Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. január / Mukařovský és a dekonstrukció

Mukařovský és a dekonstrukció

Mészáros András fordítása

A fordulat az explicit strukturalizmus felé, amely annyira meghatározta a 20. század első felét, még nem zárult le, hanem különleges módon újból előbukkan a ma posztstrukturalizmusnak és dekonstrukciónak nevezett irányzatban. A posztstrukturalizmus ugyanis nem strukturalista-ellenes, s a posztstrukturalizmus valamint a dekonstrukció nem a strukturalista kiindulópont feladását, hanem inkább annak az új összefüggésekben való új „szerkesztését” jelentik. Egyáltalán nem beszélhetünk tehát a strukturalizmus valamiféle „meghaladásáról” (annál is inkább, mivel mindkét említett irányzat lényegileg metafizikai lépésnek tartja a hegeli Aufhebungot), sőt, inkább azt mondhatjuk, hogy a strukturalizmus mindkét irányzat nélkülözhetetlen alapját alkotja. A Derrida-féle dekonstrukció, főként korai fázisában, amikor alaposan végiggondolja a struktúra fogalmának filozófiai előfeltételeit – Derrida maga meg van győződve arról, hogy a struktúra szó és fogalom egyidős az episztémével, tehát hogy „a strukturalizmus mint bizonyos uralkodó eszme egyidős a nyugat-európai tudománnyal és a filozófiával”1 –, reflexióval elmélyíti a strukturalista kiindulópontot, és új aspektusokat tár fel benne. Ha pedig Mukařovský strukturalizmusa számára ezek után minden fogalom „a valóság fel-felújított elsajátításához szolgáló energetikai eszköz, amely alkalmas a belső átalakulásra és alkalmazkodásra”2, akkor az a kísérlet, amely ennek az új összefüggésnek a perspektívájában kívánja megvizsgálni az ő „struktúra”-fogalmát (abban az értelemben, ahogyan ő használja és alkalmazza szövegeiben), minden bizonnyal összhangban van idézett meggyőződésével.

Mukařovský struktúra-felfogásának tengelyében kétségtelenül a „szémantikai gesztus” gondolata áll. Ez olyan struktúra elemeinek kölcsönviszonyait kívánja megragadni, amely felépítésében nem merev, hanem „energetikus”. A „szémantikai gesztus” konceptusa a lényegileg dinamikus, nyílt struktúra egységére, illetve egész-jellegére vonatkozó kérdés megválaszolásaként született. Ezért mondhatjuk, hogy Mukařovský a kezdetektől fogva bevitt a strukturalizmusba olyan mozzanatokat, amelyek túlnőnek annak hagyományos felfogásán: az egyesítő intenció önmagában „szémantikai”, nem pedig egyszerűen formális jellegű; ugyanakkor ez nem olyan elv, amely rögzítené a struktúrát, és egyértelműen meghatározná transzformációinak módozatait. A „szémantikai gesztus” nem alkotja a struktúra „centrumát” sem, hiszen nem lokalizálható benne úgy, mint az alkotóelemek. Hogyan értelmezi tehát a struktúra „strukturalitását”?

A műalkotás mint komplex jel struktúrája abban az értelemben dinamikus, hogy összetevői nem mind egyenértékűek, hogy nincsenek kiegyensúlyozott viszonyban egymással, hanem egymás ellenében kívánnak érvényre jutni; a struktúrán belül el nem döntött vita uralkodik a világ habitualizált egységét tükröző viszonyok és a struktúra azon mozzanatai között, amelyek az adott állapotot szétzilálják és átalakítják – eme viszonyok új lehetőségeit készítvén elő. Mellesleg: a struktúrának mint belső ellentétnek eme felfogása nagyon világosan tükröződik Barthes szövegértelmezésében is. A szöveg Barthes szerint „kettős”, mivel mindig két perem szegélyezi, a „felforgató” és a „konform” vagy kulturális pólus, amelyek találkozása a „textázis” forrása: a szöveg szerkezete felszaggatott, és a szöveg csak szakadásainak köszönheti, hogy valóban szöveg.3

