A költői nyelv filozófiája

Azt a valóságot, amelyhez a beszédnek köze van (e valósághoz viszonyítva cselekszünk a gyakorlati életben is, azaz se nem pszichológiai, se nem ontológiai jellegű), talán inkább az értékek összességének nevezhetnénk. – Hogy ezt megérthessük, elsősorban azt kell tudatosítanunk, mi az érték. Elutasítandó az értékek azon definíciója, amely azokat az ember érzelmi és akarati viszonyulásával azonosítja; ez a meghatározás ugyanis az értékek elaprózásához és szubjektivizálásához vezet. Az érték olyan meghatározását fogadjuk el inkább, miszerint az egy bizonyos cél és azon tárgy közötti viszony, amelyet a cél elérése érdekében felhasználunk. Vannak azonban szubjektív célok is, de ezek esetlegesek, és a velük kapcsolatos értékek a cél elérésével elveszítik érvényességüket. Ezenkívül azonban az egyén feletti célok nagy csoportját ismerjük, amely meghatározza az ugyancsak egyén feletti értékeket. Még néhány szó a „cél” fogalmához: meg kell különböztetnünk konkrét, időleges és egy bizonyos területre érvényes célokat az általános, absztrakt szándéktól, amely többnyire szavakkal kifejezhetetlen, de mégis hat, és irányítja az értékek egy csoportjának a fejlődését. Így pl. az erkölcs reformátora egy bizonyos konkrét célt követ, amelyet el akar érni és amely felé irányul, miközben az etikai értékek fejlődési sorként bizonyos absztrakt célzattal rendelkeznek, amely állandóan fennáll, de minden korban meghatározott konkrét cél által fejeződik ki. A közösség tudatában az értékrendszerek egész sorával kell számolnunk. Ezek a rendszerek struktúrát alkotnak és hierarchizáltak. A fejlődés során egyrészt változás áll be az egyes rendszereken belül, másrészt eltolódás hierarchiájukban. Mármost milyen a kapcsolat ezen értékek és a valóság közt, tehát aközött, amit érzékelünk, érzünk, gondolunk. Első tekintetre úgy tűnik, hogy könnyű elkülöníteni a „tárgyat” attól a módtól, ahogyan azt pl. erkölcsileg vagy esztétikailag értékeljük stb. De ez nem így van. Vegyük pl. az erkölcsi értékelést: vannak tettek, melyeket tarthatunk jóknak vagy rosszaknak, lehetnek róluk eltérő nézeteink, vitázhatunk róluk stb. De vannak más cselekedetek, amelyeket spontánul értékelünk pozitívan vagy negatívan; ha ezekről beszélünk, ily nemű értékelésük számunkra természetes előfeltétel. Az egyén pedig, aki szembeszállna ezzel az értékeléssel, vagy spontánul másként értékelne, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy erkölcsileg el fogják ítélni, vagy legalábbis a „morál insanity” gyanúját veszi magára. Éppen úgy, mintha azt, aki a színeket tőlünk eltérően érzékelné, színvaksággal, tehát érzékhibával vádolnánk, azaz azzal, hogy elégtelenül reagál a külvilágból érkező ingerekre. Más szóval: az érték az ilyen esetekben nem mint a tárgytól egyértelműen elválasztott tűnik a szemünkbe, hanem mint a tárgyak tulajdonsága, éppúgy, mint ahogyan a szín is az. S hasonló ez más értékrendszereknél is, csak nem mindegyiknél azonos mértékben; így pl. az esztétikai értékek nem fognak annyira összefolyni a valósággal, mint az erkölcsiek. Nem minden értékrendszer gyökerezik ugyanolyan mélyen a valóságban, de az esztétikai értékek esetében is találkozhatunk hasonló esetekkel. így pl. a valósággal egybenőtt értékekre épít a természeti szépről szóló minden értekezés. Már többször kézzelfoghatóan kimutatták, hogy a „szép”, azaz a pozitív esztétikai érték, a fejlődés során változik; ennek ellenére makacsul vissza-visszatérő kísérlet pl. az, hogy kiderítsék, miért szépek (azaz a kortól, környezettől, értékeléstől stb. függetlenül szépek) a pillangószárny erezetének bizonyos alakzatai, egyfajta sejtfelépítések, sőt, az emberi test bizonyos formái. Tételezzük tehát ismét az esztétikai értéket, mint a tárgy integráló tulajdonságát. Ez az egyik kötelék, amely az értékeket a valósághoz kapcsolja. De van még egy másik is, amint mondtuk már – az értékrendszerek. Csakhogy nagyon nehéz megállapítani a pontos számukat, a határt közöttük és differenciációjukat. Az értékek gyakran csaknem láthatatlanok, és mégis fontosak; a dolgot azon kívül még az is bonyolítja, hogy az értékek egyazon tárgyra rétegződnek rá (a tárgyak többfunkciójúsága és többértékűsége) – vegyük példának csak a divatot: esztétikai, erotikus, gazdasági, szociális (társadalmi szétválasztás), sőt, néha még politikai értékeket is képvisel (a francia forradalom korának, vagy a mai Németországnak a divatja) – és még további funkciókat és értékeket is kimutathatnánk. Az értékek rétegződésének és a konkrét valóságtól való elhatárolódásuknak e bonyolultsága és tisztázatlansága mellett nem csoda, ha az értékek eltűnnek a dolgokban, a felismerhetetlenségig feloldódnak bennük, habár emellett nem szűnnek meg létezni és működni. És végezetül az értékek birodalmának és a valóságnak a harmadik köteléke: az értékek mellett, amelyek nyilvánvaló rendszereket alkotnak és ezért egészként láthatóak, vannak más értékek is, értéktöredékek, amelyek esetében sem az értékelés célját, sem pedig mértékét nem lehet megállapítani, de amelyek mégis léteznek és hatnak. Ezek alapján értékelünk teljesen önkéntelenül, egyszerűen úgy, hogy az érzékelés, gondolkodás, érzés közben egyes ingereket előnyben részesítünk, reagálunk rájuk, másokat figyelmen kívül hagyunk. Gyakran szükségeltetik, hogy más értékvilág tagja figyelmeztessen bennünket arra, hogy létezik a valóságnak ez vagy az az oldala vagy része, amely számunkra láthatatlan (Chesterton elbeszélése a „láthatatlan” emberekről; de ugyanígy beszélhetnénk láthatatlan dolgokról is). Ezt a láthatatlanságot éppen valamelyik érték okozza azok közül, amelyeket értéktöredéknek nevezünk. Összefoglalva: ha azt mondjuk, hogy a valóság, amelyre a nyelvi kifejezés vonatkozik, értékösszesség, akkor ezzel nem azt állítjuk, hogy benne az értékeken kívül más nincs; ez a valóság az érzékelés, érzés, gondolkodás adta anyagból áll össze, de az értékek adják azt a kötőanyagot, amely egybefogja azokat. Az értékek által avatkozik be a valóságba a cselekvésünk.

