Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. január / Meghalt egy kisnyúl

Meghalt egy kisnyúl

Nem érdekel, mi van az ablakon túl. Nem érdekel az este, nem érdekel Isten és nem érdekelnek az emberek. Nagy, sejtelmes álom fojtogatott az éjjel, a reggeli szél ellopta az emlékeimet, sírtam, kértem vissza, ami elveszett. Hagyjatok. Nincs számotokra mondanivalóm. Kizárlak magamból benneteket és nálam marad a kulcs. Nem mondom meg, ki vagyok, ha tudnátok, megölnétek. Nem vagyok ellenetek, de nem érdekel a nappalok és éjszakák örökös párharca, fáradt vagyok, lefogytam, megöregedtem. Nem mondom meg, ki vagyok, megvárom, míg elfelejtetek, amíg senkinek sem jutok az eszébe, aztán kilépek a fénybe és enyém lesz minden. Nem kérem azt, amit ti már elhasználtatok, megfertőztetek, megérintettetek. Vadonatúj hajnalra vágyom, szép ébredésre. Egyedül. Nem érdekel, mit szorítotok a markotokban, nem érdekel, mennyi pénzetek van, nem érdekel, kik vagytok, mit akartok és honnan jöttetek. Nem akarok szóba állni veletek, nem akarom lenyelni a hazugságaitokat; kézfogást, vállveregetést, kimért pillantásokat sem akarok, nem akarom, hogy megfizessetek azért, amit tettem, nem kell, hogy elbíráljátok cselekedeteimet. Nem kell, hogy megbocsássatok, nem kell, hogy bocsánatot kérjetek, ami történt, megtörtént, gyűlölni kéne, el fogom felejteni. Hagyjatok. Számotokra meghaltam, ne mondjuk ki, mit gondolunk egymásról, ne emlegessük fel, mivel tartozunk még egymásnak. Bár túl hosszú a korsó felé nyúlás mozdulata, poharunkba csendet önthetünk belőle, erőt, kételyt, tisztaságot, nyugalmat. Éppen ezért ne bólogassatok most és ne vonjátok meg a vállatokat. Eszetekbe se jusson dicsérni, hajlongani előttem, de megütni se merjetek. Felejtsetek el, hogy képes legyek a bocsánatra. Nem érdekel, mi van az ablakon túl. A függöny eltakarja a kinti világot, a fal útját állja a zajoknak. Így jó.

Amikor belelestetek álmaimba, csak nevettem. Tudtam, hogy minden szavam fel fogjátok használni ellenem, mert ismerlek már benneteket. Minden simogatásotok ütés volt, minden világra szült gyermek gyilkosságként könyvelhető el. Nem tehettek róla, de nem vagyok kíváncsi rátok, álljatok fel és menjetek. Csak az üres széksorok maradjanak, tűnjenek el a kitátott szájak, a maszturbálásban kifáradt kezek, a nyeléstől vörös torkok és a hazugságtól cserepes nyelvek. Ki innét!

Ez az én szobám. Ide csak az lép be, akinek megengedem. Ez az én színházam. Most már csak az enyém. Nincs szükségem rátok. Nincs szükségem közönségre – megszületni, meghalni nélkületek is éppolyan jól tudok, mint veletek. Győlölöm a torkotokból felszakadó kacajt, az izmaitokban előre elkészített tapsot, gyűlölöm, és okádni tudnék, amikor a szemembe hazudtok! Én tudom, mit csinálok, és tudom, mit csináltatok! Miattatok lettem színész, jól kell, hogy ismerjelek benneteket. Ti nem tudtok megbocsátani, ti nem simogattok meg, amikor úgy sírok, mint egy taknyos, ötéves kölyök. Ti nem kínáljátok fel a zsebkendőtöket, mikor taknyom már az államat csiklandozza, ti nem kínáljátok fel a testeteket, mikor vágyam papírgalacsinná gyúrja össze a gyomrom és vacogni, dideregni, sikongatni kényszerít. Vécépapírnak használtok és mosolyognom kell hozzá, kibeleztek és bólogatnom kell, megerőszakoltok és dúdolnom kell közben, hát nem értitek? Nem láttok magatokba? Elfelejtettétek a szavak értelmét? Elfelejtettétek az Intést? Ó, fáj és ordítanék, ha maradt volna még hangom, de csak arra van erőm, hogy még egyszer utoljára elsuttogjam: kifelé, kifelé innét, tűnjetek el és bocsássatok meg nekem, felejtsetek el olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet!

