Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. február / Indián nyár

Indián nyár

H. Tóth Ildikó fordítása

Csak most – mikor a ház előtti nyugágyon fekve a csillagokat fürkészem – döbbenek rá tetteim megmásíthatatlanságára, s hogy ezért még meg kell fizetnem.

Régóta tart ez az egész, de tegnap reggel új fejezete kezdődött. Paľo fél nyolckor ébredt. Számomra ez túl korai, de ő hajthatatlan, úgy áll a kiságyban, mint egy szfinx, s ha egy percen belül ki nem húzom onnan, rákezdi a bőgést. Az idegeit vitathatatlanul tőlem örökölte.

Már rohant is ki a kertbe, háromkerekű biciklijéhez, aminek tegnap először sikerült lenyomnia a pedálját. Mezítláb nemigen sikerült neki, de nem mert cipőt kérni tőlem, mert én már lehunyt szemmel a nyugágyon hevertem. A külvárosban élünk, majdhogynem a dombok között, hétköznap délelőtt teljes a nyugalom, mindenki munkában van az öreg szomszédasszonyt kivéve, de már ő is megtanulta, hogy jobb, ha nem háborgat engem.

Margie bizonyára kiugrott a kutyaólból, és hosszú nyelvével üdvözölte a fiút. Hallottam, amint kiabál:

– Ne bántsd Paľkot!

Ha Margie hátsó két lábára áll, éppen a fiú arcáig ér. Majd hozzám jött, bozontos fejét keresztülvetett lábfejemre fektette. Fekete és gyapjas, mint egy bárány.

Egy barátunk, aki nagy csodálója a híres asszonyoknak, e nők valamelyike után Margaretnek nevezte el a teknősbékáját. Hogy mit eszik ezeken a nőkön, nem tudom, ugyanis homoszexuális. Miután ebbéli fogyatékosságát feleségemnek meggyónta, őszinteségéért az úgy megkedvelte őt, hogy amikor tiltakozásom ellenére egy fekete kölyökszukát hozott a házhoz, barátunk teknőse után a Margie nevet adta neki.

Margie megnyalta csupasz nagylábujamat, s figyelte, jólesett-e. Mindig ilyen gyöngéd, ha eljön a tüzelés ideje. Már tegnap este észrevettem, hogy kutyák álldogálnak a kapunk előtt, s jelölgetik a kerítést.

Fél évvel ezelőtt, tavasszal kölcsönkértem a szomszédomtól egy légpuskát, és ha valamelyiküknek sikerült átküzdenie magát a kerítés hasadékán Margiehoz, megsöréteztem a hátsóját. Azt állítottam, hogy mindezt nem kedvtelésből, hanem szükségből teszem, mivel nem akarom, hogy egy egész kutyafalka árassza el a kertet, de feleségem csak elnézően mosolygott. Tudta, hogy valójában nagyon élvezem a lövöldözést, ahogy egy találatnál felporzik a kutya bundája, majd felnyüszít és veszettül keresi a kijáratot.

Tehát a kapu előtt ismét kutyák gyülekeznek, de ezúttal a szomszéd nyaralni ment, s talán nem is érdekelne a dolog. A feleségem időközben meghalt.

Egy éjszaka azzal ébresztett, hogy fáj a hasa. Rögtön tudtam, hogy baj van, mert hagyta, hogy ölben vigyem az autóba. A kórházból igyekeztem haza, nehogy Paľo felébredjen. Másnap reggel elkövettem azt a hibát, hogy őt is magammal vittem a kórházba. Az orvos azt hitte, hogy a gyerek még nem értheti, és ezt mondta:

– Nagyon sajnálom, de már késő volt, nem tudtunk rajta segíteni.

S akkor kézen fogtam Paľot, és elmentünk haza. Sose felejtem el, a szomszédék orgonabokra buja illatárban úszott, s csak ekkor tudatosítottam, hogy meleg van, s hogy itt a nyár. Átdobtam a gyerekülést feleségem biciklijéről az enyémre, és elindultunk a tóra. Margie előttünk futott, s lelkesen fisztulázott, hogy csak úgy csengett bele a fülünk. Elsőként vetődött a vízbe, bundája legyezőként terült szét a víz felszínén.

