(a jázminillatdoboz)
elértem – mondod – hát elértem
de még kinyalod a rézkanál öbléből az ízt
feleled a mellérendelt mondatok jáspis kötőszavát
a belékövült előképzőt a hátravetett kiméra
nyomaték- és fokozó-határozót
bár rádtapadnak viaszrózsa a kékkagylóra
s formatartalmát meg-megemeli a sós víz
lábujjaid nagyjához sodorja visszavonja
máris a törmelék közé
ez a föveny is csal
csupán saját létében változatlan
dugod a kanalad magad mellé a homokba
a nyele kicövekel s magához köti a késői éjszakát
pányvát vet a közeledségben tüntető fügefára
vonszolja rángatja ha tudná se értené
mitől válsz görccsé:
nyitja magát s bezárja a viaszrózsa
tempó tempó és hullám zöldül a vas
közétek lép holmi összefüggés
árválkodik kicsit majd megnöveszt
a/ egy talpnyomokból összeállt térképet
b/ a korallszirtet c/ a szirtet megkerülni
képtelen tengeri dögöt d/ egy illatosra ázott
szép hasú dobozt e/ sötétjében az időciklusok
elzárt hamuját
most ért véget a platóni év gyújthatsz
az otthon cigarettájára a Nap a Hold
és az öt bolygó visszatért a kiindulópontra
mondod hogy ezernégyszázhatvanegy:
máris haslábra kap a kiválasztott kagyló
eltűnik hátán a rózsaállattal
holott benned a helyét megcsinálta
kapkod a kéz a szív hogy e lukat betakarja
szokással tűzzel hóhérlevéllel
sorolod százszor elértem elértem
hasztalan:
beléd akad nagyokat szökell és verdes
szárnyával nyakán ott a trónforma jel
édes illatot ereget a szája de nem hiszed
el a tanulságot hiába mondja hol a házad
mert itt vagy háztalan
a fosztóképzők egyébként is gorombák
lenyúzzák a bőrt
és a bőröd még a tarkódnál hozzád tapad
úgy csapkod a szélben formázza magát
mintha te lennél rajta a súly:
orrodba vág a dög szomszédtartományaival
megrettensz a bűz zászlajától
és ráébredsz a mesterséges mennyországokra
ó charles bonckés kisasszonya vándorcigányok
megkékült az eladó múzsa válla
– ilyen mocsok leszel te is
felismerlek pedig mondanom kell még neked
az elfek idegfájdalmáról a heliopolisziak
könnyű érintéséről ezt-azt
talán éppen az üresség s a mirrha kapcsán
misszílis levél ez is édes mázzal bevont
apró és csontkemény sütemény:
nem hagyja magát a képmás madara
beül abba a kicsi üregbe igen éppen abba
így ér össze s határolja egymást a tűz a víz
riadsz és tágul melledben az űr
hiába pirkad a horizont rézoxiddal
rázod fel az örömünnepet hogy begöngyöljön
hesiodos szerint csak ötszáz évet él
a főnix a lakatlan szigeten
arábiából jövet indulva egyiptomba
a piramiskamrák mázolt gyönyörű etiópjaihoz
meglehet éppen Szicíliába
ahol olyan illatos fűszerek gyűjtik az
olajat melyeket a fészkébe hord
fogjon az tüzet a templom kapuja előtt:
betűzöd máris lactantiust ez nem vall
képzeleterényre nem fér hozzá a dob
a halált ünneplő furulya tánca
füsttel pumpálod tele újólag tüdőd
manillabolyhokkal beszélgethetnél a szónokokról
mert a főnix slókás keletről jön a mennyablakból
az áldott magányú térbe
hová az augusztus-szekérből ömlik a fény
tengerikőzöld erdő közepére
túl a négykezes félelmen éhségen
mert nem csúszik felhő az égbolton sohasem
ha hajnalon ébred
fürdik forrásban háromszor merül alá és
énekel s utolsó reggelén elbágyad
gyors repüléssel jut kiszemelt pálmája koronájára
messze emelkedve a földtől
ne mássza meg kígyó más ártó állat:
édes nedveket gyűjt súlyos illatokat
a sziget gyümölcsöséből balzsamozza fészkét
teste forró
az égi hőtől kapnak lángra az ágak
a madár szürke hamuvá ég oszlós szagúvá
e hamuból rügy sűrűsödik kicukrosodik
mint nyelveden a vaszantatilaká míg reggelre
megjő az ősz s gyönyörű mint a szerelmes asszony
orcája friss vizivirág üde fű a fátyla
ért rizsmező kifeszülő derekán a köntös