Így. Túl vagyok az első felvonáson. A közönség őrülten tapsol. Tényleg ilyen hülyék? Elküldöm őket és visszajönnek? Utálom az autogramkérők istenítő tekintetét és utálom izzadt kezüket, amivel átnyújtják rongyos papírjukat. Mit írjak rá? Az igazság a legszörnyűbb, amit a szemükbe vághatnék! Az igazság a legnagyobb méreg a földön, ha beadsz a lónak egy kanállal, hát úgy fordul fel tőle, hogy utolsó rúgásával téged is agyonsújt! Mit akartok tőlem, az isten szerelmére?! A rendező egy barom, a színésznők kurvák, ez a színház egy istálló, mit mondjak még róla, hogy pontosabb legyek? Egy rohadt kis színész vagyok, annyira jól játszom, hogy százszor és százszor elátkoztam magam – mindenki hitt nekem. A legnagyobb baromságokat adagoltam nekik, mosolyogtak és bólogattak, én sírni tudtam volna a csalódottságtól. Eltérek a szövegkönyvtől, de a rendező csak bólogat, a közönség tapsol, az újságírók ontják fáradhatatlanul a cikkeket – mire jó mindez? Csak játszom az életem, az igazságra senki sem kíváncsi. Utálkozva fordulnak el tőle..., s most kezdem megérteni az alkoholistákat, a toxikomániásokat, a narkósokat: mindannyaian fügét mutatnak az igazságnak – óh, mire mennének vele? Átmenekülnek a szomszédba, csak egy lépés az álom, a maguk által teremtett világ... Minden szép és hozzánk idomuló. Ezen a földön csak istenként érdemes élni. Nem születni, nem robotolni, mint egy marha, nem dühöngeni azon, hogy megint barmok vezetik az országot, nem megdögölni, mint egy állat, hogy vegyszerektől büdös földbe szórják hamvaink. Hagyjatok, kiégtem. Elmegyek haza, senki nem veszi észre, hogy hiányzom a második és a harmadik felvonásból, senki nem szól semmit, fizetést kapok, kézfogásokat, mert ez a dolgok rendje, ez a szent rítusa az életünkbe egymás után belekenődő napoknak.

Hát nem!

Nem érdekel, mi van az ablakon túl, az én világom az egyik falnál kezdődik és a másiknál ér véget. Nincs színpad a lábam alatt, mégis minden lépésemnél orromba csap a deszkákból felszálló por nehéz szaga, arcomon érzem a reflektorok hőjét, hallom a közönség lélegzését, az öltönyök suhogását, érzem a melltartók fáradását, a gyomrok kvartyogását, a végbélzáró izmok feszülését, a nemi szervek sebezhetőségét, a csiklók sóhaját, a makkok morajlását. Belém rakta kételyeit a világ, hiába vetkőzöm le az előtt, akit szeretek, ki nem hányhatom, ki nem vethetem magamból a fogcsikorgást, a fejcsóválást, a fájást, amit örököltem. Nincs semmi panaszom. Csak az őrület reflektorait irányította rám valaki tévedésből, talán beoltottak szuperérzékenységgel, amíg gyanútlanul aludtam, talán álmomban megvalósítottam minden perverzitást, amit a fülembe oltottak, hogy izzadtan, gyűrötten, ébredjek. Ki mondja meg, mi az, ami volt, mi az, ami lesz? Csak a nevetést hallom, csak a tapsot, csak a nyüszítést, a parfümöktől nehéz illatú ruhák alatt a mellek mocorgását, a köldök bizsergését, látom a szájakat, ahogy a kéj hárfázik rajtuk, ahogy az orgazmus pillanatában izzó tűzgolyóvá gömbölyödnek, s elemésztik azt a maradék sánta, vak, süket igazságot is, amit meghagytak a motorzúgású napok, a klórszagú reggelek, a spermaszínű esték. Állok, fekszem és ülök egyszerre, fütyülök és bőgök, igen, sírni csak szabad, hagyjatok, nem vagyok beszámítható, nem vagyok kiszámítható, de előbb nézzétek meg magatokat, mérjétek meg magatokat, citrommá sárgul akkor az arcotok, gyomrotokból békák ugrálnak elő, ne, ne, ne érintsetek, ne magyarázkodjatok, ne érjetek hozzám, ne harapjátok ketté készülőben lévő mondataimat, adjatok tiszta ruhát, s ne kínáljátok fel szétnyílt, édes és nedves öleteket sem, veletek szemben impotens vagyok, nem lehet gyerekem tőletek, nem tudtok kielégíteni, sem felizgatni, hiába nyomtok a kezembe pezsgőspoharat, hiába gratuláltok, hiába szorongatjátok csont-hús-bőr kezem, én is csak ember vagyok, rogyásig tankolva bűnökkel, hajtóművem ezer évig is bírná, vinne, vinne tovább, tőletek messze el, idegen csillagok lángszóró-ragyogásába, idegen istenek szívmeleg páncélja mögé, semmi sem fontos, semmi sem hihető, keljetek fel, és hagyjátok el a lelkemet. Fáradt vagyok. Ma leéltem egy teljes emberi életet. Jogom van azt hinni magamról, amit akarok. Nem tudok imádkozni. Nem tudok kegyetlen lenni. Éppen ezért – most már vége. Vége.

