Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. december / Kettős száműzetésben

Kettős száműzetésben

Haraszti Mária fordítása

Barátok nem szoktak életrajzi jegyzeteket készíteni egymásról. Aztán amikor egyikük magára marad, rádöbben, milyen keveset tud a másikról annak ellenére, hogy közös élmények fűzték őket össze.

Pontosan így volt akkor is, amikor 1968 januárjában felhívtak a Kultúrny život szerkesztőségéből, hogy írjam meg Leopold Lahola nekrológját. Távol voltam könyvtáramtól és feljegyzéseimtől, csak az emlékezetemre hagyatkozhattam. Annak első reakciója egy verssor volt, amelyet Lahola 1939 őszén olvasott fel nekem Valonská utcai padlásszobájában: Megtörtem, akár a kút mélyén látott kép.

A látott jelző nem tetszett a diákversben. A többi egybeolvadt a környezet atmoszférájával. Valóban olyanok voltunk, mint a mély kőkút vizének színén rabságba esett kép, amelyet senki sem lát.

A befejezett megtörni lassan a folyamatos törni igévé kezdett változni, ahogy a grafikon az időjárás változásait rögzítő meteorológiai térképeken, ahogy a különböző formájú, színű kavicsokból épülő mozaik.

A nekrológ együtt jelent meg Jozef Bžoch búcsúgondolataival, aki személyes felindultsággal beszélt az elhunyt szerző iránti adósságokról: „Mindenhez, amit akartunk, de elhalasztottunk, amit akartunk, de nem tehettünk, amit tehettünk, de nem akartunk, mindenhez túl késő van már.”

J. Bžoch akkor elsősorban Laholára, az emberre gondolt – ami az írót illeti, talán most se túlságosan késő, bár más értékekkel, kritériumokkal és ízléssel bíró kort élünk, amikor „nehezen magyarázható a más korban élt élet” (Plutarkhosz).

A szerkesztőség közzétett még egy jegyzetet, miszerint Leopold Lahola életéhez visszatér egy Jozef Félix tollából származó portréval, aki utóbb Leopold Lahola elbeszéléseiről címmel írt tanulmányt, a legjobbat, ami az író életművéről megszületett.

A manzárdbeli vers óta több mint egy fél évszázad eltelt, Lahola halála óta több mint húsz év, és én nem tudok többet mondani róla, mint amit a nekrológban írtam, talán csak szaporítani az adatokat és feltenni a kérdéseket, amelyekre ösztönöz.

Bizonyosan keverem a lényegeset a lényegtelennel. Nem tartom be az enciklopédiái vagy szótári rendet sem. Mentségemül szolgáljon, hogy a szerzők portréi és műveik leírása oly megragadó és hasznos, akár a zenélő órák szétszerelése, mikor a kerekecskék és rugócskák példás rendben sorakoznak, de az óra nem zenél. Talán nem minden analitikusnak adatott meg egységében érzékelni a költészet melódiáját és szövetét, mint ahogy J. Felixnek tanulmányában. A tudomány nyelvjárásai lehetővé teszik, hogy kikerülhető legyen a melódia, ha nem kellemes a fülnek. A telefonkönyv névoszlopa is értelmezhető tévedésből alliterációként.

Irigyeltem őt – meg tudta csinálni és ki tudta mondani, amihez belőlem hiányzott a képesség és a bátorság. Megismerkedésünkkor szinte tökéletesen bírt hat nyelvet, mögötte voltak olaszországi és észak-afrikai kalandozásai. Magasan a középiskolás szint fölé emelkedő műveltsége volt, kiismerte magát a festészetben és a zenében. Ismerte különböző nemzetek dalait és nagyon jól balalajkázott. Egyik filmjének ez volt a címe: Az ördög balalajkázik. Előszeretettel énekelt egy francia dalt, amelyet Afrikában tanult. Már csak a refrénre emlékszem: Meghalok a fájdalomtól, kis fekete lánykám, hallgasd sírásom. És egy olaszt: Bárkánk megáll a Sóhajok hídja alatt.

Bátyja operaéneket tanult, öccse hegedűjátékot. Apja nem volt, csak anyja: apró, szívélyes, lágy kelet-szlovákiai nyelvjárást beszélő.

Mindent intenzíven, s mintha előbb érzékelt volna, és szokatlan szemszögből. Mikor sok év elmúltával találkoztunk Münchenben, végigbeszélgettünk egy napot s egy éjszakát. Kényszerű szükségét érezte, hogy többet beszéljen a múltról, mint a jelenről; a múltat úgy érzékelte, mint ami élő, majdhogynem jelenlévő. Már két infarktusa volt, nem törődött vele, nem kímélte magát.

A halálnak különféle formái vannak. Tudunk róla, de mindig alkalmatlanul állít be, váratla–nul, váratlan helyeken, lábujjhegyen, akár a tolvaj. Lahola visszatért meghalni Pozsonyba, amelyről azt hitte, örökre elhagyta. Ha a hétköznapi eseményeknek nem tulajdonítanánk mágikus jelentőséget, semmi különös nem volna bennük. Azok szemében, akik Laholát nemzetietlen világcsavargónak  és  kozmopolitának tartották, visszatérése véletlennek tűnt. De lehetséges más, titokzatos mélységeket sejtető magyarázat is. Lahola a maga kóborló, világcsavargó életét a Valonská utca és a Csalogányvölgy (itt található az egyik pozsonyi temető – a szerk. megj.) között élte le.