s hattyú rikolt mikor az ékszere csörren egyet
e rügyből tejfehér apró kígyó kicsúszik
összetekeredik tojássá válik – ő lesz a főnix:
visszvonja magát máris a fény – ülhetsz
a morgó tengerparton a mély éjszakában
betekerve a beléd akadt dögszagba
kutatsz üregeidben agyhasábok közt
hosszú idegkötegen kipengetsz egy hangot
hárfa az és hársfahang
hársak üzennek európából
igen ha egyszer végigültetnéd a dunának partját
ezüsthársakkal tiéd lenne az a méhes
kitartod hát a hangot megnyúlt á
lecsúszik a lépcsőkorláton
egyszerre csobban a kezdetvég
közös perecet húznak az elsüllyedő kézre:
belédtör a -tól/-től
a korallok szirtjén szódázik a víz
ujjaidban amíg meg nem érinted a beomlott vermet
az ötödik-hatodik bordád alatt:
a fügefa-avarból mászik hozzád
az egyetlen állat mely szereti a tüzet
– a salamandert azonban nem szíveli a tűz
aristotelés salamanderének arca
pöckölöd a csikket a kékkagyló után
ott a hátán a krizantémszirmú viaszrózsa
újból virágzik csápol félig disznó-
félig majomszemű röhögsz fel hátat
döntesz az elfeküdt s lenyalt kőoroszlánnak
bár plinius mint mindent ezt is tagadja
gyíkfejjel kérked azzal hogy a máj baloldalt
mivel étlen-szomjan él szája mindig tátva
– a hűvös jószágot melledre teszed
próbálod a hűség kipárolgását
hizlalod harmattal széllel
félénksége okán szüntelen színt vált
de számára elérhetetlen a vörös és a fehér
mert teste hústalan
szívében nincs vér
míg más állat egyszerre csak egy embert öl
a salamander többet –
gyümölcsfára találva megmérgez minden gyümölcsöt
kútba esve a víz halálhozó
de kinek salamandergyapjú a ruhája
annak ártani nem tud – két gyémánt szúrja
pupillád állod kiolvas belőled mindent
te is átlapozol és könnyen kikaparod
magadból az elhűlt zsarátot:
elérted – mondom – hát elérted:
csönd – figyeld a hosszúajkú fügefát
vastag ujjain hogy telnek és puhulnak
az ízes buddhák a hellén éjszakában
magukba szívják a kavicsok erejét
a tengerfanyar párát
milliméterről milliméterre forgatják
testüket a piruló holdfénynek
izzik rajtuk számtalan mézcsöpp
éji szenderek nőstényszaga
amint előbuknak a tenyeres levelek közül
érintetlen
magukba zárva az unikorn-rózsaszínt
amilyen türelemmel őrzik a mását
a mélytenger csigája
és a locsogó habsaláták:
ez fád – évezredes
előtte az aquamarin fölötte a blank éjszaka
buhara-porcelánja
az omló karsztmeleg vállára terítve
az ezüstzöld olajfáknak
könnyű teher de lombja nő tőle minden ágnak
ólomcseppek híznak a gallyak hegyén
hermafrodita vasgömbök az ághajlatokban –
így húzza valamennyit magához az átmosott föld
s a benne megmerülő test:
nézz ki rám egy levélablakon
vagy a hajnali szavakon
a zsúfolt csönd körbeállítva
kiáltójelekkel és lomha sókkal
és megesik hogy föl-alá járnak
festett bábok bronzhegyű pálcákkal
selyemernyőn az aleuron-madarakkal:
ez lenne az első csönd
ellakják a tárgyak csak a percek sürgölődnek
közöttük jelölnek még
lompos feltörlőrongyot a kivert ablakszemben
csörgősipkát a hanglemezek dombján
lámpaüvegre dermedt kaszapókot
zárják a naftalinfiókokat nyitják a sárga
lépcsőházakat a kisózott huzatnak
a kerek ezüsttálakon megérintik
a levetett gyapjúruhát porlevendulát
a salamanderbe szúrt ellustult kötőtűket:
fel nem fogod ésszel
miért párzol a fügereménnyel
rímtelen és hiú magányban
a hangzóhó ragacsban
hogy magad előttre láss – számíthatod
mennyi öthatod meg öthatod levélrezdülés
a rongyosra dűlt sínai mészkövön
míg teniszcitrom kocog a távoli páston
hosszú-kényesen s arra lendül a bot
a tekintet
beleakad a fádból lett ligetbe
elhűsöl a gyümölcsök között
kövéren
ingnak a keletszélben a buddhák
a fémcsöppekkel ritmust mérve a térnek