– Várj meg a parton –, utasítottam a fiút, s a kutya után úsztam. Ernyedt izmaim lassan eszméltek, feltört bennem egykori úszókorszakom emléke, s megint éreztem azt a bennem lappangó, felejthetetlen bizsergést; és rá kellett döbbennem, hogy a vízben nagyobb biztonságban érzem magam, mint a szárazföldön. Kinn a parton csak a fiam kuporgott várakozva, s le nem vette rólam a szemét.

Aztán Margie a szikkadt földhöz dörgölte bundáját, nedves pofiját a homokban szárította meg, s ettől úgy nézett ki, mint egy ördög.

– Gyere a vízbe – szóltam hozzá.

– Paľko fél – válaszolt nyugodtan.

Az a sejtésem támadt, hogy valami nincs velem rendben. Egyedül akartam lenni. Süttetni a testemet a nappal, átadni gondolataimat a világegyetemnek, és így feküdni addig, amíg átszellőzve vissza nem térnek belém. A fiú beszélgetni akar majd, s nekem nincs számára mondanivalóm. Semmit sem találtam olyan fontosnak, hogy szót érdemelt volna. A világ számomra már rég elvesztette vonzerejét, s most bebizonyosodott, hogy a szeretet is hiábavaló.

A nyugágyon heverészve töltöttem az egész nyarat. A fiú hozzászokott, megtanulta tartani a kiflit, amit a szomszédasszony nyomott a kezébe a kerítésen át, s amit egész délelőtt szopogatott, míg az örökké éhes Margie el nem marta tőle. Akkor aztán elkezdett ordítani, és én kénytelen voltam befogni a szememet és a fülemet, hogy elfojtsam a dühöm. Előfordult, hogy Paľo átlógott a szomszédasszonyhoz, s az megetette őt.

Tegnap reggel Margieval békésen játszottak, szétterpesztett lábakkal próbált a kutya hátára mászni, hogy vitesse magát, de az udvariasan kicsúszott alóla, s a kapu felé lépegetett. Önkéntelenül is rajta felejtettem a szemem, volt a járásában valami hivalkodó kacérság, valami különös és természetes fennköltség.

Paľo megelőzte őt, kinyitotta a kaput, s apró kezeivel a járdán türelmesen várakozó kutyák felé hadonászott.

– Tünés innen! – kiabált gyermekhangján, s néhányan közülük valóban meghátráltak, csak egy maradt a keze közelében, egy középmagas kutya fehér folttal a homlokán. Margie hátulról figyelt. Úgy láttam, hogy tanácstalanul hajtja le a fejét, mikor a kutya figyelmeztető morgás nélkül a gyerek keze után kapott, majd elvegyült a többi közt. Paľo sírva, vérző tenyérrel futott felém, megállt előttem, s az orrom alá dugta stigmáját. A jelentéktelenül kicsi lyukból sötét vércsík kígyózott elő, s megcsillant a nap fényében.

– Semmiség – mondtam, a kerti csaphoz vittem, s leöblítettem a kezét. A kutyák szétfutottak, mint a gyerekek, ha betörik az ablakot, csak az az egy maradt ott, és nézett.

– Miért csináltad ezt? – mentem a kapu felé. Szőre felborzadt, füle megremegett, de mikor a járdára léptem, lassan megfordult és eliszkolt.

A szomszédasszony hisztérikusan és kitartóan siránkozott, ahogy csak a falusi nénikék tudnak, megpróbáltam nem odafigyelni, de ő áthajolt a kerítésen, és vég nélkül hajtogatta:

– Veszett volt, biztosan veszett volt.

Úgysem tudtam volna tőle szabadulni, elmentem hát a sarki telefonfülkéhez, és felhívtam a kórházat. Kapcsolták a fertőzőosztályt, egy kellemes kultivált hangú nő vette fel a telefont.

– Keresse meg a kutyát, az állatorvos pedig igazolja, hogy nem volt veszett – válaszolt a kérdésemre. – Ellenkező esetben a fiúnak mintegy három hétre be kell hozzánk feküdnie, hogy megkaphassa a vakcinát.

