Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. február / Csehszlovákia igazi arca 1945–1948

Csehszlovákia igazi arca 1945–1948

folytatás

Fazekas József fordítása

VI. A német kisebbség

                   

A kitelepítés

                 

A potsdami konferenda után megkezdődtek a szervezett kitelepítés előkészületei. A kitelepítés lebonyolítása iránti érdeklődés továbbra sem csökkent, különösen a britek szenteltek ennek az eseménynek nagy figyelmet. Szeptember 11-én Fierlinger tájékoztatta a kormányt londoni megbeszéléseiről. Az erről készült tömör feljegyzés arról tudósít, hogy a Labour Party vezető politikusai a kitelepítéssel kapcsolatban nagyon óvatosan, sőt kétkedve nyilatkoztak. Fierlinger Attlee-vel, Bevinnell és Cripsszel folytatott tárgyalásokat. A tárgyalásokon mindenekelőtt a briteket „különösen érdeklő kérdéseket tekintették át. Elsősorban a gazdasági kérdéseket, de a közvéleményt foglalkoztató német kitelepítés kérdését is. A küldöttség az ezzel kapcsolatos híreket és mendemondákat cáfolta. A miniszterelnöknek az volt a benyomása, hogy a kitelepítés végrehajtását a britek szívesen elodáznák; azt viszont megnyugvással vették tudomásul, hogy a kitelepítés szervezetten zajlik majd le, s nem igazak azok a hírek, hogy már néhány millió németet kitelepítettünk.” A továbbiak során Fierlinger megismételte azt a meggyőződését, hogy Nagy-Britannia „ugyan baráti módon viselkedik velünk szemben, ám ez a barátság azonnal csorbát szenvedne, mihelyt a csehszlovák dolgok a brit kormány számára bármilyen komplikációt vagy kellemetlenséget okoznának”. Gottwald a kormány eme rövid vitáját azzal a megállapítással zárta le, hogy „teljesen megengedhetetlen, hogy a britek beavatkozzanak belügyeinkbe”.

A kellemetlenségre azonban nem sokáig kellett várni. Október elején az angol Daily Herald cikket jelentetett meg a csehszlovákiai németek számára létesített internálótáborokban tapasztalható szörnyűséges viszonyokról. Fierlinger a cikk kapcsán jelentést terjesztett elő a kormány ülésén. A cikknek a kormány többi tagja is nagy jelentőséget tulajdonított. Attól tartottak ugyanis, hogy ez olyannyira kedvezőtlenül befolyásolja a briteknek a kitelepítéshez való viszonyulását, hogy jelentősen bonyolíthatja a kitelepítés végrehajtását. Stránský és Ripka a táborokban uralkodó viszonyokat nem tartotta kielégítőnek, s állításaikat „olyan konkrét példákkal támasztották alá, amikor a szenvedő felek német antifasiszták voltak". Stránský egyenesen „az internálótáborok megszüntetését követelte”. A két miniszterrel Procházka is egyetértett, miközben beszámolt „a Nemzetközi Vöröskereszt által tolmácsolt hasonló panaszokról”, akik személyesen látogattak meg néhány internálótábort. Erre a hírre a kommunisták keményen reagáltak. Gottwald és Kopecký a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit „nem tartották megbizható személyeknek. Szerintük ezek Gestapo-ügynökök”. Gottwald a miniszterek felszólalását a belügyminisztérium szerveinek kritikájaként fogta fel, s ezt azonnal a miniszterek saját politikai pártja ellen fordította: „Én is a kíméletlen kínzások és sanyargatások ellen vagyok, ám ugyanakkor a nemzetiszocialistákra és a néppártiakra apellálok, hogy ne beszéljenek másképpen a kormányban, mint a sajtóban, mivel a sajtó még mindig arra uszítja az embereket, hogy kíméletlenül és keményen lépjenek fel a németek ellen. Ez pedig lehetővé teszi a közigazgatásban dolgozó fasiszta elemeknek, hogy terrorizálják azokat a hivatalnokokat, akik orvosolni kívánják a helyzetet.” Ripka „egyetértett azzal a váddal, hogy pártja sajtójában néhány soviniszta cikk is megjelent”, de Gottwaldhoz fordulva megjegyezte, hogy a „kommunistáknak sem szabad legitimálniuk, antifasisztáknak nyilvánítaniuk azokat a suhancokat, akiket leginkább megfertőzött a náci eszme. A miniszter bűnnek tartja azt az állítást is, hogy valamennyi németet ki kell telepíteni. Számolnunk kell azzal, hogy a németek egy része itt marad, ezért meg kell nyernünk magunknak közülük a becsületes antifasisztákat, az államhoz hű személyeket.” A csehszlovákiai internálótáborokban uralkodó viszonyokról megjelent cikk megdöbbenést keltett mindenütt, sőt a Daily Heroldban közölt cikket még továbbiak követték. Mindezt a csehszlovák kormány aggodalommal szemlélte. Októberben a brit parlament ismét megvitatta a kitelepítés kérdését, és ismételten bírálták a németekkel szemben alkalmazott csehszlovák eljárást. Bevin védelmébe vette a potsdami értekezlet határozatát, s kifejezte abbeli reményét, hogy a „kitelepítést emberséges módon bonyolítják le”.