ahol a szívverések
és az órapercegések utolérnek
és a hárssorolások
és a kitömött beszédek
kibeszélnek gégéd barlangjából
számlálva az élettérben gömböt gombot
hangot csapkodó szekrényajtót
kagylótörmelék szánkázó hangyáin
hártyás vitorláit a szélnek
átkozva a fanyar manillaszivart
ami föltölti a másik teret
melyben szünetlen fogy kiterjedésem:
az oszlopszentek után
azokat messze s érintetlenül hagyva
ahol a faragott
pulinagy kőoroszlánok a velencefehér
kertkapun vonítanak a féldrágakő holdra
a gumisima tengertől szétbolondulóra
a folyékony feketében izzanak a
begörcsölt olajfák
a tekergő folyondárjázminok
és előtolakodnak újra
az elefánttestű sziklák
egy régi delta ráérős csobogásával
csúcsukon ködmonostorok
és aszkétakontyos szerzetesek
a méztömény viasz-szagban
elgörnyedt hallgatásukkal s üledékléptekkel
magukkal vonszolva az ájtatos sötétet
amelyben megdagadt az idejük
és az árnyak plüsspalástja alatt
elfekszenek a dagadt bokájú szófák:
a tusperem lebegő árnyai
el- és visszalépnek
messze és közel a bomló versdögtől
emígy a pergőnyelvű jambusok és a
kihizlalt görög episzkópok
a bíborpark gyöngykavics-sétányain
a világító vérkúttól:
fügerothadásban
az oszlopvidék után
a komlókeserűben alámerül az ametisztharapta
hold magával ragadva a pomagránátok
belsejének rekeszes kamráit
a szorgos-lázas sürgést és sürgetést
s az ábrándokat a magok belsejéből
hiszen kőfejtőfehérek
akár a házioroszlán szemzugában a sírás:
mondd ki ez
a hajnalos tengernél
e megszabadító fügefa alatt
a főnix és a salamander egyesülése után
amikor méltón lépdel a víz grádicsain
a fény medúzahajjal és dobogó narancsként
hogy átmesse érzékeny pupilládat
s nézze
miként hunyorog benned a kandallókeselyű
és a meghűlt márvány:
torkodban jácinthagyma –
mit akarnak itt a tojásfejű padlizsánok
a karcos trombitavirágok és fügekaktuszok
árnyai közt felhasználhatatlan lények
szavuk idegen
amilyen te és a fölhasított zsákok találkozása
a mésszel kent nyártörzzsel az útmelléken:
a szomorú éjoroszlánok meteora után
a sívó karszt térképén
a szuszogó kert oldalán
ahol magadmagam
eléd tolakszik ezeregy imaginárius lánchíd
megléphetően amilyen az
ahonnan elszabadultál:
szeretnél elegáns fúga oszlopfej motívum lenni
amikor majd sétálsz a gyűlölt korompesttől
a megvetett kéménybudára
alattad az elfénylett folyam
napbolond tükreivel
azzal az imbolygó dinnyehéjjal
amelyet itt kalapként használ
a tengerpart rákfogó kölyökfiúcskája:
menj délnek – mondtad –
itt is néznek a lánchíd oroszlánjai
fixálnak mint látványt az ezüst
a hígezüst amilyenek a félhajnal tengerének
lomha halai amíg megússzák a lagúnakeretet
vagy a kagylókat
melyek köpenyében gyöngyházba költöznek
a vándorlást elunt kvarcszemek:
az okeánost akartad
látni amint üvegkönyvvé válik
s az üvegborítók között háborog
viharosan bőrszínűen
apadva dagadva tizenkét morával
vihar után elcsendesedetten
halzsírfénylőn olvadt üvegként
de ismét víz szeretne lenni
ringva hínárokkal locsolni sirályok lábát
palackorrú delfinek otthona
s a fölpuffadt ebhulláé
ami ott köröz a korallba akadt
megtört árbocú szkúner körül
míg be nem vonja mindegyiküket a
barna bőrszivacs boholymoszat
s szét nem szerelik az évszakos áramlások:
ez a hely – színén és fonákján
nyarad a ligetes fával felmosott napokkal
ahová nem bámulnak az oszlopszentek
csak a salamander bűvöl merev szemmel
s lentáskából teríti eléd
a főnixtől lopott mágikus térképet:
nézed a megszőtt anyagban
s véletlen érinted a hímnemű mandragórát
nílusmocskos és sárgarépalevelű
mögötte áll az asszonyterebélyes kerti laboda
– hangjától megőrül az ember hát engeded
fúródjék mélyebbre a földben az embernövény