Különbséget tett az otthon, a haza és az állam között. Tudta, hogy az otthon elhagyhatatlan, mert az otthont az ember magában hordozza, akár egy „mozgó ünnepet” (Hemingway), hogy az otthon ez a ház az illatozó konyhájával, ezek a fák, ez a folyó vagy patak, a gyengédség első iskolája, néhány ember, akik nélkül énünk nem lenne ÉN, hogy a haza mostohaként is bánhat velünk, bár illenék szeretnie sikerületlen gyerekeit is, s hogy az állam szükséges rossz.

Valahogy így válaszolt a szerkesztő kérdéseire, mikor hosszú évek múltán hazalátogatott. Egy másik szerkesztő jellemzően kozmopolitának minősítette válaszait. Lahola nem illett a szerkesztő nemzet- vagy osztályébresztő koncepciójába, és a szerkesztő nem ismert mást.

Lahola válaszainak megvolt a maguk nem ideológiai konstrukciókból levezetett hátországa. Az emocionális tapasztalat és az intuíció mindig megbízhatóbb iránytűi voltak, mint a filozófiai alternatívák. Ez gátolta meg, hogy a szabadságot mint a szükségszerűség felismerését fogadja el, azaz mint az engedelmesség jármát bárminemű csábító és kötelező ideálok és célok nevében.

Megkérdeztem tőle, miért választotta állandó lakhelyül éppen Németországot és éppen Münchent, annak a pincének a közelségét, ahol valaha a még ismeretlen Hitler és bandája söröskriglik és szentimentális dalocskák mellett a távoli országokba való győzelmes menetelésekről ábrándoztak. Attrakciót jelentettek a látogatók és a turisták számára, akiknek, később, mikor a börtönökben vagy koncentrációs táborokban ültek, elszállt a nevethetnékjük.

Levélben válaszolt, miután átgondolta a megfogalmazást: „Már soha nem leszünk képesek a lét valódi örömének átélésére és a spontán meg–nyilvánulásra. A szorongás jelen lesz a gondolatainkban, nehezen telepszünk meg tartósan, a száműzött traumáját hordozzuk, nem fogunk tudni adaptálódni, beilleszkedni, beolvadni. Nemcsak a háború, hanem, ráadásul, hogy csak zsidók voltunk benne, tartós nyomot hagy bennünk. A németek között nem kell alkalmazkodnom, pontosan tudom, hol vagyok.” Hasonló vallomásokkal találkozunk elbeszéléseiben is, bár cselekvő alakok mondják ki őket: „...nem élünk, csupán életben maradtunk,... mások vagyunk, mint voltunk, amilyenek már sosem leszünk” (A testről és a lélekről).

Értettem, de nem értettem vele egyet. Hittem a sötétség birodalmából a fény birodalmába tehető ugrás nagy illúziójában, hogy a foltok nem kisebbítik a Nap nagyságát, hogy az embernek tartoznia kell valahova, hittem, hogy a vitában: megengedhető-e a felsőbbrendű igazság nevében elhallgatni és feladni a kisebbet, Sartre álláspontja legitim, nem pedig Camus-é, aki nem adott helyt kétféle igazságnak, csupán egyetlen igazság létezését ismerte el, hogy Jeffers gránitkő tornya lehet menedék, de megoldás nem. Nagyon sokan tudtuk már akkor mindezt és sok minden mást is, már Sztálin bűntetteinek leleplezése és ezek meghonosítása után voltunk. Sőt, akkor már J. Améry esszéit is ismertem. Csakhogy az illúzió erősebb a kételkedésnél.

Szokásához híven nem vitatkozott. Odaadta a Weltliteratur der Gegenwart című könyvet, és a leviatán államról szóló fejezetben, Malraux Remény című könyvéből aláhúzta: „a remény, hogy egy napon testvérekké válnak az emberek, ha megszűnnek elvtársak lenni”. Figyelmeztetett, hogy a németben a tömegek bipoláris megszólításának közös nevezője van: Genossen és Volkgenossen. A bűnös múlt nélküli államok valóban ritkák, bár ez a múlt rájuk is kényszeríthető – a szocializmus és a nemzetiszocializmus.

A kis kitérő Améryhez csak látszólagos:

A múlt terhét nem lehet tudományosan feldolgozni – mérlegelt Améry. A tisztázására tett minden monokauzális kísérlet csődöt mondott. Az áldozat démonizálása ősi tradíció. A kínzás sem találmánya volt a német nemzetiszocializmusnak, hanem apoteózisa. Az engedelmes szolga kényszerűen pusztít és kínoz, hogy érezze saját nagyságát és ne érintse meg a mások szenvedése, hogy a tanúkat mozdulatlanságba és közömbösségbe rémítse.

A szolga első ütésekor az áldozat – megaláztatása miatt – megszégyenülten földre rogy, s traumatikusan érzi és éli át ÉNje határainak megsértését. Az első ütés borzalmas tapasztalat, amelyet az áldozat védtelenül, leértékelve, egzisztenciálisan megsemmisítve él át. A tapasztalat betetőződik, és csak az ellenállóképesség fokán múlik, hogyan éli át a maga halálát vagy fogadja az öngyilkosság egy bizonyos módját, amely után a világban való hitevesztettség marad, a haza megszűnik védelmező lenni, és elveszik az otthon érzése. Mindent áthat a szorongás és a félelem (más, mint pl. a fronton). Bekövetkezik az egzisztenciális egyensúly felborulása, elveszik a szó, a beszéd értelmébe vetett hit (szabadon interpretáltam).