– Vakcinát? – ismételtem meg gépiesen, miközben gondolataimba merülve hadonásztam Paľo felé, aki minden áron meg akarta szerezni a telefonkagylót.

– Mi az a vakcina, apa? – kérdezte később, s én szokásomhoz híven hallgattam, holott véletlenül tudom, mi a vakcina. Csakhogy  azt  is  tudom, hogy tovább kérdezősködne, s válaszaim logikája egykettőre zsákutcába juttatna. Kérdései mindig felzaklattak, féltem tőlük, mert tudatlanságomat bizonyították. Még az olyan egyszerűkre sem tudtam válaszolni, hogy miért kell ennie, miért kell aludnia, miért járunk fürödni a tóra, miért jön el az éjszaka, s hogy miért veszett el anyuka. Mellesleg ezekhez a dolgokhoz sohasem értettem túlságosan. A világ számomra kezdettől fogva valahogy furcsa és idegen volt. A legfurcsábbnak azt tartottam, hogy másoknak természetes, és egyetlen lehetséges és elképzelhető valóságként fogják fel. És eszerint mozognak benne.

Hanem aztán megismertem a feleségemet, s minden kétségemről maga volt a válasz. A megtestesült természetesség volt, mindig mosolygott, és nem volt egyszerűbb dolog a világon, mint szeretni őt.

A temetésre nem mentem el, eljött azonban hozzám a lelkész, leült a fekhelyem mellé a földre, és valami olyasmiről beszélt, hogy túlontúl szerettem őt, s hogy nem szabadna megfeledkeznem Istenről. Csakhogy én nem vagyok hívő, és nem tudom, miért aggasztotta őt, hogy annyira szeretem a feleségemet.

Letettem a kicsit aludni, s annak ellenére, hogy csak nehezen tudom elviselni hálás tekintetét, búcsúzóul megsimogattam a fejét. A fáskamrába mentem, és előhalásztam egy régi teniszhálót, amit valamikor egy szemétdombon találtam, s abban a reményben vittem haza, hogy teniszpályát csinálok, ahol a feleségemmel teniszezünk majd. Mákszemnyi tehetsége sem volt, de annál szenvedélyesebben játszott.

A bicikli csomagtartójába tettem a hálót, s rá nehezéknek a baltát. Margie az örömtől vinnyogva ugrált fel rám, már-már kedvem lett volna jól fenéken rugdosni. A kapu előtt várakozó kutyafalka óvatosan szétrebbent, de az a fehér foltos vörös kutya nem volt közöttük. Felfelé mentem az utcán, egészen az omladozó házakig. A kivert ablakok, felszaggatott padlódeszkák és a megroppant házfalak már csak a bulldózerre vártak. Mögöttük már véget ért a város, csak néhány öreg juhar- és vadgesztenyefa árulkodott arról, hogy valaha itt park lehetett. A fatörzseket körülölelő vaspántok, nem bírva a tágulást, széttöredeztek, a padok összeomlottak, csak a tartószerkezetek maradtak meg, a faanyagot pedig eltüzelték a helybéliek. A lombokba burkolózó neonlámpa vibráló zöld fénye vetült a földre. Margie egy hátsó utcácska házai közé futott be, s mikor odaértem, megláttam a kutyát, de az már ugrott is, és a foghíjas kerítéseken át elmenekült.

– Margie, te ostoba liba, itt gyere mellettem, ne tekeregj összevissza! – mordultam rá mérgesen, s Margie behúzta a farkát.

Megtiltottam magamnak, hogy rá gondoljak, nehogy elriasszam őt, és céltalanul kerekeztem a toldozott-foldozott utcácskákon. Már az egész negyed aludt, csupán néhány ablakban világított kékes fény. Telihold volt, a csillagok csak az égbolt túlsó felén látszódtak. Margie engedelmesen szaladt az első kerék mellett.

Szeretett engem, csakúgy mint a fiam. Néha az volt az érzésem, hogy szeretetük ereje darabokra tép.