sikoltozzék a lányokat megejtő puszpáng után
mert olyan a szaguk mint a férfiak magva
de viasszal tömöd be a füled s egy
korom éjoroszlánhoz a lánchídkutyához
kötözöd a mandragóra levelét –
tudod a növény sipítoz s az állat
holtan esik össze – de élsz
hős mandragóraásó hogy a gyökérrel fölnyisd
a pecsétes térképtekercset:
ez a terrénum szabályos köralak
az okeánoson túl mérges állatfejek
hajolnak előre torkukból vihar árad
megcsap szelük – a térkép közepén
derékszög alakban meghajló tenger
mare mediterranum
észak-déli szár rajta a földek közi:
tengerpartja nő és apad
a mellkasban megdagad ettől a levegőég
a szigetek lefelé úsznak a folyón
változtatja a helyét a margitsziget is
anno közelebb a pesti oldalhoz
egyetlen rúgással lökte át csónakját
toldi a szigetről a partra mégis meglep
a csizma nem félsziget még hispániával
alkot közös partot:
a tengeren ott van minden sziget
krétán a híres labirint
bonyolult embervérfolyam
s egyszerű akár az elhullt kézfogás
daedalus házának nevezi e térkép
– benne rég halt
halak miles maris: tengeri katona
kard az oldalán csillám penge
ezzel döfi át hasas hajók alját
úszó háromfejű kutyák szőrös mellkasát
krétáról sellő úszik fel
koszorú jobbján balkezével fogja
játékosan halfarkát
– mennyi csuda lény:
a serra dagadt vitorlával evez feléd a vizén
ha hajót pillant meg arra vitorlázik
mígnem holtan merül le
a féllábnyi echinus bármilyen bárkát
elvisel a hátán – de ne együnk omlós húsából
figyelmeztet bestiáriumunk mert
jellemünk károsan változna ez esetben
a delfin szája nem a fején a hasán nőtt
s ha dühös kidugja piroska nyelvét
zenekedvelő imádja a hárfahangot
tanú erre albertinus nagymamája:
a kalózok elfogtak egy hárfást
a tengerbe akarták ölni – arra kérte
őket engedjék zenélni
a hárfás játszott játszott s mikor
letette az eszközt nyomban vízbe vetették
de a delfinek egyike gyorsan a közelebbi partra
úszott vele
a habok mindmáig fenn tartják
ama ölbe fogható hárfát:
csak azt írd amit tudsz
mit törődsz mással gyújtasz újra rá
hogy elirigylik a parázst tőled
meglehet ez is a hűséghez tartozik
csak annál alattomosabb –
és annak akit érdekel:
kilúgoz a térképtenger szele
a tenyérfolt mögül zúdul esernyőszaggal
fenyőtűrobajjal a két tenger zúgása között
annyi a rés amennyibe éppen beférsz
a lenyalt kőtől eloldalogva
bár őrzitek még egymás lenyomatát
más téridőben marad a torzó oroszlán
másba lépsz te s ki
rövid sikátorba macskaköves plázsra –
valeriána – fúrod vissza magad a foltszájhoz:
a szirének énekgyönyörű asszonyok
átlóg a lüktető perceken a karjuk
haltestük vajfehér de arcuk kegyetlen
hajuk érzéki lószőr
látták őket a tengeren
gyermekeiket karjukban vitték
összetéveszthetők az ember esküdt
ellenségével a hableány: scylla
emberhúsra embervérre éhes
így tehát emberszabású
hát óvatosan kezelj bárkivel
meglehet éppen hozzá ér ujjbegyedhez
s máris evakuál belőled a vér
koponyádban zsibbadtra táncolja magát
néhány ott rekedt gondolat
a hangyák is gyorsan megmásszák
harminchat év vízszintes csomolumáját:
a tonzúrás tengeri szerzetes tudod
játszik ficánkol a habban
akár a halakat a szirt kutyadöge
a parthoz csalogatja az embereket
és örül ha mulatnak rajta –
ha megfogod a víz alá ránt
s leharapja arcod
a szobrok bűntelen maszkját
elsiet vele fel-felpróbálja
bár előre tudja hiába nyújtja feszegeti
nem lesz te akár a tengeri püspök
akinek a fején marcona süveg
– így nem lehetnek emberek
hiába vágynak száraz házra
mohpadra a kertfal sugárzásában
kerek lassú betűkkel írni a palára
hol közel gades szigete
herkules tömzsi oszlopaival
a világ nyugati határán
a facies nélküliek között mondjuk