Most pedig térjünk rá az értékek és a nyelv, a nyelvfelépítés viszonyára: térjünk vissza ahhoz, amit a szójelentésről mondtunk – azt mondtuk, hogy materiális és formai tartalomból tevődik össze (további összetevői, a tárgyvonatkozás, az intencionális tárgy, bennünket egyelőre nem érintenek, ezek ugyanis a szónak a mondat, azaz a szintaktikai összefüggések felé fordított arculatához tartoznak). Vegyük tehát a materiális tartalmat. Tükröződnek benne valamilyen módon az értékek? Természetesen, mégpedig a mozzanatok (ismertetőjegyek, Merkmale) kiválasztásában, amelyekből összetevődik. De még inkább érintik az értékek a formai tartalmat, az ismertetőjegyek hierarchiáját, azt a vázat, amely besorolja és egyben tartja őket; ennek igazolására vegyünk bármilyen szót, amelynek szemmellátható jelentésbeli fejlődése, pl. azt, hogy „nemzet”. Az ismertetőjegyek, jellemzők, állandóan ugyanazok maradnak: nyelvi közösség, kulturális és politikai egész, faji, gazdasági, „jellembeli” egység (lásd pl. Chalupný tanulmányát a cseh jellemről) stb. Ezek az ismertetőjegyek azonban attól függően, hogy melyikük kerül a többi élére, nagy mértékben megváltoztathatják a „nemzet” szó jelentését, ami a fejlődés során állandóan meg is történt; de az összetevők olyan átalakítása, amelyből a jelentés összeáll, már a megváltozott és átváltoztatott értékelés ügye. Formai értelemben az értékek számára itt a jelentés a legérzékenyebb pont. De menjünk tovább: elmondtuk, hogy a morfológiai szerveződés a jelentés hordozója, mégpedig képzőivel. Némely esetben itt is érzékletesen kitapintható az értékelés: a képzők között sok olyan van, amelyek értékelő árnyalattal rendelkeznek, gondoljunk pl. a kicsinyítő vagy a pejoratív képzőkre. Ezekben az esetekben azonban csak láthatóvá válik az, ami megvan minden képzőnél (az igeszemléletet jelölő képzőknek is van néha értékelő árnyalata, pl. az igei diminutiváknál; lásd a nerudai „pozajásat”, „felujjongálni” szót). Szólnunk kell a szintaktikai szerveződésről, amely, mint mondtuk, úgyszintén a jelentés hordozója. Világos, hogy itt is nagyon intenzív az értékek világához való kapcsolódás: így pl. főképpen a főmondat, továbbá az egyszerű mondatfelépítés, s ezzel szemben az összetett számos alá- és fölérendeltségi viszonyával; mindez a mondat materiális tartalmának kétféle kiválasztása, amelyet kétféle értékelés sugall. (Banalitás, hogy pl. a barokk periódusnak köze volt ahhoz a módhoz, ahogyan a barokk ember „a világot szemlélte”.) Végezetül, azt is elmondtuk, hogy szintaktikai felépítésére való tekintet nélkül a mondat bizonyos jelentésbeli egészet alkot, amelyik gyakran (egyszerűbb esetekben) még akkor is sértetlen marad, ha eltávolítjuk a mondat grammatikai felépítését (s például az ige csak infinitivuszként marad meg, s valamennyi főnév alanyesetben stb.). A mondat szervezete mint ilyen jelentésbeli egész nagyon szoros viszonyban van az értékek világával: vannak bizonyos jelentések, melyek egymás mellett állhatnak a mondatban, és vannak olyanok, amelyek – legalábbis a mondat egységes értelmének megsértése nélkül – egymás mellett nem állhatnak. Hogy melyek kerülhetnek egymással kapcsolatba és melyek nem, arról az az értékstruktúra dönt, amelyet a beszélő és a befogadó hallgatólagosan mint előfeltételt ismer. Tehát minden, ami a mondatban jelentésként lép fel, értékre vonatkozik. A közlő beszéd mondataiban hűen tükröződik a valóságot irányító értékstruktúra (vagyis annak a közösségnek a valósága, amelynek a nyelvén az adott korban beszélnek). A költői beszédben, mint látni fogjuk, beállhat, sőt, szabályszerűen be is áll a valósággal kapcsolatos értékek és a nyelvi nyilatkozat sugallta értékek közti feszültség. Később szólunk majd arról, hogy ez a költői mű lényegi funkciója.

Vizsgáljuk most meg a mondat azon arculatát, amellyel a két jelentésbeli egység aktuális kapcsolódása felé fordul és amely a mondatfelépítésben a grammatikai viszonyok által fejeződik ki. Az előzőkben már említettük, hogy a mondat a valóságból indul ki, és a valósághoz tér vissza. Éppen arról értekeztünk alaposabban, hogyan indul ki a valóságból. Felvetődik most a kérdés, hogy visszatérése esetén is kapcsolatba kerül-e valamilyen módon az értékek világával? Kétség nem férhet hozzá, hogy igen, de ez egészen másfajta viszony, mint az, amelyről eddig beszéltünk. A jelentés segítségével a valóság – főként az értékek azon együttese, amely egységét megadta – tükröződik magában a nyilatkozatban, s ezen az alapon létrejön a mondat két jelentéstani egységének aktuális kapcsolódása. Ezt a jelentésbeli kapcsolódást fedheti a beszélők valóságában adott és egyúttal az egyes szók jelentésében foglalt értékek összessége stb., vagy pedig a kapcsolat eltérhet azoktól.

Vitán felüli, hogy a nyilatkozat a valósághoz való visszatértekor a mondatfelépítés közvetítésével kapcsolatba kerül az értékek világával. Csakhogy ez másképpen történik, mint az előző esetben (a jelentés közvetítésével). Hogy ezt megértsük, szükséges még egyszer, árnyaltabban felfogni, mi is a valóság, amelyre a beszéd vonatkozik, illetve ezt kívánjuk most konkrétabban tudatosítani. Eddig a jelentésekről mint igencsak határozatlan összességről beszéltünk, most azonban a dolgokat közelebbről kell szemügyre vennünk, mivel a mondat mindenekfölött aktuális és következményeként a jelentésbeli egységek individuális és konkrét kapcsolódását jelenti. A valóságot, amelyhez a nyelvnek köze van, eddig mint az értékek összességét határoztuk meg. Olyan tapasztóanyagnak fogtuk fel, amely a valóságot egybefogja és rendszerezi. De azt is megjegyeztük, hogy az értékek nem állnak önmagukban. Különben is nyilvánvaló, hogy kell lenni valaminek, ami őket hordozza. Kérdés, hogy mi ez. Amikor a szó jelentéséről beszéltünk, említettük az intencionális tárgyat, amely, mint mondtuk, valójában a szó jelentésének a kivetülése a szón kívülire. És ez az intencionális tárgy, ez az a valóság, amely az értékek hordozója, s némiképp alaposabban kell most foglalkoznunk vele. Mindenekelőtt úgy tűnhet, hogy az intencionális tárgy a jelentés kivetülése lévén csak árnyék, de nincs önálló léte, amely felhatalmazna bennünket arra, hogy a jelentéstől elkülönítsük. Nos hát: az intencionális tárgy egész jól meglehet jelentés nélkül. Eredetét tekintve ugyan benne nyugszik, de átmenetileg megjelenhet nélküle is. Konkrét bizonyítékként idézhetjük, hogy a festészet intencionális tárgyakat fest; hiszen lehetetlen lenne feltételezni, miszerint az ontológiai valóságot festi. Az egyrészt az hozzáférhetetlen az érzékek számára, másrészt az idő függvényében megváltozik a külvilág alakja, ahogyan azt a festészet „látja”. Ez azonban az intencionális tárgyak birodalmában végbemenő átállásokkal egyetértésben történik. Vannak korszakok, amikor a festészetnek az intencionális tárgyhoz való viszonya nyilvánvalóbb; ilyen a kubizmus mint a szójelentések festészete. Az intencionális tárgy tehát elszakadhat a szótól, miközben nem tűnik el, bár el kellene tűnnie, ha csupán árnyék volna. Sőt, elmondható, hogy az intencionális jelentések sora által adott valóság az, amely cselekvésünk előfeltételét alkotja (a cél, persze, amely felé cselekvésünk törekszik, s egy másfajta valóság, az, amelyet általánosságban transzcendensnek nevezhetnénk). Továbbá: az intencionális tárgy nemcsak a szójelentéssel függ össze, és nemcsak tőle függ, hanem félúton van közte és ama transzcendens valóság között. Látni fogjuk, hogy ezért sokkal szilárdabb és kevésbé mozgékony, mint a szójelentés, amely maga a mozgékonyság. Ami az értékekhez fűződő viszonyát illeti, természetes, hogy az intencionális tárgy értékekkel telített. Ezt már elnevezése is jelzi. Nemcsak a transzcendens valóság leképezése, hanem adva van benne a dolgok funkcionalitása is (a funkcionalitást, persze, szükségszerűen kíséri az értékelés, amely, mint már jeleztük, maga is e valóság integráló része). A valóság e szerveződésében ugyanúgy a dolgok tulajdonsága, hogy bizonyos célt, vagy – kevésbé meghatározottan – bizonyos szándékot szolgál, mint ahogy pl. bizonyos helyzetben a zöld szín. Az értékek által egybefogott intencionális tárgyak összessége kompakt egészet, „világot” alkot, amellyel a beszéd, nyilatkozat kapcsolatba kerül. De van a mondatban egy bizonyos hely, ahol ez a valóság szétnyílik és megjelenik mögötte a transzcendens valóság, s ez az alany és az állítmány kapcsolata. Ebben a pillanatban kezd működni, amint mondtuk, a „tárgyvonatkozás”. E pillanatban ugyanis felhasad az intencionális tárgyak valóságának függönye. Hasonlítsuk össze pl a „II. Přemysl Ottokár cseh király volt” mondatot a „II. Přemysl Ottokár, cseh király” kifejezéssel. Az értelmező szerkezet mint kifejezés nem hív fel arra, hogy igazságát ellenőrizzük. Kész valóságként terjesztődik elő, míg a mondat nem a valóság, hanem bizonyos állítás, amelyet ellenőrizhetünk, amelyet elfogadhatunk vagy elutasíthatunk. Noetikai szempontból a „II. Přemysl Ottokár cseh király volt” mondat megelőzi a „II. Přemysl Ottokár, cseh király” oppozíciós alakot. Itt van az a forrás, ahol az intencionális tárgyak valósága állandóan alakul. Növekedik, változik stb.