Améry az öngyilkosságot írással odázta el. Paul Celan sem szűnt meg abban hinni, hogy az emberi beszéd túlélte elembertelenedett formáját és a nyelvi giccset, hogy „a beszéd nem veszett el, de át kellett esnie a válaszképtelenségen, a szörnyű hallgatáson, ezernyi sötétséget hirdetve a halált hordozó harsogásban.” Ennek ellenére Améry és Celan is kedvében járt a „megkésett halálnak”. Nemcsak ők, hanem K. Tucholsky, W. Benjámin, E. Toller, S. Zweig és mások is. Laholát utolérte.

Améry tanulmányaiból kiderül, hogy a „kínzásnak” szalonképes, „szublimált” formái és helyzetei is lehetnek, olyan leírt és íratlan törvények, amelyek a csapások funkcióját töltik be, előkészítve az önkéntes vagy kényszerű, valóságos vagy fiktív véget, amikor a törvényen kívüli áldozat – egyén vagy csoport – biológiai megsemmisülése csupán idő kérdése (Lyotard). A személyiség megszűnése nem kell, hogy fizikai legyen, lehet szublimált, a visszatérő múlt árnyékában szorongásos állapotokkal és paranoiás álmokkal kísért, amelyekben az első ütés és a száműzetés traumája él tovább. „Ha minden lehetséges, tudományos kérdésre válasz találtatik is, érezzük, hogy mindez édeskevéssé érinti éle–tünk problémáit” – írta L. Wittgenstein, és – Ingeborg Bachmann szerint – „esztétikusak a szív megfogalmazhatatlan misztikus tapasztalatai is.” Améry „ismeretlen barátnőjének és rokonának” tartotta Ingeborg Bachmannt – így írt róla a nekrológban, mint ahogy Bachmann rokonának tartotta Améryt és Celant (K. Bartsch).

A személyiségvesztés tapasztalata olyan állandó, amelyen hajótörést lehet szenvedni, még határeset sem kell hozzá. Az ellenállóképesség mértékén múlik, hogy az áldozat magáévá teszi-e a róla alkotott démonizált képet, nem fogja-e el az önutálat, és hogy mennyiben képes pszichikai apparátusából kiszorítani az ilyen tapasztalatot, vele élni vagy megadni magát neki, hogy él-e még vagy csupán életben maradt.

A tapasztalat tágabb összefüggésben is nehezen közvetíthető. Az ész és a humanizmus csődjéhez vezető regresszió a fejlődés bármely fokán lehetséges, ahogy azt a 20. századi szociális rendezés Gulagnak (vagy kevésbé kifejező idegen szóval holocaustnak) nevezett nagyszabású laboratóriumi kísérlete bizonyította. A garanciák és gátak egy ilyen regresszióval szemben szinte mindig megbízhatatlannak bizonyultak. A szó és a beszéd is.

Az európai zsidó kultúra pusztulásával és történelmi szerepe elvitatásával megszűnik az az irodalom is, amelyről oly sok vita folyt, hogy német-e, francia-e, osztrák-e stb. „A bizonytalanság és a kettéhasadás állapotából erőteljes művészi hatású művek születtek, egyfajta alkotói me–nedékek mint a peremlét kifejeződései” (J. Schoeps). Autochtonnak és egyben idegennek tartották ezt a kultúrát, eltérő forrásokkal, amelyek meghatározott, nehezen definiálható összefüggésekké olvadtak. Inspirálója a „sehová sem tartozás félelmének szindrómája” volt – mondta Kafka Max Broddal folytatott beszélgetésében. Hasonlóan vélekedett erről az irodalomról J. Wassermann is. Arne Novák egyik meghatározó vonásának a „szemita szenzualizmust” tartotta, Pavel Eisner bírálta a „rejtett zsidó témákat”, „művészi tisztességtelenségnek” tartván őket. A vita lezárásáról a „végső megoldás” gondoskodott majd minden államban, amely a Harmadik Birodalom védelme alá került.

Voltak és vannak vitatkozók, akik úgy vélik, kár érte. Lehetséges, de létezésének mindig túl nagy volt az ára. Aki másképp gondolja, annak jusson eszébe Lahola elbeszélése (Madárdal), amelyben az őrök arra kényszerítik a zsidót, hogy másszon fel a fára és énekeljen. Nem mint a madár a faágon, amelyet Geothe verselt meg, s mely visszautasítja az ajándékul kínált aranyláncot, mert elég jutalom számára a dalolás öröme, hanem de profundis, mint a zsidó, akit szép hangja miatt választott ki a zenekedvelő őr, hogy énekével kísérje a pusztulásba menetelüket (Dávid Krakower temetése). Sajnálni lehet ennek a „kettéhasadt” irodalomnak a pusztulását, de sajnálkozással lehetne gondolni azokra a körülményekre is, amelyek között megszületett, s amelyek eszkalációja a pusztulásához vezetett, amelyet (likvidálása előtt) Zweig, (megszűnte után) Améry és Celan öngyilkossága személyesített meg.

Lahola egy másik novellája is eszembe ötlik. Egy kutyát magára hagynak, mert zsidóé volt, aztán németé. De kutya nem lehet zsidó, „a kutya nem német és nem is lehet azzá, éppúgy, ahogy ön se lehet a kutyáé” – fogalmazódik meg a novellában, melynek a sokatmondó Mint a kutya címet adta, melyben végül is egy megszabadító pisztolylövés véget vet a kutya kutyaéletének.