Megálltam és hátrafordultam. Ő is megállt, közvetlenül a lámpa alatt. Margie boldogan futott hozzá és szaglászgatta. Valójában az indián kutyához hasonlított, ferde vágású szeme volt, s megnyúlt pofája, mint a sakálnak; fülei jóindulatúan előrecsüngtek, bundája sűrű, vörösesbarna volt. Lemerevedett, fejét a földre hajtotta, s alulról méregetett. Baltára vetett hálóval a kezemben lépdeltem felé. Egymás szemébe néztünk, miközben Margie tanácstalanul húzódott félre. Gépiesen lépegettem, nem gondoltam semmire, s alapjában véve nem is kavart fel ez a jelenet, csak azt tettem, amit tennem kellett. Az volt a kötelességem, hogy ezt a kutyát megfogjam, megöljem és bemutassam az állatorvosnak, aki majd megállapítja, hogy veszett volt-e vagy sem. Aztán megint nyugtom lesz, csend és mozdulatlanság a nyugágyon. Három lépésre megközelítettem, s az addig nyugodt kutya hirtelen vicsorítani kezdett, és a kivillanó fogak mögül, valahonnan a gyomrából mély, fennhéjázó és fenyegető morgást hallatott. Majd megfordult, és eltűnt a sötétben.

Kirázott a hideg. Éreztem, hogy libabőrös lett a hátam és a karom, meglepetten simítgattam az alkaromat, és egyszeribe kővé dermedt az arcom: meg mertem volna esküdni, hogy a hajam az égnek áll. Néhány percig még felbukkanó atavizmusomon szórakoztam, de aztán elöntött a gyűlölet hatalmas hulláma. Azt nem tudom, honnan tört elő, annyi biztos, hogy nagy erővel zúdult rám, s mint akit megcsíptek, felugrottam, megmarkoltam a baltát, és összeszorítottam a fogamat. Margie rám nézett okos fekete szemeivel, békéltetőn felemelte a farkát és várt. Felpattantam a nyeregbe, és keresztül-kasul bicikliztem a negyedben. A hold, mint valami óriási utcalámpa lógott a fejem fölött, s már az utolsó ablakok is elsötétültek, csak az én házamban égett a villany, mert Paľo kicsi korától félt a sötéttől és a csendtől. Egész éjszaka égettem a villanyt, és egész éjszaka szólt a rádió.

Megpróbáltam elképzelni, hogy három hétig valamelyik kórházban kell majd feküdnie, ahol minden reggel idegen ember ébreszti, és injekciót szurkál a hasába. Újból felgerjedt bennem a gyűlölet, úgy pulzált, mint a hullámverés, s ha magasra csapott az adrenalin hulláma, lélekben százszor is széthasítottam a kutya koponyáját, baltával a tarkójába vágtam, a farkánál fogva a falhoz csaptam szétzúzva a fejét, vagy csak úgy vaktában püföltem a fejsze fokával a hálóval borított testét.

Az igazság az, hogy életemben csak egyszer öltem. Margienak kölykei voltak, s hármat közülük vízbe kellett fojtani. Behunytam a szemem, találomra kivettem az ólból három nyöszörgő kis testecskét, s egy téglával együtt pelenkába tettem, batyut kötöttem, és belemerítettem egy vízzel teli vödörbe. Fél óra múlva a batyut kivettem a vízből, a szemétbe dobtam, és megkönnyebültem, hogy utána vagyok. A feleségem éppen kikiabált, hogy kész a kávé, amikor semmihez sem hasonlítható hangot hallottam. Nem lehetett tudni, honnan jön ez az éles, segélykérő hang; kimentem a kertbe és ekkor megértettem. A kölykök egyike életben maradt, s az nyüszített a szemetesben. Oxigénhiánytól roncsolt agyában csak ez az utolsó reflex maradt. Margie nem reagált rá, mert ez a sikoly nem az ő kölykétől származott – az absztrakt életösztön megnyilvánulása volt. Fogtam a nedves kis batyut, s mint akit összes érzésétől megfosztottak, a földhöz vágtam. A pelenka szétszakadt, a földön pedig ott hevert a három apró testecske, s az egyikük halkan sóhajtott, majd elhallgatott, mikor a téglát hozzávágtam.