Nagy általánosságban vázoltuk a mondat szemantikáját, illetve ennek alapjait. De ez távolról sem jelenti azt, hogy megoldottuk volna a mondatszemantika minden problémáját (így pl., csak említésképpen, nem érintettük a mellékmondat, az összetett mondat stb. problémáját). De ezt nem is tűztük ki célul. Nem a nyelvi jelenségek szemantikájáról, hanem a beszéd, nyilatkozat tartalmazta mindenfajta szemantikáról van szó, azaz a magasabb jelentésbeli egységek szemantikájáról is, és végső soron csak a költői mű filozófiájának előkészítését szorgalmazzuk. Ez kissé hosszadalmas bevezetés ugyan (el fog tartani a szemeszter végéig), de ha talán emlékeznek rá, a költészetet (tulajdonképpen állandóan erre irányulunk) egyrészt „menet közben” többször is érintettük, másrészt a poézist nem lehet úgy megérteni, ha nem ismerjük az anyagát. E téren más művészetek más helyzetben vannak, ugyanis egyedül a költészet dolgozik olyan anyaggal, amely a műbe nem jelentésbeli leterhelés nélkül, hanem mint az egész jelrendszer, sőt, az egyik legalapvetőbb és legfontosabb jelrendszer része lép be. Ezért kell átfogóan foglalkoznunk a nyelv szemantikájával, ha hozzá akarunk férni ama sajátságos jel lényegéhez, mint amilyen jel minden műalkotás. Ennyit tehát magyarázatként ahhoz, hogy még most, karácsony múltán is a költői nyelv szemantikáját tárgyaljuk majd (persze már szélesebb értelemben, mivel azoknak a magasabb jelentésbeli egységeknek a szemantikájáról lesz szó, amelyeket a nyelvi nyilatkozat tartalmazhat). Csak a következő szemeszter előadásait voltam bátor „A költői mű filozófiájá”-nak elnevezni. Ott már más problémákról lesz szó, mint most.

Témánkhoz visszatérve tehát, nagyjából vázoltuk a mondat szemantikáját. Most a tágabb kontextusok szemantikájáról lesz szó. Tudjuk, hogy mondatokból áll össze fokozatosan az egész szöveg. Ámde az egész szöveg és az egyes mondat közti terület nem kitöltetlen. Tudjuk, hogy a hosszabb, leírt közlés általában többféle alsóbb vagy felsőbb jelentésbeli egység skálájával bír: bekezdés, fejezet, rész, könyv stb. Továbbá: eme egységek egyike sem teljesen önálló, a bekezdés nem létezhet a szomszéd bekezdés, a fejezet az őt megelőző vagy utána következő fejezet nélkül stb. Más szóval, a mondat szemantikájával kapcsolatban megállapítottak analógiájával állunk szemben: a valódi tárgyi viszonyt itt is csak a kontextus teljes lezárása adhatja meg, ami azt jelenti, hogy csak a valóban befejezett nyelvi közlés által rögzítődik egyértelműen valamennyi alárendelt rész jelentése. Ismeretes, hogy a teljes szövegből kiszakított részkontextus lehet érthetetlen vagy többértelmű, sőt, főként ha más szövegbe ágyazzuk be, jelentésében torzulhat. Ismerjük a polémiákban gyakran előforduló vétket, az ún. idézetkiemelést.

A mondat határain túl tehát megismétlődik az, ami határain belül történt? Nem egészen, vannak ugyanis lényegi eltérések. Mindenekelőtt a mondattöredék önálló életre képtelen, nincs önálló jelentése. Ellenben, a teljes mondattól kezdődően a szövegrész önmagában is megáll, még ha jelentkeznek is azok a gondok, melyekről éppen beszéltünk. Ezzel függ össze egy másik kérdés: a mondaton belül nemcsak jelentésbeli viszonyok (elmondtuk, hogy jelentésbeli egésszé válhat bármilyen szócsoportosulás), hanem grammatikai viszonyok is vannak, amelyek potenciálisan akkor is érvényesek, ha esetleg csaknem vagy teljesen megsértenénk őket. A mondat határain túl már nincsenek, vagy legalábbis rendszerint nincsenek grammatikai viszonyok. Ha a grammatikai viszonyok átlépik a mondathatárokat, akkor ez a szabályok megsértését jelenti, és annak is érzékeljük azokat. Mint amikor pl. a mondattól ponttal választunk el valamilyen mondatrészt: (néhány példa Masaryktól: „Hume nyugalommal ír. Perfid nyugalommal.” – „Marx kritikája egy adag Schopenhauert tartalmaz. Schopenhauer haragját.” – „A szocializmus és a pesszimizmus viszonyával már gyakrabban foglalkoznak. A szocialisták maguk.”). Bizonyos grammatikai kapcsolódás viszont adva van azáltal, hogy a mondatrész, amelyet a következő mondatban ismételni kellene, névmással helyettesíthető. De ez nem veszi el a mondattól, amelyben a névmás van, annak grammatikai önállóságát. A mondat így is teljes. Ekképpen valójában grammatikai utalás történik a lényegében szemantikai összefonódásra; az ismételt szónak névmással való helyettesítése ezért általában csak potenciális: semmi sem áll az útjában annak, hogy a főnevet – a mondat grammatikai felépítésének változtatása nélkül – valóban megismételjük. Elmondható tehát, hogy a mondat ott végződik, ahol lezárulnak és befejeződnek azok a grammatikai viszonyok, amelyek a „mondatbelsőt” szervezik. Amint tudjuk, a mondat hanglejtésében a mondatvég intonációs kádenciával jelölődik. Mivel a mondatbeli intonáció, ahogy mondtuk, a mondat jelentésbeli egységének szimbóluma, a kádenciával is a mondatnak mint jelentésbeli egésznek a bevégződése szimbolizálódik. A félreértések elkerülése végett utólag megjegyzem, hogy ha itt a mondatról beszélek, akkor mindarra gondolok, ami ponttól pontig terjed, tehát nemcsak az egyszerű, hanem az összetett mondatra is. Hiszen a leglazább összetett mondatban is, legyen akár mellérendelt vagy kapcsolatos, a mondattagok közti kapcsolat mint gramatikai viszony értékelődik. Ezen semmit sem változtat az a körülmény, hogy a kapcsolatos összetett mondat gyakran puszta intonációváltással (esetleg, írásban, a központozás megváltoztatásával) két önálló mondattá különíthető el, ami csupán határeset. Valójában a mondat és a tágabb kontextus közötti különbség elvi jellegű. Ez úgy is kinyilvánul, hogy a mondat befejezésével a nyilatkozat bármikor megszakítható. A befejezetlen téma esetén ugyan bekövetkezik egy sajátságos feszültség, de ez csak olyan feszültség, bizonytalanság lesz, amelyet szemantikainak nevezhetnénk. A befejezetlen mondat esetén viszont ehhez hozzájárul még a grammatikai kötődések befejezetlenségéből, nyitottságából fakadó kielégítetlenség is.