Ledobom az álarcot és a ruhát. Ledöntöm a díszleteket. A világ ott van kívül, én itt, belül. Jó érzés. A szoba csendes, rendezett. Három gyertya világítja meg. Az asztalon gyümölcs, pezsgő, verseskötet. Az ágy nyugodt, nem moccan, pedig tudja, hogy mi vár rá. Meg lesz döngölve, agyon lesz izzadva, le lesz fröcskölve, ütve lesz, harapva, szorongatva. Az ágy szerelmes belénk. Miattunk van, értünk áll a sarokban, hallgat, mosolyog, talán izgul is, csak nincs kedve önmagához nyúlnia – vár, vár és egyre izgatottabb. Én is, kedves. Kizártam a világot. Jöhetsz. Fáradt vagyok, de te kiölöd belőlem a hiábavalóság érzését, szabadon engedsz magadon, kiélhetem a fantáziámat, vágyaimat belevezethetem testedbe, mint ahogy egy gyilkos citromsárga villám a földbe döf. Mindenkit kizártam magamból, csak egyedül neked van jogod arra, hogy kopogtass, hogy meghalld a hangomat, hogy átölelj és úgy csókolj, ahogyan csak az őrültek szoktak. Kemencébe harapok, fogaim sikongva repednek szét a rőten izzó samott alatt, homlokomra mély árkokat nyalnak a lankadó lángnyelvek, didergek és melegem van, gyenge vagyok, de száz farkas üvölt mélyen bennem a vérző hús látványáért.

Az ördög vagyok. Eljátszom, neked el.

Neked eljátszom az összes szerepem, összesűrítem egyetlen egy éjszakába és előadom. Akarod? Nem baj, ha nem.

Nem szerelem ez, ne hidd. Hagyjuk a szemét, hazug szólamokat. A szerepek jutnak róla eszembe. Fuj, köpnék, de a szoba tele van a Téged-várás illatával, izgalmával. Egy rossz mozdulat sem szentségtelenítheti meg ezt a percet.

Nem érdekel, ki vagy. Nem érdekel, hogy te is közéjük tartozol. A tested érdekel, teljesen lemeztelenítve, harmatosán, kivonatosan. Ahogy beledomborul a térbe, ahogy elfoglalja az őt megillető köbcentimétereket, ahogy belélegzi az őt megillető levegőt, ahogy kéjes iszonyattá, nyögéssé, boldog szenvedéssé alakítja át az őt megillető orgazmust, ahogy sápad, vörösödik, liheg, zokog. Nem érdekel, kié vagy még, ha az enyém is vagy. Az élet csak egy perc, csak azok a pillanatok maradnak meg belőle, amelyeket megilletünk. Álmodj, szólíts, hívj, csókolj, sikolts, sírj!

Nem érdekel, mi van az ablakon túl. Túl sokat nevettek már rajtam, túl sokat éljeneztek, vivátoztak, ajnároztak, pedig a lelkük mélyén gyűlöltek, mert más voltam, annyira más, hogy legszívesebben leköptek volna. Te is leköpsz majd. Hát a csók nem leköpés?! Nem mindegy, hogy milyen módon kerülök kapcsolatba a nyáladdal? Nyelem, vagy csak letörlöm a kabátujjamról?

Az vagy nekem, ami az újszülöttnek az első lélegzet. Esély a létre. Ha csak öt percem van hátra vagy fél órám, akkor is. A világ gyűlölete egyszer majd úgyis magába olvaszt, csak te tudod feltartani, hátráltatni, csak te tudsz sebeimre gyógyírt. Várlak, pedig már régen itt vagy, várlak, pedig sohasem voltál távol tőlem. A hiányom vagy. Ugyan ki merne még magáénak mondani rajtam kívül? Jönni fogsz, a világ ott kinn üvölt, ám szégyenteljes baromságai nem hallatszanak el hozzám. A hazugság hazugság, bárhogyan nevezzük – a pancse-roktól összeeszkábált világ sóhajtásai nem hatnak meg. Csak ez a belső világ van – szoba, faltól falig. Majd ha belépsz, elindul minden. Ha kilépsz – minden megáll. Pihenni fog. Jönnöd kell.

Eljátszottam mindent. Megtudtam mindent. Megtudtam, mi mozgatja a világot, mitől szeretet a szeretet, mitől gyűlölet a gyűlölet. Megismertem az embert, vagy csak megsejtettem – mit számít?! Porrá égett, állattá igazult – gyűlölni kéne, sajnálni lehet. Az órák gyarmatosították a testemet, azt suttogták: bújj hozzá, öleld át, csókold, simogasd, tedd magadévá, gyötörd, nyalogasd, harapd, nézd, nevesd ki, kínozd! Szétfröccsentem, mint egy elgázolt koponya. Kilövelltem magamból a velőt, mint a spermiumot. Nyávogtam, ugattam, sírtam, nevettem. Szégyentől duzzadó izmaim kábultan teljesítették a sápadt ragacsos agy minden, igazán végig sem gondolt diktátumát. Ki voltam? Egy kis egér! Egy kis nyamvadt, senkinek sem ártó egér. Rágcsáltam a magam sajtját, rágcsáltam a magam életét, zokogtam, féltem a macskától. Pisisen ébredtem, részegen aludtam el.