Az európai zsidó irodalomról úgy is írtak, mint „szükségszerű kompromisszumról a zsidónak nem lenni lehetetlensége és a még zsidónak lenni lehetetlensége vagy az autentikus értelemben vett azzá válás között” (A. Obermayer). Amos Oz izraeli író egyik szereplőjével fanyar iróniával elmondatja erről az irodalomról: „Semmi sem segít rajtuk (az asszimilálódókon – J. S.), mint ahogy semmi sem segített rajtuk Berlinben és Bécsben sem... hamarosan újra olvashatják a falakon: Zsidók Palesztinába... Lehetséges, hogy megnyerik az erkölcsösségben kiírt magasugróversenyt... de tény, hogy Himmler, Heydrich és Eichmann unokái nagyon is jól élnek, és jóltápláltan osztogatják nekünk a tanácsaikat, és Baal Sem Tov és a vilnai Gaona és minden humanista és pacifista zsidó unokái, akik oly szépen filozofáltak Prágában és Berlinben, senkit sem fognak oktatni, mert mindörökre eltűnnek.”

Az előrejelzések kétkedésre adhatnak okot, de a közelmúltra nézve mindez helytálló.

„A szükségszerű kompromisszum szimptómájáról” és antinómiájáról beszélt F. Torberg F. Werfel búcsúztatójában (1945) Werfelt idézve: „Sajnos, nem találtam semmiféle ŐT, aki eredményesen könnyítene az Én terhén.” Oz könyvének alakjához hasonlóan fejti ki gondolatait J. Améry is: „A zsidó sors utolért... Zsidónak lenni (nem az én választásom) zsidóság nélkül a szakemberek által minden bizonnyal neurotikusnak, általam melankolikusnak tartott egzisztenciába (az enyémbe) torkollik, amely napjaimat meghatározza... a végső megoldásnak mint a tegnap valóságának és a holnap lehetőségének folytonos konfrontációjával.”

Alighanem közömbös, hogy csatlakozik-e még valaki a párbeszédhez és a vitához, avagy sem. Csupán a rokon lelkek feltérképezésének diagnózisáról volt szó. Zsidónak lenni vagy nem lenni nem erény és nem szégyen – csupán adottság, mely olykor kellemetlen. Az emberiség nem kedveli Mózest, bár azt mondják, nem volt zsidó, hanem állítólag egyiptomi, tiszteli és imádja Jézus Krisztust, bár zsidó volt. Einsteint, Freudot, Bergsont, Jakobsont vagy Kafkát és Mahlert becsülheti az antiszemita is. Ha pl. M. Proust vagy idősebb Johann Strauss és fiai fél- vagy negyed zsidók voltak, az ilyesfajta megkülönböztetés és osztályozás az élettanra, és nem a kultúrtörténetre tartozik. Csakhogy az ellenséges indulat is adottság, értelmen kívüli, amely ellen az érveknek nincs esélyük. „... egy bizonyos intellektuális szint fölött az emberek szégyellnek antiszemiták lenni, és gondosan megkülönböztetik az antiszemitizmust attól, hogy nem szeretik a zsidókat” (G. Orwell). Ha az ilyen polgár már be is ismeri, hogy az „antiszemita törvényen kívül áll, legalább azt szeretné, ha az áldozat is bűnös volna” (Horkheimer–Adorno), és az erőszak aktusai az abszolutóriumig relativizálhatók.

A meghasonlottság állapota természetesen nem kell, hogy csak a „zsidó” irodalomra vonatkozzon. Mindig és újra meghasonlottakká válhatnak a rebellisek, az eretnekek, az „elátkozottak”, a különböző kiutasítottak, tekintet nélkül származásukra, vagy éppenhogy származásuk miatt, ami általában az engedetlen intelligenciát jelenti. „Lélekben mindannyian szemiták vagyunk” – mondta XI. Pius pápa. Nem egészen. Az avantgardisták ellen mindig találtatnak gárdisták.

Az adaptálódás, asszimilálódás és beilleszkedés problémaköre bizonyára szélesebb, sürgető minden értelmiségi számára, aki statútumát meg akarja védeni. A közönyös tenger hideg párjaira száműzött Ovidiushoz hasonlónak lenni otthon a hazában is lehet, nemcsak a Fekete-tengernél.

A megmagyarázható és a megmagyarázhatatlan kérdése (I. Bachmann) az ész és a humanizmus csődjének kísérőjelensége marad, igazolva századunk mindkét totalitását. A nyelv és a beszéd is.

Az „első csapással” induló folyamatot – az egyén vagy csoport törvényen kívül helyezésétől egészen a megsemmisítéséig – a sújtott egységként érzékeli, folyamatában; a kitervelők és végrehajtók szakaszonként, amelyekben mindig más figurák szerepelnek, akik csak az önként választott vagy számukra kijelölt adott szakaszért felelősek, s akik vehemensen elhatárolják magukat a többiektől.