Visszamentem a romos házakhoz, befordultam a leghátsó utcácskába, falnak támasztottam a kerékpárt, és egy bozót árnyékában húzódtam meg. Margie céltalanul csellengett az utcán, és unottan szaglászgatta a villanyoszlopokat.

Tíz perc múlva megérkezett. Margie barátságosan fogadta, majd mindketten leültek, és hátsó mancsukkal vakarózni kezdtek. Mikor előléptem a bokor árnyékából, a kutya mancsa megállt a levegőben. A baltát a hátam mögé rejtettem, s ahogy közeledtem felé, egyre nőtt bennem a félelem. Vagy fél méterre lehettünk egymástól, de utamban volt Margie, aki kedélyesen forgolódott körülöttünk. Nem tudtam elképzelni, mi lesz a reakciója. Kísérletként előhúztam a baltát a hátam mögül; az acél megvillant a kutya szemében. A hörgésszerű morgás, mely ismét a zsigereimig hatolt, a kamion motorjának basszus hangjára emlékeztetett. Pofája megremegett, szemei harciasan összeszűkültek. Majd megfordult, és győzedelmesen távozott. Kétségbeesett haragomban a balta nyelére támaszkodva a földre roskadtam.

Reggel felhívtam az állatorvosi központot.

– Megtaláltam a kutyát, de nem tudom őt megfogni – mondtam.

– Várjon, átkapcsolom – mondta egy férfi, megreccsent a készülék, és ismét megszólalt egy hang:

– Sintértelep.

– Maga el tudja fogni a kutyát, ha én megmutatom?

– Sintér lennék, vagy mi!

– És hogyan?

– Golyóval – mondta nyomatékosan. – Kutyára csak golyóval. Lelőttem már nem egyet, erre mérget vehet. Ne féljen semmitől, maga megmutatja, én meg lelövöm.

Leültem a nyugágyra, a kapu tárva-nyitva állt. Margie az árnyékomban pihent, Paľo a berozsdált hintát próbálta mozgásba hozni. A kutyafalka idegesen toporgott a járdán, s az a vörös épp most érkezett a park felől. Felálltam és elébe mentem. A többiek udvariasan félrehúzódtak, de a vörös ottmaradt.

– Látod – mutattam a kezemet–, nincs nálam balta. Gyere ide – tettem hozzá csendben, leguggoltam, és egy darabka szalonnát nyújtottam felé. Margie odajött kunyerálni, nyújtogatta a nyakát, de én félretoltam:

– Ez a gavallérodé!

Nem akartam hinni a szememnek. Bemerészkedett a kertbe, majd némi habozás után odajött hozzám. Behúzott farokkal, lehajtott fejjel közelített felém, mint akit hipnotizálnak. Megszagolta a szalonnát, de mikor letettem a földre, nem nyúlt hozzá, csak nézett a szemembe.

– Csak vedd el, neked hoztam – suttogtam. – Az utolsó az életedben.

Megremegett a füle, mint aki igyekszik megérteni, de egyébként nem mozdult. Akkor sem védekezett, mikor lassan felemeltem a kezem, s nyitott tenyérrel a nyakához közelítettem, csak kissé elhúzta a fejét és a földnek szorította. Durva szőrét gépiesen simogatni kezdtem. Számoltam a másodperceket és a perceket, melyek múlásával egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem, s lélekben imádkoztam, hogy jöjjön már az a sintér. Furcsa helyzetben merevedtünk meg, mint egy elfuserált szoborcsoport, és egyre nőtt bennem a félelem.

Egy furgon állt meg az utcasarkon, és egy köpcös pasas szállt ki belőle. Kezében távcsöves puskát tartott. A házszámokat figyelte, s amint közelebb ért, a kerítéshez lapult – ujját a ravaszra tette. Átlesett a téglafal felett, és intett a kezével, hogy maradjak csöndben.

– Nézd, apa, valaki jön hozzánk – kiálltott fel a fiú, és abbahagyta a hintázást. Nem szóltam semmit, és a félelemtől halálra váltan tovább simogattam a vöröst.

A sintér a nyitott kapu elé ugrott, pocakja beleremegett, bőrmellénye szárnyai kétoldalt a magasba lendültek, célba vett minket, és felordított:

– Hé, te rühes kutya!