Mukařovský persze a struktúráról mint a komplex jel struktúrájáról gondolkodott, és e keretek között fontos meghatározni a jelnek a jelölt szférájához való viszonyulását. Mukařovský ezt a viszonyt értelmezi a „szémantikai gesztus” segítségével. Bármennyire is kibontakoztatott, tehát lényegileg nyitott a struktúra az ő felfogásában, tartalmaz bizonyos utalásokat alkotórészeinek egységesítésére; csakhogy ezek az utalások abban a módban rejlenek, ahogyan a struktúra elemei (dez)organizálódtak és egymással szembehelyezkedtek. A struktúra csak felajánlja saját egységesítését (pl. a befogadó dönt arról, hogy a mű melyik részét veszi az egység alapjául), ami azt jelenti, hogy a struktúra mint művészeti jel struktúrája önmagában még nem tételezi fel a valóság semmilyen egységes „modelljét”; hogy egységesülése csak a lehetősége. A művel való találkozásomkor először olyan struktúrával szembesülök, amely teljes egészében energia, és amelyből még hiányzik az egység – a struktúra energetikussága éppen alkotórészeinek ebben a nem-egységesült állapotában nyugszik. Ám éppen ezért az így strukturálódott jel nem a világ egyik vagy másik szeletére vonatkozik, hanem a világra mint egészre utal: a befogadó belépni kényszerül a struktúra eme belső „sejtető mozgásába” (M. Jankovič kifejezése) és aktívan részt venni a szemiózis folyamatában, amelyben mindig „konfrontálódik a nyelv egész jelentésrendszere az ember értelmében különféle viszonyok által szintén egymáshoz vonzódó és egymást taszító jelentésekben tükröződő dolgok egész világával”.4 Mukařovský itt szorosan kapcsolódik az elnevezési aktus5 Karcevskij általi magyarázatához, amely bemutatja, hogy az új, egyéni tapasztalatot kifejező nyelvi jel használata mozgásba hozza a nyelv egész rendszerét (és nem csak egyedi jeleit), és hogy ezt a különben nem tudatosított folyamatot éppen a nyelv eszközeinek deformáló kihasználásával tehetjük láthatóvá.

A deformációra helyezett hangsúly azonban ugyanabban a korban nemcsak az orosz formalisták Mukařovský által átvett kezdeményezésének esetében volt mindennapos dolog, hanem bizonyos szerepet játszik Heideggernél is, mégpedig a világ jelenségével és az egész-léttel kapcsolatban. (Nem teljesen érdektelen, hogy éppen ebben az összefüggésben nyújtja Heidegger saját jel- és jelentésesség-elemzését.) Úgy gondolom, hogy ez a kontextus is lehetővé teszi a „szémantikai gesztus” felfogásának elmélyítését.

A világ6, amely a korai Heideggernél egzisztenciálét jelent, és ezért az emberi létezés létéhez tartozik, ontológiai fogalom; ugyanakkor, mint minden jelenség, a dolgok gyakorlati használata közben árulja el magát: a dolgok, ahogy mutatkoznak, először valamire szolgáló eszközök, és mint ilyenek az egymásra vonatkozás bonyolult struktúrája által kapcsolódnak össze. Ezeket a vonatkozásokat a mindennapi használatban minden további nélkül értjük, de mint struktúra rejtve marad előttünk. Az egyetemes összefüggés, vagyis a világ-egész mint „Bewandt-nisganzheit” – amely jelzi, hogy hogyan állnak a dolgok, és hogy mire elegendők – akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a dolog elromlik, vagy amikor a dolgot nem megfelelően használjuk, amikor ellenszegül nekem, figyelmeztetve önmagára és utalásaira éppen azért, mert kiszakadt az utalások egészéből: csak így tudja kinyilvánítani jelentésének a megelőző egészre való ráutaltságát. A világ mint egész tehát Heideggernél is egy sajátságos „deformáció” által, valamint az egyébként rejtett „struktúra” zavartalan működésének útjába kerülő akadályok révén válik hozzáférhetővé. A világ mint nemlét jelenségének továbbgondolása (ahol a nemlét minden megjelenés feltétele7 vezeti el Heideggert azokhoz a jelenségekhez, amelyek nyomán egészében omlik össze a létező elfogadott magyarázata, a jelentések elveszítik maguktól értetődő voltukat, és az ember megnyílhat saját szabadságának és a létre irányuló transzcendációjának képessége előtt, amely éppen az egész mint nem-lét, valamint a világ minden létezővel szembeni semmisségének tapasztalata révén tárul fel előtte. Mindezen „negatív” jelenségeken keresztül válik lehetővé számunkra – mondhatnánk, visszatérve így Mukařovský „szémantikai gesztus"-koncepciójához –, hogy feltárjuk a valódi emberi alkotóképesség mércéit, és hogy részeseivé legyünk annak az iniciációs folyamatnak, amelyen belül a dolgok láthatóvá válnak, és amelyen belül átéljük a jelentések kialakulását.8

E heideggeri, sajátságossá tevő vagy aktualizáló szemszögből tehát a következőket mondhatnánk: éppen azért, mert az eredetileg nem egységes struktúra energetikai jellege saját ellentéteivel fellazítja a jelentések és összefüggéseik konform-jellegű átélését, képes arra, hogy a világhoz való emberi viszonyt mint a transzcendencia viszonyát állítsa elénk, és éppen azért, mert a befogadóval való aktív egyesülése, melyre a belehelyezett szémantikai gesztus készteti, nem egy általánosan kötelező norma elfogadását, hanem teremtést jelent, amely iránt mindenki személyes felelőséggel viseltetik, hiszen általa fejezi ki a világhoz mint egészhez való hozzáállását. Vagy másképp mondva: ez teremtés, amely egyidejűleg ítéletet mond a világról – a szémantikai gesztus intenció, amely végső soron az értékekre irányul.