A közös nyelv minden szakaszának – az íróasztaltól és a szószéktől egészen a kommandókig, amelyek a likvidálás nyomait likvidálták – megvolt a maga sajátos szótára. Emelkedett, poétikus, szimbolikus, katonai, tárgyszerű: össznemzeti feladat, történelmi adósság, a kelet betelepítése, végső megoldás, boldogan az erő felé, éjszaka és köd, különleges bánásmód, a nemzet egészséges erőinek mobilizálása, kitelepítés, trakció. Apoetizálás és a denominado a nyelv kiüresedéséhez vezetett, az interszubjektivitás megszűnéséhez. Köztudott, hogy a likvidálás nyomait likvidáló kommandóknak halálbüntetés terhe alatt kerülniük kellett az elhunyt, halott, áldozat stb. szavakat, helyettük a rongy, kapca, báb, szemét szavakat kellett alkalmazni, hogy semmi se utaljon arra, emberekről volt szó. Olyan világ keletkezett, amelynek megértéséhez hiányoztak a fogalmak, és nyelvéhez a gyakorlat. A múlt terhe ezért is megmagyarázhatatlan, nehezen felfogható és „megszólítható” (Tatárka kifejezése). Sok mindent megmagyaráz a mottó, amelyet Lahola illesztett Az utolsó dolog című prózakötete elé: „Csupán egy lehetőség van a szakadék elkerülésére: megvizsgálni, megmérni, megállapítani a mélységét és alászállni belé.” A barlangkutatónak át kell esnie mindhárom előkészítő stádiumon. Amennyiben vissza akar térni.

J. Félix jó érzékkel tapintott rá Lahola nyelvének sajátosságára és hátterére, s nem véletlenül választotta mottóként Lahola Infernójának ezt a dialógusát: „Hol szedte fel ezt a különleges beszédmódot? Valahol, ahol ön nem járt, madame.” „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (L. Wittgenstein).

A szakadék szó J. Amérynél is előfordul: „A szakadékban fölöttünk, zsidók fölött ott volt minden árja fogoly, fényévekkel mérhető magasságban.” Az áldozatok rétegezése a világ elrendezéséről alkotott vízió tükörképe volt.

A két diktatúra és az alattuk lévő szakadékok tapasztalatai nem tekinthetők lezárt fejezetnek, hanem csak egy újabb lehetőségének, figyelmeztetésnek, amely mellett minden más mellékes (Jaspers, Arendt, Lyotard stb.). A legyőzetlen múlt továbbélése a társadalmi csoportok, az egyén és a tömeg közötti ellenségeskedés fokozódásában jelentkezik, az egyén elleni rasszizmus világméretű növekedésében (E. W. Skvara).

Az ész és a humanizmus a 20. században két ízben is elveszítette védő szerepét és kapitulált az állam által szervezett bűnnel szemben, s ez az identitás diffúz voltában csapódott le, egy idegen, kaotikus, legyőzhetetlen nagyvárosban veszélyt érző, tanácstalan bevándorlóra emlékeztetve. Ezzel már találkoztunk: a világ álombélivé, szürrealistává válik, az elmagányosodott egyén saját sebezhetőségének megéneklőjévé lesz, aki „deficitjeit kompenzáló fantazmákkal egyenlíti ki” (S. Freud) – a régi-új változat, a kettős száműzetés. A világ megszűnik létezni attól a pillanattól, amint megszűnünk szeretni őt, megszűnik, egy belső katasztrófa forgatókönyve szerint vagy a saját ÉN eróziója által. „Éljen a káosz, mert a rend kudarcot vollott” (K. Kraus). A művészet teremthet is, megsemmisíthet is. A betegség produktumainak tartott rögeszmék a gyógyítás és a rekonstrukció kísérleteit jelentik (Canettit idézi R. Hank).

Kafka életműve – írja W. Benjamin – a tradíció megbetegedését mutatja. A bölcsesség az igazság epikus oldala képében jelentkezik; sűrítve például (mint hagyomány és érték) a bibliai történetekben. Ez a tömörség felbomlott, csak a bomlás elemei maradtak belőle, s a mű olyan, mint az ellipszis, amelynek középpontjait és a köztük lévő távolságot két tapasztalat határozza meg: a misztikus, tehát a hagyományos, és a nagyvárosé: a bizonytalan. Az igazság önmagunkba, a saját bensőnkbe nézéssel kerestetik, ahogy azt már Szent Ágoston sürgette.

Az individuum és a világ, valamint a hovatartozás kérdéseit, s ami ezekkel összefügg, Leopold Lahola drámákban, prózákban, filmekben és televíziós forgatókönyvekben vetette föl.

Amikor 1939 után elüldözték hazájából, mindent megtett, hogy ne kelljen elmennie. Amikor már nem volt muszáj, elment oda, ahová kergették – Palesztinába. Jugoszláviai és franciaországi megállók után Né–metországban horgonyzott le. Alexander Matuška, aki előszeretettel magasztalt fennkölt magaslatokig nem emelkedett dolgokat is, azt mondta volna róla: az övéitől kétszer ment el, az idegenekhez egyszer sem érkezett meg.

1918. január 30-án született Eperjesen, de Árva lett az otthona. A gimnáziumot Pozsonyban végezte. Barátja volt Fr. Žáček, Fr. Dibarbora; V. Chmel, L. Guderna, J. Šturdík festőművészek, az idősebbek közül Fr. Kudláč, s főleg osztálytársa, J. Taška, akivel bebarangolta Európa egy részét és Észak-Afrikát. Az élményekből született a Szaheli dalok verseskötet. Megmaradt a fejemben egy szuggesztív sora: Szidi, megöl a szerelmed, Szidi, szerelmed megfoszt mindenkitől, akik még csak várnak rám.

A Valonská utcában lakott, amelynek intim vidéki arculata volt. A szőlősgazdák házaiban borozók voltak, a konyhában vagy az udvar lugasának ernyei alatt. A látogatók háromnemzetiségű összetétele beleolvadt a pressburgi koloritba, mindaddig, amíg a harmincas évek végén a nacionalizmus bomlasztani nem kezdte.