éppen egy füge édes körletében
retzinát szopogatva kenyérfalatokra –
emeled szádhoz a hűs palackot szellemüveg
torzul mosolyárkod a kidugaszolt levegőre
jázminillatot fog orrüreged:
térképeden cölöpsziget velence
párizs és róma felezőjében
s a duna mellékvize a fluvius wauth
s a fluvius vize ott érinti az okeánost
lassú deltával hol a gyomoralak-föld
tulajdon múltaddal és jövőddel
félig emésztve s emészthetetlenül
bár hungarn a gőzszuszogó jegesmedvénél
közel a don hegyes sapkás férfiához
– ez az alak lókantárt markol és törpekönyvet
a nyeregből gyerekbőr lóg s leánykafej
a griffe népe ilyen bőrruhát hord
oly buta mint a strucc vagy a skorpió
a fügefa kőmagvai között
fejpotroha felett hintálva méregzsákját
a lovast pöttypárduc s indigómajom fogja közre
– ezért találkozol Skandináviában
majommal kakasmandinkóval esterházynál:
északon kutyafejű: cynocéphales
amazonok országával határos birodalma
keletre harcos scythet mutatja a jelzés
torkomban
s a fövenybe szúrt kanál elgörbült nyele
– ellenségkoponyából isznak csataszeretők
a sebkútra is ráhajolnak:
a fonálfolyód mellékén emberlábat
majszoló férfi: essedon
átlát hozzád imígyen pannóniai
szülei temetése után barátait lakmározza
hónap hónapra nem zuhan ki szerepéből
példaadó pedig oly közel
jázon földje
hol az aranygyapjú – a birkahús
megmetélve gödörbe kerül:
az okeánosban a félföld körül
szigetek fekszenek – ahol ülsz
oda ostrommal
se könyörgéssel el nem jutott nagy sándor
miként terracottára sem
csúszik vissza a salamander zsákjába a térkép
kezedtől elnyálkásodva nyákzölden csigaállapotban:
süllyed-emelkedik a szirtpezsgésben
a megbontott dög halszikrák mutatják hol van
ő a lebegés vázlata:
a kanálnyél a fügefa s a dög finom szögének
közös pontjában három torok szürcsöl
selyemszálakon sárkányrepül a bomlott szag
de el nem engeded a dobozt a doboz sem enged
átjártok egymásba sötét ronda szakállal
körmös kézzel rózsaszín és duzzadt szemhéjjal
ti már csak egymást tudjátok rémiszteni
mi sem természetesebb a tenger kutyájának
hármas ugatásánál – a salamander térképén
főnix a főnixén a salamander
karcsú vonalakból egyberóva a kettőegyen te
innen már érthető a dobozmotívum
s a finom karcok a jázminillatos pánton
tépelődsz melyikben lakhatsz hol bontja tűszirmait
a ragacsos viaszrózsa hol omlanak össze
az érzékelés merész szerkezetei hajolok távolabb
– a lét pányvája messzibbre nem enged
a nagytotálnál s máris visszaránt
megdönti oszlopomat szánkázom hozzádhozzám
átkozódom is bosszúkurva a tétova léniában
elértél mondod hát elértél
beszakítja a fény a héj szakát:
lépnének tovább s oldalt boldog
egymás zsákmányai a selyemhernyó-szigetre
de a gyomorforma-földmágnes magához ragadja
a firkát szürkén és
tudhatjátok
innen nincs többé menekvés –
megfogtak egy tükörrel:
a szkúner kötélzetén szabadvegyértékként
röpképes szárnyak ó charles hogyan bírja
átváltozott tested a brakkvizet
ami van mindennek csupasz hiánya
holmi negatív tér kimérhetetlen vigasszal
silányul terpeszkedik a düh élvezéstelen
holott feltöltve a döggel
amely talán a mostban megközelíthető
a visszhangos köralagútban
ahol egyidőben az ok és okozat
az alany és a tárgy a delejező
és az alvajáró – ez a dög tökéletesen az
szőrzetében fölgyűlt az arany
elszorgulva gyűjtöget rajta
a narancsszínű csillagos zsákállat
a vajhallal s telepnek jelölte
erdejéhez a tengeri tölgy –
ki vagy te kérded melyik alvilág
kutyája kérdem s ki vagy hangol a
visszabeszélő behorpadt szemmel
felismerhető-e a lárvány
moszatmadarak és dermedtszájúak közt
az árbocmagasságban
ahová elér az elfeküdt ciprusörvény
míg magához szorítja a szigetpartot: