Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. április / És eljön az ő országa

És eljön az ő országa

folytatás

Ezen, az ügy szempontjából döntő fontosságú napon néhány előre nem látható, alattomos esemény csaknem keresztülhúzta L-nek, az Iroda vezetőjének számításait. Az első kellemetlenséget sofőrje okozta, aki almaszedés közben leesett a létráról és a lábát törte. Ugyanezen a hétvégén a személyi titkára vakbélgyulladást kapott, s azóta meg is műtötték már. A véletleneknek ez a csúnya sorozata egyáltalán nem volt az irodavezető ínyére. Két kulcsembere nélkül szinte munkaképtelenné vált, s fogságba esett sasnak érezte magát, akit ketrecbe zártak s lenyírták a szárnytollait. Bosszantotta, hogy az emberi test csontokból, húsból és belső szervekből áll, s nem valami masszívabb és korróziómentes anyagból, amely eredményesebben állhatna ellent a kopásnak és törésnek.

Az irodavezető gondolatban néha még ennél is tovább ment. Maga a tény, hogy neki és munkatársainak teste van, borzongással és némi undorral töltötte el. Szeretett vadászni, húsevő volt, kedvelte a bőrből készült holmikat, s volt egy kedvenc csontnyelű bicskája is otthon. Ám egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy egy napon az embernél magasabb rendű lények szállnak le a földön, s ezek őrá fognak vadászni, a húsát pácba rakják, majd felszolgálják valamelyik galaktikus étteremben, a bőréből aktatáskát készítenek, a csontjaiból pedig angolkürtöt. Az irodavezető úgy tekintett a testére, mint egy időzített bombára, amely egy napon megsemmisíti mindazt a rengeteg gondolatot, amelyet szelleme évtizedeken át fölhalmozott.

L. kiváltképpen azt a módot utálta, ahogyan a test, gyakran a legalkalmatlanabb helyen és időpontban, felhívta a figyelmét szükségleteire. Néhány éve egy rosszul időzített szélgörcs miatt majdnem lefokozták. Volt olyan értekezlet, amely alatt fogfájás kínozta. Egy másik alkalommal az orra vére eredt el. Hiába, hogy teste karbantartására módfelett ügyelt. Kivált amikor sok munkája halmozódott fel, örült volna egy olyan, a hasába épített szerkezetnek, amellyel néhány hétre visszatarthatta volna a vizeletét és a székletét. Az anyagcsere-folyamatot egyébként is visszataszítónak találta. Megalázónak, hogy anyagcseréje úgy működik, mint az állatoké, amelyekre vadászik, s amelyeknek a húsát fogyasztja. Csupán az vigasztalta, hogy az állam ellenségeit is ugyanazokból az anyagokból alkották, s az ebből származó gyengeségüket az Iroda szívesen és gyakran kamatoztotta. Nem elsősorban középkori kínzásokra gondolt, hanem ezeknél sokkal finomabb módszerekre. A férfi gyanúsítottak nemi gerjedelme, például, kifejezetten a kezére játszott. Fiatal, nőnemű ügynökök gyakran többet kiszedtek belőlük az ágyban, mint holmi bunkó verőlegények erőszakkal. Sajnos azonban, az ügynökök is csak hús-vér emberek voltak, s előfordult, hogy meginogtak kötelességük teljesítése közben.

L. ezen a napon autóbuszon ment be a hivatalba, s mindjárt szokatlan lépésre határozta el magát. A találkozót kilenc órára beszélték meg, itt a hivatalban. Az irodavezető intézkedett, hogy tegyék át tízre, s a megbeszélés színhelyéül egy külvárosi kocsmát nevezett meg, ahol sohasem járt még, ellenben naponta látta az autóból. Döntését, szerencsére, senki sem bírálhatta felül. Ügyintéző titkárnője a meglepetésnek semmi jelét nem árulta el. Az Irodában egyébként is, hacsak lehetett, kerülték a sablonos megoldásokat. Ehhez a munkához fantázia kellett és merészség. A pártközpontban nehezen értették meg az avantgaardizmusukat, de elnézték. Különösen most, hogy már nem babra ment a játék. Eszébe jutott, amikor a kinevezése után egy-másfél évvel az egyik, szintén vidékről származó pártfunkcionárius megkérdezte tőle:

– Nos? Megkedvelted azóta Prágát?