Tanulmányait a bölcsészkaron meg kellett szakítania, magántanulmányait is J. Mudroch műtermében, akit akkor sem szűnt meg látogatni, amikor az már veszélyes volt. Minden látogatás után fennhangon hirdette, hogy semmi konjunkturálisát nem fest, hogy csendéleteket pingál gyümölccsel, és lángoló csokrokat, csak azt, ami a szépség örömét fenntartja.

Egy, a kormánytól támogatott, a zsidó reprezentáció által kiadott lap szerkesztőségében talált menedéket. A szerkesztőség padlásszobájának szellőzőablakán át hallani lehetett a hadihajók búgását a folyón és a villamos hosszú, éles csikorgását a kanyarban. A folyó túlpartján már terjeszkedett az Ezeréves Birodalom.

Munkaszolgálatosként – ahová a hatalom a zsidókat, cigányokat, elítélteket, a testileg értéktelenebb árjákat sorozta – Liptószentpéteren tartózkodott, ahol repülőteret építettek, később a kelet-szlovákiai Podoliban. Amikor kitört a háború, verset írt Moszkváról, amely titokban közkézen forgott a hadseregben.

A deportálások idején a Szalánci hegyek közt rejtőzött. Törékeny anyját és öccsét a novákyi koncentrációs táborba internálták. Az 1942-es tavaszi deportálási hullámot követően a koncentrációs táborokat munka–szolgálatosakká alakították. Odabenn viszonylag biztonságosabb volt, mint kívül az állandó razziák veszélyében. Levelet írt nekem, hogy any–jához és testvéréhez akar kerülni. Sikerült átcsempészni a táborba és ké–sőbb legalizálni. Ősszel anyját és öccsét besorolták a transzportba. Öccse bűnt követett el. Testileg törékeny lévén, elaludt a fáradtságtól a vasúti talpfák cipelése közben. Lahola önként jelentkezett. Nem hagyta meg–győzni magát, hogy csak tehetetlen szemlélője lehet, mint haldoklik anyja a túlzsúfolt tehervagonban. „Hogy élhetnék, ha magukra hagyom őket.”

Nehéz meghatározni, mi normális az abnormális helyzetben. Nem maradt más hátra, mint elkülöníteni, míg a transzport elmegy.

A sorsok néha bizarrak. A gárdista, aki a transzportra felügyelt és Laholát elkülönítette egy üres barakkban, ágyúkezelőként elvesztette a fél szemét a szlovák nemzeti felkelésben.

A felkelés előtt Lahola Koháry-házán dolgozott szerelőként, onnan ment a garamfői frontra, ahol az első napokban megsebe–sült. Később felderítő lett a partizánegységnél, amelynek vezetője és Lahola parancsnoka a későbbi író, Ján Korenka volt.

Mint haditudósító, a Za svobodné Československo (Szabad Csehszlovákiáért) meg a Naše vojsko (Hadseregünk) című lapok szerkesztője érkezett Prágába az első csehszlovák egységekkel. A szabadsággal való találkozásból született a Hazatérés című film melan–kolikus forgatókönyve.

1946 után lemondott a Bojovník című hadsereglap főszerkesztői tisztéről. Abban az időben írta meg Fehér sötétség című filmforga–tókönyvét. Ezt követte három szín–mű: a Szélcsend Zuellában, A világ négy tája és a Merénylet. Az utóbbi a kritika fenntartásokkal fogadta. Röviddel ezután kérvényezte, hogy elhagyhassa Csehszlovákiát. Bár csábító, a dolgok leegyszerűsítése lenne, ha távozását csupán darabjának negatív visszhangjával hoznánk összefüggésbe. Az illúzióktól mentes látásmód – a tapasztalat produktuma – meggátolta, hogy a februári események eufóriájával azonosuljon és dicsőítő művet hozzon létre. „Laholának nem számított a divat” – konstatálta lakonikusan J. Felix. Újfent előre látta, hogy csupán a törté–nelmi díszletek cserélődnek, de az ember nem változik.

Pozsonyban halt meg születésnapjának előestéjén, a J. Weiss Hétalvó az állatövben című regénye alapján készült Kalimagdora édes élete című film forgatása alatt, a harmadik infarktus következtében.

A Csalogányvölgyben temették el.

Drámaíróként betartotta a tér, az idő és a cselekmény egységét, azzal a különbséggel, hogy ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben folyhatnak események, amelyek nem találkoznak, mert idejük másképp telik.

Ezerszámra voltak hasonló sorsok. Lahola nyomot hagyott – helyettük is.

Elment az övéitől és az idegenekhez nem érkezett meg – a mondat Mattatyás fia József, későbbi nevén Josephus Flavius életére emlékeztet, aki rómaivá vált, de nem szűnt meg zsidó lenni. Talán ez a flaviusi ellentét járult hozzá ahhoz, hogy az ő prózai művei is a dráma jegyeit hordozzák, hogy költészete a zsoltárok szomorúságát evokálja, s nem az ódák vagy dithirambusok örömét. A melankólia rezonál az általa szabadon fordított héber költészeti válogatásban, a Chamsin – forró szél a sivatag felől címűben.

Inkább konzervatív volt, mint rebellis. Az erőszakkal és a kényszerrel szembeni ellenszenve úgy maradt meg benne, mint a bármiféle besorolás elleni ellenszenv. Nem tudott egybeolvadni semminemű kollektív környezettel. Nem volt könnyű barátságot kötni vele. Párizsban emigránssorsát megosztotta Hlasko lengyel íróval egy harmadosztályú szállodában, de lakniuk külön kellett.