Amikor megismertelek, még ilyen nyamvadt kis rágcsáló voltam. Ha megütöttek, köszönetet kellett mondanom, nem volt egy nedves, szétnyílt meleg hely, ahova menekülhettem volna. Nem volt egy nyílás, amibe bebújhattam volna, egy forró barlang, ami megvéd, ami kortynyi gyönyörrel védelmet biztosít a szürkeség patkányos vérszomja ellen. Mindenki leköphetett, s ugyan ki ne élt volna ezen jogával? Hogy sírtam-e?

Egy lélek és egy test meleg összhangja hiányzott magányomból. Egy száj, mely azt mondja: Nem gyűlöllek! Egy száj, mely cukorként forgatja nyelvén az agy által életre hozott szavakat: Gyere, segíts levetkőznöm. A testem, a lelkem a tiéd! Megnyílok számodra, mert számomra az a gyönyör, ha valaki belémhatol, ha valakié lehetek, aki orrvérzésig, hányásig, ájulásig csiholja bennem a soha nem nyugvó, lappangó, alattomos tüzet... – igen, csak ennyit kellett mondani, és te szóról szóra ezt mondtad, s meglepődni sem volt időm, máris rántottál magaddal a ropogósra sült dimenziók mélyére, a bőr puhaságába, az izmok ránga-tódzásába, a fulladásig hörgő hangokba, a vad és kíméletlen ősi mozgás gyilkos hevébe. Szemérmetlen voltál. S olyannyira szilaj, hogy a fogamban megmozdult a tömés, s gyomromba olyan zsibbadás állt, hogy el kellett fordulnom, s erőszakkal visszatartani a délután elfogyasztott füstölt pisztrángot. Melleid rózsái szomjan haltak az érintésemért. Miért? – kérdeztem. Miért ez a nagy odaadás? Én most perceken belül megtámadlak. Teljesen védtelen vagy. Elfoglallak. Kifosztalak. Mindened az enyém lesz. Mindened. Meg kell adnod magad. Miért jó ez neked?

Nem tudom, mit válaszoltál. Már az első ágyúlövésre összerándultál, mintha áramütés ért volna. Igazi élet-halál harc kezdődött. Vegyi fegyverek, atomfegyverek – szörnyű éjszaka volt. A levegőben savanyú lőporszag terjengett, halálsikolyokkal és artikulálatlan hörgésekkel lett terhes az éjszaka.

Csúfos vereséget szenvedtél. Sohasem felejtem el a sebeket, melyeket bombázóim, tankjaim, gépfegyvereim ejtettek rajtad. Alig vonszoltad magad. Szemedben nem maradt könny, testedben nem maradt nedv, ereidben nem maradt vér. Száradni akasztott, szép szövésű, hímzett zsebkendő voltál, egyszerre zokogtál és nevettél. Miért jöttél? A csatazaj gyönyörűségéért? Tested nyílásai szétrobbantak. Szád rongydarab volt, melleid álmos baglyokként lógtak a halott éjszaka nedves torkába.

Ámulat voltál. Bámultalak. Soha senki nem volt erre képes. Karmolásaid nyoma úgy égette a testemet, mintha máglyára vetettek volna. Sírtam – te tudod, imádok sírni. Gyönyörű dolog.

Késeimbe feküdtél. Lőporos hordón játszottál a tűzzel. Miért?

Nem érdekel, mi van az ablakon túl. Még öt perc, és minden más lesz. Ott kinn az emberek hazudnak egymásnak, tévét néznek s aludni mennek, hogy másnap új hazugságokkal gyűjtsék a szadizmus és a mazochizmus okozta gyönyöröket magukba. Mi csak szeretni fogjuk egymást. Már nem lehetünk emberek. De a lét fogva tart, fogaink még nem unták meg egymás húsát. Szavaink igazak – mi kéne még?

Mi kéne még ahhoz, hogy elérjük azt a világot, amire kezdettől fogva vágyakozunk? Most a percek is lábujjhegyen osonnak, a gyertya is visszatartja a lélegzetét, a gyümölcsök pedig illatosán, gusztusosán könnyökölnek ki a kosárból. Az ágyon a huzat vadonatúj, jó szagú, izgató, a képek és poszterek nyájasan mosolyognak a falon, s gondolom, diszkréten elfordulnak majd, ha eljön az ideje. A világ ki van zárva innét, s mi megengedjük neki, hogy elfelejtsen minket. Nincs módja kémkedni utánunk, nem tud leselkedni, telefonon üzenni, levelet írni, nem törheti ránk az ajtót, nem vonhatja el a figyelmünket mocskos háborúival, véres horrorfilmjeivel, banális kéjtörténeteivel. A várakozás csak előjáték, az ember minden szerve már jó előre pontosan értesül róla, mi vár rá, nem érheti meglepetés, minden átmenet harmonikus.