De mi a helyzet Mukařovský struktúrájának „strukturalitásával”? Első tekintetre úgy tűnhet, hogy Mukařovský struktúrája egyrészt magába foglal különböző összetevőket, amelyek úgy vannak megszervezve, hogy kölcsönösen ellentmondásos viszonyokba lépnek, másrészt a „szémantikai gesztusnak" nevezett egységesítő elv lehetővé teszi eme ellentétek megszüntetését és kölcsönviszonyaik harmonikussá tételét. Csakhogy ezeket az aspektusokat vagy nézőpontokat Mukařovský struktúrájában nem lehet elválasztani egymástól, mert az bizonyos értelemben nyílt játékot jelent, amelyet csak önmaga rendszeres megtagadása szervez. Egységre hozása olyan feladat, amelyet nem lehet egyszer s mindenkorra véghezvinni: éppen azért, mert ebben a struktúrában lehetetlen a végleges hegeli „Aufhe-bung", éppen és csak ezért teljes egészében „energia", a folyamat mátrixa, amely elvileg sosem záródhat le. A struktúra nyitottsága és dinamikája tehát abban rejlik, hogy az intézményt megtagadva önmagát tagadja meg.

Az „intézmény” kifejezést szándékosan használom itt, mert – főként a francia posztstrukturalizmusban – a struktúra már nem az emberi szellem valamiféle tudattalan infrastruktúrája, tehát valami „természetadta” dolog, hanem sajátságos intézmény, valami megszabás (institucionalizáció); ezt az eredetét, a minden bevégzett struktúrát megelőző differenciáció „munkáját” azonban rendre elkendőzi. A strukturalizmus mint kritikai elmélet ezért azon van, hogy a struktúrák eredendően dinamikus jellegét elfedő naturalizació és dehistorizáció folyamatát feltárja. A francia posztstrukturalizmusnak ez a jellemző mozzanata a pszichoanalízis Lacan-féle strukturalista értelmezésében gyökerezik, de a legnyilvánvalóbban talán R. Barthes némely szövegében és a Tel Quel körül tömörült szerzőknél mutatkozik meg; biztosan hatott M. Foucaultra is, mindenekelőtt az ő hatalomelemzésére (amely lényegében provokatív genealógiája az olyan kulturális „intézmények”-nek, mint a tudás és a gyógyítás.) Röviden: a posztstrukturalizmus kulcsmozzanata a struktúrán belüli feszültség, amely az egyik oldalon intézmény, a másikon pedig  –mint analitikai műszer – a struktkúrák intézményi jellegének leleplezésére szolgáló eszköz. A posztstrukturalizmusnak ezt a sajátságos és kissé paradox jellegét fedi fel pontosan R. Young meghatározása: „post-structuralism traces the trace of structuralism's différence from itself”.9

Bizonyos leegyszerűsítéssel elmondható, hogy e kiindulástól nem tér el J. Derrida dekonstrukciója sem. Derrida azonban magát a filozófiát értelmezi struktúraként és intézményként: hasonlóan ahhoz, ahogy minden műalkotás az Irodalomnak nevezett magasabb struktúra része, éppen így a filozófiai szöveg is egy magasabb struktúra alkotóeleme – eme mindent magába fogadó struktúra a filozófia vagy a nyugati metafizika (ami egyúttal azt jelenti: az a gondolkodási mód, amely a „sajátunk”). A filozófia hasonlóképpen „intézmény”: egy bizonyos rejtjel vagy langue; ezért vele kapcsolatban pl. tiszta véleményről, esetleg olyan értelemben vett dolgokról beszélni, mintha azok a filozófiai nézőpont számára közvetlenül jelentkeznének, puszta illúzió, melyet el kell oszlatni. A filozófia is écriture. De hasonló illúzió lenne elhagyni ezt a struktúrát/intézményt, mivel azután már nem lenne miről beszélni. A dekonstrukció ezért az európai gondolkodás struktúrájával e struktúra rendszeres megrengetését állítja szembe: megpróbálkozik az azt alkotó különbségek feldúlásával oly módon, hogy e struktúra alapján és hátterében irányított formában megbontja azokat. A dekonstrukció, amely elsősorban a szöveg marginális összetevői felé fordul, tulajdonképpen azt emeli ki, ami a szövegben – mint mellékes – a legkevésbé intézményesült, tehát a legkevésbé csalóka is; a dekonstrukció olyan stratégia, amely a struktúrán belül fordul a struktúra ellen; felhasználja annak módszereit, egyszerre van belül és kívül, mozgásával jelezve a nem-gondoltat. „La métaphysique* est une certaine détermination, un mouvement orienté de la chaîne. On ne peut pas lui opposer un concept mais un travail textuel et un autre enchaînement."10