Mi megy végbe a mondatok közötti varraton? Hasonlítsuk össze ezt a varratot az alany és az állítmány közötti, mondaton belüli választóvonallal. Elmondtuk: az alany és az állítmány közti kapcsolat az egyedüli hely a mondaton belül, ahol a mondat a transzcendentális valóság szintjét érinti (talán inkább: érintheti); itt kerül kapcsolatba két jelentésbeli (és egyúttal grammatikai) egység, az alany és az állítmány, amelyek önmagukban, még bővített formájukban sem érnek el messzebb, mint az intencionális tárgyak szintjéig. Két mondat mezsgyéjén tehát a transzcendens valóság szintjéig érő két egység lép egymással kapcsolatba. Nem csak azon múlik a dolog, hogy ezek egyenként milyen viszonyban vannak a transzcendens valósággal, hanem azon is, hogy milyen e viszonyok kölcsönös kapcsolata, valamint azon, hogy ezeknek mi felel meg a transzcendens valóság szintjén.

Legutóbb szóltunk arról, hogy éles választóvonal van a mondat (beleértve az összetett mondatot is), valamint a tágabb kontextus között. Helyesbítve ezt azonban: a határ máshol húzódik; egyik oldalán lesz az egyszerű és az alárendelt összetett mondat, másik oldalán pedig a mellérendelt összetett mondattal kezdődően minden más. S itt vannak még a grammatikai viszonyok is, de már az alany és az állítmány ismételt kapcsolata, azaz a többszörös tárgyi viszony. Másik oldalról, ha az egymástól ponttal elválasztott mondatokról van szó, akkor nemcsak azonos viszonyok lehetnek köztük, és ezért gyakran a véletlen műve, hogy pontot, avagy vesszőt helyezünk-e közéjük („A barátom nálam járt (és) Könyvet hozott nekem”), sőt, a kötőszók is azonosak lehetnek: Beteg voltam, ezért nem jártam ki a házból. – esetleg: Azért, mert...

Vegyük most közelebbről szemügyre a kontextusban egymás mellé kerülő mondatok közti jelentésbeli viszonyokat. Néhány példa:

1. A tavasz egy évszak (a magyarban beszélt nyelvi forma – a ford. megj.). Prága a Csehszlovák Köztársaság fővárosa.

2. Prága a Csehszlovák Köztársaság fővárosa. A folyót, amely rajta keresztülhalad, Moldvának hívják.

3. Kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. (Megfordítva ez egészen más.)

4. (...) – Mukařovský nem hoz fel példát – a ford. megj.

1. Együvé tartozó mondatok. 2. Együvé nem tartozó, de áthelyezhető mondatok. 3. Együvé tartozó, de át nem helyezhető mondatok. 4. Mondatok, amelyekben bizonyos szó a megelőző mondatra utal.

Ebből az a tanulság, hogy az egymás mellé helyezett mondatok viszonya nagyon szoros, vagy nagyon tág lehet.

   1. A kovács patkót kovácsol. A cipész cipőt varr. A pék kenyeret süt.

    2. Írógépemen 43 billentyű van. Ezek a billentyűk nagyon könnyen mozognak.

I.  1. Tegnap csaknem egész nap esett. Csak este felé mentünk ki sétálni.

   2. Tegnap csaknem egész nap esett. Csak este felé derült ki. Azután

mentünk sétálni.

II. Karcsi volt nálunk tegnap. Nem tudom, mi van köztük. (A helyzetet
nem ismerőnek érthetetlen.)

B. A mondatok kapcsolata

   1. Tegnap esős idő volt. Elmentem sétálni.

   2. Tegnap esős idő volt. Mégis elmentem sétálni.

*

Ma a beszéd és a transzcendens valóság viszonyáról szólunk néhány szót. Azt már elmondtuk, hogy erre utal a tárgyvonatkozás, amely az alany és az állítmány mindegyik foganatosított kapcsolásából következik. De ez nem minden. Most arról lesz szó – és ez különlegesen fontos a költői mű szempontjából –, mit értsünk e viszonyon. Vegyünk először egy kijelentő mondatot, pl. azt, hogy „A fa zöld”, vagy: „Tegnap meglátogatott a barátom.” Mindkét mondat a transzcendens valóság egy bizonyos szelvényét jelöli, arra vonatkozik. Ha ezt a vonatkozást le akarjuk írni, azt kellene mondanunk, hogy valamiképpen e szakaszt, szelvényt fedi. Amíg nem kezdünk kételkedni e mondat igazságában, addig nem teszünk különbséget jelentése és a valóság között. Ez az alapviszony: megtörténhet, hogy kételkedni fogunk a mondat jelentése és a transzcendens valóság közti teljes egyezésben, és ekkor kitűnik különbözőségük (lehetséges, aligha, talán), de ugyanígy megtörténhet, hogy ezt az egyezést tagadni fogjuk (tagadó mondat). Mind ez esetben azonban érvényes marad a tétel, amelyet az első helyen mint alaptételt hoztunk fel. Lehetséges bármi más is, így pl. a hazugság és a koholmány. A hazugság esetén a fikció a beszélő oldalán van, azaz a beszélő tudatában van annak, hogy amit mond, az a valóságban semminek sem felel meg, de feltételezi, hogy a hallgató ennek ellenére ezt a valósággal azonosítja. A koholmány esetében a beszélő ugyan szintén fikcióval él, de azon igény nélkül, hogy a hallgatót tévedésbe hozza. Emellett a beszélő tudatában van annak az eltérésnek, amely állítása és a valóság között feszül. Mert mindez a közlő beszéd hátterével érzéklődik.

Egészen más a helyzet a költői nyelv és a költői mű valósághoz való viszonyával. Képzeljünk el egy mondatot (ismét egy kijelentő mondatot, mint alapvető mondattípust) egyik esetben mint normálközlés részét, a másik esetben mint egy (a legtágabb értelemben vett, tehát a prózát is beszámítandó) költői mű elemét.

Mondjuk: „Valaki kopogott az ajtón.” Ha ezt mint egy közlés részét fogjuk hallani, akkor világos lesz számunkra, hogy történt valami a transzcendens valóságban, ami ennek megfelel. Ha meggyőződünk arról, hogy ez nem így történt, akkor a mondatot mint téves állítást fogjuk értékelni. Ezzel szemben ha egy regény elemeként találkozunk e mondattal, tudni fogjuk, hogy ennek a valóságban semmi sem felel meg – ennek ellenére nem tartjuk tévesnek. Sőt, lehetséges, hogy egyfajta igazságértéket tulajdonítunk neki, persze nem abban az értelemben, hogy történni kellett valaminek, ami a kijelentésnek pontosan megfelelne, hanem abban az értelemben, hogy megtörténhetett, bármikor megtörténhet valami, ami ennek – akár közvetve, képletesen – megfelel.

A költői nyelv viszonya a valósághoz – fiktív; de nem olyan fikció, amelyet hamisnak, tévesnek minősíthetnénk. Az igazság vagy a tévedés kérdésének a költői mű szempontjából nincs értelme.

Mindemellett a valósághoz való viszony itt is többféle lehet. Hasonlítsuk össze e szempontból pl. az életből vett elbeszélést egy történelmi regénnyel vagy a mesével. Az életből vett elbeszélés, aszerint, hogy hogyan viszonyul a valósághoz: hogy idealizálja-e, avagy realisztikusan ábrázolja stb. különböző lehet. A költői mű viszonyában a valósághoz számos játékváltozatok és árnyalatok lehetségesek: így pl. meseelemeknek a reálisakkal való keverése, a tényeknek több, eltérő értelmezése, minek nyomán „többszörös” valóság keletkezik stb.

A valósághoz való viszony szempontjából érdekes némely sajátos nyelvi forma is, mint pl. az egyenes beszéd az epikai műben. Valamit kifejezünk általa, ami a beszélő és a hallgató számára közlésként szerepel (és ez esetben a szerveződés síkjában a valósághoz való viszonya is közlő), de a mű olvasója számára ugyanúgy mint a személy, aki ezt a mondatot kiejtette, már más síkban, a költői szerveződés síkjában jelenik meg. A cselekvő személy szempontjából ez a beszéd lehet igaz vagy hamis, s az olvasó szempontjából ennek igaz vagy téves volta a mű felépítésében játszik szerepet, de egyúttal a mű egész kontextusában az igazsághoz vagy a hamissághoz való viszony irreleváns.

                                                             normálközlés                                                    költői közlemény

valósághoz való viszony

                                                            kritérium                                                            a közlő eszköz formája

A költői nyelv ún. önelvűségéről. Legutóbb, amikor a költői nyelv és a valóság viszonyáról, pontosabban a költői műben kifejeződő igazság vagy tévedés kérdéséről beszéltünk, már előkészítettük az utat ehhez a ponthoz: a költői nyelv lényegének és valós funkciójának a megvilágításához. Némileg el kell időznünk ennél, mivel a kérdés nemcsak tudományos szempontból fontos, hanem éppen most és éppen nálunk fölötte aktuális. Nemcsak a költői nyelv funkcióiról, hanem a költészetről is általában annyit és olyan fokú hozzá nem értéssel beszélnek, hogy az más szakterületen egyszerűen komikus lenne.

Foglaljuk össze még egyszer a nyelvi nyilatkozat sematikus felépítését:

.................... hangszimbólumok szintje

.................... lexikális szint

.................... morfológiai (részben a lexikálisba, részben a szintaktikaiba átható) szint

.................... a mondattan szintje

.................... logikai viszonyok síkja (nemcsak a mondaton belül, hanem azon kívül is)

................... intencionális tárgyak valósága

....................transzcendens valóság (az alany és az állítmány közti mondatkapcsolódás kontrollja, potenciális mondattani viszonyok, például a bővített mondatrészek tagjai közti viszony csak az intencionális tárgyak valóságát éri el)

A nyilatkozatban tehát egy szükségszerűen mindig jelenlevő kettős valóságot kell felismernünk, mindkettőt azonban más módon: láttuk, hogy a transzcendens valósághoz való viszony (az igazság vagy a hamisság ellenőrzése) potenciális maradhat, és gyakran potenciális is marad. Különbözők azonban a fokozatai, a puszta hit pl., azaz az ellenőrzésnek másra hagyatkozása (bizalom a nyomtatott szó iránt: az újságban írták) – ez a legalsóbb fok. De még a legpontosabb beszéd számára is a transzcendens valósághoz való viszony a potencialitás állapotában maradhat: mindenütt, ahol pl. a szomszédos mondatokat csak logikailag kapcsoljuk össze – pl. mint szillogizmusok láncolatát –, a transzcendens valósághoz való viszony ellenőrzését e láncolat két végén helyet foglaló mondatokba helyezzük át, az alapvető premisszákba és a végső következtetésbe.   Eközben   pszichológia értelemben   megjegyezhetjük, hogy: mivel a transzcendens valósághoz való viszonyban ellenőrzésről van szó, ezt mindig tudatosan kell létesítenünk; ellenkező esetben ez a szándékosnak (a logikailag összekötött mondatok viszonyánál) vagy a nem tudatosnak (a hit esetében) potencialitás állapotában marad. És végezetül még egy dolog: a transzcendens valósághoz való viszony mindig individuális, egy bizonyos pontot (vagy eme valóság bizonyos területét) érinti.

Az intencionális valósághoz való viszony egészen más jellegű. Elsősorban, míg a transzcendens valósághoz való viszony csak az alany és az állítmány varratán kezdődik, addig az intencionális valósághoz való viszony már mindegyik szóban (tehát a legelemibb lexikális egységnél) megvan. Továbbá – ez nem kontrollviszony: bármilyen intencionális tárgyat kialakíthatok azzal, hogy megnevezem. Ha kimondom azt, hogy „négyélű kör”, már kialakítottam az intencionális tárgyat; s e két szó helyett egyet alkothatok, és ebben az esetben ez még egyértelműbb lenne. Persze, kissé túloztam: csak az intencionális tárgy „ajánlatáról” van szó, nem pedig magáról a tárgyról. Hogyan jöhet létre ebből az „ajánlatból” a valós intencionális tárgy? Gondolkozzunk! Talán a transzcendens valósággal való szembesítés során? (Pl. úgy, hogy kialakítanám „A kör négyélű szokott lenni” mondatot, és keresném igazolási lehetőségét?) Tegyük fel, hogy nem kísérlem meg az ellenőrzést, vagy hogy hibásan valósítom meg azt. Lehetetlen ezért, hogy „ajánlatom” az intencionális szerveződés szintjén intencionális valósággá vagy intencionális tárggyá váljon? Egyáltalán nem, sőt, könnyen valóvá válhat – elegendő, ha „általában”, tehát egy közösség által elfogadtatik. Naponta tapasztaljuk, hogy sok ilyen intencionális tárgy mindenfajta kontroll nélkül fogadtatik el, s gyakran győződünk meg arról, hogy az effajta intencionális tárgy még akkor is él, amikor már a transzcendens valóságon történt „leellenőrzése” kimutatta helytelenségét stb. Ahhoz tehát, hogy egy intencionális tárgyat megalkothassunk, kollektív konszenzus szükséges. Ez az intencionális tárgy valódi alapja. így lép be az „intencionális valóság” szerveződésének egészébe. És most, hogy is állunk az ellenőrzéssel ezen a szinten? Az itt ki van zárva, az egyedüli kontroll a transzcendens valósággal való szembesítés során megy végbe. Ettől azonban, ahogy az előbbiekben mondtam, elvonatkoztattunk. Vegyük tekintetbe. Tegyük fel, hogy egy bizonyos intencionális tárgyat „ajánlottam”: vegyük példának Galileit, amikor (hipotézisként) „felajánlotta” a „földgolyó mozgása” intencionális tárgyat. Elvégezte a valóságon való ellenőrzést. Mi történt? Az intencionális tárgy „ajánlatából”, a hipotézisből „fogalom”, azaz intencionális tárgy lett, amely kontroll révén elnyerte a jogot az általános elismerésre. Elérte azonban ezt az általános elismerést mint e kontroll automatikus következményét? Egyáltalán nem, sőt, Galileinek (állítólag) nyilvánosan meg kellett tagadnia e fogalmat. Csak akkor, amikor az általános elismerésre való igényt elfogadták, vált a „föld forgása” fogalom intencionális tárggyá. Itt tehát világosan látjuk a transzcendens és az intencionális valóság kölcsönviszonyát.

Az intencionális tárgy kollektív (szociális) jellegű, ami azt jelenti, hogy csak akkor kezd élni, létezni, ha a közösség elismeri. Ebből következik továbbá: nem egyedüli ponttal – mint a transzcendens valóság esetében –, hanem az intencionális valóság teljes kontextusával kell összevetnünk. Vagy megfelel annak, vagy nem. Ennyi a „kritérium”; megfelel vagy nem felel meg. Beleillik egy üres pozícióba, vagy esetleg igényt tart egy másik intencionális tárgy helyére; továbbá igényli-e az intencionális valóság alapjaiban, vagy csak részleteiben vett megváltoztatását. A közösség, természetesen, gyorsabban és könnyebben fogadja el, ha beleillik az intencionális valóságba, miközben nem változtatja meg. Ellenkező esetben megkezdődik az elismerésért folytatott harc. A tétel tehát az értékek hierarchiáját (összetételét) és egyes fokozatait érinti. Es végezetül, pszichológiailag véve: míg – amint mondtuk – a transzcendens valóságnak való megfelelés kontrollja általában tudatos, addig az intencionális tárgy elfogadása vagy elutasítása lényegét tekintve túlságosan bonyolult ahhoz, hogy tudatos lehessen. Ezért pl. gyakran parancsba adják (politikai diktatúra). S ha az intencionális tárgy elfogadtatásához érveket szolgáltatnak – azok mindig másodlagosak. Ellenérvekben soha sincs hiány .

És most már elértünk odáig, hogy megoldhatjuk a költői nyelv kérdését.

*

Legutóbb a művészet és különösen a költészet önelvűségéről beszéltünk. Később majd (a következő szemeszterben) behatóbban részletezzük ezt. Most az érdekel bennünket, hogy mindebből mi alkalmazható a költői nyelvre.

Hogyan nyilvánul meg az „önelvűség” a költői nyelvben? Vegyük elsőnek a közlés felépítését: a beszéd mikéntjét az határozza meg, hogy miről beszélünk. Ha ugyanis visszaemlékezünk a sémára, amelyet korábban vázoltunk, akkor láthatjuk, hogy az, ami főként a jelentésben foglaltatik, ez áll a legközelebb a (transzcendens) valósághoz, míg minden más, ami a nyilatkozatban kimutatható, mint pl. a hang, grammatikai jelenségek, szintaktikai kapcsolódások, csak a jelentés közvetítésével kapcsolódik hozzá. Továbbá, a transzcendens valósághoz közelebb áll az egész mondat, mint az egyes szó jelentése, s még közelebb a teljes kontextus jelentése, mint a mondaté. Mindez abból következik, amit már elmondtunk, hogy tudniillik csak akkor rögzül véglegesen minden alárendelt egység tárgyi viszonya, amikor már a kontextus lezárul. A valósághoz tehát a kontextus teljes jelentése van a legközelebb, és ezt nevezzük témának („tartalomnak”). A közlés kontextusában ezért a tartalom nyilvánvaló túlsúllyal bír a nyelvi összetevők fölött: a tartalom határozza meg pl. a grammatikai eszközök kiválasztását is.

Helyezzük most emellé a költői nyelvet: viszonya a transzcendens valósághoz, ahogy azt az utóbbi napokban szemléltettük, meggyengült. Ezáltal megváltozik a nyelvi közlés belső hierarchiája is: a téma megszűnik privilegizált összetevő lenni, mivel a transzcendens valósággal való kapcsolat itt a nyilatkozatnak nem célja, sem mértéke, hanem, amint láttuk, ahol hangsúly helyeződik rá, ott inkább az alakítás eszköze (pl. a mű realizmusa). A téma ezért a költői műben a többi összetevővel párhuzamos, ezeknél nem fontosabb és nincs is túlsúlyban velük szemben. Mivel így nem kötődik szorosan egyetlen ponthoz, a nyelv egész építménye sokkal mozgékonyabb, mint normálközlés esetén. Könnyen lehetséges, hogy az adott esetben pl. a témát a nyelv sugallta, nem pedig fordítva. Ez persze azzal jár, hogy a figyelem a nyelv belső felépítésére összpontosul, amely a közlésben nem kerül figyelmünk középpontjába, és csak akkor köt le bennünket, ha nem felelne meg teljesen céljának (a tartalom hiánytalan kifejezésének). Ezt úgy is ki szokták fejezni, hogy a közlésben a beszéd eszköz, költői nyilatkozatban pedig cél. Ennyi a költői nyelv önelvűsége. Egyeseknek ez esetleg kevésnek tűnhet, s az emberek ennek jegyében viszolyognak az iránt, amit – jogosulatlanul – formalizmusnak neveznek. Számukra a költészet méltósága és valódi jelentése elleni cselekedet, ha csupán a nyelvvel való játéknak tartjuk. Nos hát, hogy is áll a dolog valójában? Kettős tézissel lehet erre válaszolni:

1. Az „önelvűség” csupán a költészet transzcendens valósághoz való viszonyának a meggyengülését jelenti, miközben annál erősebben nyomatékosul az intencionális valósághoz való viszony.
2. A közlő és a költői „önelvű” nyilatkozat közti különbség nem annyira kiélezett, hogy valós viszonyukat elvágná. Vannak a költészetnek olyan alakzatai, amelyek az önelvű nyilatkozat és a közlő között ingadoznak.

Szóljunk most röviden e két tézisről. Az első kiviláglik abból is, amit már mondtunk, hogy tudniillik a költészet éppen azzal hat a valóságra, hogy mentes a transzcendens valóság egy bizonyos pontjával való összefonódottságtól, hogy ezáltal „szimbolikus” vagy „tipizáló” érvényességhez jut, ami azt jelenti, hogy például egy konkrét cselekmény számos (valójában: végtelen mennyiségű) olyan konkrét cselekményre, szituációra vonatkoztatható, amelyre az olvasó gondol vagy amelyet átélt. S ilyen összefüggésben tételezzük, hogy a figyelem középpontja, a szempont az intencionális valóságra irányul (amely minden esetben éppen úgy működik, hogy a transzcendens valóságot az intencionálisnak az ő álláspontjáról és prizmáján keresztül értékeljük, „látjuk”). – A költői nyelv számára ez azt jelenti, hogy azon intenzív viszony, sőt, kölcsönös átfedődés mellett, amely a nyelvi jelentés oldala és az intencionális valóság között állandóan fennáll, a költői nyelv közvetlenül befolyásolhatja az adott közösség tudatában élő intencionális valóságot. Elmondható: míg a közlésben a transzcendens valóság és hatása alatt a nyilatkozatban maga a tartalom kerül a figyelem központjába, addig a költői nyilatkozat az intencionális valóságra és magának a nyilatkozatnak azokra a nyelvi összetevőire összpontosít, amelyek a mű minden alkotórésze közül a legközelebb állnak az intencionális valósághoz. Más szóval: ismert tény, hogy a műben foglalt és közvetlenül kifejezett ideológiánál sokkal nagyobb hatással bír értékrendszerünkre az a mód, ahogyan a mű elő van adva. Ahogy Tolsztoj kifejtette: „Ha el akarnám mondani, mit akartam kifejezni a Háború és béke által, az egész művet újra kellene írnom.” Amint látják, ha így tekintjük a dolgokat, a formalizmus és a nyelvi mű formalista felfogása a jelölés jogosságát is elveszíti. Sklovszkij könyvének meg nem értéséből adódik, hogy formalistaként értékelik, habár ez a könyv valójában a formalizmus elleni vita kezdetét, sőt, ennél többet: a formalizmus meghaladásának kezdetét   jelentette.

Ha a költő (a költőre mindenekelőtt szűkebb értelemben, tehát mint versíróra gondolok) semmi mást nem tesz, csak feltárja a nyelvi tudat számára a nyelv egy bizonyos oldalát, azt a figyelem középpontjába helyezi, figyelmünket a nyelvi felépítésre irányítja, kipróbálja minden lehetőségét és változatát, ezzel pedig eléri azt, hogy az emberek nemcsak beszélni, hanem gondolkodni is másként fognak, mint annakelőtte – hiszen mindezzel egyúttal átépítette az intencionális világ struktúráját. Kifogást emelhetnének ez ellen azzal, hogy verseket kevesen olvasnak. Én erre Cocteau egyik írásából vett idézettel válaszolnék: „Újságíróink, anélkül hogy sejtenék, Mallarmé hatása alatt állnak.” Ez a kijelentés csak látszatra paradox: statisztikailag (pl. a szórendi eloszlás statisztikájával) könnyen bebizonyítható lenne. Itt nem foglakozhatok azzal a – már inkább szociológiai – kérdéssel, milyen konkrét utakat tesz meg ez a hatásmechanizmus. Számunkra elegendő megállapítani, hogy létezik. Más környezetben – pl. Franciaországban vagy Oroszországban – ez a tétel egyébként is sokkal természetesebben hangzana, mint nálunk. Azt nem mondom, hogy e két országban verskötetekkel a kezükben járkálnának az emberek az utcákon. Sőt, emlékszem arra, hogy néhány évvel ezelőtt egy folyóiratban azt olvastam, miszerint Franciaországban csaknem lehetetlen verskötet kiadása anélkül, hogy a szerző a kiadást maga ne fedezze. De egy biztos: mindkét említett országban gazdag a memoriter kultúrája; az emberek fiatal korukból, sőt, gyerekkorukból, az iskolapadból bevésett versek tömegét hozzák magukkal, ezek ugyan néha csak töredékek, de szilárdan rögzültek. Ami Oroszországot illeti, emlékszem régebbi orosz regényekre, amelyekben nagyon gyakran, sőt, csaknem szabályszerűen a szereplők egyike, a rezonőr szünet nélkül verseket idéz. A költészet ismerete tehát ezekben az országokban valóban általánosabb, mint nálunk.

És most térjünk vissza tárgykörünkhöz, sőt menjünk még tovább: annak oka, hogy a figyelem miért éppen a költészetben fordul annyira intenzíven a nyelvi elemek felé, abban rejlik, hogy a költészet ritmikus. S közismert, hogy a ritmus éppen a nyelvi elemekhez kapcsolódik. Ahogy a korábbiakban bemutattuk, a ritmus ugyan áthatja a mű egészét, érinti a téma kompozícióját, de közvetlen hordozója mégis a nyelv valamelyik összetevője, sőt, éppen a hang, ez a látszatra leginkább felszíni összetevő az. Az emberek ezért gyakran esnek abba a tévedésbe, hogy a ritmust csak valamilyen külső „dísznek” tartsák, és ne ismerjék el átalakító funkcióját, dinamikus elvét, amellyel a nyelvi nyilatkozat egész építményét mozgásba hozza. Ez széleskörű bizonyítást igényelne, de itt most nem a metrikáról van szó, ezért csak jelzésszerűen utalok a ritmus befolyására a szókészlet kiválasztásában, a mondat szintaktikai felépítése és a verssor mint egység ritmikai felépítése közti feszültségre stb. Túlzás nélkül állítható ezért, hogy a „Mácha a Máj megalkotója volt” és a „Mácha a cseh jambus megalkotója volt” mondatok szinonimák. A költészetben mindig nagy tettnek számít, ha sikerül egy új metrikai sémát megteremteni, és megfelelő nyelvi anyaggal kitölteni stb. A ritmus és a költői mű nyelvi felépítése közti szoros kapcsolat megléte miatt ez valójában a nyelv átalakítását, és a szó tágabb értelmében annak az intencionális valóságnak az átalakítását jelenti, amely összefügg a nyelvvel. Most pedig, hogy világosan lássunk, még néhány szót az intencionális valóság és a nyelv összefüggéséről: Az értékekről beszélve mondtam volt, hogy a „látható”, „tudatos” és rendszert alkotó értékek mellett, amelyeket mérni lehet, vannak láthatatlan, határozatlan és nehezen kivehető értéktöredékek is, amelyek látszólag a dolgokhoz és szavakhoz tapadnak, s (minden egyes esetben) a dolgok és a szavak (mint jelentések) tulajdonságainak tűnnek. Az ilyen „diffúz” értékek meglétével kapcsolatban arra a szemléletes példára hivatkoztam, ami szerint pl. egy adott cselekedet látható, azaz tudatos erkölcsi elbírálása önmagunk által érezhetően el fog térni ugyanazon cselekedet diffúz elbírálásától, és így ezt esetleg belső feszültségként fogjuk megélni, és szenvedni fogunk tőle. Azt is mondtam, hogy a „látható” értékeket könnyebb átalakítani, mint a diffúz értékeket, éppen azért, mert megragadhatóak és összefüggéseik láthatóak. És még hozzátettem, hogy éppen ezek a diffúz értékek fogják össze „világunkat”, vagy, ha kívánják, azt, amit „világnézetnek nevezünk”, habár ez a szó a dolgokhoz való túlságosan tudatos viszonyulást és értékelést sugalmaz. Végezetül azt is mondtam, hogy a diffúz értékekre sokféleképpen lehet hatni, de a leghatásosabban mégis a művészet által. Megjegyzem még, ami nem kevésbé kézzelfogható, hogy az a „világ”, amelyet a láthatatlan értékek átszőttek, nem más, mint az intencionális valóság: sőt, elmondható, hogy az intencionális tárgy a következőkből tevődik össze: a) a transzcendens valóság egy pontjára történő utalásból (láttuk, hogy ez az utalás nem mindig valósul meg, más szóval, hogy gyakran sokáig létezhetnek intencionális tárgyak anélkül, hogy azoknak a transzcendens valóságban valami megfelelne, amelyek tehát ezt a viszonyulást csak színlelik); b) bizonyos értékből (esetleg bizonyos értékekből). Most pedig tekintsünk a nyelv és az intencionális tárgyak világának kapcsolatára. Mi felel meg ezeknek a nyelvi közlésben? Elmondtuk: amíg nem végezzük el az alany és az állítmány összekapcsolását, addig minden szó, amelyet a kölcsönös alá- vagy fölérendelés grammatikai viszonyába helyezhetünk (pl. egyik szónak grammatikai meghatározásával a másik által), csak az intencionális valóság szerveződési szintjére vetül ki, de nem éri el a transzcendens valóság szerveződési szintjét. Nos hát, a szókapcsolat annak felelnek meg, amit intencionális tárgynak nevezünk. Ha azonban számításba vesszük, hogy az ilyen szókapcsolat igen könnyen helyettesíthető egyetlen szóval is (pl. egyenlő oldalú derékszögű négyszög = négyzet), akkor világossá válik számunkra, hogy (jelentésüket tekintve) az egyes szók is intencionális tárgyak. Ha feljebb megyünk, a szószerkezetektől (bővített mondatrészektől) az egész mondatig, akkor itt már nemcsak az intencionális szerveződés, hanem mögötte (alatta) a transzcendens szerveződés is számításba jön. A költői  nyelvről  mondottakból  azonban arra  is emlékezünk,  hogy a transzcendens szerveződéshez való viszonyulás éppen itt gyengül meg és válik többértelművé. Tehát a költői nyelvben az alany és az állítmány mondatbeli kapcsolódásánál is a hangsúly ennél az intencionális valóság szerveződési szintjére való kivetülésre helyeződik át. De egyebek közt a közlés általános szabályaként fogadható el, hogy a nyelvben (a szókincsben, majd a hagyományos szókapcsolatok és a mondattípusok tárában stb.) foglalt diffúz értékek egészükben átfedődnek az intencionális valóság értékeivel, amelyek egyaránt érvényesek a beszélő és a hallgató számára. Ez a normáleset, de lehetségesek eltérések is. A költői nyelv esetében ez másképpen lesz (mindenekelőtt a szó szűkebb értelmében vett poézisra, a verselésre gondolok). Itt minden arra fog irányulni, hogy a nyelvben lappangó értékcsoportosulás más legyen, mint az intencionális valósághoz kötődő értékösszesség. Világosan tűnik ki ez a szóválasztásnál. Ha a közlés számára választunk szót (gondoljunk most a közlés legtisztább típusára, a formula-, tehát főként tudományos nyelvre), akkor ezt azzal az elhatározással tesszük, hogy az a legpontosabban, leginkább megfelelően fejezze ki a valóságot, azaz hogy a legközvetlenebbül utaljon a transzcendens valóságra, és hogy ne késlekedjen, és ne zavarodjon össze az intencionális valóságon keresztül vett kerülőút által. Ismeretes, hogy a tudományos nyelv kínos gondossággal igyekszik elkerülni azt, hogy valamiképpen felidézze az intencionális valóságot és a benne foglalt értékeket, valamint hogy lehetőség szerint elkerüli pl. azokat a szavakat, amelyek valamilyen módon értékelést sugallnak. Ahogyan azt Havránek az irodalmi nyelvről szóló tavalyi tanulmányában (Havránek, 1932) kimutatta, a tudományos nyelv előszeretettel kutatja fel az automatizált, azaz az olyan szókat, amelyek esetében a biztos, egyértelmű tárgyvonatkozás rögzítve van. Ezzel ellentétben a költői nyelv szókeresése teljesen más irányelveket követ. De nemcsak a szó, hanem minden más nyelvi eszköz keresése is úgy történik, hogy a bennük foglalt, a hozzájuk tapadt értékek némiképp eltérjenek az adott közösség intencionális valóságában élő értékektől (ahogyan az archaizmusok, a neologizmusok, az idiómák, úgy, csak kevésbé látható módon a mondattani eszközök alkalmazása és funkciója is egyúttal átértékelést jelent). Egészében elmondható: a költői nyelv egyenesen az értékek átértékelésére irányul, és számára eszközül ehhez a ritmus, a költészet látszólag külső „dísze” szolgál. Látható tehát, hogy ha azt mondjuk, hogy a költészetben a nyilatkozat önelvűvé válik, akkor ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nyelvre és összetevőire csak mint formára, a mag héjára tekintenénk.

És most vegyük a másik, fent megfogalmazott tézist, mely szerint a „közlő” és az „önelvű” közlés közti különbség nem annyira éles, hogy elvághatná a köztük levő kapcsokat. Más szóval, vannak olyan költészetbeli alakzatok, amelyek e kettő között ingadoznak: ezek a prózai alakzatok. Most tehát az „önelvűségnek” arról a vetületéről lesz szó, amelyik a próza, főként pl. a regény és az elbeszélés szempontjából lényeges.

*

Legutóbb azt mondtuk, hogy ma a költői mű regényhez és novellához viszonyított ún. „önelvűségének” a korlátozottságáról lesz szó. Esetükben ugyanis a transzcendens valóság szerveződésétől történő elkülönülésük nem annyira radikális, mint pl. a líra esetében. De ahogy megjegyeztük, az igazság vagy a hamisság kérdése itt sem kritérium, hanem csak képlékeny eszköz, de mint látni fogjuk, határesetben lehetővé válik a „közlés” és az „önelvűség” közti ingadozás (biográfia). A próza szemszögéből már az is fontos, hogy hiányzik belőle a ritmus, azaz a ritmus mint önálló és állandóan megújuló metrikai impulzus, amely a mű vázát egyben tartja, magához vonzza, tehát a mű tengelyét alkotja. Tinyanov egyik cikkében azt mondja, hogy a vers és a próza közötti különbség abban rejlik, hogy a vers tengelye a ritmus, a prózát a téma. A téma pedig olyan összetevő, amely a transzcendens valósághoz áll a legközelebb. Persze, csak ha a szűkebb értelemben vett prózáról beszélünk, nem pedig a közlő prózáról – mellékesen jegyzem meg, hogy a művészi prózára (amelyre gondolok) érvényes mindaz, amit elmondtam.

Néhány példán keresztül megkísérlem még önöknek bemutatni a regény témája és a transzcendens valóság közötti viszony különféle lehetőségeit. Vegyük először példának a mesét, amelyben ez a viszony nemcsak gyöngítve, hanem egyszerűen tagadva van. Gondoljunk a bevezető formulára: Hol volt, hol nem volt. A mesében ez mindig így van. Nemcsak arra vagyunk felkészülve, hogy az, amiről mesélnek, nem történt meg, hanem tudjuk azt is, hogy sem ez, sem más hasonló nem is történhetett meg. Ezért tűnnek a mesék pusztán beszélésnek. Az elmondás tényén kívül itt semmi más nem létezik. Bogatirjev, a néprajzos, említette egyszer, hogy abban a környezetben, ahol a pusztán elbeszélő mesék még léteznek, az elbeszélés úgy is lefolyhat, hogy a hallgatók a mesemondás egész ideje alatt nem ülnek a mesélő mellett, hanem hogy időnként egyikük vagy másikuk dolga után néz, majd visszatér és újból hallgatja a végtelenül elhúzódó mesét. Ez azt tanúsítja, hogy érdeklődésük nem az elbeszélt dolognak, hanem magának az elmondásnak szól. (Ez, persze, csak a mesék egy fajtájára érvényes, emellett vannak mások is: a vízimanókról szóló és hasonló mesék, valamint a fabliau-k. Az elsők esetében a történést mint valóságost közlik, annak lokalizációjával, az adott személyhez való kötődésével egyetemben, a fabliau-k esetében pedig novellaként, személyhez és helyhez való kötöttség nélkül, vagy legfeljebb ez a kötődés nyilvánvalóan humoros formában tételeződik.)

Állítsuk most a mese mellé az olyan típusú regényt, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Már mondtuk, hogy ami itt elmesélődik, nem történt meg ugyan, de megtörténhetett volna. Ennek a tudatában közeledünk Dosztojevszkij regényéhez. És nemcsak ez: szóltunk arról, hogy nem az a döntő, valóban létezett-e Raszkolnyikov, vagy sem, hiszen minden olvasóban van egy adag Raszkolnyikov; más szóval, a „dologi” viszony nem annullálódott, hanem megsokszorozódott. Úgy is mondhatnánk, hogy a történés itt képletes viszonyban van a transzcendens valósággal, ha nem lennének más művek és irodalmi műfajok, ahol a történés képletes érvényessége sokkal világosabban tűnik ki. Gondolok itt főként a tanmesére és a hozzá hasonlókra. A tanmesében egy történet beszélődik el, amelyik nem történhetett meg (a tanmesék alapformái állatokról szóló történetek, az összes többi, mint pl. az emberekről szóló tanmesék, ezek alapján értelmeződnek), de amelyik (a szó szoros értelmében) kép. Más eset a parabola. Milyen ennek a transzcendens valósághoz való viszonya? Hozzunk fel egy konkrét példát: kiment az ember éjjel, hogy vessen, amikor elaludt, odajött az ellensége és konkolyt vetett a búzájába – aratáskor a konkolyt kiválasztják és tűzre vetik. Tudjuk, hogy némely bibliai parabola ugyanolyan kifejezett értelmezéssel rendelkezik, mint a tanmese. Létezik tehát hasonlóság a kettő között. A különbség abban rejlik, hogy a parabola által előadott történet nem „valótlan”, hanem a „valóság” érvényességét, tehát valami megtörténtet közlő hírt színlel (a parabolákban csak nagyritkán találkozunk olyan poénnal, amely a parabolát anekdotává változtatná). Egyrészt tehát adva van a teljesen egyértelmű tárgyvonatkozás, akárcsak a közlő nyilatkozatban, másrészt, emellett van még egy másik tárgyvonatkozás, amelyik közvetett, képletes.