– Nem tudom – felelte L. – Még nem volt alkalmam megismerni. Azt nem merte elárulni, hogy nem is érdekli őt Prága. Más városok se, az emberek sem, őt csak az ügyek érdeklik, minél több van belőlük és minél bonyolultabbak, annál inkább.

– Gondoskodtam sofőrről – mondta a titkárnője. – Iderendeltem Vašekot a B osztályról.

– Küldje vissza. Gyalog megyek – mondta L. – A testőrök kövessenek, de feltűnés nélkül és távolról.

– Mit mondjak, ha keresik?

– Hogy délre visszajövök.

Gyönyörű idő volt, a nap rakétacsapásokkal verte vissza az ősz első támadását. L. kiosont a kapun, és átment az utca árnyékos oldalára. Lassan, sétatempóban haladt. A turistainvázió még nem csappant meg a várnegyedben, egyébként azonban kevesen jártak az utcán. A követségi épületek udvarát felverte a csönd.

L. egy kis szlovákiai hegyi faluban született, amely örökre lekerült a térképekről. A helyén vízduzzasztót létesítettek. Gyerek volt még, amikor az ötvenes évek elején a falut és a szomszédos településeket elárasztották vízzel. A víztükör elnyelte a faházakat, a templomot, a kocsmát, a fűszerboltot. Elnyelte a temetőt is, ahol az apja nyugodott, akit a kocsmában bicskázott meg a jegyző fia. A duzzasztót meg kellett építeni, a sajtó diadalmámorban ünnepelte heteken át az eseményt, L. azonban arra is emlékezett, hogy az anyja sírt, amikor kiköltöztették a házából. Nemsokára ő is meghalt, s az árván maradt, de immár kamaszkorú L-t az állam vette gondozásába. Kitaníttatta, egyetemre küldte, embert faragott belőle. L. ezért hálát érzett az állam iránt, ám háláját, különösen az első években, beárnyékolta a tudat, hogy amióta elpusztították a faluját, nincs hová hazamennie. Amióta árván és otthon nélkül maradt, az élet csupán egyetlen lehetőséget kínált neki: az előremenekülést. Mégis gyakran álmodott arról, hogy visszatér a falujába. A végtelen víztükrön siklott egy csónakban, s mintha léghajóból nézné, látta a víz alatt a templomtornyot, a házukat, a temetőt, amelynek keresztjeit kifordította a víz. Elképzelte, hogy halottak napján egyszer búváröltözékben alászáll a falujába, és virágot helyez el az apja sírjára. Ezek a nyomasztó álmok és képzelgések régóta nem kísértették már, de komor hangulatuk, mint az iszap, rátelepedett a kedélyére. Néha úgy érezte, bár a hatalom csúcsára kapaszkodott föl, az egész élete menekülésből állt. Nem nősült meg, és sosem voltak bizalmas barátai. Hivatalos ügyekben sokat utazott az országban, s ha áthaladtak egy falun vagy kisvároson, összefacsarodott a szíve és ökölbe szorult a keze, mert igazságtalannak tartotta, hogy ezeket a településeket megkímélte az országépítés pörölycsapása, míg az ő otthonát megsemmisítette.

Ez volt az oka, hogy nem szerette azt sem, ha valaki Prága szépségéről akart belőle vallomást kierőszakolni. A főváros dölyfös palotái között elveszettnek és száműzöttnek érezte magát. Neki aztán mondhatták, hogy Prága a világ egyik legszebb városa. Akkor már inkább az egyforma lakótelepek, ahol mindenki egyenlő és nincsen luxus. Szenvedett tőle, hogy hivatala a várnegyedben van. Amikor Prágába jött, felkínáltak neki egy luxusvillát, ő azonban bérházban választott magának lakást, s azt sem bánta, hogy emiatt különc hírébe keveredik. Az idegenség, az otthontalanság és az átmenetiség érzése már régen összeroppantotta volna, ha nem ébred benne idejekorán küldetéstudat és nem temetkezik a munkájába.

Munkája a nyilvánosság számára láthatatlan volt és ennek megfelelően titokzatosság övezte. L. viszont örült, hogy benne az egész személyisége szabadon kiterjedhet és feloldódhat. A magánéletet nem ismerte, de ennek is megvolt az előnye, nem kellett kínos és megoldhatatlan dilemmák miatt őrlődnie, amelyek oly sok ember életét teszik tönkre. Hivatásával járt, hogy bár az állam egyik legfontosabb hivatalnoka volt, egyben a nyilvánosság előtt a legismeretlenebb is. Arca sohasem jelent meg a televízió képernyőjén, ahogy neve sem a sajtóban, legföljebb a lakóhelyi szomszédai sejthettek valamit, mivel testőrök vigyáztak az épségére, és állami kocsival utaztatták. Ilyenformán népszerűtlen sem lehetett, mint a politikusok, akik az állomot kemény kézzel igazgatták. Bizonyos értelemben korlátlan szabadsággal rendelkezett, bár az ilyesmire nem sokat adott és nem is élt vissza vele. Néha afféle átutazónak érezte magát a földön. Nem tartott merényletektől, legföljebb összeesküvéstől a hatalom csúcsain, de ettől sem igazán. Mindenkiről gyűjtött információkat, az ország első embereiről is, és jó kapcsolatai voltak Moszkvában. Testőrei merő formaságból követték az utcán – így írta elő a szabályzat –, hiszen a járókelők sosem látták az arcát, így nem is ismerhették föl. Magányos sétáján a legkisebb veszély sem fenyegette.

Amint elhagyta a kertes villákat, s kiért a lakótelepet kettészelő széles sugárútra, mint egy hirtelen kerekedett forgószél, csapta meg a nagyváros ideges lüktetésének hangulata. Önkéntelenül is hozzáigazította lépteinek ritmusát az előtte haladó járókelőkéhez, akik mind siettek valahová. Kedélye borúsabbá és nyugtalanabbá vált. Hamarosan letért a főútról, miután emlékezete kitapogatta a kocsmához vezető legrövidebb utat. Az egyik bérház előtt két kamasz kölyök focizott. L. megállt a járda szélén, és elmélázva nézte őket. Idegenkedett a gyerekektől, már a puszta gondolatától is, hogy otthoni nyugalmát kölyökzsivaj zavarhatná, a hideg futkározott a hátán. A gyereknevelést nem az ő számára találták ki. Most mégis valami gyöngédség ébredt benne, s bár restelkedett az elérzékenyülése miatt, elindult a kölykök felé, hogy megszólítsa őket. Abban a pillanatban a labda megpattant egy fűcsomóban, és L. lába elé pördült. Az irodavezető hatalmas kapáslövéssel válaszolt, és szétrúgta az egyik pinceablakot. Üvegszilánkok spricceltek szerteszét, a labda valahol a messze mélyben egy vödörnek ütődött. A két kölyök a száját tátva bámult rá. L. megigazította nyakkendőjét, és számonkérő, hivatalos hangon fordult a nagyobbikhoz.

– Hát ti?... Hogyhogy nem az iskolában vagytok? Ha jól tudom, már vége a vakációnak, és elkezdődött az új tanév. Minden gyerek az iskolapadban szorgoskodik.

A kamaszok úgy tettek, mintha megsüketültek volna, de közben szikrát hányt a szemük. L. folytatta:

– Az iskolakerülés a bűnözés első állomása. A mi társadalmunkban mindenkinek vannak kötelességei, még az olyan lurkóknak is, mint ti...Hogyan lesztek drága hazánk szemefénye, ha már ilyen fiatalon is a lógóson jár az eszetek?

A két kölyök a bérház kapuja felé hátrált. L. kezdett belemelegedni a szózatba.

– A kötelesség szent dolog. A tanulás nemcsak a ti állampolgári jogotok, hanem a kötelességetek is... Látjátok ott azt a két szálfa termetű bácsit? Tudjátok, kik ők? Megmondom nektek. Rendőrök.

Ekkor a kapuból végre megszólalt a nagyobbik kölyök.

– Menj az anyád picsájába, te vén buzeráns!

Eltelt egy falatnyi idő, amíg az irodavezető magához tért. A kölyköket elnyelte a föld. L. körbepislantott, vajon hallotta-e más is az ocsmány szavakat. A két testőr biztosan, hiszen a kölyök jó hangosan káromkodott. Az irodavezető elképzelte, hogy nagyokat röhögnek magukban. A váratlan megaláztatás kibillentette L-t a nyugalmából, s egy belső hang arra figyelmeztette, jobban teszi, ha megfontolja, amit mond. Most az utca népe között van, nem elvtársak között, ráadásul inkognitóban. Bánatosan sóhajtott. Amíg mi a fölemelkedésén fáradozunk, a nemzet teljesen lezüllik, gondolta.

A kocsmába korán érkezett, s öltözékével feltűnést keltett. A melósok gyanakodva mustrálgatták, ő válaszképp félszegen mosolygott. Cinkosságot szeretett volna kicsikarni belőlük: lám, ő is lógós, neki is a hivatali szobájában kellene ücsörögnie most. Besorakozott a söntéspult elé, s éppen amikor őrá került a sor, zuhant be csapzottan, koszosan, melós ruhában, vagyis kiválóan álcázva  magát,   az  ügynök.   Richárd Wagner L. kedvenc beosztottja volt.

– Üljön hátra a biliárdterembe. Ott láttam néhány üres asztalt – mondta az ügynöknek.

A biliárdterem egyetlen ablaka a szűk udvarra nyílt, vastag rács és szúnyogháló védte, ennélfogva a helyiségen reggeltől estig félhomály honolt, különösen annál a sarokasztalnál, amelyet kiválasztottak. Az ügynök egy hajtásra megitta a sörét, az irodavezető nem győzött álmélkodni.

—    Itt ezt így kell csinálni – súgta oda L-nek az ügynök. – Hozom a következő korsót.

—    Jól van. De nem érek rá itt délig kuncsorogni.

Az ügynök térült-fordult, s a második korsó sörrel már kulturáltabban bánt. Mintegy bemelegítésképpen váltottak néhány szót az időjárásról. Közben a testőrök is megérkeztek. L. szörnyen dühös volt rájuk, két elefánt a porcelánboltban, gondolta, még a végén lebuktatnak. Micsoda baromság volt ide jönni! Az ügynök is nyugtalanul fészkelődött. Majd szétvetette a kíváncsiság, az irodavezető úgy döntött, hogy nem kínozza tovább, a tárgyra tér.

–    Olvastam a partitúrát – mondta.

Ez azt jelentette, hogy elolvasta az ügynök jelentését. Richárd Wagner arcára feszült várakozás ült ki, benne aggodalom és remény, a művész szorongása a nagyhírű műkritikus előtt. A kritikus ezalatt már a következő mondatot fontolgatta. Minősítenie kellett a művet, a lehető legtömörebben és legszigorúbban.

– Alapos munka – bökte ki.

– Ennyi? – kérdezte csalódottan a művész.

– Nagy mű – folytatta L. – De...

– De?

– De nem remekmű. Ez így egy befejezetlen szimfónia.

Richárd Wagner számára ebből világossá vált, hogy az irodavezető elégedett ugyan a jelentésével, de nem maradéktalanul. Továbbá, hogy nem kívánja tőle a jelentés átdolgozását, hanem további nyomozásra sarkallja.

– Egy dologban feltétlenül egyetértek önnel – mondta L.

– Éspedig?

– Tulajdonképpen a lényegben.                  

Hogy a mű violinkulcsa a karmester, a karmester pedig a biztosítási ügynök. Ács Krisztián csak egy basszuskulcs. Lenyomoztattam az ország összes biztosítási ügynökét, de a karmestert nem találtam közöttük. Attól tartok, a karmestert máshol kell keresnünk. Abban biztos vagyok, hogy a basszuskulcs itt jár a földön, de a violinkulcs... Nos, mi erről a véleménye?

– Azért komponáltam űrzenét – felelte Richárd Wagner.

– Helyesen tette – bólintott az irodavezető. – A mű stílusa azonnal megnyerte a tetszésemet. Az űr-zene egyre jobban divatba jön.

– Hála önnek, főnök – hízelegte az ügynök.

Átlátszó hízelgés volt, de jólesett az irodavezetőnek. Csak a legbizalmasabb beosztottai tudtak róla, micsoda ádáz harcot kellett megvívnia a fafejű pártbürokratákkal ahhoz, hogy az Irodában létrehozhassa az ufológiai osztályt. A központi bizottság illetékes elvtársai hallani sem akartak az ufókról, minden alkalommal azt szajkózták, hogy ők materialisták, és hogy ufók csak az imperialisták fejében léteznek, mert rossz a lelkiismeretük, s ettől látomásaik támadnak. Megátalkodott makacsságukból egy tapodtat sem engedtek, ezért L-nek cselhez kellett folyamodnia. Tudósokból, kémelhárítókból és repülőstisztekből titokban megszervezte az ufókutató csoportot, de elkeresztelte kardiológiai osztálynak. A központi bizottság illetékes titkárának gyanakvó kérdésére, hogy minek az ilyen osztály, magabiztosan válaszolta: „Öregedő elvtársak szívbán-talmainak a kezelésére.” „De arra ott a pártszanatórium” – méltatlankodott a titkár. Az irodavezető ekkor barátságosan átkarolta, s mint aki hétpecsétes titkot árul el, halkabbra fogta a hangját, úgy mondta: „Olyan mérgeket kísérletezünk ki, amelyek szívbénulást okoznak anélkül, hogy a méregnek nyoma maradna a szervezetben.” A titkár megnyugodott és diszkréciót fogadott, a mérgek egyébként is érdekelték, különös tekintettel a hamarosan várható hatalmi harcra a párt legfelső testületeiben. Mire a turpisságra fény derült, L-nek sikerült egy szovjet állampolgárságú tudóst rábeszélnie az ufológiai osztály vezetésére, s mivel a szovjet elvtársnak a Kremlben is voltak barátai, a központi bizottság bürokratái kénytelenek voltak lenyelni, hogy az irodavezető rászedte őket.

– A mű tehát készen van, még ha befejezetlen is egyelőre – mondta ki az ítéletet L., és jelentőségteljesen az ügynök szeme közé nézett. – Be-fejezetlensége azonban nem akadálya annak, hogy felállítsuk a zenekart. Van is róla elképzelésem, hogy miképpen. De most inkább sétáljunk egyet, élvezzük ezt a ragyogó nyárvégi napsütést. A premierig van még hátra néhány hetünk.

A visszafelé vezető úton, egészen addig, amíg el nem érték a villanegyed szélső házait, konspiratív hallgatásba merültek. Az irodavezető azon töprengett, teljes egészében megoszthatja-e problémáit az ügynökkel, vagy érje be annyival, hogy kiadja az utasításait, és azzal útjára bocsátja őt. Gondjainak súlya alatt rettenetesen magányosnak érezte magát, s szégyenlősen behúzta a nyakát, amikor elhaladt a ház előtt, amelynek kirúgta a pinceablakát. A kölykök megint fociztak, s oda sem hederítettek rá. Az ország tovább züllött. Az ellenség rendezte sorait. Valami nagy balhé lógott a levegőben, L. érezte a csípős szagát. A lámpavasakra sandított, s rossz érzések kerülgették. Félelmeit nem bírta tovább magába fojtani. A villák között bársonyos csend honolt, ám ez a nyugalom nem tévesztette meg többé. Elvesztette önuralmát, s fojtott, keserű hangon kifakadt:

– Ezeknek a rozoga, penészes vénembereknek meg vannak számlálva a napjaik.

Richard Wagner egy pillanatig fegyelmezetten hallgatott, majd bátortalanul megkérdezte:

– A párt és az állam legfelső vezetőire gondol?

– Cselekednünk kell – mondta L. – A jelentése, kedves Richard, megvilágította előttem ennek a veszedelmes ügynek néhány homályos pontját. Nyíltan fogok beszélni. Tekintse úgy, hogy hangosan gondolkodom. Nagy slamasztikában vagyunk. Az emberiség fordulat elé érkezett.

Sétájukon most emelkedőhöz értek, s az irodavezető nehezen bírta a kaptatót. Súlyos szavai zihálva és akadozva buktak elő a szájából, mintha mázsás tehertől próbálna meg részletekben megszabadulni, s erőfeszítése igénybe venné minden erejét. Richard Wagner arcán a megindultság jelei kezdtek mutatkozni. Az utca mind meredekebben kúszott fel a hegygerinc irányában, s előbb nagy ívben balra, majd egy tornácos villa előtt élesen jobbra kanyarodott. L. kapkodva vette a levegőt, s a tornácos ház kapuja előtt kénytelen volt megállni. A ház rácsos kapuját két kőoszlop fogta mintegy a hóna alá, az oszlopokról két kőangyal nézett le rájuk.

– Mi tagadás, elhíztam – dörmögte az irodavezető. – Itt vannak ezek az angyalok... Jelkép csupán? Mit gondol az angyalokról, kedves Richard?

Az ügynök ugyancsak kapaszkodott, hogy kitalálja, mit kelljen gondolnia. Végül azt felelte:

–    Én gyakorlatias ember vagyok, főnök.

– Nem látjuk őket. Angyalok élnek közöttünk, s nekünk az egész életünk kevés ahhoz, hogy meglássuk őket.

– Bocsánatot kérek, főnök, de azt hiszem, nem világos a számomra, hogy miről beszél.

– Akkor nyissa ki a fülét... Meg a szemét. Az ügynök nem okvetetlenkedett tovább, inkább körülnézett. Az utca teljesen néptelen volt, mintha az irodavezető kiüríttette volna, csak néhány autó parkolt a járdák mentén. A tornácos villa udvarában szökőkút csobogott. Az alsó kanyarban felbukkant a két testőr.

– Nekünk egy angyalt kell kézrekerítenünk – mondta az irodavezető. – Ne higgye, hogy az ellenségeink mind gonoszok. Az ellenségeink között éppúgy akadnak jó emberek, ahogy a barátaink között is rosszak. Az ellenségeink közé tartozó jókat azonban el kell pusztítanunk, mert hiába jók, ha egyszer az ellenségeink. Mi nem lehetünk tekintettel arra, hogy valaki jó-e vagy rossz. Ez a mi számunkra nem lehet szempont. Ez legföljebb az Úristen számára lehet szempont... A kérdés most már csak az, hogy helyesen választottuk-e meg az ellenségeinket. Lehetséges, hogy akiket az ellenségeinknek hittünk eddig, valójában a barátaink voltak, csak mi nem vettük észre. Mert ki az ellenségünk? Akit mi az ellenségünknek nevezünk meg. Ha mától a barátaimat nevezem meg az ellenségemnek, akkor mától ők nem a barátaim, hanem az ellenségeim. Ilyen egyszerű ez. Mindig én döntöm el, hogy ki az ellenségem. Az ellenség kiválasztásában korlátlanok a lehetőségeink. Szabadságunk az ellenség kiválasztásában is megmutatkozik... Elárulok magának valamit, mert kedvelem magát, kedves Richárd, s ha úgy tetszik, botránkozzék meg... Ennek a marhaságnak, amelyben felnőttünk és amit szocializmusnak nevezünk, befellegzett. Egyszer s mindenkorra.

– Ezt Moszkvából súgták meg önnek, főnök? L. türelmetlenül legyintett.

– Nem kell ehhez Moszkva, csak egy kis józan ész.

– Istenkáromlás, amit mond, főnök. Nem is tudom, mit feleljek. Zavarba hozott.

Továbbmentek a kaptatón, s az irodavezető elérkezettnek látta az időt, hogy fölfedje a kártyáit. A lapokat persze mindig a történelem kiismerhetetlen szeszélyeinek a sugallatára osztják újra, s L. most egy nagy kártyaasztal mellé képzelte magát. Három ászt tartott a kezében: a Végzetet, a Végességét és az Irgalmat. Az első azt jelentette, hogy a történelem egy tévútja körpályájának a végéhez közeledik. A második azt, hogy az idő malmai a legmagasztosabbnak látszó utópiákat is porrá őrlik és szétszórják a szélben. A harmadik, hogy a megbocsátás egy pillanatra legyőzi az időt és a történelmet, ámbár a halállal szemben tehetetlen. A halált csak a negyedik ász, az Újjászületés győzi le, de éppen ez a kártyalap hiányzott a kezéből. A negyedik ász még ott rejtőzött valahol a pakliban. Az ügynök feladata lesz, hogy kihalássza.

– Van néhány hipotézisem – mondta az irodavezető most valóban elmélázva egy kicsit, mintha nem az ügynökhöz intézné a szavait, hanem csak hangosan gondolkodna. – Lehet, hogy csak egy nagy átverés az egész. Példátlan szélhámosság.

– Ebben én szinte biztos vagyok – helyeselt az ügynök.

– Olyan biztos azért ne legyen. Aki a rációra és csakis a rációra bízza magát, igen hamar sebezhetővé válik. Lapos racionalizmusuk lesz a végzete a mi elvtársainknak is. Kedves Richard! Elgondolkodott már azon, hogy amit az érzékszerveink tolmácsolnak az agyunknak, mind csupa látszat? – S meg sem várva az ügynök válaszát, így folytatta: – Futó benyomásokból vonunk le elhamarkodott következtetéseket. Gondolkodó lényeknek képzeljük magunkat, s észre sem vesszük, hogy az érzelmeink az orrunknál fogva vezetnek bennünket. Nem vette észre, hogy az érzelmeink milyen illékonyak, s hogy ugyanakkor a rációnk milyen nehézkes? Mindennek pedig a testünk az oka. A testünk a mi végzetünk. A szellem fölemelne bennünket, de a testünk lehúz a földre. Szegényes a fantáziánk. Nagyon, nagyon szegényes. Ez a szomorú igazság, barátom. Az ügynök tapintatosan leállította.

– A feltevéseiről akart beszélni, főnök.

L. nem szerette, ha kizökkentik a gondolataiból, de Richárd Wagnernak még ezt is megbocsátotta.

– Piszkos trükk az egész.

– Ez az én véleményem is.

– Azt hiszem, hipnózis áldozatai lettünk. Az imperialisták föltaláltak valami sugárzást, amellyel átprogramozzák az agyunkat. Ács Krisztián csak egy délibáb. Ezt az egész svindlit valamelyik idegen hatalom titkosszolgálata eszelte ki. Ács Krisztián szülei folyamatos hipnózis alatt állnak. Külföldről irányítják őket, s ők még csak nem is sejtik.

– Ács Mária egészen konkrét gyermeket szült – vetette közbe a lehető legeslegtapintatosabban az ügynök.

– Azt csak hiszi.

– Ilyesmit nem lehet csak úgy hinni – kukacoskodott tovább az ügynök.

– Lehet, hogy a mi egész életünk is csupán egy hipnotikus álom.

– Ez képtelenség – rázta meg a fejét az ügynök.

– Hát ez az – bólintott az irodavezető. – Ez az oka annak, hogy azt a föltevést, miszerint hipnózis áldozatai lennénk, el kell vetnem. Ez a magyarázat nagyon gyönge lábakon áll. Marad a másik föltevés. Idegen, galaktikus civilizációval kerültünk közvetlen kapcsolatba. Minden jel erre vall. A biztosítási ügynök valójában egy kommandóparancsnok odaátról, Ács Krisztián pedig az ügynöke.

–    Ebben én nem hiszek – jelentette ki kerekperec Richard Wagner.

– Túl sokat fecseg itt nekem a hitről. Vegye tudomásul, hogy az emberiség mindenütt ügynökökből és ellenügynökökből áll. Bizonyára így van ez a galaktikus civilizációkban is. Magának kell kiderítenie, hogy mi az igazság.

– Az igazság az, hogy példátlan szélhámossággal állunk szemközt, amint azt ön is mondta már.

– El kell mennie Emc2-be – mondta L.

– Az mi?

– Emc2 a mi legtitkosabb támaszpontunk. A szlovákiai hegyekben van, egy eldugott faluban, amelyet töröltünk a térképekről. Akárcsak az én szülőfalumat – sóhajtotta szomorúan az irodavezető. – Különleges felhatalmazást kap. Nem tartom kizártnak, hogy Ács Krisztián az ottani zárt intézetben rejtőzött el... És még valamit. Ahol Krisztus megjelenik, ott mindig akad legalább egy Júdás is. Legyen óvatos. Ács Krisztián, akár égi lény, akár nem, a mi titkos fegyverünk lehet. Meg kell nyernünk őt a forradalom ügyének.

– Miféle forradalomról beszél, főnök? – kérdezte az ügynök rémülten.

– Arra magának ne legyen gondja – mondta az irodavezető, és beérve a várnegyedbe, arra készült, hogy búcsút vegyen legkedvesebb emberétől. Richard Wagner azonban, mielőtt elfogadta volna a felé nyújtott kezet, félretéve minden tapintatot, föltette a kérdést, amely egy ideje a fejében motoszkált.

– Mondja, főnök, ez a piszkos trükk nem véletlenül az ön zseniális agyából pattant ki?

– Hová gondol? – háborgott az irodavezető. – Amiről szükségesnek láttam tájékoztatni, elmondtam. Több mondanivalóm nincs a maga számára. Most pedig menjen. Kap három nap gondolkodási időt. No menjen már! Siessen!

Richard Wagner alakja még el sem tűnt a sarok mögött, amikor az irodavezető teste alattomos támadást indított. L. gyomra hatalmasat kordult, mint egy aknavető, hólyagját pedig lovasrohammal bevette a kocsmában elfogyasztott a sör.