Nem állítom, hogy Mukařovský strukturalizmusa megelőlegezi a dekonstrukciót; mindazonáltal úgy gondolom, hogy némely azonosság vitán felüli. Ezek abból fakadnak, hogy a „struktúra” fogalmának egyes filozófiai implikációit nehéz összhangba hozni az olyan tapasztalattal, mint a műalkotással való találkozás. Mukařovský struktúra-értelmezése – főként akkor, amikor a szándékosság és a szándéknélküliség érdekli őt – ugyancsak a struktúra belső megoszlásából és megbontásából indul ki: a komplex jel struktúrája – a szémantikai gesztus által „megszervezve”, valamint ahhoz transzcendálódva, amit a jelentések struktúrájához viszonyítva (amelyben gondolkodásunk mozog) „semmi”-nek kell neveznünk – nem utal semmilyen rögzült jelentésre, hanem teremtő mozgásnak bizonyul, és éppen azért ilyen, mert sosem azonos önmagával: önmagát mindig meghaladja. Amikor Mukařovský a szándékosságról szóló cikkében11 arról beszél, hogy a műalkotás teljességében sosem adhatja meg magát az őt egységesítő kísérletnek, hogy a műalkotás kiváltotta élmény „megosztó”, és hogy valami lebonthatatlan mindig „marad” benne, alighanem ugyanabból a tapasztalatból indul ki, amely Derridát is megihlette – ne feledkezzünk meg arról, hogy a dekonstrukció bölcsőjénél az „írás tapasztalata” áll, és hogy Derrida kivétel nélkül filozófiai és irodalmi szövegekkel foglalkozik. Már O. Sus rámutatott12 arra, hogy ha végiggondoljuk Mukařovský strukturalizmusát, annak keretén belül el kell fogadnunk a struktúrát tagadó mozzanatot is. De ha a struktúrán belül el kell ismernünk a struktúrán kívüli mozzanatot, a véletlent – amennyiben véletlennek azt fogjuk fel, ami ellenállást fejt ki és ami a strukturális egyesülés hatókörén kívül van –, akkor ez az utalás nagyon közel kerül ahhoz a maradékhoz, amely soha nem vihető át a Derrida által említett végső maradékra, mivel ugyanazt igyekszik megragadni, amire a derridai neologizmus, a „restance non présente” akar irányulni.

                     

                           

*A metafizika bizonyos meghatározottság, a láncolat irányított mozgása. Nem állítható vele szembe fogalom, hanem csak a szöveg.

                   

Irodalom

1. Derrida: La structure, le signe et le jeu dans le discours des scienses humaines. In: L'écriture et la différence, Seuil 1967, 409. o.

2. Mukařovský: Strukturalismus v estetke a ve védé o literatúre. In: Kapitoly z české poetiky I, Praha 1948, 14. o.

3. Lásd: R. Barthes: Le plaisir du texte, Seuil 1973

4. J. Mukařovský: Genetika smyslu v Machové poesii. In: Kapitoly z české poetiky III, Praha 1948, 245. o.

5. S. Karcevskij: Du dualisme asymétrique du signe linguistique. In: Travaux du cercle linguistique de Prague I, Praha 1929

6. Vö. M. Heidegger: Sein und Zeit, && 14–18.

7 Lásd pl. M Heidegger: Was ist Metaphysik, Franfurt am Main 1951, (6. kiadás).

8 Mukařovský esztétikájának ezen aspektusait hangsúlyozza ki a „szémantikai gesztus” értelmezésével kapcsolatban M. Jankovič; M. Jankovič: Perspektívy sémantického gesta. In: K interpretaci umeleckého literárního díla, ÚČL ČSAV, Praha 1970; vö.: Individuálni styl a problematika „smyslu“ umeleckého literárního díla, Českô literatura 3, 1990, 223 –234. o.

9 R. Young: Poststructuralism: An Introduction. In: Untying the Text, Routledge&Kegan Paul, Boston, London and Henley 1981, 1. o.

10 J. Derrida: La dissémination, Seuil 1972, 12. o.

11 J. Mukařovský: Zámérnost a nezámérnost v umení. In: Studie z estetiky, Praha 1966, 89–108. o.

12 O. Sus: O štruktúre. K pojmosloví českého strukturalismu v díle Jana Mukařovského, České literatura 6 (1968), 657–666. o.