– Várjon – kiálltottam fel kétségbeesetten –, ne lőjön!

A kutya, mint aki álmából riad fel, a szomszédos kerítés hasadékához menekült, amit Margie privát kiruccanásaikor szokott használni. Ahogy átgyűrte magát a résen, teste ívszerűen megfeszült, megzizegtetve a lyukat körbenövő szőlőleveleket, és nyoma veszett.

– No, maga aztán nagy vadász – kiálltott rám a sintér. – így elengedni! Ki tudta, hogy lyukas a kerítés. Ha felém hajtja, már rég fasírt lenne belőle.

– Kitépte magát a kezemből – szabadkoztam. – Megijedt magától.

– Az az igazi! Futóra mindig szívesebben lövök. De a gyerek is túl közel volt a hintán. No, mindegy, nincs mit tenni. Pia nincs, mi?

Megráztam a fejem.

– Hát, akkor majd máskor – köszönésre emelte a kezét, vállára vetette a puskáját, és az autóhoz indult.

Csak ekkor kezdett Margie csaholni, de rögtön meg is gondolta magát, s felugrott a nyugágyamra. Átültem a padra a diófa alá, és ráncos kérgének dőltem. Az volt az érzésem, hogy szétesik a fejem, mint egy megrepedt kókusz. Nem akartam megérteni semmit, nem is gondoltam semmire, mégis úgy fájt, mintha centrifugába dugták volna. Megfordultam, és kinyitottam a szemem. A fiú a hintán állt és engem figyelt.

– Mit fogunk csinálni, Paľko?

Meglepetten rezzent össze, majd fürgén lemászott a hintáról, és odafutott hozzám.

– Lemegyünk a tóra?

– Te bemégy a vízbe, Paľko egyedül marad a parton. Nem akar – jelentette ki.

– Magammal viszlek – mondtam; meghökkenése lebénított, amit ő persze nem vett észre, de rám épp ezért még nagyobb súllyal nehezedett a tehetetlenség, s a kétségek bűvös körébe vonva, tovább mélyítette tanácstalanságomat. Tenyerembe vettem a fejét, magamhoz szorítottam, s újból éreztem selymes hajának rég elfelejtett illatát.

Margie megmártózott a vízben, feje aránytalanul kicsinek tűnt, leginkább egy nagy patkányhoz hasonlított. A kristálytiszta vízben jól láttam, milyen szorgalmasan kapál a mancsaival. Paľko átkarolta a nyakamat, és kezeit összekulcsolta az ádámcsutkámon, kicsiny testével a hátamat melengette, a sarkait pedig a bordáim közé vájta. Tulajdonképpen még reggel volt, a déli szellőig volt még vagy két óra, a víz felszíne lustán, olajosan csillogott. Beúsztunk egészen a csöndes és kopár szigetig, s a parton Paľko, mintha mi sem lenne természetesebb, kézen fogott, és húzott maga után. Izgatottan szuszogott, majd ezt mondta:

– Át kell kutatnunk ezt a szigetet, tudod?

Ezen a napon halálosan elfáradtam. Többet beszéltem, mint az elmúlt négy hónap alatt összesen; s tudom, mi vár még rám. Nagy nehezen sikerült őt ágyba dugnom, néhány másodpercig, míg kihátráltam a szobából, el tudtam viselni hálás tekintetét.

Most pedig itt fekszem a nyugágyamon, nézem a csillagokat, de nem sokat látok belőlük. Nevetséges, a fejem még mindig pokolian sajog, de csorognak a könnyeim. Pont olyan kínosan érzem magam, mint mikor ötévesen az ágyba pisiltem, mert vízesésekről álmodtam. Idejött hozzám Margie, és lelógó tenyerembe nyomta nedves pofiját, szereti a sót.

– No, jól van, jól van, Margie, de most már hagyjál!

Valami átvillant az agyamon, felültem, megtöröltem a szememet. Alig tíz méterre tőlem a sötétben egy szempár világított.

– Hát, eljöttél? – suttogtam. A kutya karnyújtásnyira állt meg előttem, és én megsimogattam a nyakát. Nyakörve nem volt. – Jól van, akkor hát, maradj – mondtam megkönnyebbülve.