A világ zúg, kattog, csörömpöl odakinn. Mentőautók és rendőrautók cirkálnak a városban. Egyre több a gyilkos és az öngyilkos. Bolondok mind. Halálraítéltek. De mi túléljük őket. Ha csak egy perccel is.

Mindig tíz percet szoktál késni, most sincs ez másképp. Fölteszem a lemezt – azt, amit szeretsz, amit szeretünk. Régi szerepeim jutnak eszembe; ó, hogy gyűlölöm mindet. Se letagadni, se visszavonni, se megmagyarázni nem tudom őket, elfelejteni se. Mit sem érne, ha önmagamban mindet megsemmisíteném. A világ elraktározta a memóriájában, s úgy ragaszkodik hozzájuk, mintha becsülné valamire őket. Pedig csak adura van szüksége.

Ez Te vagy. Másnak eszébe se jutna kopogni s rögtön benyitni. Ahogy ölelsz, a bolygóközi térből rajokban özönlenek felénk a meteoritok, hogy a hozzánk közelítvén mindegyre forróbb légkörben egy szempillantás alatt ellobbanjanak. Valószínű, ilyenkor fokozódik a naptevékenység, s az univerzum lakott bolygóin kisebb-nagyobb helyi villongások kezdődnek.

Szemem a verseskötetre téved, gondolatban belelapozok, s tudom, hogy nem találom meg benne, amit keresek. Miért nem írták meg a költők?

„ágyunk naprendszer

tíz kicsi bolygó kering sóhajaink körül

mindegyiken sárga az alkonyat

és nevetséges a halál”

– Megint áll a cirkusz otthon. Apám nem akarja, hogy befejezzem a főiskolát. Nem ad pénzt. Azt mondja, menjek el dolgozni. Látni sem akar. Azt hiszem, terhére vagyok. Pedig eddig sem vittem el sok pénzt, inkább éheztem...

Úgy szakad ki belőled a panasz, mint felhők gyomrából a jég; nedves a szemed, úgy teszel, mintha beletemetkeznél a zenébe, felhúzod a cipzárat, ez megvéd, beburkol, ez ad levegőt, vágyakat.

– Hagyd ott őket! Mondtam már néhányszor.

– Igen, de nincs hova mennem. Ezt a két évet még ki kéne húznom valahogy. A nyártól félek. A nyár elronthat mindent. Otthon kell ülnöm, állandó ellenőrzés alatt vagyok, ugyanakkor azt éreztetik velem, hogy...

Szórakozottan lapozod a könyvet, mély, átható pillántással rám nézel, tanácsot vársz; ám az én erőm is véges: megtagadhatom a világot, de újat, jobbat, szebbet nem teremthetek.

Az a legnagyobb bajod, hogy egy kisnyúl vagy. Nem mersz cirkuszolni. Nem mersz kilépni a biztonságos három dimenzióból egy bizonytalan negyedikbe.

– Nyáron velem leszel...

– Talán...

Talánokra épült az életed. Mennyire más lefelé rohanni egy csigalépcsőn és egy domboldalon. Mennyire más köszönni a fáknak és köszönni a falaknak. Mennyire nehéz is megszorongatni, zsarolni, megzabolázni az álmokat – gyertek elő onnét, a koponya dohos, poros mélyéről. Nem szabad összezsugorodni. Sem feladni.

– Hogy telt a születésnap?

– Kínosan. Anyám vásárolt pár fölösleges cuccot. Apám annyit sem mondott, hogy bú. Megint veszekedtek. Ha nem lenne gyereke a nővéremnek, talán egy ideig elélhetnék náluk. Ah, nem. Pénz, pénz.

– Pénz?! – ha nem a Téged-várás és Megérkezés-illatokkal lenne tele ez a szoba, nagyot köpnék a földre. Viszketni kezd az agyam, ha kimondják előttem ezt a szót – pénz.

„a szülők kölcsönvett arcával a szülők kölcsönvett pénzével felvágott ereimmel kihűlt teámmal együtt minden ragacsos lett bármihez nyúlok hányinger fog el és le kell ülnöm egy percre a szülők kölcsönvett mosolyával"

Szeretem ezt a költőt. Ugyanakkor gyűlölöm is. Mintha valamivel mindig adós maradna. Nem törlesztett semmit, csak adósságot csinált azzal, hogy írt. Becsapta a világot, s vele engem is, magával vitte a lényeget, soha nem fogjuk megtudni, ki volt. Meg nem adhatja tartozását.

– Van pénzem. Annyi elég, hogy egy kicsit... Szóval kizuhanjunk innét. Már régóta rakosgatom. Be kell fejezned ezt az iskolát. Nem veszhetsz el.

– Nem fogok elveszni...

– Nem fogsz. Elviszlek egy másik világba. Hopp, egy könyv a földre hull...