Amikor valamelyik kritikában azt olvasta, hogy belenőtt a szlovák irodalomba, dühödten megkérdezte: Honnan? A folyosón ácsorgót jut–tatta eszébe, aki arra vár, hogy kérvényét kedvezően bírálja el a bizottság, bár ő semmiféle kérvényt nem adott be és a jóindulat közömbös volt számára.

Szereplői sem nőnek hősökké. Nem patetikusak és nem tragikusak. Egyszerűen vannak. Nem szállnak harcba lelkesülten. Kötelességüket nagy gesztusok és pátosz nélkül teszik. Így őrzik emberi méltóságukat és a végső dolgot: a harcostárs halott testét nem szabad kiadni az ellenségnek, a hidat meg kell védeni, a merénylők bekerítve sem adhatják meg magukat. Közönség nélkül halnak meg – hemingwayi módon.

Egyszerűen vannak. Mert az ember olyan, amilyen, mindig valaki más és valami más is. Alakjai hétköznapi nyelvének konfrontációja a bizarr drámai helyzetekkel drámáiban és prózájában jellegzetes egzisztenciális atmoszférát teremt. A határeseteket sokszor mintha szándékosan drasztikusnak éreznénk, a tradicionális képzetek, fogalmak és normák határain túliaknak (A végső dolog). Az optika látszólag elfogulatlan, hideg, de a „dehumanizáló” szituációknak megtisztító hatásuk van. Mert „az ember nagyobb, mint ami megöli” (J. Félix) és „tovább él, akár az ellenségben is, aki megölte” (Beszélgetés az ellenséggel). Mintha ismerné és alkalmazná a chasszidista bölcsességet, mely szerint „minden szent dolog tartalmazza a tisztátalanság elemeit is, és fordítva: minden tisztátalanságban van valami szent.” Hogy a szentség és a tisztátalanság között milyen mértékben bomlik meg a „békeszerződés” és melyik oldal kerekedik felül, az a körülményektől függ. De ez már a nézőhöz vagy az olvasónak szóló felhívás.

A háború folyvást visszatér, mert extrém helyzeteket hoz, amelyekben az emberiesség kerül próbára. Egy nem konkrét háború a világnak mind a négy táján. Merényleteket is követtek el minden országban. A győzők nem mentesek az elembertelenedés nyomaitól. Mindenhol foltok maradtak a Napban. Le kell győzni a háborút az emberben, le kell győzni azt, ami megelőzi és hozzá vezet.

Elveti a bosszút, mert az hordozója ellen fordul, mint az öröklött bűn. „A bosszú nem igazságosság. Ha az emberiességnek embertelenséggel kell érvényre jutnia (amelyet akár csak egyetlen emberen követnek el), ezt nem szabad emberiességnek hívnunk” – mondatik ki az Infernóban. A börtön elemberteleníti a rabokat és a börtönőröket is. „A börtönkerítés mögött mi az emberi? Az emberiesség a kerítések ledőlését feltételezi” – hangzik el Az ördög balalajkázik c. filmben, amellyel díjat nyert a berlini fesztiválon. A szabadság konkrét, mindig most, itt, ennél a hídnál, ebben a templomban. Napnyugta előtt – egy másik filmjének volt ez a címe.

Remarque-ot és Romain Garyt érezte közel magához. Malaparte – ez később volt. Tudta, hogy a műalkotással nehezebb nevettetni, mint megríkatni, amúgy is a poe-i elvet vallotta, miszerint a művészet szomorúságot okoz. Nem beletörődésből, hanem annak felismeréséből, hogy az embernek megadatott legyőzni a sorsot és annál magasabbra emelkedni, minél mélyebbre alacsonyodik.

Drámáiban a dialógusoknak nincs meg az a funkciójuk, hogy a történést zihálva továbblendítsék, és prózáiban sem olyanok, mint a történés által tologatott teher. Cselekmény híján is érthetőek. A végén kérdés áll, nem válasz, hiszen a dialógus is inkább csak monológ, csakúgy, mint az ima, amikor az ember beszél, az Isten pedig csak hallgatja és nem mond semmit.

Közel állt a szürrealistákhoz, de nem tudott lemondani a reflexiókról a kép javára. Cocteau-hoz hasonlóan szórakozott volt – imponált neki Cocteau; ámbár ezt fragmentizmusnak is lehetne nevezni, de talán nem egészen az ő hibájából.

A végső dolog prózáinak kiadását nem érte meg.

A képek a müncheni lakás padlásán maradtak valahol. A kéziratok egy része is. Kiadásra előkészített versei a Matica slovenská páncélszekrényében maradtak. A megvalósított és megvalósítatlan televíziós forgatókönyvek tömegének csak egy részét ismerjük. A páncélszekrényben megtalálható a válogatott műveinek tervezete. Publikálásuk leggyakoribb akadálya a nem megfelelő időpont volt. Lehetséges, hogy szövegei csak mint fragmentum, tanúságtétel és visszhang aktuálisak, bár az amfora egy darabkájában több szépség rejtőzhet, mint a papírpiramisban.