1945 őszétől a kitelepítés kapcsán a csehszlovák közvéleményben is némi – ha nem is jelentős – módosulást észlelhetünk. A kitelepítés jogosságát ugyan egyáltalán nem vonták kétségbe, de egy-két bírálat már elhangzik azzal kapcsolatban, hogy a németekkel az internálótáborokban és azokon kívül a közbiztonsági szervek emberei indokolatlanul kegyetlen módon bánnak, számos túlkapás történik. A táborokban és börtönökben uralkodó viszonyokról a cseh sajtó már korábban is beszámolt, de a németekkel való kollaborálással vádolt csehekkel szemben alkalmazott módszerek kapcsán. 1945. november 20-án a néppárt hetilapja, az Obrazy cikket közölt az internálótáborokban uralkodó viszonyokról és a németekkel szembeni bánásmódról tudósító külföldi lapok bírálatairól. A néppárt lapjának szerzője a közölt információkat eltúlzottaknak tartja, de ugyanakkor nagyon rossznak minősíti a táborokban kialakult helyzetet, különösen a betegek, a gyermekek és a csecsemők helyzetét minősíti kritikusnak. Az Obrazy című lapban közölt s a németekhez való viszonyról némi körképet adó levelek elemzése nagyjából ezt mutatja fel: a levélírók kivétel nélkül egyetértenek a németek kitelepítésével mint igazságos intézkedéssel, s valamennyien gyűlölik a németeket. A levélírók többsége azonban üdvözölte a lap kritikáját, és határozottan elítélte a németekkel szembeni bánásmódot.

A kitelepítés szervezési előkészületeinek ideje alatt a szudétanémetek helyzete megváltozott. A német tanítási nyelvű iskolák megszüntetése, a kötelező karszalagviselet a városokban, a bevásárlási idő korlátozása, a nyilvános helyek látogatásának tilalma, a tömegközlekedési eszközök használatától való eltiltás és a lakhely elhagyásának tilalma mellé még újabb csapás járult: a köztársasági elnök 1945. augusztus 8-án kiadott 33. számú dekrétuma az állampolgárságuktól is megfosztotta a németeket. Az 1945. szeptember 19-én kiadott 71. számú elnöki dekrétum pedig kimondta az állampolgárságuktól megfosztott személyek közmunkára való kirendelését, melynek szabályozására a belügyminisztérium 1945. december 17-én külön rendeletet adott ki.

A potsdami értekezlet után a csehszlovák kormány és a politikai élet képviselői legfőbb feladatként a lehető legtöbb, csaknem minden német kitelepítését határozták meg. E cél megvalósításában a csehszlovák politikai élet egységes és összetartó volt, tekintet nélkül arra, milyen gazdasági és politikai következményei lesznek a kitelepítésnek, mivel a politikai pártok mindezt abban a hitben tették, hogy ezzel a nemzetet szolgálják. A kormány azért siettette a kitelepítést, mert félt attól, hogy a nagyhatalmak között az elkövetkező időkben nézeteltérések keletkeznek, s ez veszélyeztetheti a potsdami értekezlet határozatainak betartását is, valamint, hogy az amerikaiak elutasítják a megszállási övezetükbe kitelepítendő németek befogadását. Nosek „az állam legfőbb tényezőivel” tárgyalásokat folytatott a belügyminisztérium legfontosabb feladatairól. Abban állapodtak meg, hogy a legsürgősebb feladat „a németek gyors kitelepítése. Mivel nem tudjuk, hogyan alakul a nemzetközi helyzet”, a kitelepítést a lehető leggyorsabban végre kell hajtani.

A kitelepítés előkészületei 1945 augusztusától 1946 január közepéig folytak. 1945. augusztus 3-án a kormány tudomásul vette a potsdami értekezlet döntését, s elhatározta, hogy válaszol a nagyhatalmaknak. Ezt az 1945. augusztus 16-i jegyzékében meg is tette, melyben 2,5 millió német kitelepítésével egyetértett. Október 5-én a brit és az amerikai megszállási hivatalok a kitelepítendő németekről pontos információkat kértek. A kért információkat Prága október 25-én küldte meg. November 20-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyetértett a csehszlovák tervvel. Erről a négy nagyhatalom nagykövetei tájékoztatták a csehszlovák kormányt, elsőként Zorin szovjet nagykövet. Clementis november 30-án közölte a kormánnyal, hogy éppen „ma erősítette meg a szovjet nagykövet a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság hivatalos döntését a csehszlovákiai németek kitelepítéséről. Ezek értelmében 750 ezer németet a szovjet megszállási övezetbe, 1 millió 750 ezer németet pedig az angolszász övezetbe kell áttelepítenünk.” A Szövetséges Tanács a kitelepítés kezdetét 1945. december 1-jében, végét pedig 1946. július 1-jében határozta meg. 1945 augusztusától fokozatosan kialakították a kitelepítést lebonyolító szervek és hivatalok rendszerét. Az országban több mint száz gyűjtőtábort hoztak létre a németek kitelepítésével kapcsolatban.

A kitelepítés gyors lebonyolítása azonban akadályokba ütközött. A terv szerint a kitelepítésnek december elsején kellett volna megkezdődnie, de az első vonatszerelvény csak 1946. január 25-én indult el Csehszlovákiából az amerikai megszállási övezetbe. Ezt még további négy szerelvény követte, s április 11-én az Egyesült Államok és Csehszlovákia képviselői megállapodtak a hatodik szerelvény indításában is. Az első öt hónap során az áttelepítés zavartalanul folyt. Az amerikai fél elégedett volt a kitelepítés előkészületeivel, s a csehszlovák szervek részéről sem merültek fel komolyabb panaszok.

Ennél jóval nehezebben állapodtak meg a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítésről. A megszállási hivatal, konkrétan Zsukov marsall, aki a németek erőszakos kiűzésének idején készségesen segédkezett a németek befogadásában, a potsdami értekezletet követően már nem tanúsított akkora hajlandóságot a németek átvételére. Ezért a csehszlovák szerveknek a németeknek a szovjet megszállási övezetbe való telepítése ügyében történő megbeszélésre tett javaslata eredménytelen volt. Nyilván ezért követelték az amerikaiak a január 8–9-i megbeszélésükön annak a garantálását, hogy betartják az eredeti tervet, tehát azt, hogy az amerikai övezetbe a kitelepítettek 70 százaléka, a szovjet övezetbe pedig 30 százaléka kerül. A csehszlovák kormány attól tartott, hogy a szovjet övezetbe történő kitelepítés meghiúsulása miatt az amerikai fél is csökkenti a megállapított kontingenst. Ezért ebben a szorongatott helyzetben a kérdés legfelsőbb szintű rendezését tartotta szükségesnek. A kormány Ripkát bízta meg azzal, hogy a márciusi moszkvai kereskedelmi-politikai tárgyalásain vesse fel a kérdést.