„egy könyv a földre hull s egy versben megszakad mindaz mi benne van késnek a kések

s oly hamar itt vannak a villák”

Kisnyúl vagy. Egy nyuszika. Csókod csörömpölésétől nem hallom szívünk riadt ti-ti-táját. Pezsgősüveg. Rád irányítom viccből, szemed se rebben. Dehogy akarlak lelőni, nem ilyen halált szántam neked.

Két pohár összekoccan, fáradt, savanyú varjak szállnak odakinn. Bőrünk ösz-szeér, a sebészek keze megremeg, késért, bárdért, fűrészért nyúl, belek, szívek, májak kandikálnak ki az eres mancsok alól. A lépcsőházban új hálóba fognak a pókok, új terveket szőnek a gyilkosjelöltek is, de tudják, reggel újra gyávának bizonyulnak. Most próbálnak ki egy kísérleti atomrakétát, a légkörben robban, és a tervezők büszkék. A családanyák most néznek kérdőn a családapákra, de azok „Te horgolsz, én horkolok!” felkiáltással leoltják a kislámpát.

Odakinn kietlen, rideg a világ. Magamhoz húzlak. Kisnyúl vagy, jó téged simogatni, s arra gondolni, milyen finom a húsod. A kést jó előre odakészítettem az éjjeliszekrényre. Nézem a nyakadon futó ereket, a csuklódon kanyargó vékony vércsatornákat. A gyümölcs perverzül mosolyog a kosárban. A pezsgő gyöngyei leperegnek a torkunkon. Nem baj, kicsi nyuszi, igyál. A kés vadonatúj, éles, gyertyafényben is csillog.

– Boldog születésnapot!

– Köszönöm! Egészségünkre! De miért kell ezt minden korty után elismételni?

Nevetsz. Végre jobb a kedved. Gyönyörű, piros almáért nyúlsz, fehér porcelánfogaid kegyetlenül sértik fel mézízű, vörös héjú húsát. Az almának kiáltani sincs ideje. Ledarálod, magadévá teszed. Nyelved betonkeverőként forog, nyeled az édes pépet. Puha, meleg a kezed. Tétován a fiók felé nyúlok.

– Húszéves vagyok! – nyúlsz utánam. – Érted, húsz! Soha többé nem leszek tizen..., csak húszon... Húsz év! Mi ez a világból?

– Arra elég, hogy egy kicsit megismerd...

– Nem, nem. Nem értem a világot.

– Hiszel Istenben?

– Nem tudom. Azaz...

– Azaz?

A világ megfertőzött azaz-aival és talonjaival. Kényelmesen nekidőlsz a falnak, az almacsutkát az asztalra helyezed, lábaid az ölembe. Ragaszkodás és szerelem árad belőled, elég belenézni zöldesszürke szemedbe. Összevonod a szemöldököd.

Téged érdekel, mi van az ablakon túl. Mégis szeretlek. Ők küldtek. De megbízok benned. Nem is sejted, hogy minden szavadat és minden mozdulatodat mérlegre teszem: mennyi benne a hazugság? Különben is, tartozol nekem, s ezt a tartozást, be kell látnod, nem engedhetem el. A világ az más. A világ erősebb nálam, futni hagyom, bár fel tudnám bolygatni, kényelmetlen helyzetbe tudnám hozni, ha csak egy másodpercre is – de ez kevés. Te más vagy.

A véreddel tartozol nekem.

Nem voltál már szűz, amikor először szeretkeztünk. Nem láttam a véred, még az ujjadat sem vágtad meg soha, nem láttalak sírni, nem láttam fájdalomtól eltorzulni az arcod. A kéjtől igen. De az más. A kéj varázslat. A fájdalom – tartozás.

– Egy téren és időn kívüli szuperintelligens lényben hiszek, igen, ennek léteznie kell. És a halállal nem ér minden véget. Talán akkor születünk meg igazán...

Arcodon félmosoly, fürkészed arcomat. Simogatom a lábaid, a combjaid, végül megtalálom, amit keresek.

– Félsz a haláltól?

– Nem tudom – vonod meg a vállad –, még messze van. Rám nézel, mért nevetek.

– Tudod, hogy szeretkezés közben is meg lehet halni?

– Ugyan! Húszévesen?! – most te nevetsz. Besegítesz téged vetkőztető kezemnek. Boldog születésnapot, zokni! Boldog születésnapot, nadrág! Boldog születésnapot, blúz! Nincsenek még húszévesek, az igaz, de magadon hordod őket, őket is megilleti egy kis ünneplés.

Mert ünnep, ünnep, ünnep van. Gyorsul a légzésed, pedig még nem történt semmi. Hamar észreveszem. Minden idegszálammal figyellek. Néha az éjjeliszekrényre sandítok. Ott a kés. Drága volt. Drágább, mint a gyümölcs. Mint a pezsgő. Ne csukd be a szemed. Nézd, ahogyan csókolom a térded. Ahogy illatos combjaidon csigaként araszolok egyre feljebb.