Átadta a dramaturgoknak A vonat, mely egyszer indul az életben forgatókönyvét. A forgatókönyv elveszett, A. Marenčin hiába kereste. Müncheni hagyatékában bukkant fel. Tatarkával együtt írták a Gát forgatókönyvét. Mindkettőjük sorsára jellemző, hogy ez a forgatókönyv is eltűnt. A csalogányvölgyi sírkövön közel két évig hibás volt a felirat: Leopold Laholer. A. Marenčin sürgetésére javították ki a hibát. Nincs ebben semmi különös. A freudi tanok egyik ellenlábasa csupán annyit tudott, hogy a tanok megalapozóját Siegfried Freudnak hívták.

Izraelben forgatta Minden mérföldnél kő c. filmjét. Nem volt sikere. Az olasz neorealizmus túlzott hatását vetették a szemére.

Müncheni íróasztalán szlovák szótárak hevertek, háta mögött a könyvespolcon egy karnyújtásnyira Novomeský, Fabry, Bunčák, Rúfus és Válek verskötetei, Tatarka és Bednár prózája sorakozott.

Mikulás Bakoš a szlovák irodalom első egzisztencialistájának nevezte. A jelző gúnyos értelmet kapott, de Bakoš nem így gondolta.

Az emberek különböző okokból változtatnak nevet. Nem tetszik nekik, vagy másnak nem tetszik. Lehet, hogy a névváltoztatással életüket is meg akarják változtatni, elbúcsúzni a terhes múlttól és valaki másként újrakezdeni az életet. Félelemből is történhet, mimikri gyanánt. Más okok is lehetségesek.

Leopold Friedmannak hívták. Megkérdeztem, honnan az új neve. „Egyszerű, és minden nyelven jól hangzik. Magam találtam ki” – válaszolta.

Lehet, hogy a névmágia fontos. A költőt eredetileg Antschelnek hívták. Meggyőzték, hogy változtassa a sajátosabb, román Ancelre. A költő anagrammaszerűen, a szótagokat felcserélve Celanra alakította. A „celer” franciául azt jelenti: eltitkolni. Ha szabad mélyebb értelmet keresni az anagrammákban, akkor a Mayer Améryre változtatása is érthető, mert az „amer” keserűt jelent. A Lahola szlovákul a harang nyelvét evokálja – az ünnepre és a riadóra szólítót is. Kinek-kinek fogékonysága szerint.

Valahol a kéziratok között fennmaradt egy novellavázlat: az ódon pozsonyi villamos vezetője reggeltől estig csodálja a városát. Nézi a szecessziós házak homlokzatáról felijedő galambokat, a szökőkutakban kacsákkal vagy hattyúval játszó bronzfiúkat, a kocsiban utazó embereket, akikről pontosan tudja, hol szállnak fel és le. Látja a várromot, a templomot, a folyót. Egy – akárha világkörüli – menet során mindent megtud, ami a városban történik.

A véletlenek valóban célzatosnak tűnhetnek. Lahola estére oda tért meg, ahonnan reggel elindult.

1991. október 28-án Václav Havel köztársasági elnök Leopold Laholának in memoriam a T. G. Masaryk érdemrendet adományozta. Nem volt, aki átvegye.

                       

Leopold Lahola életéhez és munkásságához azt a nekrológot vettem kiindulópontul, amelyet 1968 januárjában írtam. Évek során csak úgy, a saját archívumom számára bővítgettem. Erre az alkalomra szerkesztettem át és egészítettem ki, és a Kettős száműzetésben címet adtam neki.

                 

Irodalom

J. Améry: Jenseits von Schuld und Sühne. Stuttgart, 1980 I. Bochmann: Werke. München/Zürich, 1978, 1–4

K. Bartsch: Grenzverletzung des Ichs. Literatur und Kritik, Wien, 1980, 229–230

W. Benjamin: Über Literatur. Frankfurt a/M., 1969

H. M. Broder: Der ewige Antisemit. Frankfurt a/M., 1986

Gegen die Phrase vom jüdischen Schädling (H. Mann, A. Holitscher, L. Feucht-wanger, Coudenhove Calergi, M. Brod, T. Lessing), Prag, 1933

H.  Glaser: Weltliteratur der Gegenwart. Frankfurt a/M., 1962

I.  Chalfen: Paul Celan. Frankfurt a/M., 1979
J. F. Lyotard: Le Différend. Paris, 1933

J. H. Schoeps: Das Angste-Syndrom. Die Zeit, 1990. 12. 7., 50

E. Schwarz:  Der Beitrag der Juden zur deutschen Literatur, Literatur und Kritik.

Wien, 1980, 229-230 W. Weischedel: Die philosophische Hintertreppe. München, 1975 Kultúrny život, 1968/3

R. Hank: „Sanne Apokalypse. Literatur und Kritik, Wien, 1990, 241–242

A. Obermayer; Marthe Robert: Osamelý, ako Fr. Kafka. In: Literatur und Kritik, Wien, 1989, 239–240 Arnos Oz: Im Lande Israel. Frankfurt am Main, 1984 Fr. Torberg: Mit der Zeit – gegen die Zeit. München, 1965

E. W. Skwara: Eine Wirklichkeit des Sirenengesangs. Notizen eines Unbetroffenen zu Jean Améry. Literatur und Kritik, 1990, 249–250

G. Orwell: Antisemitizmus v Británii. In: Židovská ročenka, Praha, 1922/1993 M. Horkheimer – T. W. Adorno: Elemente des Antisemitismus. In: Detlev Claussen: Vom Judenhass zum Antisemitismus. Darmstadt, 1989 Leopold Lahola: Posledná vec. Turčiansky Svätý Martin, 1968