszolja fiát, súgjon neki.

Mint a szekrény?

Nem szekrény, az istenért, forgatja fejét, melyre gyönge, elviselhető pofonok hullanak. Aztán megbátorodik, s térdre roskasztja anyját, aki előbb arcába, majd derekába, csípőibe kapaszkodik.

Arcába futólag, derekába szégyenlősen, csípőjébe mint korlátba, mely egy házhoz visz, egy faluba, ahol esik, s még azt akarom mondani, egy olyan falunak házához, ahol tatarozzák a templomot.

Majd amikor anyját derekánál fogva meghurcolja a padlón, a derekánál, melyet vajmi kevesen kívántak a maguk oldalán látni, s összerugdossa, hogy saját arcát, mely még mindig hasonlít az asszonyéra, teljességgel meggyalázza – a csípőit megbocsátja.

Apja fölhorgad az ágyon, és kővé mered.

Nem voltam ott, amikor ez történt, s ehhez hasonló történetet bárki hallhatott már egy sör mellett. A jól fésültek szünet nélkül szolgálnak velük. S mindenki, aki végighallgatja e történeteket, tudja, hogy semmit sem ért meg belőlük.

Csupán két álmot írok le, aztán még egyet.

Az első álomban arról van szó, hogy senki sincs, aki ezt álmodhatná.

Valaki egy másik álomban hallja, amint a madár az égő fészekben isten bűneit kiáltja világgá...

Az istenbe a bűnökkel.

Minden bűn teljesen egyforma, az emberek is egyformák, a történeteik is, meg az isteneik is. Olyan álmok ezek, melyeket senki nem álmodott meg, s most még egyet körülírok, melyet én álmodtam.

Hőse nem ismer engem.

Le sem dobja köpenyét, már pusztítja is a házat.

Kezei egyszerre mindegyik kilincsen.

Fél lába még a kengyelben rázkódik,

a másik már papucsban veszi a küszöböket és a lépcsőket.

Fordulatból rázza le elszabadult szolgáit és kutyáit, mind

a nagyságos úr fogadtatására szaladtak elő.

Félre az útból, semmirekellők, ordítja.

Bezárkózik a dolgozószobába.

Akkor miért lármázta fel a házat?

Tömött tarisznyájából kirázza az asztalra áldozatát, s hozzálát a vadászathoz.

Halálba hajszolja ujjait.

Ropognak a gyakorlott kézfejek és fogások nyomása alatt.

Elhajlanak kedvenc pályáiktól.

Seregnyi csipesz és fegyver szervezője.

Pincettákról százlábú ollókra nyergel át.

Körmeivel fojtogatja az ügyesen félreugráló forgácsokat és piszkokat.

Kapcsokat fuvaroz össze.

A darabkák közt matat.

A forró lépben mindegyikük elárulja a rejtekhelyet, ahol legközelebbijeik reszketnek a félelemtől. Mind kegyelemért, könyörületért eseng, azt kiabálják, mi van, már nem lát bennünket a madár az égő fészekben?

A kínzáshoz lassan felsorakoznak a kapcsok és a nehezékek.

A magabiztos hívők mozdulataival állítják félre az ollókat, s ragadják ki kezükből a kenyeret.

Egységekbe rendezik a törmeléket, ezekből áll össze a szobrocska.

Szemtelen, fül nélküli, néma száj.

Végül a sarokba vágja, ott szétesik.

Kiáltana, nem nyílik szája.

Ajtót nyit.

Mindenkit fellázít, még egyszer összetereli őket.

Sorba, térdre.

Térden csúszva iparkodnak végig a folyosókon a szobájába.

Az ott a sarokban, én vagyok, mondja nekik.

Az úr az éjjel jelenetet rendezett, mondja neki

a rekedt hangú asszony a reggelinél.

Az úr gyakran kíván így szórakozni?

Olykor, mondja. Olykor.

Ennek az álomnak a hőse azonban nem ismer engem.

Senkit se ismer itt.

Senki nem akadályozhatja meg, hogy mindez másként is lehessen. Hogy kezelésbe vegyem és durván elszórakozzam vele, vagy vassal verjem le a lakatot, s marháimat ráeresszem, ahogy a rohadékok csinálják. Csakhogy nekem jobban esne fiamat térdemen ringatnom, ha tudnám, mit kellene neki mondanom.