Ez hadüzenet. Porig rombolom benned a fájdalmat. Én vagyok a tűz, belém nyúlhatsz, nem égetem meg a kezed, odabújhatsz hozzám, hogy ne fázz. Ne félj, nem fagysz meg, hiába szeretné a harangkondulástól, temetőkapu-nyikor-dulástól részeg, hullafoltos világ. Te nem csak kérni tudsz. Mindent abból építettem, amit te adtál. Szavaidból, félelmeidből, mosolyodból. Ne hunyd le a szemed. Nézz körül. Az almák megérintik egymást, a buborékok megérintik egymást, de nem tudnak egymásba hatolni. Nincs hozzá ujjuk, nincs hozzá nyelvük.

Tested szétnyílik, mert be akarja fogadni a Jövőt. A pillanatok denevérszárnyakon libegnek a homlokodig. A homlokod mért nem nyílik szét?

Nem is vesszük észre, milyen egyszerű megszüntetni a világot. Nem tudom, mit érzel most. Nem mondod el, nem tudod lerajzolni, de élvezem, hogy védtelen vagy, élvezem, hogy élsz, lihegsz, betöltöd a teret, nem kellenek ópiumos szavak, szigorú mondatok. Bőröm újra kíváncsi rád: Milyen vagy? Változtál azóta?

Ez hadüzenet. Elgázolt sündisznó agonizál arcomhoz közel. Sír. A könnye mézédes.

Ekkor eszembe jut a vér. És a vérről a világ.

„a vérről a világ nem nyilatkozik

mert szája összeragadt az alvadt vértől

a vért díszes kupákba tölti

megünnepli a vért

ám a halál megint menstruál

s friss halottat szorít combjai közé”

A könyv ott hever a földön, néhány fölöslegesen megírt verssel. Megértett közülük valaki valaha egyet is?

A kés ott szunnyad a fiókban. Ha hátranyúlok, elérem, de még nem elég gyors a véred. Még nem elég forró. Majd ha csupa tűz leszel. Annyira szeretlek, neked adom a belőled felépített világot.

A hátad már forró. Melled büszke ormait ostromolják a fogaim. Nagyon gyengéd harapás ez, szinte már lágy, kényeztető – és álnok. Arra szolgál, hogy megőrjítsen, hogy tested minden cseppje az enyém legyen. Minden négyzetcentimétere. Mert senki vagyok, ha meg nem kapom, amit akarok. Ha már akit akartam, nem kaphattam meg.

Volt egy lány. Ne beszéljünk róla.

Nem akarok rá gondolni. Te vagy ő. Csak percek vannak hátra, és...

Nem, nem engedlek a kéjben szétrobbani. Most különösen tudok uralkodni magamon. Rajtad is. Ugye, már vártad a robbanást? Már jött volna, tekergőzött volna, mint a kígyó, de én a fejére hágtam, és nem engedem tovább. Nem engedem, azt sem, hogy magadhoz nyúlj. Meg vagy lepődve, mi?!

– Valami... baj van...?

– Ugyan, mi baj lenne?

Nyugodtan cigarettára gyújtok, mintha ez lenne most a világ legtermészetesebb dolga, pedig korántsem az. Másodpercek alatt telefüstölöm a szobát, meg sem mozdulsz, riadt nyusziként figyelsz. Arcodon halvány gyűrődés, az orgazmus kisimította volna, jól tudom. Iszom egy korty pezsgőt. Élvezem a kellemes meleget, élvezem, hogy az ajtó kulcsra zárva, a sötétítő behúzva, s égnek gyertyák – élvezem, hogy nem menekülhetsz.

Pocsék színésznő lettél volna. Mindjárt elárulja az arcod, mire gondolsz.

Kinyitom az ablakot, sarkig tárom, élvezem azt is, ahogy a hideg levegő betör, elfoglalja a szobát, s te a takaró alá vagy kénytelen menekülni. Én is menekültem. De csak vigyorogtak rám szemtelenül.

A kés gyönyörű. Egy kirakatban láttam meg, azonnal belészerettem. Megvettem. Aznap vettem ezt a verseskönyvet is. Néhány oldal össze volt tapadva. Késsel vágtam fel. Enyém lett. Láttam a vérét. A versek kibuggyanó vérét.

„tested legrejtettebb zugaiba is befurakszom

felszeletellek és újra összeraklak

megöllek és megszüllek

hogy soha el ne vessz

hogy soha el ne vessz belőlem”

A költő nem volt normális. De melyik költő normális? Én is ismertem egyet. Megölte magát. Még búcsúlevelet sem írt, sírverset se. Halála után megjelentek a verseskötetei. Szétkapkodták. Kiderült, hogy tehetséges volt. Lehet, hogy nem is volt az. Hát fontos ez? Rég elrohadt.

Nekem az is tapsolt, aki gyűlölt. S én azt is gyűlöltem, aki tapsolt. Voltak olyan szerepek, amelyek határozottan tetszettek. Akkor más voltam. Mindenkihez kedves. Álmodozó. Egyszer egy előadásra eljött az a lány is. Elsírtam magam az előadás kellős közepén, a közönség nem tudott hova lenni a csodálkozástól. A pszichiáter pihenést javasolt. Pihenni? Mit kéne nekem kipihenni? Ezt a pár évet?

