Három kérdés Lengyel Péterhez, Ottlik Géza jogutódjához

– Barátok voltak?

– Ismeretségünk, amivel Ottlik Géza megtisztelt, 1957 óta tartott. Kezdetben barátjának, később a fiának fogadott. Amikor valamivel elkészült az utóbbi két-három évtizedben, nekem mutatta meg elsőnek. Ami a legtermészetesebb egy normálisan működő irodalomban, csak itt nem – megbeszéltük az írásait. A Próza című munkáját voltaképpen én vasaltam ki belőle. Amikor meghalt a felesége, nem tudta, hová legyen, mit csináljon. Úgy láttam, a segítségnek egy módja van: dolgoznia kell. Csináljon valami gyakorlatit, határidőre, olyat, ami nem úszik el, mint egy nagy regény.

– Hol bujkált a Buda?

– A Buda kéziratának ötven százalékát már korábban odaadta, a többi váratott magára, dolgozott rajta. Ottlik Géza halála után derült ki, hogy kész a mű. Lehet, hogy akad, aki azt mondja, nincs készen, mert olyan, mint az Iskola a határon: nincs lekerekítve. Ha azonban megnézzük a szerkezetét, abból egyértelműen kiderül, hogy a nagy íveket lezárta, a fontos motívumokhoz visszatért. A végén van egy fontos érzelmi rész, a legkorábbi gyerekkor utcájának végigjárása, ami egyidejűleg a békéről, a boldogságról szól, a záró mondat valahogy így hangzik: időnként feljött hozzánk, legfőképp anyám ügyeiben. Mintha újra kezdődne valami...

– Az Iskolát is nyitva hagyta, mintha arra utalna, hogy az élet nyitott lehetőségek sorozata; ugyanakkor úgy kezdte, mintha lezárna egy szakaszt. (Megöregedtek, valaminek vége.)

– Így van, de nem akarom értékelni a Budát, túlságosan közel áll hozzám. Az azonban tény, hogy az egész teljesen az ő szövege. Nagyon sokszor átírta, amíg élt, dolgozott a szövegen, mert soha nem találta elég jónak, tehát amíg Ottlik élt, nem lehetett kész a regény. Azt hiszem, voltaképpen egy meglepetést készített.

sk