Szlovákia: egy régi-új variáció

Egy közismert zsidóvicc arról szól, hogy Kohn feljut a mennyek országába. Az arkangyal a személyi adatairól faggatja. Kohn sorolni kezdi:

–  Az Osztrák–Magyar Monarchiában születtem. Az iskoláimat Csehszlovákiában végeztem. Házasságot Magyarországon kötöttem. Kereskedni a Szovjetunióban kezdtem, Ukrajnában haltam meg.

– Tipikus zsidó, folyton csak utazgat – jegyzi meg az arkangyal.

– Miről beszél? – botránkozik meg Kohn. – Soha ki se húztam a lábam Ungvárról!

Ez az ősrégi vicc Közép-Európa történelmét példázza, s a végtelenségig variálható. Az ember leélhette az életét egyetlen helyen, s ezalatt számtalan ország állampolgára lehetett, s vagy egy tucat rendszert élhetett túl. Én magam is fejlesztgetem már ezt a viccet. Csehszlovákiában születtem, s január elsejétől Szlovákiában fogok élni. Emigráns leszek saját országomban, mert megváltozik a hazám. Közben néhány rezsimet is volt alkalmam megismerni. A kommunizmusban cseperedtem föl, 1989 után intézményesített demokráciában éltem, most pedig szomorúan várom egy új állam ideológiájának eljövetelét. Az új kormány egyre gyakrabban emlegeti a nemzeti egység szükségességét – ez alatt az engedelmességet érti.

Közép-Európát az Isten is kísérleti területnek teremtette. A nemzetek keveredésének, csakúgy, mint az országhatárok változásainak, errefelé megvan a maguk rejtett logikája, melyet azok sem igazán értenek, akik e területen élnek. A szlovákok többségét az új államuk inkább kétségekkel tölti el, bár az 1992-es júniusi választásokkor többségük éppen a cseh elnyomás elleni tiltakozásaként szavazott a győztes pártra. Ez persze inkább csak a készség hiányának gesztusa volt, mintsem a csehek nélküli, saját állam óhajának kifejeződése. A cseh politikai reprezentáció komolyan vette ezt a tiltakozó gesztust, s talán valamelyest meg is könnyebbült a szövetségi elrendezésről folyó számtalan sikertelen tárgyalás után. így esett, hogy Vladimír Meciar szlovák kormányfő kijelenthette: kabinetje már nem képes megakadályozni az ország szétesését, míg Václav Havel, mint leendő cseh köztársasági elnök, annak a véleményének adott hangot, hogy a cseh állam végül is a szlovákok akaratából jön létre. Csehszlovákia széteséséért senki sem vállalja magára a felelősséget, ugyanakkor viszont a politikusok büszkék arra, hogy milyen simán és „bársonyosan”  viselik ezt az operációt.

Csehországi barátaim telefonálgatnak, hogy találkozzunk szilveszter napján. Emberek százai szeretnének együtt lenni a közös haza temetésén – nem akarják ezt a pillanatot egyedül, külön-külön átélni. Senki sem képes kiállni a két rossz megoldási lehetőség egyike vagy másika mellett, mivelhogy a szövetséget visszacsinálni már nem lehet, a csehek és a szlovákok önálló állama viszont nem kívánt, kényszerű végkifejlet. A levegő frusztrációtól terhes: hiányzik az akarat a közös állam megtartásához, de ugyanúgy hiányzik az új államok létrehozásához is. A politikusok művileg lelkesedést színlelnek és keltenek, azt bizonygatják az utca emberének, hogy csupán az történt, aminek történnie kellett, s amire ők mint választók maguk szólították fel a politikusokat, csakhogy az ezen politikusokba vetett bizalom, főként Szlovákiában, egyre csökken.

A történtek fölötti megdöbbenésem a történelem s a politika abszurditásának szól. Csehszlovákia szétesését a politikusok a nemzetek emancipációjának szükségességével indokolják, esetünkben a szlovákokéval. Én meg úgy vélem, hogy itt elsősorban egy ideológiai emancipációról van szó, új utópiák emancipációjáról, no meg a politikusoknak a választókkal szembeni emancipációjáról. Egy olyan államban fogok élni, amelyben nem kívántam, de kedvtelenségemnél már most nagyobb a kíváncsiságom. Milyen lesz ez az állam?

Szlovákia – a második világháború alatti szomorú, fasiszta állambeli tradícióján kívül – a saját államiság semmilyen hagyományával nem rendelkezik. Az igazat megvallva, Szlovákia képére századokon át a magyar, később pedig a cseh arculat árnyéka vetült. Kezdek hát egyre kíváncsibbá válni. Szlovákia képe most mutatkozik majd meg, most lepleződik le – nemcsak Európa, hanem elsősorban önmaga számára. Csupán sejthetem, hogy ezzel a leleplezéssel mi mindenre derül fény, s csak remélhetem, hogy aggályaim nem válnak valóra. Hogy annak a Közép-Európáról szóló régi viccnek már nincs több variációja, s egyáltalán: érvényét veszti.