– Hm, mindjárt elalszom...

Ásítasz?! Na, majd én megmutatom! Frontális támadás. Ha ettől sem foszlik el az álmod, akkor nagyon meglepődök. De most sem juttatlak el odáig. A fiók könnyen elérhető. Ám mit mondjak neked előtte?

Valami magyarázat mégiscsak kéne. Ennyivel tartozom. Tudom, abban a pillanatban nem fogod elhinni, mennyire szeretlek, hogy abban a pillanatban úgy foglak szeretni, mint azt a másik lányt. Egy pillanat lesz, se több, se kevesebb. Meg kell becsülnünk a pillanatokat. Erejük van. Hatalmasabbak az éveknél. Enyém lesz a véred. Egy cseppet kérek csak belőle, a többit megtarthatod, nyuszikám!

Mit mondjak? Mit mondhatnék? Magyarázattal tartozom? Úgy hiszem, nem. Volt időnk beszélgetni. Ha nem is sok, de arra elég, hogy átköltözzünk egymásba. Szegényes csomagokkal érkeztünk. Idegesen topogtunk a lábtörlőn. Nyílt az ajtó. Süppedős szőnyeg fogadott. Izomsorvasztó ölelés.

Nem mondok semmit, és kérdezni sem lesz időd. Te nagyon puha vagy, s az a kés nagyon éles. És kemény. Elválasztja egymástól az atomokat.

– Mi van?

– Mi lenne, semmi.

– Miért álltál meg?

– Eszembe jutott valami.

– Ne haragudj, de ... pont most?

– Pont most.

– Beleőrülök. Csinálj valamit, mert beleőrülök.

– Mutatok neked valamit.

– De pont most?

– Pont most. Nem vagy kíváncsi rá?

– De... Igen. De közben simogass, kérlek.

– Most nem. Majd utána. Kibírod addig?

– Igyekszem. Mi ez?

– Nem látod? Egy kés?

– Na és? Mit akarsz vele? Hogy jön ez most ide? Jaj, ne érintsd hozzám, nagyon hideg! Miiit csinálsz? Meg vagy őrülve? Ne karcold a hátam! Még megböksz! Tedd el a fenébe! Hülye vagy? Mi ütött beléd? Fáj! Fáj! Fááááj!

Nem érdekel, mi van az ablakon túl. Nem érdekel az este, nem érdekel Isten, és nem érdekelnek az emberek. Nagy, sejtelmes álom fojtogatott az éjjel, a reggeli szél ellopta az emlékeimet, sírtam, kértem vissza, ami elveszett.

Hagyjatok.

Nincs számotokra mondanivalóm. Hiába néztek így rám, kizárlak magamból benneteket és nálam marad a kulcs. Nem mondom meg, ki vagyok, ha tudnátok, megölnétek.

Nem mondom meg, ki vagyok, megvárom, míg elfelejtetek, amíg senkinek sem jutok az eszébe, aztán kilépek a fénybe, és enyém lesz minden.

Nem kérem azt, amit ti már elhasználtatok, megfertőztetek, megérintettetek. Vadonatúj hajnalra vágyom, szép ébredésre.

Egyedül.

Nem kell, hogy megbocsássatok. Ez az én szobám, ide csak az lép be, akinek megengedem.

Meghalt egy kisnyúl. Vére piros volt, meleg, édes. Nagyon szerettem, és nagyon sokat sírtam érte. Simogattam egyre hidegebb testét. Enyém volt minden négyzetcentimétere. Mért haragusztok most rám? Mért töritek rám az ajtót?

Tapsoljatok.

Üssétek össze a tenyereteket. Iszom egy korty pezsgőt, megkívánok egy almát, elolvasok egy verset.

Tudjátok, hogy ezt a kötetet egy őrült írta? Kisnyúl volt. A kisnyulak meghalnak. Finom a húsuk, piros a vérük.

Nem értem, miért, miért nem tapsoltok. Teljesen elvakítanak a reflektorok, a nehéz, vörös függöny szagát idáig érzem. A közönség döbbenten ül.

Ott az első sorban az a lány.

Ő nem volt kisnyúl. Életben maradt. Ne beszéljünk róla.

Szia, nyuszikám! Kisimult az arcod. Tudtam, hogy az orgazmus segít...

Csak a nevetést hallom, csak a tapsot, csak a nyüszítést, a parfümöktől nehéz illatú ruhák alatt a mellek mocorgását, a köldök bizser-gését, látom a szájakat, ahogy a kéj hárfázik rajtuk, ahogy az orgazmus pillanatában izzó tűzgolyóvá gömbölyödnek, s elemésztik azt a maradék sánta, vak, süket igazságot is, amit meghagytak a motorzúgású napok, a klórszagú reggelek, a spermaszínű esték.