Ripka a kormányt moszkvai megbeszéléséről így tájékoztatta: „A kormány megbízásából a szovjet vezetőkkel megtárgyaltam a németek kitelepítését a szovjet övezetbe, melyet az 1945 novemberi (helyesen: augusztusi – K. K.) potsdami konferencia jóváhagyott. Megbeszéléseim előtt már tárgyalt Horák professzor Molotov miniszterrel. Ripka miniszter kifejezte abbeli aggodalmát, hogy az amerikaiak utólagosan esetleg csökkenthetik kontingensüket. Molotov szerint ennek lehetősége kizárt, mivel a németeknek el kell tőlünk távozniuk. Ugyanezt mondta Sztálin is a vele folytatott megbeszélés során. Sztálin a miniszter jelenlétében telefonon felhívta Zsukovot. Jól hallható volt, amint Zsukov védekezett a túlságosan sok német átvétele ellen. Sztálin azonban közölte vele, hogy nincs érdekében, hogy a németek nálunk maradjanak, ezért felesleges a mentegetőzés, s arra kérte Zsukovot, mondja meg világosan, hogy lehetséges-e a szovjet övezetbe történő kitelepítés. Zsukov erre azt válaszolta, hogy a kitelepítés lehetséges, mire Sztálin közölte a miniszterrel, hogy az ügyet rendezze el a mi kívánságunk szerint...” Ripka megköszönte Sztálinnak a közbenjárást, a segítséget. „Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a németek kitelepítése jövőnkre nézve életbevágóan fontos dolog. A generalisszimusz ezzel teljes mértékben egyetértett. Maga is azt mondta, hogy a németeknek nem szabad hinni, s kétséges az is, hogy átnevelésük két generáción keresztül megtörténhet. Jól látható volt, hogy Sztálin ugyanúgy ellenük van, mint a háború idején. A németeket érdekes nemzetnek tartotta. Ha parancsolnak nekik, csodálatosan dolgoznak, szorgalmasak, nagy teljesítményre képesek, de amint nincsenek felügyelet alatt, mindezek a tulajdonságok nem érvényesek rájuk. Még azt is hozzátette: nem tudja, mi történik akkor, ha a szovjetek és a többi szövetségesek elhagyják Németországot. Németországot ugyan legyőzték, de a németkérdés továbbra is megmarad... Sztálin végül kifejezte azt a kívánságát, hogy a kitelepítést szervezett módon és emberségesen, ne pedig náci módszerekkel hajtsuk végre.”

Sztalin és Molotov magatartása, Zsukov marsall megsürgetése azt bizonyította, hogy a kitelepítés iránti érdektelenséget nem a szovjet politikai körökben, hanem csupán a megszálló szovjet katonai parancsnokságban kell keresnünk. Már június l-jén megállapodást írtak alá a csehszlovák és szovjet képviselők, s ennek alapján tíz nappal később már meg is kezdődött a folyamatos kitelepítés. A szovjet övezetbe történő kitelepítés pedig már november 13-án hivatalosan be is fejeződött.

A csehszlovák politikusok akkor is féltek attól, hogy az amerikai övezetbe történő kitelepítést korlátozzák vagy leállítják, amikor a kitelepítés zavartalanul folyt. Június közepén, amikor az amerikai képviselő közölte a csehszlovák féllel, hogy döntésük értelmében az addigi napi hat vonatszerelvényt négyre kell csökkenteni, s azt is közölte, hogy „a kitelepítés kibővítését, illetve addigi ütemét semmilyen körülmények között nem tartja lehetségesnek”, ezek az aggodalmak csak fokozódtak. A csehszlovák kormány június 21-i ülésén, amikor Clementis tájékoztatóját hallgatta meg a kitelepítés lefolyásáról, a kormány hivatalosan is értesítést kapott az amerikai megszálló hadsereg főparancsnokától, Clay tábornoktól arról, hogy július 15-től kezdődően csupán napi négy szerelvényt tudnak fogadni. „Ugyanakkor Clay tábornok biztosított bennünket arról, hogy csupán átmeneti kényszerintézkedésről van szó, mely mögött nem a kitelepítés leállításának szándéka húzódik meg, de nem is más politikai okok.”

A miniszterek többsége a kitelepítés korlátozásában az amerikaiak németországi politikájában beállt változások kezdetét vélte felfedezni, a potsdami egyezmény figyelmen kívül hagyását. Nosek a „félhivatalos vagy hivatalos fellépést sürgette az ügyben, mivel meggyőződése szerint a németek a Birodalom területén mindent elkövetnek, hogy lehetetlenné tegyék a kitelepítést, és befolyást gyakoroljanak az amerikai körökre ebben az ügyben.” Fierlinger annak a reményének adott kifejezést, hogy „sikerül meggyőznünk a State Department-et álláspontunk helyességéről és arról, hogy az amerikaiaknak be kell tartaniuk a megkötött megállapodást”. Ripka azt követelte, hogy „az itt maradó németek száma semmilyen körülmények között nem növekedhet”. Duris egészen radikális volt: „Tudatosítanunk kell, hogy ha nagyobb számú német lakosság maradna itt, az rövid időn belül ugyanúgy az ötödik hadoszlop szerepét töltené be, mint Heinlein idején... Ha az urak nem akarják politikai okokból végrehajtani az érvényes nemzetközi szerződést, tudatosítaniuk kell, hogy az ellen a csehszlovák közvélemény energikus álláspontra helyezkedik.” Clementis úgy vélte, hogy „ezúttal a nehézségeknek nem kell feltétlenül politikai hátterének lennie, bár a nyugati nagyhatalmak összpontosított támadást intéznek a Szovjetunió ellen. Másrészt Párizsban most (a békekonferencián – K. K.) számos kompromisszumos döntés születik, ezért nem valószínű, hogy a nyugati nagyhatalmak, különösképpen az amerikaiak nem akarnának betartani egy olyan fontos alapelvet, mint a kitelepítésről hozott potsdami döntés.”

Július 15-től októberig a kitelepítés a Clay tábornokkal kötött megállapodás szerint folytatódott, azaz naponta négy vonatszerelvény hagyta el Csehszlovákiát. Novemberben még néhány szerelvény elhagyta az országot, s 1946. november 12-én Csehszlovákia és az Egyesült Államok képviselői megállapodást írtak alá arról, hogy a következő év tavaszán még kb. 100 ezer német nemzetiségű lakost telepítenek ki Csehszlovákiából.

A gyorsított ütemű kitelepítés belpolitikai nehézségeket is okozott. A németek kitelepítéséről a rádióban és a sajtóban közölt hírek következtében a lakosság körében a határ menti németek ellenséges tevékenységéről, magáról a német veszélyről alakultak ki hamis elképzelések. A németellenes közhangulatot továbbra is táplálták. Ugyanakkor elvétve már panaszok is elhangzottak a kitelepítés lebonyolításával kapcsolatban, különösen a hivataloknak és egyes személyeknek az antifasisztákkal szembeni bánásmódja miatt. Fierlinger a kormány június 4-i ülésére „A kitelepítés végrehajtása és a róla szóló rádióhírek” címmel beterjesztett jelentésében aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a hírekből „az amerikaiak azt a következtetést is levonhatják, hogy a kitelepítés veszélybe került”. Példaként az antifasiszták ellen alkalmazott néhány önkényes cselekedetet említette. Nosek hivatalának szerveit azonnal védelmébe vette: „Ismeretei szerint a panaszok többsége indokolatlan. Kitelepítési központjaink olyan jól el vannak látva, hogy az amerikaiak is elismeréssel szóltak róluk, s azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogyan bántak a németek a mi lakosainkkal.” Kopecký felhívta „a köztársaságot elhagyó németek viselkedésére a kormány figyelmét. Minden értékes tárgyat magukkal visznek, s alig lépik át a határt, azonnal szidni kezdik a cseheket és Csehszlovákiát...” Azt állította, hogy „nem is olyan rossz a németek helyzete, mint amilyennek mondják, mivel ő maga is járt a határvidékeken, s látta, hogy ott egészen nyugodt élet folyik, sőt, nagyon sok a németek között a vagyonos ember”. Fierlinger azt követelte, hogy „emberségesen, ésszerűen kell viselkedni, nem kell fölöslegesen uszítani a németek ellen, s a rádióban és a sajtóban nem kell annyit foglalkozni a kitelepítéssel. A kormány ilyen szellemű ajánlatot hozott, ám ennek nem sok foganatja volt.

A kormány célkitűzéseit azok a gazdasági nehézségek is megzavarták, melyet a tapasztalt és képesített német munkások és technikusok kiesése okozott. Fierlinger már 1946. január 8-án felhívta a kormány figyelmét arra, hogy „a bányászatban a német elem jelentős mértékben képviselteti magát”. 1945. december 15-ig az ország területén 34 ezer német bányász dolgozott. A szakemberek számításai szerint ezek kitelepítése esetén a szénkitermelés 1 millió tonnával csökkenne, ez pedig Fierlinger szerint „veszélyeztetné az ország helyzetét, mivel az ország gazdasági és társadalmi fejlődése, az ország egész léte a szénbányászattól függ”. Ezért Fierlinger azt javasolta, hogy állítsák le a bányászok kitelepítését, mérjék fel megbízhatóságukat, s akik elvárásainknak „megfelelnek”, ne telepítsék ki. A miniszterek egyetértettek a javaslattal, azt azonban elutasították, hogy a bányászoknak megígérjék az állampolgárság megadását. Különösen Svoboda ellenezte, hogy a „németeknek bármit is véglegesen megígérjenek. Az ilyen ígéreteket nagyon veszélyesnek tartja.” Nosek egyelőre nem tartotta szükségesnek a bányászok, üveggyári és textilmunkások kitelepítését. Ugyanakkor azt sem támogatta, hogy jelentősebb létszámú német kisebbség maradjon az országban. Szerinte teljesen „elég, ha 200 ezer német marad itt”, ez pedig könnyen megvalósítható. Šrámek sem volt „boldog attól a gondolattól, hogy 600 ezer német maradjon nálunk, s nagyon örülne, ha csupán 200 ezer maradna”. Gottwald azt javasolta, hogy vonják vissza azt a rendelkezést, amely szerint a németeknek kötelezően fehér karszalagot kell viselniük. Ezt a javaslatot Stránský is támogatta. Nosek szerint ebben az esetben a helyi hatalmi szervek intézkedéséről van szó, melynek megvan a maga jelentősége, hiszen a németek ezzel a megjelöléssel jól megkülönböztethetők a többi lakostól. E megkülönböztetés eltörlése ellen szólalt fel Ludvík Svoboda is. A kormány végül is elfogadta Fierlingernek azt a javaslatát, hogy a bányászokat húzzák ki a kitelepítendők listájáról, de elutasította Gottwald javaslatát.

Az elhamarkodott kitelepítés gazdasági következményeire Ferdinand Peroutka Dnešek című hetilapjának cikksorozata mutatott rá, melyet más lapok is átvettek. A cikksorozat szerzői rámutattak arra, hogy „példát vehettünk volna a német munkaerő totális alkalmazásáról, mégpedig addig, amíg a cseh munkások el nem sajátították volna a szakma minden csínját-bínját.” Az újságírók eme nem szokványos álláspontja a lakosság nagy részének álláspontját tükrözte. A lap szerkesztősége a kitelepítésről folytatott beszélgetések alapján megállapította: arra a kérdésre, hogy a németek további kitelepítésével egyetért-e, mindnyájan igennel válaszoltak. Arra a kérdésre viszont, hogy a kitelepítést csak a németek teljes kihasználása után hajtsák végre, a lakosság 95 százaléka válaszolt igennel. Bár a százalékarányt eltúlzottnak tarthatjuk, a lakosság nem kis százaléka mégis ezt a nézetet vallotta.

Ugyancsak gazdasági okokra hivatkozva szaporodtak meg azok a kérelmek, melyek a német lakosság kitelepítés alóli mentesítése érdekében érkeztek a hivatalokba. Ezek a kérelmek 1946 során gombamód megszaporodtak. Az üzemek és a nemzeti gondnokságok a németek kitelepítése miatti termelési nehézségekre hivatkoztak. Ráadásul a németek nagyon olcsó és minden jog nélküli munkaerők voltak. Ezek a kérelmek különösen aratás előtt sokasodtak meg, mivel a határvidékeken a mezőgazdaság a kitelepítés következtében katasztrofális helyzetbe került. A kormány azonban ezeket a kérelmeket egytől egyig elutasította. 1946. június 21-én a kormány megtárgyalta „A németek kitelepítése és a mezőgazdasági termelés helyzete” című napirendi pontot, mellyel kapcsolatban Nosek tájékoztatta a kormány tagjait azokról a kérvényekről, hogy „a németek kitelepítését gazdasági okokból lassítsák le; ezt kérik mind az üzemi bizottságok és tanácsok, mind pedig a termelés más szervei”. Ám a kormány határozott és végső döntése után is sokan interveniáltak az ügyben. „Napról napra növekszik a mezőgazdasági és ipari körök nyomása a gazdasági nehézségekre és veszteségekre hivatkozva, azt követelve, hogy vagy nagyobb számú német kisebbség maradjon az országban, vagy halasszák el kitelepítésüket.” A jelentés előterjesztői azt javasolták, hogy a gazdasági nehézségekkel ne nagyon érveljenek, mivel „az ezzel kapcsolatos hírek alapján az amerikaiak korlátozhatják a kitelepítést”.

A katasztrofális mezőgazdasági munkaerőhiány arra kényszerítette a kormányt, hogy ismételten foglalkozzon a kialakult helyzettel. 1946. június 12-én jóváhagyta azt a javaslatot, amely „a németek kitelepítése után beállt mezőgazdasági munkaerőhiány pótlására irányult”, mindenekelőtt Szlovákiából (főleg a magyarok köréből), esetleg Bulgáriából. Ebből az alkalomból vitatták meg az országban maradó németek – bányászok és munkások – helyzetét. Nosek megerősítette annak a korábbi elképzelésének a helyességét, melyet „a kormány az itt maradó németekről alkotott. Csehszlovákiában azonban csak addig maradhatnak, amíg nem születik döntés arról, hogy végérvényesen itt maradhatnak.” Amikor Gottwald megerősítette e gondolatmenet helyességét, Nosek azzal folytatta, hogy „abból az alapelvből kell kiindulnunk, hogy minél kevesebb németnek szabad az országban maradnia. Ha 50 ezren maradnak, ez még mindig több lesz a kelleténél. A potsdami konferencia határozata alapján jogunkban áll valamennyi németet kitelepíteni, s csak rajtunk múlik, megtesszük-e. Azt ajánlja, hogy különösen a nemzetközi kapcsolatainkban ne hangsúlyozzuk a kitelepítéssel kapcsolatos nehézségeinket, azt, hogy a gazdaságban a németek kitelepítése után munkaerőhiány lép fel. A nemzetvédelmi miniszter már kijelentette, hogy akár az egész hadsereget rendelkezésünkre bocsátja, ha minden némettől megszabadulunk.” A vitát Gottwald azzal a határozott megállapítással zárta le, hogy a kitelepítést következetesen végre kell hajtani, s „még a mezőgazdasági munkára való tekintettel sem szabad azt elodázni”.

A kormány és a politikai pártok képviselői felléptek az ellen, hogy a kitelepítendő németeket bármilyen oknál fogva is kihúzzák kitelepítendők listájáról. Nosek nyilvánosan figyelmeztette a lakosságot: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a német mindig német marad, aki minden lehetőséget kihasznál az állam elleni támadásra, ahol nem ő az úr...” Ezért az ő minisztériuma, amely a kitelepítendők listáját összeállítja, s joga van dönteni a németek ittmaradása érdekében tett interveniálások ügyében, „nem lesz tekintettel semmilyen interveniálásra, mivel a kitelepítést következetesen végre kell hajtani”. Az interveniálások ellen a járási nemzeti bizottságok és a politikai pártok is erélyesen felléptek.

A csehszlovák politikusok a gyors és legszélesebb körű kitelepítést szorgalmazták; kivételt – s azt is csak ideiglenes hatállyal – csupán néhány ezer család munkással és szakemberrel tettek. Gottwald kormányának 1946 júliusi programja azt a célt tűzte ki, hogy „alkotmányos biztosítékokkal kell megkoronázni a németek és magyarok kitelepítését, határvidékeink elcsehesítését”. A kormány a németek kitelepítését 1946. október 28-ig kívánta lebonyolítani. Csehszlovákia megalakulásának évfordulója kapcsán kívánták hangsúlyozni a kitelepítés történelmi jelentőségét mint a németekkel vívott nagy nemzeti küzdelem győzelmes kicsúcsosodását. Október 24-én a parlamentben elmondott ünnepi beszédében Nosek bejelentette a kitelepítés befejezését, s az egyes pártok ellenvetéseivel szemben megindokolta a gyors és kompromisszummentes kitelepítés helyességét, melyet többször is megismételt, különösen a nemzetközi helyzet megítélése kapcsán: „A nemzet túlnyomó többsége azonban bizonyára helyesli azt, hogy a kitelepítést ilyen gyorsan lebonyolítottuk, hiszen nem tudhatjuk, hogyan alakult volna a helyzet a jövőben. Most azonban, a németek kitelepítése után már senki sem tudja meghiúsítani a kitelepítést.” A parlamenti ünnepség után az egész ország területén a lakosság tömeggyűléseket tartott, melyeken a szónokok „nemzetünknek az idegen elemekkel vívott évszázados harcának befejezéséről” (Gottwald) szónokoltak. Beneš azzal a felhívással fordult a nemzethez, hogy „tanítsátok gyermekeiteket nyugodtan, tárgyszerűen, harag és gyűlölet nélkül, a nagy igazságosság, a történelmi igazság szellemében, melyet nemzetünk történelmében a németek ellen vívott örök harcunk jelentett, s mily nagy szerencse, hogy ma már nem kell harcokat és ínségeket átélnünk, melyekre az idősebb nemzedék még jól emlékszik”.

A statisztikai adatok szerint 2 millió 256 ezer németet telepítettek ki, s 660 ezerre tehető azon németek száma, akik még 1946 januárja előtt elhagyták Csehszlovákiát. A csehszlovák kormánynak az a törekvése, hogy 1947-ben még 100 ezer németet telepítsenek ki, tehát azt a 100 ezer németet, akiknek kitelepítéséről az amerikaiakkal 1945 novemberében még abban állapodtak meg, hogy kitelepítésüket 1947-ben hajtják végre, sikertelenül végződött. A Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja 1947 közepén azzal a hivatalos kéréssel fordult Bohumil Lausman miniszterhez, hogy az itt maradt német bányászokat engedjék át Németországba. A csehszlovák kormány azonban kérésüket elutasította. A kormány elfogadta Gottwaldnak azt az álláspontját, hogy „semmilyen német bányászok elengedéséről szó sem lehet, mivel az amerikai áttelepítési hivataloknak a szerződés szerint még 200 ezer (pontosan 106 ezer – K. K.) németet kell átvenniük, ám ezt Clay tábornok elutasította, ezért a bányászok kitelepítéséről szó sem lehet”. 1947 okktóberében néhány miniszter még reménykedett abban, hogy a 106 ezer német még áttelepíthető az amerikai övezetbe, ám 1947 második felében már egyetlen nagyhatalomnak sem állt érdekében, hogy további németeket fogadjon be németországi megszállási övezetébe, hiszen a világ politikai érdekszféráinak kialakulása következtében Németország szerepe új dimenziókat kapott.

A kitelepítés hivatalosan bejelentett befejezése után Csehszlovákiában még 239 911 német nemzetiségű lakos maradt. Számuk azonban a kitelepítést követő három év utólagos kitelepítései következtében 1947 végén 196 ezerre apadt, 1949. június 15-én már csak 177 ezret jegyzett a statisztika, 1950-ben pedig 165 117 személyt, tehát Csehszlovákia összlakosságának 1,3 százalékát alkották a németek, ebből Szlovákiában 5179 német nemzetiségű lakos élt. A német lakosság többségét a szak- és ipari munkások alkották. A másik nagy csoportot a nemzetiségileg vegyes házasságban élő németek alkották. A belügyminisztérium mintegy 40 ezer ilyen személyt tartott nyilván.

A német nemzetiségű lakosságnak, még a vegyes házasságban élőknek is, a háború után drámai időket kellett átélniük. A vegyes házasságban élő németek szörnyű helyzetére az a sajtóvita hívta fel a figyelmet, amely a Dnešek című hetilapban folyt. A kormány 1946 végén úgy döntött, hogy a vegyes házasságban élő német nemzetiségűek csehszlovák állampolgárság iránt benyújtott kérelmét gyorsított ütemben pozitívan rendezi, s ezzel kapcsolatban a belügyminiszter 1946. december 20-án rendeletet is közzétett. Ez akkor történt, amikor a betelepülők és az ellenállási szervezetek azt követelték, hogy telepítsék ki vagy büntessék meg a vegyes házasságban élőket is. A nemzeti bizottságok (s nem csupán a határ menti nemzeti bizottságok) képviselői azt követelték, hogy a vegyes házasságban élő németeket telepítsék szét az ország belsejébe. 1947-ben ezek a követelések egyre erősödtek a nyilvános gyűléseken, a nemzeti bizottságok konferenciáin, a rendőrség területi konferenciáin és a helyi sajtóban. A határ menti területek megtisztítását a megbízhatatlan elemektől nem csupán a helyi funkcionáriusok követelték: ez volt a kormány törekvése is. Ezt elsősorban a határ menti területek elcsehesítése, s a német lakosságnak az ország egész területén való széttelepítése révén történő elnemzetlenítése segítségével kívánták megvalósítani. Ezek végrehajtása már csak azért is fontos volt, mivel egyre kevesebb remény maradt arra, hogy még 100 ezer németet kitelepítsenek az amerikai övezetbe. Ezek a mozzanatok szülték azt a központi tervet, hogy a németeket a határvidékekről szét kell telepíteni az ország egész területére.

Már 1947 végén végrehajtottak néhány széttel építést, az akció azonban teljes mivoltában csupán 1948 márciusában vette kezdetét. Három hónap leforgása alatt mintegy 9 ezer német „áthelyezése és elvegyítése” történt meg. Az akció tovább folytatódott, s a sajtó és a tömeg szervezetek is kivették belőle részüket. A hivatalok úgy tekintettek mindazokra, akik a német övezetbe történő kitelepítésre ki voltak szemelve, mint a belső széttel építésre váró személyekre. A Telepítési Hivatal helyzetüket így határozta meg: „Ezeket a kitelepítésre váró németeket mi nemkívánatos személyeknek minősítjük, s idővel véglegesen ki is telepítjük őket Németországba.”

A belügyminisztérium 1948. május 20-án kiadott közleménye szerint 4446 cseh nemzetiségű férj német nemzetiségű felesége kapta meg a csehszlovák állampolgárságot, ám további 1895 nő kérvényét elutasították. A cseh nemzetiségű nők német nemzetiségű férjük állampolgársági kérvényének ügyében a döntést a belügyminisztérium későbbi időpontra halasztotta.

1947 elején a belügyminisztérium a német nemzetiségű állampolgárok választójogának megadását fontolgatta. Ripka február 28-i, Nosekhoz intézett levelében azt írja, hogy tudomást szerzett arról, hogy a belügyi hivatal a választók jegyzékébe kívánja felvenni azokat a németeket, „akik itt maradtak, így akarnak a németeknek választójogot adni. Ezzel kapcsolatban számos tiltakozást kaptam, melyek megalkuvás nélkül ellenzik, hogy a németek valamikor is választójoghoz jussanak” Csehszlovákiában. Ripka nem értett egyet sem ezzel, sem a belügyminisztérium álláspontjával. „Úgy vélem, nem lenne helyénvaló a németektől mindörökre megtagadni a választójogot; a politikai jogokat azonban csak azok a németek kaphatják meg, akik egy meghatározott próbaidő alatt megfelelnek elvárásainknak.” Nosek válaszából kiderült, hogy Ripka információi nem voltak tévesek. 1948 februárja után azonban a kommunisták elvetették ezt a gondolatot, nyilván a német szavazatok elnyerése miatt. Az 1948 tavaszán elfogadott választási törvény nem biztosította a választójogot a német és a magyar nemzetiség számára. Csak néhány évvel később és nagyon lassan kezdett javulni a német nemzetiségű lakosság polgári és politikai helyzete.

               

A német antifasiszták

                     

A háború utáni Csehszlovákiában politikai és emberi szempontból is különösen szomorú és tragikus sors adatott meg a német antifasisztáknak. Bár a hazai és külföldi náci ellenállás német résztvevői bizonyos aggodalmakkal tértek haza a háború után, mégis hittek a csehszlovák politika őszinteségében, abban, hogy a köztársaság értékeli majd hűségüket és a cseh nemzet iránt érzett barátságukat, azt, hogy kiállták a próbát a legnehezebb időkben is. A háború utáni Csehszlovákiában szerzett első tapasztalataik azonban szertefoszlatták reményeiket, megnövelték kétségeiket és aggodalmaikat. Az antifasiszták többsége azonnal be szeretett volna kapcsolódni a közéletbe, együtt akart működni a határvidékeknek az aktív náciktól való megtisztításában. Sokan a nemzeti bizottságokban vagy közigazgatási bizottságokban tevékenykedtek, mások a hatalmi szervek segédszerveiben, az antifasiszta bizottságokban dolgoztak. A városokban Deutsche Antifaschisten néven szervezeteket hoztak létre; ezekben a kommunisták és a szociáldemokraták tömörültek. Az első négy hét során minden jel arra mutatott, hogy a kormánynak és a politikai vezetőknek a német antifasisztákkal kapcsolatos kijelentései valóra válnak.

1945 júniusában azonban a helyzet kezdett megváltozni. Amikor az erős németellenes közhangulat elérte a határvidéket, egyre gyakrabban fordult elő, hogy a végrehajtó szervek nem tettek különbséget az antifasiszta és a többi német között. A kormány és a politikusok nem voltak olyan erősek, nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy ez ellen fellépjenek. De nem csupán erről volt szó. Maga a kormány is azt akarta, hogy a lehető legtöbb németet kitelepítsék az országból, s a terv végrehajtásában a német antifasiszták csak fölösleges bonyodalmakat okoztak volna. Ezért a német antifasisztákkal mint politikai erővel már nem számoltak, és szervezeteiktől a politikai hatáskörüket megvonták. Az antifasiszták elleni törvénytelenségek megakadályozásával bízták meg őket, s az volt a feladatuk, hogy a lakosságot felkészítsék a kitelepítésre.

Sok személyt az antifasiszta fogalmának nem egységes, hanem önkényes értelmezése is hátrányosan érintett. A kormányprogram és a 33. számú elnöki dekrétum szerint antifasisztának minősült az a személy, aki már a müncheni döntés előtt aktívan harcolt Heinlein ellen, München után – különösen pedig 1939. március 15-e után – ellenállási tevékenységéért üldözték vagy bebörtönözték, esetleg emigrációba kényszerült, ahol részt vett a Csehszlovákia megújításáért folytatott harcokban. A földművelési minisztérium irányelvei viszont – amelyek alapján a nemzeti bizottságok a földbirtokok elkobzását végrehajtották – olyan szűken értelmezték az antifasiszta fogalmát, hogy abba nem tartoztak bele azok a személyek, akiket München után azonnal börtönbe vetettek. Ám az antifasiszták minősítésével kapcsolatos ellentéteknél nagyobbak voltak azok az ellentétek, melyek azok között a politikai pártok között voltak, amelyek döntöttek az antifasiszta igazolások odaítéléséről és a vagyonelkobzásokról.

A kormány az antifasiszták kérdésével csupán érintőlegesen, két 1946 februári gyűlést kivéve, véletlenszerűen foglalkozott, így e kérdés rendezése a politikai pártokra és a belügyminisztériumra maradt. Már közvetlenül a háború befejezése után viták folytak az antifasiszták számát illetően. Svoboda, valamint a nemzetiszocialista Dávid és Ripka többször bírálta a kormány engedékenységét ebben az ügyben, támadták a kommunistákat azért, mert jóakaratúlag osztogatták az antifasiszta ellenállásban való részvételről tanúskodó igazolásokat, nyilvánosan bírálták azt a gyakorlatot, hogy az ellenállásban való részvételről szóló igazolásokat maguk az antifasiszták adják ki. A szudétanémet kommunisták és szociáldemokraták ettől eltérő mércét alkalmaztak, mivel mint az antifasiszta bizottságok tagjai igazolásokat adhattak ki egyes személyek antifasiszta múltjával kapcsolatban. A kommunisták partnereiket viszont túlzott liberalizmussal vádolták meg. A belügyminisztérium és az antifasiszta szervezet adatai szerint 146 632 német antifasisztát vettek nyilvántartásba.

A politikai pártok megállapodtak abban, hogy a német antifasiszták sorsának legjobb megoldását csakis a kitelepítésükkel lehet megoldani. A nemzetiszocialisták kezdettől fogva nem tettek különbséget az antifasiszta és nem antifasiszta német között, s valamennyi német kitelepítését szorgalmazták. Nézeteiket nem leplezték, sőt választási küzdelmük egyik fontos eszközének tekintették a teljes kitelepítést. A szociáldemokraták ugyan az antifasiszták védelmére keltek, de magatartásukat fokozatosan háttérbe szorította a németek kitelepítését sürgető hivatalos politika. A potsdami konferencia után már ők is az antifasiszták kitelepítése mellett foglaltak állást. Ugyanez volt a helyzet a kommunistákkal is, akik azzal az elképzeléssel tértek haza a felszabadult országba, hogy politikai tevékenységet fognak kifejteni a német lakosság körében is. A kommunista vezetés azonban már 1945. június 4-én elfogadta Slánský javaslatát: „A párt a német lakosság köréből egyetlen tagot sem fog soraiba felvenni. A már felvettek tagságát pedig meg fogjuk szüntetni. A régi párttagok esetében pedig megvizsgáljuk a megszállás hat éve alatt kifejtett tevékenységüket. Semmiféle igazolást nem kapnak azonban arról, hogy a párt tagjai.” A még mindig Londonban vagy Moszkvában tartózkodó német kommunistáknak azt ajánlották, hogy ne térjenek haza, hanem távozzanak egyenesen Németországba vagy Ausztriába, ahol politikai tevékenységet is kifejthetnek, mert Csehszlovákiában erre nem lenne lehetőségük. A potsdami konferencia után a határ menti területek és a központi hivatalok kommunista vezetőinek értekezlete egyetértett a kommunista párt vezetésének azzal a nézetével, hogy minden antifasiszta németet ki kell az országból telepíteni.

Két hónappal később a telepítési szakelőadók találkozója (november 20.) az antifasiszták kitelepítéséről memorandumot juttatott el a kormányhoz. A kormány ezzel a kérdéssel 1946 februárjában két alkalommal is foglalkozott. Megerősítette az antifasiszták kitelepítésének szükségességét, ám azt az antifasiszták önkéntes elhatározása után tartotta végrehajthatónak azzal az engedménnyel, hogy minden ingóságukat magukkal vihetik. Február 15-én határozatot fogadott el az antifasiszták kitelepítésének műszaki lebonyolításáról, s megbízta a kommunista és szociáldemokrata pártot az antifasiszták jegyzékének összeállításával és kitelepítésük lebonyolításával.

Nem valósult meg azonban az az eredeti elképzelés, hogy közös központi antifasiszta bizottságot hozzanak létre a kitelepítés előkészítésére és lebonyolítására. Mindegyik párt ugyanis csak a maga híveivel törődött. A szociáldemokraták központi titkárságán az Antifasiszták szocialista kitelepítése nevű osztály működött, a kommunista párt titkárságán pedig a Határ menti ügyeket intéző osztály. A járási székhelyeken a kitelepítést a német antifasiszták Antifa nevű irodája szervezte és intézte.

Az antifasiszták kitelepítését csupán néhány cseh személyiség ítélte el, illetve vonta kétségbe a kormány döntésének helyességét, lépett fel az igazságtalanságok ellen, a szenvedések megszüntetése érdekében. Fellépésük azonban többnyire eredménytelen maradt. A prágai levéltárak, a korabeli sajtó, a kortársak visszaemlékezései az antifasisztákat ért sérelmek és panaszok sokaságáról adnak tanúságot. Ám még ezek is csupán a teljes valóság egy részét dokumentálják. Találhatók közöttük törvénytelen vagyonelkobzást, az élelmiszerjegyre való jog megvonását dokumentáló leírások, de a biztonsági szervek tevékenységéről is maradtak fenn dokumentumaink, akik indokolatlanul és önkényesen elvették a német antifasisztáktól igazolványukat és vörös szalagjukat, feloszlatták a német antifasiszták szervezeteit, visszahívták beosztásukból azokat a kommunistákat, akik védelmükbe vették a német antifasisztákat, még egykori elvtársaik sajtójában is.

1946 nyaráig Csehszlovákiából 68 ezer német antifasiszta és szociáldemokrata távozott el az amerikai, s mintegy 5400 antifasiszta a szovjet megszállási övezetbe. Ugyanabban az időben a szovjet övezet mintegy 49 932 kommunistát fogadott be, az amerikai pedig kb. 300-at. Csehszlovákiában megközelítőleg 23 ezer német antifasiszta maradt, a kommunista és szociáldemokrata párt egykori tagjai. 1948 májusában a belügyminisztérium nyilvánosságra hozta, hogy az 51 ezer német és magyar antifasiszta állampolgársági kérelme közül 5071 kérvényt elfogadott, a többit azonban elutasította.